IV. FEJEZET. A királyi hatalom.
IV. FEJEZET.
A királyi hatalom.
A királyi hatalom.
A Habsburgok örökös joga. Királyi udvar. Részvéte a törvényhozásban. Patronatusi joga. Felügyeleti jog. A nemesi társadalom feje. A biráskodás. Nota infidelitatis. Kegyelmezés joga. Pénzverés. Nemesi felkelés. A király befolyása az országgyülésre. A hadsereg. A visszafoglalt területek. Bányák jövedelme. Sómonopolium. Posta. A kormány. A nagy és a titkos conferentia. Savoyai Eugen. A király kegyenczei. A császári kamara s a bancalitás. A haditanács
Már Leó császár egy uralkodó alatt állóknak mondja a honfoglaló magyarokat* és ez a megkülönböztető vonásuk annyi időn át megmaradt. A királyi hatáskör számos változásnak volt ugyan kitéve, de mióta a szent korona lett jelvénye és kifejezője a magyar államiságnak, viselőjének felsősége Árpád és Szent-István nemzete fölött nem jutott kérdésbe. Az a fontos körülmény, hogy idegen nemzetből származott uralkodókra szállott a korona, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a XII. században a közjogi kérdésekben a monarchicus hatalommal ellenkező rendi és felekezeti alakulások jöttek létre. Viszont a török háborúban kivivott diadaloknak és a rendi felkelések befejezésének volt természetes következése, hogy a XVIII. század állami alakulására a növekedő királyi hatalom ütötte bélyegét.
Μοναρχουμενοι.
Az 1687: I. törvényczikk elismerte a Habsburgok férfi ágának örökösödési jogát; az 1723: I–II. törvényczikkek kiterjesztették e jogot a női ágra is. Az örökösödés elfogadása által, mint az emlitett articulusok kifejezik, a nemzet kifejezte háláját azon jótéteményekért, melyekkel a királyok mindenkorra családjukhoz kötötték ez országot. Leopoldnak érdeme volt a török kiűzése; Károlynak a birodalom kiterjesztéseért és a belső béke biztositásaért tartoztak hálával. A katholikus egyház diadalának volt kifejezése az a törvényes határozat, hogy a szent koronát csak e hitet valló fejedelem viselheti. (1723: II. 7. §.)
Számos törvényczikkben fejezte ki a nemzet reményét vagy követelését, hogy királya az országban tartózkodjék. A Habsburgok európai állása és hagyománya csak ritkán engedte meg e remény megvalósulását. III. Károly is csak ritkán tartózkodott pozsonyi várában, vadászni eljárt ugyan Féltoronyba, Mosonymegyébe, de beljebb az országba soha sem jutott. Volt ugyan külön királyi udvartartása, asztalnokok, ajtónállók, lovászmesterek stb., de ezek csak a koronázása alkalmával jártak el tisztükben.*
1712. évi koronázás directoriuma. Orsz. levéltár.
Minden egyházi és világi alattvaló hűséggel tartozik a királynak. A hűség fogalmát a hármas könyv akként fejezi ki, hogy elismerik, hogy a király feje az államnak és más urat nem türnek magok fölött.*
Hármaskönyv, I. 12.
A törvényhozásban részt vesznek a rendek, de a törvényczikkeket a király adja ki. Törvényesen van megállapitva mind az, a miben a király saját hatalma teljéből intézkedhetik, mind az, a miben a rendek hozzájárulásához van kötve. A királyi praerogativák közt a patronatusi, kegyúri jog áll első helyen. A király adományozza az egyházi javadalmakat; püspökségeket, apátságokat, prépostságokat, több helyen a kanonokokat is ő nevezi ki. Még szorosan vallásos ügyekben is nagy hatáskörrel bir Szent-István utóda. Maga a primás elismeri, hogy „ő egyházi és spiritualis ügyekben mintegy helyettese és vicariusa az uralkodó apostoli királynak, minthogy a király, mint laikus, nem kezelhet minden egyházi privilegiumot, melylyel az apostoli király fel van ruházva.”*
„Dass dec Primas von einem regierenden ungarischen apost. König die Stelle und das officium als ein vicegerens oder vicarius generalis vertrete in spiritualibus et ecclesiasticis rebus.” – Krisztián Ágost esztergomi érsek 1714 márcz. 7-iki emlékirata. Pécsi udv. levéltár. Hung. 76. fasc.
Más fontos praerogativája a királynak a tanulmányok és alapitványok fölött való főfelügyelet. A középkori jogczim ily módon füződik össze a modern államok egyik nevezetes jogával. Az 1715. LXXIV. t.-cz. szerint ő felsége fenntartja magának apostoli tisztje és főautoritása szerint a felügyeletet az egyházi és világi ifjúság részére rendelt összes seminaniumok, collegiumok és convictusok fölött, tekintet nélkül arra, ki alapitotta azokat. Ugyanazon országgyűlésnek LXX. czikkelye az egész közoktatásügyet, annak formáját, utasitását és eszközeit a királyi felségnek rendeli alá. Mindezen jogoknak történeti forrása az, hogy Szent-Istvánban tisztelte alapitóját Magyarország katholikus egyháza. A protestantismussal szemben nemcsak a legfőbb felügyeleti jog védte meg a királyi hatalmat, hanem különösen az 1715. évi XXX. t.-cz. Ebben el van mondva, hogy a felekezetek sok viszálya után a felségre bizták a döntést, ki különös kegyelméből megerősitette az 1681- és 1687-iki idevágó törvényeket. A panaszok fölött királyi biztosok döntenek. A protestánsok sérelmeiket a királynak terjeszszék be. Igy vált a királyból, ki addig egy pártnak volt a feje, a viszálykodó felekezetek legfőbb birája.
A Kollonics után nevezett conventio értelmében a király már gyakorolta a papság megadóztatásának jogát. A javadalmak birtokosai kötelesek voltak jövedelmük bizonyos százalékát a katonai költségekre forditani. A török háborúk alkalmával, pápai engedelemmel, ismét megadóztatta a papságot.* Végre épen e korszakban kezdődött a főpapok kötelezettsége, hogy a lelkészek fizetése rendezésének költségeihez, a congrua megállapitásához, bizonyos összegekkel járuljanak.
1716–18 és 1737–38.
Közjogi tekintetben is nagy jogkört biztositott az alkotmány a koronás királynak. Csak ő nemesit; csak ő, mint a nemesi társadalom feje, fogadhat abba új tagokat. Akár puszta czimet adományoz a király, akár jószágot is ád, az, kit ily módon kitüntetett, tagjává válik az uralkodó osztálynak. Minden kitüntetésnek, minden kiváltságnak az ő akarata a forrása. Ő adja meg az adó és harminczad alól való felmentéseket, a vásár-, vám-, rév-, czéhszabadalmakat.
Krisztián Ágost bíbornok.
Weigel Kristóf egykoru metszete után. Körirata: CHRISTIANVS: AVGVSTVS: S(anctae): R(omanae): E(cclesiae): PRESBYTER CARDINALIS E DVCIBVS SAXONIAE ARCHIEPISCOPVS STRIGONIEN(sis) PRIMAS REGNI HVNGARIAE.
Ugyanonnan, a 2635. számu példányról
Különösen nagy jogkört biztositott az alkotmány a királynak a biráskodás terén. Felségsértési ügyekben a király maga itél. Csak felségének sértése és az ellene elkövetett hűtlenség vonhatják maguk után a nemesség elvesztését. Ha a „crimen leasae Maiestatis” forgott fenn, a nemesség egyik sarkalatos joga megszünt; a bűnöst vagy gyanusitottat idézés nélkül szabad volt elfogni.* Csak az volt kikötve, hogy az uralkodó ily esetekben is, még ha személyesen lát is törvényt, magyar birákra bizza az ügyet. Az 1723: IX. t.-cz. hűtlenség büntetésével (nota infidelitatis) sujtja a nyilt pártütőket, a pecséthamisitó birákat; a pénzhamisitókat; azokat, kik az ország békéjének megzavarására toborzanak; az eretnekeket; azokat, kik a végvárakat gonosz lélekkel átadják az ellenségnek; azokat, kik az ország ellenségeinek, különösen a töröknek fegyvert, vagy élelmet adnak el, végre a harminczadosokat, kik az aranyat és ezüstöt az országból titkon kiviszik. A hűtlenséget is fej és jószágvesztéssel torolták meg. Még nem szünt meg azon barbár felfogásnap alkalmazása, mely az igazságszolgáltatást a fiscus hasznára aknázta ki.
1715:VII. t.-cz.
Polgári ügyekbe, a jogi élet egész folyamába is minduntalan beavatkozhatik a király. Kanczelláriája megparancsolhatja kegyelem utján a perujitást; rendeleteivel enyhitheti vagy megsemmisitheti az itéletet vagy elhalaszthatja annak végrehajtását. Halasztási időt enged egyeseknek és községeknek adósságuk kifizetésére. A királyi tábla az ő nevében itél. Ő nevezi ki az országos törvényszékek biráit és főfelügyeletet gyakorol valamennyi törvényszék fölött. Mennyit jelentett ez a nagy, szinte önkényes hatalom az olyan országban, melynek régi rákfenéje volt a perlekedés, és a hol alig volt meg nem támadható birtokjog.
A király nevezi ki az ország összes tisztviselőit s hivatalnokait; ő határozza meg fizetésüket, a nádortól le a kályhafütőig, kéményseprőig és futárig. A rendeknek csak a nádor és a koronaőrök választásánál van szavuk.
Kiválóan királyi jog a kegyelemadás. Ezt az 1715: XLVIII. t.-cz. kizárólag a felségnek tartja fenn. Az uralkodó jogaiban áll a becsületvesztés és polgári halál alól való fölmentés; az ő kiváltsága a törvénytelen gyermekek legitimálása, a törvény szabályai szerint.*
Nem nemesek is elég sűrűn folyamodtak ez ügyben a királyhoz.
A régi feudális jog értelmében a király természetes gyámja a nemesek árváinak. A törvény is reá ruházta a legfőbb hatalmat árva- és gyámügyekben. (1715: LXVIII.)
Bár az országgyűlések gyakran tesznek javaslatot a pénzverés dolgában, azt lényegében mindig királyi jognak tartották. Számos királyi rendelet intézkedik a pénzek beváltása, forgalma és eltiltása ügyében. Ily módon a király közvetlenül gyakorol befolyást a kereskedésre, az ingó vagyonra és polgári keresetre. És ha a papságot és nemességet illetőleg csak részletes a hatalma, a városokat, a polgárságot illetőleg szinte korlátlan az. Mert a szabad királyi város, annyi törvénynek és százados gyakorlatnak értelmében, egyenesen a királynak jószága, melynek egész élete, igazgatása kamarájának folytonos felügyelete, gyámsága alatt áll.
Ily módon biztositották a törvények a király felsőségét az egyes kiváltságos osztályok fölött. De az egész nemzet sorsa is a kezébe volt adva. Ő döntött béke és háború fölött. Igaz, hogy a régi országgyűlések azon voltak, hogy megszoritsák e téren hatalmát; de mióta a pragmatica sanctio beczikkelyezése által hazánk elválaszhatatlanúl össze volt kötve az örökös tartományokkal, a külső politikának elkülönitéséről már nem igen lehetett szó. Különben is, némely törvényes korlátozástól eltekintve, mindig királyi reservált jog volt a szerződések kötése és a követségek küldése.
A nemesség hadi felkelését, ha épen nincs együtt az országgyűlés, elrendelheti maga a király is, magyar tanácsosai concursusának meghallgatásával.* Legfőbb katonai hatóságából folyik rendelkezési joga a végvidék fölött; a katonák toborzása és elszállásolása, új várak alapitása stb.
1715: VIII. és 1723: VI. t.-czikkek.
E téren a királyság e korszakban minden akadály, sőt meggondolás nélkül áthágta a törvényszabta korlátokat. Még csak 1715-ben rendelték el újra, hogy a törökkel való alkudozásokban a király élni fog hű és alkalmas magyarjainak közreműködésével,* de sem az 1718-iki poszarováczi, sem a 1739-iki belgrádi béke megkötésénél nem működött közre magyar tanácsos.* Igen természetes, hogy még kevesebb tekintettel voltak hazánkra az olasz és német ügyekből folyó háborúk és békekötések alkalmával.
XLI. t.-czikk.
A kanczelláriai iratokból (1739) kitűnik, hogy 1718-ban legalább szó volt magyar tanácsosok elküldéséről, de azok megbizást még sem nyertek.
Minden egyéb rendelkezését a király törvényesen csak a dietával együtt gyakolhatja. De még a rendi gyűlés sem vonhatta ki magát teljesen a királyi praerogativa hatása alól. Csak a királynak volt joga bizonyos terminusra egybehivni az országot, ő állapitotta meg a gyűlés idejét, előadásai által részben ő tűzte ki a tárgyalások anyagát, végre minden határozat csak az ő megerősitése által vált érvényessé, törvénynyé.
Nemcsak a törvényhozás nagy munkájában jutott kifejezésre lépten-nyomon a király méltósága és tekintélye, hanem kisebb, úgyszólva személyes ügyekben is beavatkozott az országgyűlési tárgyalások menetébe. Akik királyi szándékainak keresztülvitelét szóval, tettel behatóan elmozditották, méltán számithattak jutalomra, kitüntetésre. Erre különösen az 1722/23-iki országgyűlés szolgáltatott bő alkalmat. Akik ellenben határozottan ellenezték előterjesztéseit, és nemcsak maguk szóltak és szavaztak ellenük, hanem másokat is megnyertek az oppositionak, azokkal erősen éreztette haragját, méltatlankodását. Az 1728/29-iki országgyűlés alkalmával gróf Esterházy József, aki legerősebben ellenezte az adónak a telekre való háritását, megfosztatott helytartótanácsosi tisztjétől és katonai fizetésétől.* Az oppositiót legszenvedélyesebb és a rendekre legnagyobb befolyással biró vezérének, Bartakovics Márton nyitrai követnek viselkedését ugyanakkor hivatalosan és ünnepélyesen rosszalták a királyi biztosok. „Közismeretű – igy szólott az atyai intelem – mily mértéktelenül és lármásan viselte magát a dieta egész folyása alatt, ellenkezvén ő Felsége legfontosabb, az ország javára irányuló előterjesztésével és másokat is hasonló ellenmondásra és kiabálásra izgatván. És bár a királyi biztosok megintették őt, hogy noha szabad a véleménye nyilvánitása, de mégis mérsékelten, komolyan és nyugodtan, mint a törvény megköveteli, vegyen részt a tanácskozásban, mégsem javult meg, hanem a rendek nyilvános ülésén több izben lármás és zajongó beszédekben tört ki és más pártosokkal is összeadta magát, és igy annyira megzavarta a dieta tárgyalásait, hogy az az adófizetők nagy kárára ily hosszúra nyúlt. Ezek és más vakmerő tettei, melyek honpolgárhoz (regnicola) és ő Felsége alattvalójához sehogy sem illenek, komoly neheztelésre adnak okot.” Bartakovics férfiasan válaszolt: lelkiismerete tiszta; szeretné részletesen tudni, miben vétett a fejedelem és a közjó ellen: de ha talán valami emberi gyöngeség történt rajta, alázatosan bocsánatot kér. Ezzel azonban még nem volt befejezve a dolog. Nyitra vármegyét levélben megintette a királyi kanczellária, hogy ezt az izgága, lármás embert máskor ne válaszsza meg követének.
Posthuma Memoria Jos. Esterházy, Kolinovicstól, 79.
Tulajdonkép abban állott a régi nemzeti királyságban gyökerező uralkodói hatalomnak legnagyobb ereje, hogy törvényes módon elfoglalhatta azt az egész tért, melyen a rendek a törvények szigorú határozatai által nem korlátozták. A Habsburgok teljesen elfoglalják ezt a történeti alapot, de ezen nem állanak meg. A történeti fejlődés, azokon a jogokon kívül, mely őket mint a nemzeti fejedelmeit megillette, még más fontos szervezeteknek teljhatalmú uraivá tette őket; oly szervezeteknek, melyekre a magyar közjog és törvény hatása alig terjedt ki. Az a mondás, hogy ugyanazon fejedelem hazánkban alkotmányosan, az örökös tartományokban pedig korlátlanul uralkodott, nem fejezi ki teljesen az igazságot. Tényleg, a magyar király hazánk területén is óriási hatalmi kört foglalt el, melyet nem az alkotmány ruházott reá. Nemcsak a monarchiában, Magyarországon is tulajdonkép vegyes volt az uralom.
Legfontosabb ezen szervezetek közt a hadsereg. A magyar király felszabaditotta a nemzetet a török iga alól, de nem csupán magyar fegyverrel. Ennek a fontos történeti ténynek volt élő emléke az a hatalmas, nagyrészt idegen katonaság, mely megszállva tartotta az országot. Hadi ura, a császár, egyúttal Magyarországnak királya, de nem magyar hatósággal igazgatja zsoldosait, hanem a császári hadi tanács által, melyben akkor alig volt magyar. A magyar ezredeket sem az országgyűlés vagy a nádor állitotta fel, hanem a bécsi katonai kormányszék.
A töröktől visszafoglalt terület magyar jog és törvény szerint visszaszerzett birtok volt, de Bécsben mégis hóditásnak tekintették. Egy részét vissza kellett ugyan adni a jogos birtokosoknak, megfelelő váltság fejében; más része mint adomány jutott azon előkelő magyar családok birtokába, melyek a királyi kegyét birták. Hanem a Dunától és Marostól délre eső területeket a császári haditanács és a császári kamara igazgatták. Nagy kiterjedésű vidékek teljesen kivétettek a magyar közigazgatásnak, a magyar országgyűlésnek hatásköre alól. Nemcsak a hadügyet illetőleg, hanem vám, adó és biráskodás dolgában is teljes hatalommal intézkedett ott a császári kormány.
E területek nagy részét volt török alattvalók szállották meg, kik az 1688-iki győzelmes hadjárat után kivándoroltak ősi hazájukból, Ó-Szerbiából, a rácz földről. A király 1690-ben befogadta őket, és lakóhelyet rendelt számukra, a teljesen elpusztult déli vidéken. Az 1691 augusztus 21-én kiadott leopoldi diploma a szerbeket patriarchájuknak rendeli alája és szabad vallásgyakorlatot enged részükre, de a magyar hatóságokról nem emlékezik meg. Mint külön nép, önálló szervezettel laknak a szent korona területén. A császárt szolgálták, a török és a magyar ellen egyaránt.
Német közjogi felfogás szerint a zsidók a királyi kamara szolgái és ennek oltalmát megfizetne tartoznak. Ezt a felfogást átviszik Magyarországba is. A zsidóság tolerantia-taksát fizet a királynak azért, hogy megtűri őket az országban.
A bányák és jövedelmük már az Árpádok korában a királyi jószághoz tartoznak. De a király nem magyar kamarája alá rendeli őket, hanem a bécsi központi pénzügyi igazgatóság alá. Ez alatt állanak a körmöczi kamaragróf, a szomolnoki és nagybányai bányaigazgatók. Az erdélyi bányák is egyenesen a császári kamarától függenek.
Ha nem is törvény szerint, de tényleg, majdnem teljesen ki vannak véve a királyi jövedelmek, az egy hadi adón kivül, az országgyűlések rendelkezése alól. A sóbányákat, a harminczadot, vámot, a koronai és kamarai jószágok jövedelmét az uralkodó magánjövedelmének tekintik. Maga a só annyit hozott mint az egész portio – körülbelül két millió forintot. Még nagyobb volt a Bécsből igazgatott arany-, ezüst- és rézbányák jövedelme. Ezek még arra is szolgáltak, hogy a császár zálogul lekösse őket, ha Belgiumban és Angliában kölcsönt vett fel.* Más magyar királyi kamarai jövedelmek és koronajószágok a bécsi Girobanknak, majd a városi banknak szolgáltak alapul. A magyar királyságnak, mint ilyennek, nem volt és nem is lehetett külön államadóssága.
Mensi, Die Finanzen Oesterreichs. 418.
Kizárólag királyi hatóság volt a posta is. A király az ő saját szolgálatára rendezte volt be, és az egész monarchiában a Paar-család viselte a főpostamesteri hivatalt. Az országgyűlés csak azt iktathatta törvénybe, hogy a postamesterek magyar nemesek legyenek, és az állomások lehetőleg a régiek maradjanak.*
1715: XXII. t.-cz.
Röviden összefoglalva: mindaz, mi az ország anyagi érdekeit illette, inkább a királynak, mint az országnak állott rendelkezése alatt, és csaknem egészen külföldi hatóságok igazgatására volt bizva.
Bár törvényeink sehol el nem ismerik, sőt alig ismerik, az uralkodó személye körül már a Habsburgház trónra jutása óta működött egy a monarchia összes érdekeit, és igy Magyarországot is szem előtt tartó celtrális hatóság. Elnevezései egyre változtak, de maga az institutio és annak feladata egyik vagy másik alakjában állandó kellett hogy legyen, mert a fejedelem annyira különböző helyzetű és alkotmányú országai közt csak segitségével tarthatta fenn a kormányzás egységét.
I. József idejében megkülönböztették a bővebb és a szűkebb, vagy titkos conferentiát. Amannak az osztrák udvari kanczellár, a főudvarmester, a főkamarás voltak állandó tagjai. Magyar ügyekben a primást, cseh ügyekben a cseh kanczellárokat, a szorosan vett ausztriai ügyekben az osztrák tartományi marsallt is meg szokták hivni. Pénzügyi kérdésekben az udvari kamara elnökének is volt szava. Az egész összeállitás mutatja, hogy ez nem annyira kormányszék, mint az udvari tisztségeknek felhasználása politikai tanácsadásra. Nem tagadhatta meg eredetét: hisz az egész monarchiának az uralkodó személye volt az egyetlen törvényes kapcsa. Történetileg nézve, teljesen középkori intézmény. Hisz, amint egész Európában, nálunk is az udvari tisztségekből fejlődtek az országos méltóságok (nádor, országbiró, tárnokmester, kanczellár). Rang szerint 1711-ben az osztrák főkanczellár állott elől, aztán következett a német birodalom tanácsa, a birodalmi udvari tanács (Reichshofrath), a magyar kanczellária, a cseh kanczellária és a császári udvari kamara.*
Bidermann, Geschichte der oesterr. Gesammtstaats-Idee, II. 19.
A titkos konferenczia hetenként kétszer gyűlt össze a császár elnöklete alatt. Tagjai voltak 1711-ben Savoyai Eugén, Trautson herczeg főudvarmester, Seilern gróf osztrák főkanczellár, a testület legmunkásabb tagja, Wratislaw gróf cseh kanczellár, titkára pedig Buol udvari titkár.
A regensség idején, 1711 áprilistól fogva, ugyanezen titkos tanács vezette az ügyeket. De az özvegy császárné nem gondoskodott eléggé a hivatalos titok megtartásáról. „Secretumról ő Felségénél nem lehet szó,” – igy panaszkodik Wratislaw május 27-ikén – „még azt sem eszközölhettem ki, hogy betegyék az ajtókat, ha a miniszterek beszélnek vele, úgy hogy a komornák, palotahölgyek és udvarhölgyek, mindent meghallhatnak, amit ott mondanak.”* Nagy baj volt az is, hogy a nagy conferentia tagjai szintén óhajtottak volna részt venni a bizalmas conferentiában, és igy az irigykedéseknek és cselszövényeknek nem volt se vége, se hossza. Kormányának jövő berendezése már akkor is nagy gondot okozott a még Barcelonában időző királynak. De bizott magában, hogy a nehézségeket leküzdi: el volt határozva arra, hogy uralkodásában csak az érdemekre, nem pedig személyes érzelmeire lesz tekintettel.
1711 május 27-iki levele Károly királyhoz.
Eugen savoyai herczeg.
Pfeffel I. A. egykoru metszete után, a Dicacomachia (Innsbruck, 1724.) czimü munkából
Senkinek nem lett volna nagyobb joga és érdeme az uralkodó feltétlen bizalmára, mint Savoyai Eugénnek. Katonai dicsősége betöltötte a világot; mint államférfiú és diplomata is korának első férfiai között foglalt helyet. De a nagy férfiú királyának csak tiszteletével dicsekedhetett, rokonszenvével soha. Bár az 1716–18-iki háborúban új babérokat szerzett, melyek még a régieket is elhalaványitották, bár szerénysége, önzetlensége a régi maradt, befolyása egyre csökkent. Ő maga is érezte helyzetének nehéz voltát. „Leopold atyám volt, József testvérem, Károly pedig uram.” Nélkülözhetetlen volt, és igy megmaradt régi állásában mint fővezér és első miniszter. De a nyilvános kormány mellett Károly szivesen meghallgatta a másikat is, azt, melyet személyesen kedvelt, mely legközelebbi környezetéből állott. Hogy mai szóval éljünk: camarilla alapult.
Jobbára azok állottak most is legközelebb a király szivéhez, kik megosztották vele spanyol kormányzásának nélkülözéseit és veszélyeit. Ezeknek hűségéről, megbizhatóságáról szentül meg volt győződve. Azt a hálát, melyet az érte küzdő catalónokért holtáig érzett, azok élveztél, kik vele együtt eltávoztak az országból. Nemcsak az által fejezte ki háláját, hogy külön spanyol tanácsot alakitott, hol egészen a spanyol nyelv és formaság uralkodott, hanem az által is, hogy velük, különösen a valenciai érsekkel, Cardonával és Perlassal, a spanyol tanács titkárával közölte legbizalmasabb szándékait, terveit is. Személyes kegyencze még mindig Althan Mihály volt, régi apródja, kit csak ő avatott be az állami ügyekbe, és akinek befolyása 1718 után szinte határtalanná vált.* A szerencsétlen császár azt vélte, hogy akkor uralkodik igazán, midőn nem próbált és komoly államférfiakra hallgat, hanem előtte térdelő, minden szavát leső, őt istenitő udvari cselédekre.
Arneth, Prinz Eugen. III. 37. l.
Ezen kettős kormány létezése Magyarországon sem volt titok. Minthogy nem hiányzott a romantikus elem sem, Károly vonzalma Althanné iránt, egész politikai regényt szőttek belőle. Úgy beszélték, hogy Eugén, midőn a török ellen táborozott, levelet irt barátnéjának, Strattmann Eleonórának, gróf Batthyány Ádám özvegyének, és panaszkodott, hogy a király német tanácsosai előterjesztésére, az ő javaslatai ellenére, elhatározta a magyar alkotmány megsemmisitését. A szép Batthyányné azonnal Althannéhoz sietett e hirrel és őt kérte meg a haza megmentésére. Midőn a király este kilenczkor meglátogatta favoritáját, mindkét hölgy gyászba öltözve, sirva karolta át térdeit, esdekelve, hallgasson most is Eugénre. Károly erre visszahivatja Eugént, kinek Bécsbe érkezése után sikerül diadalmaskodni az udvari ármányon. Csáktornyán, melyet Károly Althanéknak adományozott, allegoriai kép örökiti meg azt az érzelmes jelenetet. Nemcsak a Zrinyiek lakóhelyéhez, hanem a nemzethez is méltatlan emlék. Az olyan nemzet, az olyan alkotmány, melyet csak ily eszközökkel lehet megmenteni, érett a halálra. Felesleges bizonyitanom, hogy a legendának nincs történeti alapja, de azt sem lehet tagadni, hogy a bécsi udvari állapotok és a király személyes viszonyai nagyon reászolgáltak az ilyen mythosok alakitására.*
Bocsor István, Magyarország Története, 911. Némi változattal: „A csáktornyai palotának emblematikus festése, miképen a két grófné, Althanné és Batthyányné mentették Magyarországot” czimű kézirat a nemzeti múzeum könyvtárában, fol. hung. 670. jelzett alatt. Ennek tartalmát 1811-ben főúri körökben igaznak tartották.
A szomorú tény az, hogy Magyarország ügyeit végső instantiában, hivatalosan is, udvari, nem hazai kormányszékek tárgyalták, és hogy a király csak azok meghallgatása után, többnyire azok véleménye alapján határozott. Erdély részére külön ministerialis deputatio volt rendelve, melynek elnöke szintén Savoyai Eugén volt.
Nem volt tehát az állami életnek egyetlen egy ága sem, még az egyházi ügyeket és biróságokat sem véve ki, melyet a király kizárólag magyar törvények szerint intézett volna el. A magyar hatóságoknak, sőt a magyar országgyűlésnek előterjesztései is az uralkodó megbizott tanácsosainak retortáján mentek keresztül, mielőtt felőlük véglegesen döntöttek.
Legfontosabb és legállandóbb volt mégis a függés pénzügyi és hadügyi tekintetben. Itt nem is a ministérium, hanem az udvari kormányszékek intézkedtek állandóan és folytonosan Magyarország ügyeiben.
A császári udvari kamarának negyedik főbizottsága épen Magyarország és melléktartományai gazdaságával volt megbizva. Négy osztálya közül az egyik a királyi jogokat és a regálekat kezelte, a másik a kereskedést, a harmadik a vámot, a negyedik az állami jószágokat. Még a számvitelnél is találunk külön referenst Magyarország részére.* Nem csoda, ha a magyar udvari kamara egyre panaszkodik, hogy a császári kamara eladja az elkobzott magyar jószágokat anélkül, hogy csak meg is kérdezné, hogy átvesz oly folyamodásokat, melyek őt illetnék, végre, hogy fizetési meghagyásokat küld neki, anélkül hogy tudná, mennyi pénzzel rendelkezik.* Ha a magyar kamara függetlensége érdekében felszólalt, keményen megdorgálták. Azt a törvényczikket, mely szerint a magyar hamara összeköttetésben álljon ugyan a császárival, de ne függjön tőle,* épen nem hajtották végre.
Beer czikke: Oesterreichischer Erbfolgekrieg, I. 209.
Bidermann, id. h. 32. l.
1715: XVIII.
1715-ben új pénzügyi főkormányszéket állitottak fel, az universalis bancalitást, melynek Starhemberg Gundacker gróf volt az elnöke. Ez volt megbizva az állami pénzügyek kezelésével; az egyes országok kamarái rendeltettek alá. Midőn szervezésekor felmerült az a kérdés is: nem sérti-e működése a magyar királyi kamara önállóságát? – a válasz ez volt: Ámbár a magyar kamara az országgyűlés határozata értelmében nincs oly módon alávetve az udvari kamarának, mint a többi országok pénzügyi hatóságai, jelentéseit még sem küldi egyenesen az uralkodóhoz, hanem az udvari kamarához. Ez referál magyar ügyekben, nem sokat törődve a pozsonyi kamara érveivel. A magyar kamara pénzügyekben úgy sem rendelkezhetik a császári kamara előzetes tudta és beleegyezése nélkül. Nincs tehát szükség másra, mint egy ügyesen szerkesztett császári rendeletre, aminőt Lipót és József idejében sokat adtak ki. A hatóságoknak mindegy lehet, kitől veszik fel fizetésüket, csak rendesen kapják. Hasonló okoskodással feleltek a magyar bányavárosokat, az erdélyi kincstartóságot és a tiszai és szlavóniai katonai administratiót illető sérelmekre is.* Tényleg, az universalis bancalitas hatáskör e kezdettől fogva kiterjedt Magyarországra. Ez volt az első, valóban közös institutio; a bankkormányzóság tagjai közé már 1715-ben bevettek egy magyart is, Szunyogh grófot. De a magyar ügyekben német ember, Krapf tanácsos volt az előadó.
Bécsi állami levéltár. Referata, 1715 január 30.
A gazdasági ügyeket szinte küzdelem nélkül adta ki kezéből Magyarország. Valamivel erősebb ellenállást fejtett ki katonai érdekeinek védelmében a második nagy kormányszék, a hadi tanács ellen.
Starhemberg Gundacker gróf.
Egykoru metszet után. Ő Felsége hitbizományi könyvtára egykoru példányáról
Ez az udvari hatóság 1709 ót egyetlen katonai főkormányszéke volt a monarchiának. Magyarországon azonban nem volt törvényesen elismerve, és mint láttuk, az 1712-iki országgyűlés külön magyar haditanács felállitását javasolta. Az ezen országgyűlés által kiküldött systematikus bizottság a következőkben foglalta össze véleményét a katonai rendszerre vonatkozólag:
Törvény szerint a nádor Magyarország főkapitánya. De mivel az ország, mint a kereszténység bástyája, nagyobb sereg védelmére szorul, a nádori hatóság fenntartása mellett, maradjon meg a mostani állapot. Azonban, ha az ország megmaradásáról van szó, hallgassa meg a Felség királyi tanácsát. „Szorosan véve két részre oszlanak a katonai ügyek. Más szempont alá esnek a fontosabb hadi ügyek, melyek egyenesen a királyi Felség igazgatása alá tartoznak, úgy mint a hadvezetés, a katonaság szükséges minősége, az, hogy mennyi álljon az országban és a végeken; a végek fenntartása; az őrzésre, védelemre és hadviselésre vonatkozó parancsok, – és ismét máshova tartoznak azok, melyek mintegy csak külsőleg érintik a katonaságot, mint a katonaság fenntartására szükséges adók; a katonaság elhelyezése, az átvonulás útjai (Marschroute), melyek a hadi bizottsághoz tartoznak.” A király főhadúri jogának elismerése mellett külön magyar hadi tanácsról már nem történik emlités. Az ország ezek szerint csak azon ügyekbe avatkozhatik, melyek a hadi biztosság körébe vágnak.
Annál erősebben követelik a magyar nemesség alkalmazását a hadseregben. „Oda kell törekedni, hogy a mágnások és nemesek a hadseregben méltó helyet foglalhassanak el és katonai erény, tanulmány és fegyelem által alkalmasakká váljanak a főkapitányságok, vagy amint most mondják, a generalatusok betöltésére, a törvények értelmében. Úgy ők, mint a közsorsú emberek, mind a már felállitott és szükség esetén ezután felállitandó magyar ezredekben, mind más rendes ezredekben érhessenek el megfelelő polczot, vagy egyenlő kiváltságokkal alkalmazzák őket német ezredekben.” A hadügyek életbevágó nemzeti kérdése a nemesség boldogulásának kérdésévé posványosodott.*
Czobor-féle iratok az Orsz. Levéltárban, Diaetalia közt.
Ezen a téren még kedvezőtlenebb volt Magyarország helyzete, mint a gazdasági és pénzügyek terén. Amott legalább a törvény betűje őrzi meg a magyar önállóság emlékét, és nyújt reményt a jövőben kedvezőbb alakulásukra; itt teljes lemondás, belenyugvás abba, mit változhatatlannak láttak, nem az ország jogainak, hanem a nemesség érdekeinek törvényes biztositása. A hadi tanács tisztán német institutio maradt; tanácsosai közt e korban nem volt egy magyar sem.
