VI. FEJEZET. Az ország belső állapota.
VI. FEJEZET.
Az ország belső állapota.
Az ország belső állapota.
A lefegyverezés. Az ország gyöngesége. A nagy családok kihalása. Rendi és felekezeti megoszlás. Rákóczi és Bercsényi proscriptiója. Az udvari főnemesség. Adósság, függés. A consolatio. A birtokviszonyok. A neoacquistica commissio. A fegyverjog. Az 1715-iki törvény. Erdély. Az adományok. Külföldiek. Eugén. A gratiale. Magyar birtokszerzők. Az egyház. Vásárlás a külföldiektől. A földbirtok nem biztos. A költözések. Jobbágyok. Jobbágyköltözés megakadályozása. 1715-iki törvény. Cselédek. Erdély. Gyarmatosok. A telepek még nem állandók. A nemesség szerepe. Nemesitések. A megye. A nemzeti élet átalakulása
Nemcsak alkotmányosan, hanem a népesség életmódját illetőleg is ezen kor legjellemzőbb vonása a lefegyverezés. Századokon át kivételes állapot volt a magyarra nézve a béke, most a háború vált azzá.
Ezt a lefegyverzést szivesen látja, lehetőleg előmozditja az uralom. Nem birta gyanú nélkül nézni a felfegyverzett magyart. Századokon át első sorban katona volt a nemes, honvédelmi intézmény a megye: most ez megszűnt. A törvények által annyiszor követelt mustráról, gyakorlatról, már nem igen történik emlités. Az ország belsejében levő várakat lerontják. Az urak elhagyják sasfészkeiket és a völgyben vagy sikságon épittetnek kastélyt. Már nem az élet és vagyon oltalma a nemzet főfoglalkozása, hanem annak élvezete.
Természetes, hogy először a legvédettebb részen, nyugat felé, a régi nagy családok tanyáján észlelhető e változás. Pozsonyt az ott a helytartótanácsnál vagy kamaránál elfoglalt urak kastélyai és kertjei mint egy koszorú kezdik körülvenni. Ezek közt Pálffy János királyfalvai és Esterházy József cseklészi kastélya a legkiválóbbak. A Batthyányak, Erdődyek sem maradtak hátra. Majd a főurakkal a püspökök is vetekszenek. Mint az egyes ember, úgy az ország is le kezdi vetni vértezetét és könnyebb ruhában szabadabban, kényelmesebben mozog. Ha ellenség jönne, oltalmat nyujtanak a rendes katonasággal megrakott várak és bástyás városok. De az a korszak, a melyben magánember is viselhet háborút, teljesen megszűnt.
Sokszor rezzentek meg Bécsben azon hirre, hogy Rákóczi hivei mozgolódnak, felkelésre készülnek; sokszor járta be az országot a kalandos üzenet, hogy haza készül a fejedelem; ő maga, fia, vagy valamelyik hű vezére ott áll már az ország határán, Lengyelországban, Moldvában vagy Törökországban. Hiába, az ország nyugton maradt, nyugton maradt akkor is, midőn a császári hadsereg másfelé volt elfoglalva, midőn szerencsétlen háborúk csökkentették az uralkodó tekintélyét és gyors sikerrel biztatták a lázadást. A belső béke fenntartásának tehát magában az országban, a nemzet érzületében volt igazi gyökere.
A cseklészi kastély.
Egykoru metszet után.
Bubics Zsigmond püspök gyüjteményényének eredeti példányáról
Ennek első oka a gyöngeségnek, elhagyatottságnak érzete. A pestis 1714-ig folyton pusztit, fogyasztván a népességet és elzárván az ország egyik vidékét a másiktól. „Ezen kivül minden helyeken az országban rettenetes baromdög volt és vagyon máig is, úgy annyira, hogy sok helyeken nem: is szánthatnak, vethetnek az emberek a barom szűke miatt.”* Ezt követi sok évig tartó inség, egerek, áradások, jégeső pusztitásai. Különösen Erdély akkori évkönyvei igazi katalogusai a mindenféle emberi nyomorúságnak.* Már a Rákóczi-forradalom felbomlásában is nagy része volt a gyilkos pestisnek, és az elemek ezután sem szünnek meg a magyart ostorozni, erejét csökkenteni, mindenkit a közügytől elvonni és arra kényszeriteni, hogy saját bajával foglalkozzék.
Cserei historiája, 475.
P. o. a kanczellária előadása a miniszteri deputatió előtt, 1716. 93. sz.
Második oka az, hogy a nemzet hiján volt természetes s elismert vezéreinek. Rákóczi, büszke utóda azoknak a régi erdélyi fejedelmeknek, kik a Habsburgokkal hadakoztak s békét kötöttek, távol tartózkodott a hazától. A fiatal Apafit, Erdélyországnak örökös és megválasztott fejedelmét, már 1696-ban Bécsbe hozatta az udvarnak örökké éber gyanúja, hogy eltávolitsa attól az országtól, hol „személyét” még mindig „adorálták”. A császári székvárosban élt azóta a szerencsétlen ifju, herczegi czimmel, de uradalmaitól megfosztva, császári kegydijra utalva, kicsapongása, kéjelgései miatt örökké kénytelen őrzőinek nagylelkűségéhez folyamodni.* Magtalan elhunyta után, 1713-ban megszünt ez a veszély is, melyet még az ilyen, árnyékfejedelem is kelthetett a nép érzülete miatt. Erdély első udvari kanczellárja, Bethlen Miklós, kinek nagy érdeme volt az ország meghódolásában, 1704-ben börtönbe vettetett, mert szóba hozta Apafi fejedelemségét. E fogságból ki nem mentették sem aggkora, sem a változott viszonyok, sem az ország rendjeihez és hatóságaihoz „édes bizodalmas öcsém uramat s kedves komámat s jóakaró uraimat”, intézett siralmas könyörgései.* Ebben a kényes pontban a „ratio status” nem ismert könyörületet.
L. folyamodását: Erd. kancz. 1712. 104.
1712. 65.
A Báthoryak, Bocskayak és iktári Bethlenek családjai, melyekhez annyi győzelmes emlék fűződött, rég kihaltak. Épen a császár elleni küzdelemben szakadt magva a Zrinyieknek és Frangepánoknak. Nem volt az országban senki, a kit családja hagyományainál, birtoka nagyságánál fogva a nemzet már eleve elismerhetett volna vezérének a császár ellen vivandó küzdelemben. Abban az aristokratikus korban csak fejedelmet képzelhettek el fejedelem méltó ellenfele gyanánt.
Ha nem oligarchától indul ki mint a XVI. és XVII. században majdnem mindig, új forradalmat csak az egész nép egységes akarata, elszántsága hozhat létre. A nép pedig nem egységes és nem volt senki, aki állásának magassága, jellemének ereje, vagy lángesze által összeolvaszsza a széthúzó elemeket, lecsendesitse az osztályérdekeket, a magánosok dicsvágyát és kapzsiságát. A püspökök közt folytonos a viszály az elsőség, a praecedentia miatt;* a gróf nem ismeri el egyenlőnek a bárót.* A vallásos küzdelem széltében-hoszszában két félre szakitja a magyart. A horvát és szerb a forradalom idején is a magyarok többsége ellen harczoltak.
Különösen a pécsi és az egri püspökök állottak elő ez iránt folyton követelésekkel.
Az ez iránt való vitairatok, kancz. lev. 1718. 4. sz. Praecedentia kérdése gróf Batthyány Lajos közt, ki akkor lett tanácsos és báró Patachich közt.
A külügyi constellotio is a felkelés ellen fordult. A császár diadalmaskodott Francziaországon és az 1714-ben megkötött rastadti béke után a bécsi és versaillesi udvarok jó viszonya váltotta fel az eddigi vetélkedést.
A hazafiaknak akarniok kellett a békét. Koronás királyukat is meg akarták győzni arról, hogy nem kényszeren és erőszakon, hanem belső erős elhatározáson alapul hűségök. Királyuk bizalmának megnyeréseért megadták a legnagyobb, legkeservesebb árt: a magyar országgyűlés kimondta Rákóczinak és őt a számütetésbe követő hiveinek proscriptióját.
Még a pozsonyi labancz országgyűlés kimondta 1709-ben Rákóczinak, Bercsényinek és követőiknek törvényen kivül helyezését. Válasz volt ez az 1707-iki forradalmi gyűlés határozataira. A király 1709 július 14-ikén bocsátja ki az illető edictumot, melyet kivüle Illésházy kanczellár és Hunyady László referens irtak alá. Egyuttal kifejezte elismerését a dietának azért, hogy minden egyéb előtt épen ezt a határozatot hozta.* A szatmári békekötésben „Rákóczi Ferenci uramnak a feljebb irt császári és királyi plenipotentiának ereje mellett életének és minden ingó és ingatlan jószágainak, az egész magyar korona alatt lévőknek, az országban mellette lévő szolgáival és udvarával együtt való bátorságos maradásával gratia és engedelem adatik; melynek véghezmenetelére, ha a fejedelem ő felsége gratiáját elfogadná, de az hűségre való eskűvésnek letételét halasztani akarja, az alább irt datumtól számlálván három heti terminus engedtessék. Ha pedig mindezeken által esvén a fejedelemnek nem tetszik itt az országban maradni, szabad akaratjára hagyatik, hogy a felül irt hitnek letétele után, ha tetszik, Lengyelországban maradhasson, csakhogy a fent emlitett kegyelmes urunk ő felségének tartozó hűségének megsértésétől, amint illik, tartoztassa meg, megtartván a felül irt conditiókat és igazán hiv lévén, fiainak is visszaadattatása a felséges udvartól meg nem tagadtatik.”* Ezt az özvegy császámé is megerősitette 1711 május 26-ikán és Károly maga is ünnepélyesen kiadta még megkoronáztatása előtt.
Muz. kézirattár, 588. lat. fol. Illésházy maga is megemlékezik erről diariumában, 1709 június 17., június 28 és július 15-én.
Szatmári békesség, Pulay Jánostól, 1. czikkely.
Rákóczi a harczot nem folytathatta; alattvaló meg nem lehetett. A száműzést választotta, politikájának, összeköttetéseinek, reményeinek teljes fenntartásával. Folyton ujabb csalódások érték. Szövetségeseinek, a francziáknak nem sikerült őt az általános békébe befoglalni, sem Utrechtben sem Rastadtban, noha ezt megkisérelték. Ily viszonyok közt lépett az 1715-iki országgyűlés, mint annyi másban, ebben is az 1708- ikinak nyomába.*
Az 1712 június 22-ikén tartott ministeri conferentia elhatározta az amnestiának és proscriptiónak külön czikkelyekbe való foglalását. Országos Levéltár, Diaetalia.
Rákóczi-ereklyék az emigratióból.
(Rákóczi karszéke, faragványos szekrénylap, templomi gyertyatartók, csengetyü Rákóczi czimerével; valamenynyie Rodostóban.)
Beszédes Kálmánnak a Magyar Történelmi Társulat birtokában levő vázlatai után rajzolta Cserna Károly
A XLIX-ik törvényczikk ép ezen régibb dietai proscriptió emlitésén kezdi. De ő felsége „az osztrák fejedelmek velük született kegyességénél fogva” az egyetértés helyreállitása czéljából enyhitett e határozat szigorán és patenseiben is kijelentette, hogy „az utolsó rebellió fejei”, Rákóczi és Bercsényi és minden renden és állapoton levő követőik teljes bűnfeledést s életük és vagyonuk megkegyelmezését nyerik, ha a kitűzött terminusra visszatérnek a köteles hűségre.
„De mivel Rákóczi és Bercsényi és még néhányan a kitűzött határidőre nem tértek vissza az amnystia és kegyelem megnyerésére, sőt az irtózatos, hazaárulás és felségsértés gonosz bűnében most is makacsúl megmaradnak;* tehát mindnyájan, a kik a fölebb emlitett határidőig távol maradtak, vagy már előbb nem tértek vissza és igy most is távol vannak, fönt nevezett vezetőikkel és fejeikkel egyetemben, mint törvényes királyuknak és hazájuknak nyilvános ellenségei, hazaárulók és az igazi szabadságnak felforgatói,* e jelen határozattal törvényen kivül helyeztetnek, úgy, hogy mindenütt lehessen őket üldözni és elfogni, hogy érdemelt büntetésüket elvegyék. Minden ingó és ingatlan javaik pedig a királyi fiscus által elfoglalandóknak határoztatnak.”
„Imo in nefando atrocis perduellionis crimine in praesens etiam perseverent.”
„Tanquam legitimi sui regis et patriae publici hostes, perduelles, veraeque libertatis eversores.”
„Kikkel való minden levelezés és közlekedés egyszerűen és nyilvánosan eltiltatik minden honfinak a felségsértés bűnének büntetése alatt.”
Ezen kemény kiközösités teljesen elszakitotta az országgyűlést és azt a Magyarországot, melyet az képviselt, a forradalom eszméjétől. Rákóczinak hazátlanná kellett válni, hogy az az állapot, melyet a szatmári béke megteremtett, megszilárdulhasson. A rendek teljes ridegséggel, úgyszólva hideg önzéssel kimondják, hogy nem függetlenséget és háborút, hanem nyugalmat s békét akarnak. A forradalmi országgyűlések történetében gyakori az ilyen proscriptió; a törvényes magyar dieták mindaddig mentek maradtak e folttól.
Hivatalos felfogás szerint a Rákóczi-forradalom rebellio volt. Az összes hivatalos iratokban csak ily elnevezés alatt történik felőle emlités. A hivatalos magyar világ annak a csekély pártnak volt folytatása, mely Rákóczi ellen küzdött. A másik párt a szatmári egyezség után nem igen jutott szóhoz.
Most tehát ez a párt, az udvari aristocratia, a püspöki kar és a királyi tisztviselőkből állva, dominál minden téren.
Az udvari főnemességet még csak csekély számú család alkotta. A magyar urak többnyire még jószágukon tartózkodtak, otthon „magyar módra” éltek. Az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, Erdődyek, Czoborok és Illésházyak állottak egyedül szorosabb érintkezésben az udvarral, családi összeköttetésbe léptek a német és cseh főurakkal és hosszabb ideig vagy állandóan időztek Bécsben. Ez által részben elváltak a többi családtól, melyek oly magas állásokkal és összeköttetésekkel nem dicsekedhettek.
)
Károlyi Sándor.
Egykoru festmény gróf Károlyi Mihály tulajdonában
Ez elválasztást nagyon elősegitette maga a Rákóczi-forradalom. Azok, akik mindvégig kitartottak a király zászlaja alatt, nem is maradhattak meg az országban, jószágaikban. A határszéli városokban, vagy épen Bécsben kellett menedéket keresniök. Jószágaikat teljesen vagy részben lefoglalták a felkelők, jövedelmük elmaradt. Az udvari élet, a király szolgálata nagy költséggel járt, a hivatalos fizetés és a király kegyadományai, a kincstár üressége miatt, nagyon is késtek. Hűségüket ez nem tántorithatta meg; hisz egész állásuk és jövőjük a király győzelméhez volt kötve; a forradalom csak úgy proscribálta őket, mint viszont. De vagyoni állásukat ez a több éven át tartó állapot nagyon megingatta. Még a nádor, Esterházy Pál is kénytelen volt moratoriumot kérni több évre. Nagyon eladósodtak, és ez, valamint az a remény, hogy királyi kegy által nemcsak birtokaikat nyerik vissza, hanem dús kárpótlást is Rákócziék javaiból – egyre függőbbekké tette őket az uralkodótól és kormányától. Ők voltak azok, kik mindenkép ellenezték a. szatmári béke megkötését és végrehajtásait, mert az legszebb kilátásaiktól fosztotta meg őket.
Károlyi Sándor, a régi kurucz vezér, még sem csatlakozik teljesen hozzájuk. Kéri a grófságot, „mivel úgyis általános és elterjedt a vélemény, hogy az”,* sürgeti a neki a pacificatio körül való érdemeiért igért 50,000 forintnyi kegyadomány kifizetését és annak fejében megkapja az erdődi, huszti, hódmezővásárhelyi és tarczali javakat; 163 altábornagy,* helytartótanácsos, országos főhadibiztos lesz, de csak ritkán megy Bécsbe és sohasem tanul meg németűl.
Éble Gábor, Károlyi Ferencz, I. 80.
Horváth Mihály, Magyarország történelme, VII. 10.
De akár volt kuruczok, akár labanczok, minden alkalommal iparkodnak érvényesiteni folytonos és tántorithatatlan hűségüket az osztrák házhoz, vagy legalább azt, hogy idejében elhagyták Rákóczit, kinek forradalmában esetleg kényszerűségből vettek részt. Ezt érvényesitik, ha czimről, rangemelésről, udvari és országos méltóságról vagy jószágadományzásról van szó. Alig látható folyamodás ez időből erre való utalás nélkül. Pedig a folyamodásoknak, melyekkel az illetők akkor még magok járultak a király elé, szerfölött nagy a száma. Egy-egy főispánságért hét-nyolcz főúr is folyamodik; még a püspöki állások betöltésénél is szokásban volt a folyamodás. Az előkelő társadalom szinte kivétel nélkül, kegyét óhajtja élvezni a királynak és függésbe jut. Mindenki „consolatió”-t kiván és remél. Ez a „consolatio” válik az akkori hivatalos levelezésnek tán leggyakoribb kifejezésévé. Csak épen annyi a függetlenség érzete bennük, hogy némileg sérelemnek, megalázásnak tartják a consolatio megtagadását.
Károlyi Sándor grófi czimere.
Az 1712 ápril 5-ikén kelt grófi diploma eredeti vizfestménye. A hadijelvényekre támasztott, két oroszlán által tartott paizs négyelve van, középen szivpaizszsal és alul beékelt 5-ik mezővel. Az 1. kék mezőben ágaskodó szarvas, a 2. ezüst mezőben egyfejü fekete sas, a 3. kék mezőben ágaskodó kétfarku sárga oroszlán, mely első lábaiban fehér-vörös. zászló rudját tartja, a 4. kék mezőben kiterjesztett szárnyu aranykoronás angyalfő, a beékelt 5. ezüst mezőben lebegő arany koronából kinövő koronás szirén, váltakozó, vörös-ezüst szárnyakkal, a szivpajzsnak farkát szájában, tartó koronás kigyó által környezett kék mezejében hegyes sziklán egy lábon álló, kiterjesztett szárnyu karvaly, mely jobb lábában vörös szivet tart, látható, a pajzsot 11 pontos korona fedi, ezen három sisak áll; sisakdíszek 1. kinövő pánczélos vitéz, sisakján strucztollakkal, baljában levágott török főt tart hajánál fogva, jobbjában kivont kardot; 2. balra forduló kétfarku sárga oroszlán, első lábában kivont karddal; 3. jobbra forduló griff, jobbjában kivont karddal, baljában három vörös rózsával. A takaró szine jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös. A pajzstartó oroszlánok a pajzs lábától a sisakok magasságáig nyuló fehér-vörös zászlókat tartanak.
Az oklevél eredetije a családi levéltárban, Budapesten
Az egész politikai és társadalmi állapot különössége abban áll, hogy az egész korszak alatt folytatják a harczot a kuruczok ellen, akkor is, midőn azok már rég letették a fegyvert. Az udvari párt felfogása szerint a királyság által a felkelők és a kuruczok fölött kivivott győzelemnek le kell szakitani a gyümölcsét. Soha nagy társadalmi és politikai átalakulás nem ment végbe a birtokviszonyok gyökeres megváltoztatása nélkül, és e tekintetben Magyarország sem képez kivételt.
A Nádasdy-Zrinyi féle összeesküvés, a bujdosók és Thököly fegyverfogása óta majdnem egy félszázadon át tartanak a felkelések, szaporodnak a proscriptiók. Az eliteltek javai a királyi kincstárra szállanak. A töröktől visszafoglalt birtok szinte uratlan, midőn azt a császári és királyi seregek meghóditják. Arra is ráteszi kezét a királyi fiscus, legalább addig, mig a törvényes birtokos nem jelentkezik. A Kollonics által 1690-ben Bécsben felállitott commissio, mely „neoacquistica” név alatt oly szomorú nevezetességre jutott, kötelességévé tette mindenkinek, hogy egy félév alatt mutassa ki törvényes jussát arra a birtokra, melyre igényt tart.* De bármily érvényesen birják kimutatni jogukat a folyamodók, az nem elegendő. Minthogy az illető jószágokat fegyveres erővel, nagy költséggel szerezte vissza a császár, váltságdij jár értök, a fegyverjognak (jus armorum) elismerése gyanánt. A bizottság sehogy sem volt törvényhez kötve, tagjai, közt csak egy volt magyar; elképzelhető minő gazdag forrása fakadt itt az erőszakoskodásnak, kapzsiságnak, a szándékolt és öntudatlan jogfosztásnak. A Rákóczi-forradahm előidéző okai közt a „neoacquistica” nem áll utolsó helyen.
Resolutiones regiae, Protocoll. 72. k. az orsz. levéltár kamarai osztályában.
1712 után törvényesebb eljáráshoz fordulnak. Hogy az igényelők és perelők gyorsabb igazságszolgáltatáshoz jussanak és jogaikat érvényesithessék, három bizottságot állitanak fel, tisztán honfiakból, a Duna-melléki kerületekre nézve Pozsonyban, a felső megyék részére Kassán és Horvátország és Szlavónia részére Zágrábban. Ezek elnökei: Pozsonyban a nádor, vagy helyette az országbiró, Kassán gróf Csáky Zsigmond tárnokmester, Zágrábban a bán. Mindenütt két alispán a keriiletből is részt vesz az ülésekben a magyar helyeken a királyi ügyek igazgatója is. A bizottságoknak teljesen a törvény értelmében kell eljárni.* A fegyverjog azokra nézve, kik jogukat kimutatták, most is fenntartatik. „Azon költségek fejében, melyeket ő királyi felsége a mult hosszú háborúban nagy uzsorával kölcsönzött pénzből, melylyel még most is adós, a visszaszerzésre forditott, arányos quottát fizessenek.” Az 1723: XIX. t.-czikk szerint már a királyi táblánál is lehet a jogot tartóknak bizonyitékaikat bemutatni, ha az illető üléseken jelen van a kamarának két tanácsosa is. A vesztesek ő felségéhez folyamodhatnak.
1715: X. t.-cz.
Erdélyre a neoacquistica commissio tevékenysége nem terjedt ki. Ott a diploma 6. pontja meghagyta, hogy az ellenségtől visszaszerzendő magánbirtokok az előbbi jogos birtokosoknak visszaadatnak. E rendelés, némi nehézségek után, melyeket a császári kamara támasztott, 1711 után is érvényben maradt.
A Rákóczi-forradalom ujabb kiterjedt birtokszerzésre szolgáltatott alkalmat. Ha bár azok reményei, kik azt várták, hogy az összes részvevők, vagy legalább az előkelők javai confiscáltatnak és azokból az oroszlánrész a próbált hiveknek jut, nem mentek teljesedésbe, mégis óriási volt a martalék. Ott volt a Magyarország északkeleti és északi részén messze elterülő fejedelmi Rákóczi-birtok, ott voltak Bercsényi Miklós, Csáky Mihály, Forgách Simon, Esterházy Antal örökségei. Ezekre mindjárt 1711- és 1712-ben reá teszi kezét a királyi kamara, a mennyiben addig még nem voltak lefoglalva.
Egy emberöltővel azelőtt Kollonich még nagyon károsnak tartja, hogy Magyarországon alig van birtoka a királynak és a német uraknak.* A hadi szerencse ugyancsak bő alkalmat nyujtott ezen változtatni. A kamarai akták alapján teljesen ellenőrizhetjük, miképen történt a zsákmány elosztása.
Einrichtungswerk des Königreichs Hungern 1689-iki kézírat a Nemzeti Múzeumban.
Külföldiek közül, hogy csak a legfőbbeket emlitsük, még a forradalom előtt a következők részesülnek adományokban: 1687-ben Herberstein kapja Novigrádot 7000 frt fejében, 1688-ban Salm a trencséni Rákóczi-birtokokat, 1695-ben Breuner gróf, a császári kamara elnöke 65,000 frtért és 300 aranyért megveszi Oroszlánkőt.
1711-től fogva rohamosan szaporodnak az adományozások. Breuner a Szigetvárhoz tartozó javakat kapja 80,000 frt fejében, melyeket még Lipót császár resolvált részére. Trautsonnak odaigérik a Rákóczi javak egy részét. Caraffa örököseiről sem feledkeznek meg.* 1713-ban Rindsmaul grófné 40,000 frtnyi adomány fejében a babocsai uradalmat kéri. Starhemberg, a kamara elnöke Hatvant kapja, mi ellen azonban a rendek tiltakoztak. 1715-ben Abensberg-Traunné 50,000 frt fejében nyer javakat Pécs és Szigetvár körül. 1716 május 27-ikén Trautson herczeg 150,000 frt gratiale fejében kapja Sáros-Patakot és Regéczet. 1718-ban uj adományt kap Starhemberg: 11,000 frt fejében átadják neki Nagy-Orosz falut. 1719-ben Lamberg gróf 75,000 frt fejében kapja Szerencs felét, Althan Mihály János gróf pedig Muraközt és Csáktornyát. 1721-ben Sickingen Ónod egy részét, 30,000 frt fejében. Ugyancsak azon évben utalványoz a császár kedvenczének Althannak ujabb 100,000 frtot, miből 70,000 frt magyar jószágokban törlendő.* Később még intézkednek, hogy az egészet a banktól kapja. Rabatta horvát jószágokat nyer. 1722 július 24-ikén utalványozzák Harrucker János kamarai tanácsosnak és főhadiszállitónak a Békés, Zaránd és Csongrád megyében levő fiscalis javakat: Gyulát, Békést, Szeghalmot, Öcsödöt (Kall és Szarvas pusztákkal), Csabát, Dobozt, Körös-Ladányt, Gyomát, Vésztőt (Orosháza és Csorvás pusztákkal). Ezekről már akkor is tudták, hogy valamivel többet érnek 24,000 frtnál. 1723-ban Hoffer cs. kamarai tanácsos kap 15,000 frtot érő magyar jószágokat. Ugyanakkor Consbruch gróf aradi főispán Szolnokot kapja árendában. Starhembergnek a dieta alkalmával tett szolgálatait 40,000 frttal hálálja meg a király, mit a hatvani uradalom egy részével fizetnek ki. Zinzendorf varasdi parancsnok 30,000 frtnyi javakat választhat. 1724-ben báró Altenberg Ottó Ungvár, Munkács, Diós-Győr és Szent-Miklós uradalmait évi 34,000 frtért vette bérbe. 1725-ben Perlas, a spanyol tanács titkára, a neki igért Rákóczi javak helyett kapja Bródot, Okalyt s Grobnicz-ot. 1726-ban Thurn Mamuca grófra és Harrach Alajosra kerül a sor. Az utóbbi 40,000 frt fejében a Hunyadi család összes mostani somogyi birtokait veszi át. Montecuccoli gróf szintén részesül 50,000 frt kegyadományban. Ugyanazon évben kelt az a királyi adomány, mely a modenai herczegnek adta az aradi és jenei kamarai kerületeket, összesen 122 falut és 82 pusztát. 1727-ben L'Huillier tábornok 40,000 frtért lesz ura Cserépnek Borsod megyében. Breuner leányai a biharmegyei Diószeget nyerik. Starhemberg is kap új adományt, melyet szintén a hatvani uradalom egy részével törlesztenek. 1728-ban Locher kapja Bercsényi brunóczi, nyitramegyei jószágát 25,000 frtért. Diószegh ekkor Dietrichstein kamarai elnökre száll. Végre, hogy a hosszú sort befejezzük, 1728 augusztus 2-ikán adományozzák Schönborn mainzi érseknek a munkácsi és szent-miklósi uradalmakat, kivéve a munkácsi várat, melynek birtokát a király magának tartja fenn.
1711 január 5-iki resolutio.
Azt beszélték, hogy a császár az adománylevelet egy húsvéti tojásban küldte el a grófnénak.
Eugén, ki ez adományokra kétségtelenül legméltóbb volt, 1709-ben utalványt kapott 300,000 frtnyi értékű elkobzott jószágokra. Egy évvel később József azonban azt rendelte, hogy készpénzben fizessék ki neki ezt az összeget.* 1713-ban Károly ezt megtoldotta további 100,000 forinttal, és, a mi az akkori viszonyok közt nagy ritkaság volt, ezt az egész összeget 1717-ig ki is fizették. Magyarországon már I. Leopoldtól megkapta a béllyei uradalmat, később pedig a ráczkeveit és Promontort is megszerezte.*
Arneth, Prinz Eugen II. 100. l.
Kam. Protocollum. 1721. okt. 30.
A nagy hadvezér megjutalmazása, ki a törököt e földről elűzte, magyar szempontból is teljesen igazolt volt. Maga az országgyűlés, midőn őt az indigenák közé befogadta, ékes szavakban tolmácsolta a nemzet háláját iránta. „A karok és rendek hálásan emlékezve meg a felséges savoyai és piemonti herczegnek tornyos és hasznos érdemeiről, melyekkel életének és vagyonának folytonos koczkáztatásával a törököt legyőzte, ezt az országot nagyobb biztonságba helyezte, és azon szolgálatokról, melyeket nevének halhatatlan dicsőségére és a felséges ausztriai háznak és Magyarország koronájának javára tett, azért őt, saját szántukból, hálájuk kifejezésére, miután őt erre meghivták, lángoló buzgalommal ez ország igaz és kétségtelen lakosává fogadták.”* Starhemberg, Breuner, Dietrichstein, Trautson szintén birtak valami jogczimmel ez adományozásokra, hisz ha nem is törvényesen, tényleg ők intézték a magyar ügyeket.* De legnagyobb részt mégis olyanokat tüntetett ki a fejedelmi kegy, kik, ha egyáltalában tettek is szolgálatot az uralkodónak, azt nem Magyarország érdekében tették. Sőt egyáltalában igen nagy azon adományok száma, melyeknek nem az illetők érdeme, hanem csak a császárnak személyes kegye szolgáltatta az alapját. Még egészen alacsony állásban levő idegeneknek is utalványoztak jelentékenyebb összegeket a magyar kir. jövedelemből, p. o. egy izben a császárné komornájának 6000 frtot.*
1715: CXXX. t.-czikk.
1715-ben Heistert is befogadják, a Basták és Caraffák méltó utódját. De a rendek külön kimondják, hogy csak régebbi, már 1687 előtt szerzett joga alapján.
Püchler Erzsébet 1723-ban.
Az ausztriai aristokratia, és különösen a tisztviselők és udvari emberek, körülbelől ugy nézték akkor hazánkat, mint a spanyolok a conquistadorok korában Amerikát. Természetesnek találták, hogy nagy kiterjedésű földeket kapjanak, melyeket soha sem látnak, és melyeknek jövedelmezőségéről az ott lakó vad embereknek kell gondoskodni.
Magyarország közjoga ismerte az adományozást, sőt kötelességévé tette a királynak, hogy az érdemes hazafiakat ily módon jutalmazza. Ekkor azonban formailag más eljárást követett a király. A neki tett szolgálatok fejében bizonyos összegű kegyadomány (gratiale) kifizetését rendelte el. Minthogy pedig kincstárában ritkán volt készpénz, ez a gratiale legtöbb esetben utalvány volt valamely értékben megfelelő magyar birtokra. Az illető aztán, kamarai becslés alapján, vagy reáfizetett, vagy megkapta a kincstártól a még hiányzó részösszeget.
Magyarok is szolgálták a királyt; ők sem voltak az ország javaiból kizárhatók. A tisztviselőket és hitelezőket, kiket pénzben kielégiteni nem birták, földdel fizették. 1686-ban Károlyi László, Sándor atyja, kapja a kereszturi Tököly-birtokokat. Báró Esterházy János altábornok 10,000 frt a fejében Keszthelyt, 1687-ben Kéry Mura-Szombatot és Szécsi-Szigetet, 1688-ban Csáky 50,000 frt fejében Nagy-Idát és Gönczöt, 1690-ben Esterházy Pál nádornak 77,800 frt fejében Nemthit és Felső-Lendvát adományozták, 1692-ben Ungvár Bercsényié lesz, 150,000 rénes forint értékben, 1695-ben Patachich Boldizsár kapja a megnótázott Aranyosi János varasdi birtokait.
1711-ben Nádasdy Tamás, 20,000 frt értékben kapja az Uzovics-féle javakat. Strattman Eleonora, Gróf Batthyány Ádám özvegye, Nádasdy Boldizsár, Rattky Dániel, György és Ferencz, Jánoky Zsigmond és Ráday Pál birtokaira kap utalványt 80,000 frt erejéig. Nádasdy Ferencz 40,000 frt fejében Botkay javakat foglalhat.* 1713-ban Pálffy János 100,000 frtnyi gratialet kap a munkácsi uradalomból. Ennek fejében, később 1718-ban a nagy-sárosi, makoviczai uradalmat vette át. Okolicsányi Pál 15,000, Zsembery Sámuel 7000 frtot érő jószágot kapnak. 1717-ben Illésházynak a Rákóczi-javakból adnak 100,000 frtot érőt. Berényi Pál 96,000 frt értékben kapja Forgács Simonnak nagy-tapolcsányi uradalmát. Hunyady László Bercsényi-javakat kap Barsmegyében. Ugyane megyében kap jószágot Paluska György, hadi érdemeit jutalmazó 50,000 frtnyi gratialeja értékében. 1719-ben Péterfy kamarai és kanczelláriai tanácsos 9000 frtért Somoskő felét váltja magához. 1720-ban Splényi László főstrázsamester és ezredes kap 30,000 frtot, a miért később Kalló és Miháldy birtokát nyeri. 1721-ben Csáky Zsigmond 30,000 frt fejében Sickingennel együtt Ónod uradalmának felére kap jogot. A notorius Csáky Mihály javainak egy része Lónyay Katalinra száll. Gyöngyösi Nagy Ferencz birtokain Inkey János és báró Szapáry Miklós osztoznak. 1722-ben Károlyi Sándor kapja az előbbi Schlick-birtokokat: Csongrádot, Hódmezővásárhelyt, miután már előbb az övé lett Erdőd és a hires tarczali szőlőbirtok. Gróf Czobor Ádám a kovalóczi uradalom felét kapja. 1723-ban Mednyánszky Pál kamarai tanácsos érdemeit 10 000 frtot érő birtokkal jutalmazzák. 1724-ben Zalheimb kamarai tanácsos, hivatalos, Melczer udvari szolgálatai jutalmául kapnak gratialet. A Mattyasovszky örökösök 23,000 frtért megveszik Rákóczi ledniczi uradalmát. Vékony János, kinek hadi szolgálatairól még megemlékezünk 4000 frt gratialet kap. Ebből 3000 frt fejében adnak neki egy 4500 frtot érő kamarai birtokot, a többi készpénz. 1725-ben Csáky Zsigmond 16,200 frt fejében Csetneket, mi szintén Rákóczi-birtok volt, szerzi meg. 1726-ban Pálffy Miklós és János a bajmóczi uradalmat kapják 200,000 frt fejében, Erdődy György Pusztaszert 6000 frt fejében. 1727-ben b. Révay Mihály kap 10,000 frt kegyadományt azon felszólitással, hogy keressen magának ennek megfelelő fiscalis birtokot. B. Babocsay Pál tábornok örökösei 25,000 frt, Keglevics Mária grófné fiai 20,000 frtot érő javakat kapnak. 1728-ban Kalocsa Ádám 2600 frtért megkapja Tetétlen felét. Usz Gábor örökösei 10,000 frt gratialet kapnak, mert atyjok a Rákóczi-forradalom idejében hű maradt. B. Maholány özvegyét 8000 frttal consolálják. 1729-ben találkozunk először a korszak nagy jószágszerzőjének, Grassalkovichnak nevével. Elég szerényen kezdi: azon 6128 frtért, melyek neki, mint a kir. ügyek igazgatójának, az általa vitt perek quotája gyanánt járnának, átveszi Kerékegyházát, Dienest és Kakucsot. Kollonics grófnét 30,000 frttal vigasztalják, mit 1731-ben 60,000-re emelnek fel. Gróf Kéry főlovászmester 40,000 frtot kap. 1730-ban Pálffy Miklós nádor kap 45,625 frtot érő jószágot nádori fizetése hátralékának fejében. Honorariumát ugyanis félig készpénzben, félig javakban utalványozták. A szorgalmas Kollerről, a kanczellária tanácsosáról is gondoskodnak; előbb 10,000 frtot, majd ismét 20,000-et kap, természetesen földben. Martonvásár pusztája, Fejérmegyében 15,000 frt gratiale fejében a vitéz Benyiczky Sándor birtokába megy át. 1731-ben Pongrácz kamarai tanácsos és báró Palocsay részesülnek adományokban. Podmaniczky János, előbb budai kincstári tiszttartó, Tisza-Földvár felét kapja. Még 1738-ból is van adomány: báró Szent-Ivány János beregi főispán kapja Enyiczkét 3000 frtért.
1711 május 27-ikén rendeletet intéznek a magyar kamarához, mely szerint az elhúnyt József király gratialeit és pensióit ezentúl ne tegye folyóvá. Ezt tehát nem tartották állami vagy családi kötelezettségnek, csak az illető uralkodó személyes tényének, melynek hatálya halálával megszünik.
Elég hosszú névsor, mely a megfelelő osztráktól abban külömbözik, hogy kevés kivétellel csakugyan teljesitett katonai és hivatalos szolgálatoknak felel meg a jutalmazás. Feltünő, hogy a magyarok nem igen kapnak részt a későbbi években a töröktől visszafoglalt területekből, hanem csak a rebellisek confiscált jószágaiból. Ezzel teljesen összevág az is, hogy Károlyi Sándor kivételével volt kurucz nem igen részesül a király kegyében. Még mindég folytatják voltakép a háborút a kurucz világ ellen.
Erdélyben, mint láttuk, a neoacquistica nem okozott sok bajt. De a részekben a „futó nemesek” csak nagy bajjal kapják vissza örökségeiket, különösen Zarándban, melyet a kormány határőrvidéknek szánt. A perelők között különösen Tisza György érdemel emlitést. Zarándban egyedül a báró Jósika család kapta vissza birtokait. Emigráns nem igen volt, kinek jószágán meg lehetett volna osztozni. Szegény jó Mikes Kelemennek csekélyke jószágát többen is kérték hűségök jutalma gyanánt. Az erdélyi református urak igazi nagy félelme abban állott, hogy az udvar a régóta saecularisált papi birtokokat vissza találja venni, mint ahogy az alvinczi uradalmat odaadta a gyulafejérvári püspöknek.
Mert a kath. egyház, különösen bőven részesült a király kegyeiben. Kollonich főelvül tűzte ki, hogy az egyházi rend teljesen és hiány nélkül helyeztessék vissza a fegyverrel visszaszerzett területen levő javadalmaiba. A kincstárnak ez nem válik kárára, minthogy a püspökök elvállalják a hadi adóhoz fizetendő járulékot és mindig készek rendkivüli segély adására is a török ellen. De ezenfölül az uralkodók még külön is megadományozták a papokat, különösen a jezsuita rendet. 1687-ben Vág-Sellyét – régebben is jezsuita birtokot – kapja a nagyszombati jezsuita collegium, 1688-ban a sághi apátságot, 1695-ben 1500 frtot utalványoznak a kassai jezsuitáknak, 1711-ben a primásnak resolválnak 100,000 frtot. 1728-ban a komáromi jezsuiták más követeléseik kiegyenlitésére 31,000 frtba számitva kapják Pákozdot, Ettyeket, Sóskutat, Sokorút, Gyurót, Vált, Berathát és Agárd pusztákkal Fejérmegyében. Ezért azonban még 5000 frtot kellett fizetniök a „jus armorum” megváltásául. Sz.-Gotthardot és Pécsváradot a lelkészek kasszájának adományozza a király. Mátra-Verebélyt pedig 17,000 frton megveszi a velehrád-pásztói cziszterczita apát. (1733.)
Pénzen is szereztek sokan új birtokot, részben a kamarától, részben a német adományosoktól. Ezek szivesen váltak meg magyarországi jószágaiktól. Harrach, ki csak 1726-ban kapta a somogyi Fáncsy-Sankó-féle javakat, azokat már 1727-ben ismét eladja Hunyady András három fiának, mivel azok többi uradalmától távol esnek, és mivel, mint a királyi megerősitő oklevél mondja: „kedves magyar örökös királyságunkban egészen más a módja a jószágok kormányzásának, mint más örökös királyságainkban és tartományainkban”. Az uj földesúr fél a költségtől, melyet ingyen szerzett birtokai felszerelésére kellene forditani. 1726-ban Batthyány Strattmann Eleonora és örökösei magukhoz váltják 96,200 frton Siklós uradalmát, melyet Caprara császári tábornok örökösei 95,000 frt fejében vettek át. 1734-ben Károlyi Sándor 121,500 frton megveszi Kaunitztól Uj-Kaunitzot, „előbb Megyer vagy Puszta-Megyert” Nyitramegyében. A kamarától megvásárolja Koháry István 1500 frton a füleki kúriát és korcsmát, továbbá Kecskemétnek a fiscus kezén levő részét, mi előbb Wesselényi-birtok volt. Igaz, hogy Fülek hű és vitéz védője még nagyobb jutalomra is méltó lett volna. 1720-ban Erdődy György 240,000 frton megveszi Galgóczot, Forgách Simon birtokát, melyet József császár odaadott Wratislawnak, de mely a család magva szakadásával ismét visszaszállott a kincstárra. A vételárból mindjárt kifizet 100,000 forintot, a többit 1722-ig kell törlesztenie, addig 6 százalékot fizet utána. 1728-ban a Forgács örökösök megveszik Nyáras-Apáthy egy negyedét és egy sessiót Nagy-Kőrösön, mi a Vay Ádámnak volt birtoka, 2110 frton. Halász Péter ezredes Pestmegyében, B. Szapáry Kanizsán szereznek birtokot. 1732-ben Erdődi György 15,000 frton megveszi a csongrádmegyei Algyőt s Mindszentet. Nagy szerző Orczy István is, ki Hevesben vásárolja össze a kincstári birtokokat. Följelentette, hogy Forgách-javakat ott Pap nevű emberek foglalták el a kincstár rovására, és ezért elengedtek neki 7000 frtot a vételárból. A Pálffy család 1734-ben Szent-György és Bazin uradalmait, Magyarország egyik leghatalmasabb oligarcha családjának fészkeit szerzi meg. Kötelezi magát, hogy az akkor kitörő háború költségeihez 50,000 frttal járul, de az adományozási oklevélben az is kifejezésre jut, „hogy soha a hűtlenségnek még árnyéka sem fért hozzá”. Egyáltalában a vételeknél nemcsak a király kegye döntő, hanem a kamarai tisztviselőknek gyakran önérdek által sugalt jó akarata is. Mert a kincstári birtokok becslését kizárólag ők végezték.
Mindezeket egybe véve, világos, hogy a földbirtok épen nem volt biztos kezekben. Azok a hatalmak, melyek addig fegyverrel állottak szemben egymással, hogy ezt az áldott hazát sajátjuknak mondhasssák, most oklevelekkel, perrel, pénzzel, furfanggal, néha még erőszakkal is támadnak egymásra. A küzdelem tárgya ugyanaz marad, csak a módja változik. A fegyver helyébe a per lép.
Nem is szabad azon kor társadalmát valami megállapodottnak, a birokállapotot rendezettnek képzelnünk. Még a legbékésebb viszonyok közt is mennyi pernek, patvarnak szolgáltatott okot az ősiségen alapuló örökösödési jog! Most ehhez járult még a Rákóczi táborából megtérő nemeseknek viszálya azokkal, kik időközben királyi adománynyal vagy a nélkül elfoglalták örökségeiket. Szintannyi baja van a királypárti úrnak is, kit a felkelők zavartak jószágából. Még a legkedvezőbb esetben is mennyi határsértés s foglalás! Aztán az az örökös bizonytalanság és nyugtalanság: hátha ismét visszatér Rákóczi! Mennyi reményt kelt ez az egyik, mennyi aggodalmat a másik félben.* Fenyegetett a fiscus is és annak latens joga. 1738-ban kihirdetik, hogy a kik ilyen jogot feljelentenek, az érték egy harmadát kapják, ha az nem nagyobb 50,000 frtnál, különben egy tizeddel kell beérniök. Izgatott, békétlen mindenki, attól kell tartania, hogy, mig a másét keresi, a magáét veszti el. Mint nagy szocziális és politikai rázkodások után lenni szokott: a birtokos nem nőtt össze a földdel.
Cserei históriája, 479.
1711/12-ben a várakba menekült urak és nemesek még nem igen mernek haza menni elpusztúlt birtokaikba. „Sok a tolvaj az országban, nem is volna bátorságos otthon lakni.” Debreczen városának népe rövid néhány év alatt négyszer futott széjjel.* 1717-ben Erdélybe és a részekbe is becsap a tatár, a múlt századok jelenetei ujulnak meg; a ki nem fut, rabsorsra kerül. A mint a rossz hirek jönnek, az urak előbb az élést küldik nagy szekereken a kulcsos városokba, aztán családjukat küldik el, végre maguk is biztosságba helyezik magukat.* Erdélyben annyira bizonytalan az állapot, hogy a guberniumnak jó időn át nincs is állandó székhelye. Csak az van kikötve, hogy bárhol tartózkodik, tartson fenn magának szállást Szebenben, hogy biztosságot találhasson.* Még legjobb dolga a szegény népnek volt, mely erdőkbe, mocsarakba, hegyekre sietett menteni puszta életét. 1735-ben a Péró-lázadás fenyegeti az alföldet. 1737-től 39-ig ismét Erdély és a déli vidék állanak a török betörés folytonos veszedelme előtt.
Szücs, Debreczen város története, III. 718–724.
Vass László naplója, (kiadta Nagy Gyula) 489. 1717 augusztus 5., 6., 20.
1714. Erdélyi kancz. 28. sz.
Azoknak, kik békén ültek ősi birtokukon, jobbágyaikkal gyűlt meg a baja. A háborúk viszontagságai után az alávetett nép gyakran megtagadta az engedelmességet uraitól. A sok eltürt nyomoruság sokszorosan sulyossá tette a nép terhét; az urak pedig, tele adósággal, és tiszttartóik, ispánjaik csak ritkán elégszenek meg a régi tartozásokkal. Hogy csak az ország legkultiváltabb részét említsük, Csepregen a nép fellázadt a zsarnok földesúr, Draskovich grófné ellen, Pinkafő éveken át perel földesurával Gróf Batthyány Zsigmonddal. „Gróf Csáki Istvánnét, Mikola László tesvérhugát, a maga jobbágyai Bálaki házánál éczaka kegyetlenül megölik s darabra vagdalják, mivel nyavalyás felette keményen bánt a jobbágyaival, sarczoltatta, kinoztatta őket, tovább nem állhatták. Példa lehet minden nemes embernek, ne bánják úgy jobbágyaival, mint a barmokkal.”* Csakhogy ez a példa sem sokat használt.
Cserei históriája, 474.
Legnagyobb baj mégis az volt, hogy a jobbágyok egyenesen odahagyták urokat, telküket és világgá mentek. A seregek táborozása, a katonák zaklatása és pusztitása, a pestis még a rendesnél is tűrhetetlenebbé tette a szegény nép helyzetét. Mihelyt felszabadult az alföld, hol alig volt uraság és közigazgatás, hol még szinte a primitiv korszakok szabad életét lehetett élni, oda tódul mindenfelől az adózó nép. Ez az ügy úgy Magyarországon, mint Erdélyben nagy gondot okozott a kormányoknak és rendeknek. Nemcsak a földesurak szenvedtek ugyanis a jobbágyok elköltözése által: kárát vallotta annak a megye, az ország is, mivel bizonytalanná tette az adó alapját.
Az 1715: CI. t.-cz. igy szól: „Mivel úgy azelőtt, mint a közelebb elmult mozgalmak alkalmából, igen sok földműves, földesuraik tudta nélkül és akarata ellenére, más megyékbe, de különösen azokba, melyeket a cs. kir. fegyverek a törököktől visszaszereztek, továbbá Lublyóba és a 13 szepesi városba menekültek és szöknek most is, azért, mert ezek a még be nem bekelezett megyék és városok nem viselik az országos és földesuri terheket más megyék megyék és helységek módjára; mivel innét sem barátságos úton, sem igazság útján nem kapják őket vissza, sőt az eljáró birák inkább a jobbágyok urai ellen fordulnak”.
Ezért ő felsége kegyesen hozzájárult ahoz, hogy az eddigi törvényekhez, amelyek a jobbágyok visszaköveteléséről szólanak, hozzátegyék: hogy az egy megyéből a másikba átmenő jobbágyokat (szintugy a cselédeket, akár belső szolgálatban állanak, akár a gazdaságban szolgálnak, ha szolgálatuk idejének letelte előtt elhagyják uraikat), uraik utlevele nélkül ne engedjék sehová menni, sőt azonnal tartóztassák őket le.
Ha mégis titkon vagy csellel eljutnak más megyébe, a helyi magistratusnak kötelessége kipuhatolni: honnét jöttek ezek az új lakosok vagy zsellérek? és ha megtudták előbbi lakóhelyüket és szolgaállapotukat, az illető megyének hol előbb jobbágyoskodtak, tudtára adják. Az a földesúr, ki ilyen szökevényeket tudva befogad és az első törvényes megkeresésre onnan ki nem szolgáltat, az 1556: XXXI. t.-cz.-ben rendelt büntetést vonja magára.”*
Első terminusra 100 frt birság, másodikra 200 frt, azontúl az illető birtok elveszése.
A nem nemes szabadok vagy szabadon bocsátottak szerződés szerint kötelezzek magukat a földesuraknak, kiknek javain megtelepedtek, jobbágyi vagy zselléri szolgálatra, vagy bérre.
Ő felsége nemcsak a végekre terjeszti ki ezt a czikkelyt, hanem a véghelyek kapitányainak és a szorosok őreinek komolyan meghagyja, ne engedjenek átmenni jobbágyot sem a török részekbe, sem Erdélybe, sem a végekre. Azokat, kik lopva akarnak átmenni, fogassák el és arányos taksa mellett szolgáltassák őket ki uraiknak.
Ha ezek a pontok Szent-Istvánnak a rabszolgák visszaadásáról szóló törvényeit, vagy az amerikai rabszolgaállamoknak rettenetes legislatióját juttatják eszünkbe, viszont olyan határozatokat is tartalmaz e czikkely, melyek az állam gondoskodását mutatják a jobbágyság felől.
Meghagyja, hogy a földesurak ne követelhessék meg a mozgalmak alatt netán felhalmozódott restantiákat és ne csikarhassák ki ujra azt, a mit az akkori jogtalan birtokosoknak egyszer már megadtak. Azokat is, melyekre teljes joguk van, és melyeket a jobbágy soha sem fizetett meg, csak felében, és igy sem egyszerre hajthassák be. A megyék kötelessége a nyomorult nép fenntartása az előbbiek értelmében. Ez a czikkely a szabad kir. városokra és a hajduvárosokra is kiterjed.
A szabad költözés megakadályozása egyaránt érdeke a királynak, kinek a jobbágy adót fizet és a földesurnak, kit munkával és terméssel szolgál. Erről teljes tanuságot tesz az idézett törvény. Viszont a királynak gondja kezd kiterjedni az adófizető népre is, és a mennyire teheti, iparkodik annak terhét elviselhetővé tenni.
Károly király teljesen át van hatva ezen oltalom szükségéről. Midőn a bátaszéki telepesek 1722-ben panaszt emelnek földesurok, báró Jany apát és szemendriai püspök, illetőleg annak tiszttartója ellen, és a sérelmek a kanczellária intő levele után sem szűnnek meg, a kanczellária is megsokalja e dolgot. Kijelenti: „hogy bár az alattvalókat csak igen-igen ritkán szokták a királyi védelembe fogadni, különösen földesuraik ellen, ebben az esetben, midőn a püspök makacskodik, kivételt lehet tenni”. A panaszosokat vegye pártfogásába a király és szólitsa fel Tolnamegyét, hogy védje meg őket. Ha a püspök ismét ellenkeznék, törvényes büntetéssel kell őt sujtani. A király ebből általános elvet von le. „Gondoskodjék a kanczellária serényen a felől, hogy ezentúl e földesuraik ellen alaposan panaszkodó jobbágyok pártfogásban részesüljenek, mivel lelkiismereti és királyi kötelesség a nyomorult nép megoltalmazása.”* Igaz, hogy a királyi szándék nem igen volt még keresztülvihető, hisz más eszköz, mint a nemesi megye, nem állott rendelkezésére. A jó akarat inkább szavakban mint tényekben nyilvánult, p. o. abban is, hogy hivatalosan lehetőleg kerülik a „misera contribuens plebs”-féle törvényes kifejezést és inkább a subditus, alattvaló szót használják.
Kancz. ref. 1723. 15. sz. Bécs, 1722 október 15-én.
A jobbágyok lekötése mellett, nagyon szivén feküdt a rendeknek a cselédeknek és napszámosoknak lehető olcsón való megszerzése is. Azon panaszkodnak, hogy az országban csak néhol fogadják a cselédeket ujévkor, a legtöbb Szent-Györgykor szegődik. Akkor pedig sokat követelnek, mert a nagy munka előtt vannak. Szükséges tehát, hogy az egész országban újévkor szegődjenek, kivéve a juhászokat, kik Szent-Mihálykor szoktak beállani. Ha a cseléd el akar menni, karácsony előtt 4 héttel mondjon fel. A cseléd bérét, a napszámosok és aratók fizetését a megye állapitsa meg. Látni való, mikép akarta kihasználni az uralkodó osztály a népességnek legszegényebb, legnyomorultabb osztályát.*
Systema. 1722. országgyűlés, 42. pont. V. ö. 1723: LXVI. t.-cz. Orsz. levéltár, Diaetalia. Nagy hiány az, hogy a conscriptiókban nem voltak tekintettel az urasági cselédeknek akkor annyira számos osztályára. Még nagyobb baj, hogy e hiányra azon consriptiók hivatalos kiadásában még csak nem is reflectálnak.
Erdélyben 1712-ben az országgyűlés egyik fő gondjának jelöli ki a király, hogy intézkedjék a nép szökésének és kivándorlásának megakadályozása felől.* Az articulusokban is megvan a panasz, hogy a nép a conscriptio elől elszéled.* Midőn a katonai parancsnokság a gyulafejérvári vár épitésére 2000 munkást követel, a gubernium lehetetlennek mondja ennyi ember előállitását, mert sokan már előre eltakarodtak a szomszéd országokba.* 1717 után megujul a panasz, hogy a jobbágyok Magyarországba szöknek.* Midőn a temesi kerületet visszahóditják, új alkalom nyilik az oda menekülésre, sőt, mint az erdélyi gubernium panaszkodik, Mercy katonai parancsok erőszakkal is oda viteti jobbágyaikat.* Az ország elszegényedése, a munkáskarok hiánya következik ebből. Ezért a miniszteri conferentia 1718 január 26-ikán meghagyja, hogy az erdélyi jobbágyokat Magyarországból küldjék vissza. Épen úgy kölcsönösen vissza kell adni a bánságba költözött vagy költöztetett embereket is. Ezt azonban nem hajtották végre, és az azon évben tartott országgyűlésen ismét a jobbágyok szökése a megyék egyik fő gravamenje.* A székelyek is panaszkodnak, hogy sok ezren elmentek közülök. „A szegénység csak szökik éjjel nappal,” irja a kormányszék 1718 november 13-ikán. 1719-ben is csak kevesen térnek haza a szökevények közül. Nem csak külföldre mennek, hanem a belföldön is elmennek a magán földesuraktól a császári kamara uradalmaiba aranybányászoknak, a kamara pedig, törvény ellenére, nem adja ki őket.
Erd. kancz. 1712. 80. 2. pont.
1714. 5. sz.
1714. 59. sz.
1717. 88. sz.
1717. 116. sz.
1718. 60. sz. Megyék gravamenjei, 1. pont.
Ily viszonyok közt természetes, hogy a kormány némileg magába száll, iparkodik a parasztokkal való jó bánásra birni a nemeseket. 1718 szeptember 10-ikén elrendeli, hogy a földesurak a mostani inségben viseljék gondját jobbágyaiknak, túlságosan ne terheljék őket. Egy félévvel később ujra felszólitja a birtokosokat, hogy a jövő aratásig segitsék ki a szegény népet. Nemcsak a könyörület vitte erre az urakat, hanem az a tekintet is, hogy a nép siralma elhal a trónusig és ellenök fordul a király haragja. „Irja kegyelmed második levelében”, – igy ir 1714 november 18-ikán a gubernium a kanczelláriának – „a Felséges ministerium mit vetett legyen szemére kegyelmeteknek, hogy szegénységünk nem a teherviselés, quártély s adózás miatt pusztulna s széledne az szomszéd országokra, hanem az Dominus terrestrisek kemény szolgáltatása, a fő s vicze tisztek saczoltatása miatt; megvallyuk compatiályuk szegény hazánknak az ilyen sinistra informatiók miatt való romlását, kivánnók is örömest tudni, azon informatorokat, kik legyenek, eddig penig magunk között szorgalmatosan investigálván, ha kik találtatnának mind a tisztek, mind a dominus terrestrisek közül, exemplariter megorvosolni, noha igen kevés hasznunkra és pihenésünkre, nem mulatjuk el.”*
1714. 95. sz.
E gondoskodásnak azonban alig találjuk valami tényleges eredményét. Igaz, hogy az 1714-iki articulusok törvényes büntetéssel fenyegetik azokat a földesurakat, kik a jobbágyokat elnyomják és a zselléreket pártolják.* De ugyanakkor szigoruan elrendelik a régibb tilalmaknak foganatositását, a jobbágyoknak megtiltották a kard és puska tartását, a posztó köntösök, köpönyegek, nyestes süvegek viselését.
1714. 5. sz.
S bármikép gondoskodtak volna a jobbágyról, a lakosság természetes eloszlását egészen megakadályozni még sem birták volna. Az alföldi megyék, majd a temesi kerület is, sokkal több jóval kecsegtették, semhogy a büntetés az erősebbeket és vállalkozóbbakat elriaszthatta volna. Erdélyben csak úgy, mint Magyarországon, minden szigorú marasztalás és lekötés ellenére, a jobbágy siet sorsán segiteni és ebben a földjéhez való ragaszkodás nem igen akadályozza.
Magyarországon sem sokat használt az 1715-iki sziorú törvény. 1723-ban bevallják, hogy a jobbágyaikat visszakövetelő földesurak a távolabbi megyékben, sz. kir. városokban, a jászkunoknál és a kiváltságos községeknél nem találtak támogatásra, sőt ellenkezőleg, azok marasztalják a szökevényeket. Ez alatt szenved a közjó, mert az otthon maradottak összeroskadnak a szökevényekre rótt, a most általuk viselendő teher alatt. Ennélfogva az előbbi törvényt megerősitik és Horvátországra és Szlavóniára is kiterjesztik.* Sőt most már a taksások és szabadon bocsátottak kivándorlásának megakadályozását is szükségesnek tartják és csak azoknak engednek szabad költözési jogot, a kiket semmi szerződés nem köt a földesurhoz.*
1723: LX. t.-cz.
1723: XLI. t.-cz.
Ezekben az országos érdek karöltve jár e földesurak hasznával, de a következő czikkelyben már a földesurak ellenében is érvényesül az adóalap megtartásának, röghöz kötésének érdeke. „Azok a földesurak kiknek több megyében van birtokuk, a megyéknek nagy kárára, az adóalapnak csökkentésére át szokták vinni a jobbágyaikat egyik megyéből a másikba.” Ezt eltiltják nekik és csak azokra nézve engednek kivételt, kikre személyes szolgálatukra van szükségük. Át lehet továbbá telepiteni a felesleges jobbágyokat is, úgy hogy a régi helyen megmaradók elviselhessék az adót.
Ily módon magok a földesurak is előmozditották, ha hasznuk ezt megkivánta, a nép mozgalmát. De tették ezt más módon is. Sok helyütt a népesség a zavarok alatt vagy a török miatt elhagyta régi lakóhelyét, mely puszta lett, és csak az épületek romjai mutatták, hogy valaha falú volt. Ha most vissza akartak térni a jobbágyok, a földesúr nem fogadta őket, mert majorsági birtoknak akarta használni azt a birtokot. Az ilyen földesurat ugyanazon büntetéssel fenyegeti a törvényt, mint azt, ki másnak jobbágyát törvénytelenül visszatartja. Kivételt csak akkor engednek, ha az illető helységbe már másokat telepitettek, vagy ha a törvényes elévülés ideje (32 év) elmúlt.*
1723: XVIII. t.-cz.
Még egy hathatós előmozditója volt a nép mozgalmának, a költözésnek: az idegenek betelepitése.
Ez, mint más nagy katastrophák után, ekkor is nyomban a felkelés megszünése után veszi kezdetét. Egyesek és a kincstár vetekszenek abban, hogy mentől több munkás kezet nyerjenek a parlagon heverő birtokok gyümölcsözővé tételére.
Mindjárt 1712-ben 14,000-nyi gyarmatos jött be az inségtől sujtott sváb földről és Svájczból, hol Toggenburg birtoka miatt polgári háború dühöngött. Ezek közt maga Károlyi Sándor 1000-nél többet fogadott magához, kiket Nagy-Károlyban, Csanáloson, Kaplyonban, Majtényben telepitett meg.* Nagy szegénységben jöttek, sok gyermekkel, majd éhen haltak, telepitésük igen kevés költséggel járt. Ugyanakkor kezdik betelepiteni jószágaikat Savoyai Eugén, Batthyány-Strattmann Eleonóra, Mercy, kinek Tolna megyében volt birtoka, Csáky Imre kalocsai érsek és Nesselrode pécsi püspök. Többnyire 3–7 évi adómentességet kaptak, jobbára még robotra sem voltak kötelezve, csak a kilenczedre és pénzbeli szolgálatokra. Néhol annyi földet foglalhattak, a mennyit művelhettek. Akkor telepitették meg Eugeniusfalvát, Promontort, Csepelt, Högyészt.* Találni már ilyen osztrák és német telepeket nagyobb számban Baranya, Esztergom, Fejér, Győr, Pest-Pilis-Solt, Sopron, Tolna és Veszprém megyékben. Összesen 230-ra teszik az 1715 és 1720 között telepitett uj községek számát, melyeknek fele azonban még a Dunántúlra esik.
Éble, Gr. Károlyi Ferencz, I. 85–87.
Arneth, Prinz Eugen, III. 79. A lengyeli urbér, gróf Apponyi Sándor szives közlése.
Bár ezeket a gyarmatosokat az ország legnagyobb és leghatalmasabb földesurai költöztették be, tehát azok, kik legjobban birtak gondoskodni róluk és kiknek leginkább állott módjában eltávozásukat megakadályozni, koránt sem volt biztos, hogy az először megszállott helyen meg is maradnak. „Már az első csoportból is sokan visszajöttek hazájukba, mert szegény emberekben Magyarországban sincs hiány.”* Egyáltalában a népességnek még igen nagy része hullámzó és ha valahol jobb módot remél, minden meggondolás nélkül elhagyja kunyhóit. Midőn a Temesközt be kezdik telepiteni, Arad megyét csaknem teljesen elhagyja a jobbágysága. Baranya megyében az 1720-iki összeirás szerint Lipován, a Dráván túlról jött szerbek ismét megszöktek, néhány sváb jött helyükbe. Mágocsot két év előtt szállották meg; Magyar-Boly lakói elszéledtek, kóborló ráczok szállták meg. Maison a lakosok nagy része a Dráván túlról való; más jövevényekkel együtt szállták meg a falut. Márokot mintegy 50 főből álló frank és sváb csapat szállotta meg ujabban. Ezelőtt ráczok lakták. Monosokort 3 éve szállták meg. Monostort is elhagyták lakosai, legujabban néhány nyomorult sváb költözött belé, de még nem űz földmivelést. Nádasdra a frankok két éve telepedtek le. Nagy-Nyáradról a lakosság egészen elszéledt; helyébe ráczok jöttek. Sárokról a horvátok elszéledtek, helyükbe illirek jöttek. Szajkon és Virágoson is más lakók jöttek a régiek helyére. Barsban három oly községet, melynek 1715-ben még volt lakója, 1720-ban lakatlannak találtak. Békésben Öcsöd lakói 1715-ben elszéledtek arra a hirre: jő a tatár. Gyomán csak 27 rosz viskó áll, a lakosok nem akarnak épiteni, hogy bármikor elköltözhessenek. Csabát csak akkor kezdik telepiteni. Az Erdélylyel határos megyékben egyáltalában még kóbornak tartották az oláht, de a magyar is elhagyta lakóhelyét, ha katonai beszállásolás fenyegette. Csongrád megyében is egyre szétszalad a népesség; Csongrád mezővárosban p. o. 1715-ben 146, 1720-ban csak 40 család lakott.* A temesi kerületben a töröktől való visszafoglalás után 559-re teszik a lakott, 343-ra a lakatlan helységek számát. A szávai határvidéken „sok családatya fiaival együtt elébe teszi a rablás mesterségét a földművelésnek, vagy pedig kivándorol.”* A 30-as években ezrével vándorolnak ki a ráczok Oroszországba. Károlyi Sándor még 1736-ban panaszkodik, hogy csak ezen jószágaiból (Erdőd, Ecsed) 170 gazda embere ment által Közép-Szolnok vármegyébe és Kővár vidékére, kiket hiába kér vissza. „A magyarok is megint szélt mentenek, aligh maradtak tizen s az házakat is mind elpusztitották.”
Häckhel, Welt-Beschreibung, II. 3987.
Az adatok a „Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában” czimű munkából vétettek.
Vanićek, Specialgeschichte der Militaergrenze, I. 238.
E viszonyokban nagy része volt a politikai és természeti okoknak: a megyék, földesurak és a katonaság elnyomásának, az adótól való félelemnek csak úgy, mint a pestisnek és inségnek. Igen fontos szerepet játszik a vallásos üldözés, mert egész falvak népessége kénytelen volt elhagyni lakóhelyét, ha hű akart maradni ősei hitéhez, és végleg csak akkor telepedik meg ujra, midőn legalább némi biztosságot nyer vallásának szabad gyakorlatára nézve. De a legfőbb ok mégis magának a lakosságnak szelleme, hagyománya volt. A török időkben, a forradalmak alatt szinte folytonos a vándorlás: jobbágy, nemes egyaránt kóbor, némileg kalandos életet kénytelen ujra élni. A török hódoltság meg épen szinte nomád életre kárhoztatta a nemzet egy jelentékeny részét.
Ha a múlt század államalkotását, a nemzetnek azóta végezett történeti munkáját igazságosan akarjuk megitélni, soha sem szabad tekinteten kivül hagyni, hogy az országnak szinte felében oly nyomorult, elmaradt és gyér volt a népesség, minő a tatárjárás óta nem volt. Arra a földre nézve egy félezredévnek szellemi, erkölcsi és anyagi művelése teljesen elveszett.
De a pótlásnak megvolt az egyik biztos alapja: maga a föld. A legtermékenyebb vidéknek szinte szűz a talaja; mérföldeket ellep az ölnyi magas katonafű, a kutyatej meg a királygyertya. Annyira bővében van a lakosság a földnek, hogy sok helyütt ugyanazon egy határnak csak egy-egy részét mivelik meg, más évre már másfelé ütnek tanyát, mert az ujonnan feltört föld jobban fizet. Ez már magában véve is vándorlóvá teszi a földműves népességet. Egyáltalában van sok a mult század elejének hazai viszonyaiban, mi egyenesen amerikai telepitési és művelési viszonyokra emlékeztet. A kalandos, földönfutó rabló vagy vadász helyébe csak később lép a földműves és még az is csak nagy meggondolva köti magát egy helyhez.
De épen ebben az óriási elhagyott területben látja mindenki a jövő nagyságának, gazdagságának biztositékát. Ezt szállja meg a császári katonaság, ide nyujtja sovár csápjait a fiscus, itt keres donatiót vagy foglal a mágnás és a nemes, ide menekül a bel- és külföld nyomorult, de vállalkozó parasztsága.
A külömbség a hazai és más hasonló viszonyok közt abban áll, hogy bárminő ujak, kezdetlegesek, sőt barbárok az állapotok, mégis mindenütt egy erős társadalomnak jogi felfogása, századok harczának és művelődésének gyümölcse szolgál a fejlődés alapjául. A szent korona joga beragyogja az egész orszagot, világosságot, fényt árasztva mindenkire, ki hozzá tartozik. Viszont egy egészen primitiv társadalmi és gazdasági rendnek meg kell küzdenie azon akadályokkal és nehézségekkel is, melyek egy már megállapodott socialis rendnek múlhatatlan és el nem kerülhető hibáiból és visszaéléseiből fakadnak.
A boldoguláshoz, nem, a szabadsághoz, az emberhez méltó élethez első követelés itt az, hogy tagja legyen az ember a szent koronának. A ki nem nemes, annak sem élete, sem vagyona, sem becsülete, sem vallása és meggyőződése nincsenek megvédve. Viszont, a ki egyszer a nemességet elnyerte, az előtt nyitva áll minden pálya, törvény szerint egyenlő jogú a leghatalmasabb mágnással, a legdúsabb főpappal. Minden ösztön, mely az embert a társadalomban előrehaladásra, érvényesitésre készti, itt abban központosúlt, hogy a jogtalan szintén szerezzen magának kiváltságot.
Különös, hogy a minő nagy jogot ad ez a kitüntetés, oly könnyű annak megszerzése. Igaz, hogy csak a király adhatja (mert az érseki vagy püspöki nemeseket, a praedialistákat még sem tartották egyenlő joguaknak), de a törvény előirja, hogy három vagy több magyar tanácsosának vagy egy megyének ajánlatára, ezt a kegyet ne igen tagadhassa meg a felség. Csak az volt kikötve, hogy jobbágyi állapotban levő embert nem szabad megnemesiteni, mig ura őt szabadon nem bocsátotta, különben a kiváltság nem érvényes és a nemeslevéllel biró tovább is szolgál.*
1622: XVII., 1630: XXX. t.-czikkek.
Jöttek is tömegesen a nemesitésért való folyamodások. A ki csak valami patronusra számithatott, iparkodott a kérvényével a királyi felség elé járulni, mint a hogy az éltető nap felé kúszik a növény.
Mindjárt 1713-ban egész sora jelenik meg a nemességet kérőknek, valamelyik királyi tanácsosnak ajánlatával.* Az 1716-ban nemesitettek közt van egy volt katona, egy komáromi és egy pesti városi tanácsos, volt köztük egy vármegyei tisztviselő is, kit Bars megye tudománya miatt választott meg alszolgabirájának.* Ugyanazon évben még több sorozatban terjeszti fel a kanczellária a nemesitendőket, mindegyiknél megjegyezvén, hogy szabad állapotú. De a király megsokalja a sok kiváltságos nemadózót s harmadszorra kijelenti, hogy a személyeket megnemesiti ugyan, de a telkeiket vagy házaikat nem.* 1717-ben a török háború alatt többnyire vitézek folyamodnak. Van köztük osztrák alattvaló és birodalmi lovag is. Az ajánlók többnyire püspökök. Egy plébános testvérének kéri nemességet, Peti Mátyás, „kit nemesnek tartanak,” azért tart számot reá, mert sok ezer patkót szolgáltatott ingyen.* Hanibál József „pro nobili reputatus” most is szolgabiró Sopron megyében. Az, hogy valakit kiváltságosnak tartanak, nemcsak ösztön, hanem jogczim is arra, hogy csakugyan megszerezze az armalist. Némelyik arra hivatkozik, hogy ő szabad ember s birtokait is mindig nemeseknek tartották. Vannak köztük érdemes férfiak. Fekete János, ki iskolát végzett, tanult ember, Siskovics András, ki Temesvárt kikémlelte, Zilizi András, Splény regementjében kapitány. 1718-ban is többnyire katonák kapják, de vannak tanult emberek is, mint Szuháni Márton, Károlyi Sándor secretáriusa és Miskolczi Márton, Sáros megye jegyzője. Egy morva ember, Rzimarz, Bodrog megyének volt hadi biztosa, most szolgabiró, Milkovics Endre Heister oldalán küzdött és felfedezte a zavargók terveit, hogy Bécs külvárosát felgyujtsák. Holczer János, ki 15 évig volt óvári biró. Az egyiknél az szolgál ajánlásúl, hogy a Rákóczi-felkelésben elvesztette vagyonát, a másiknál az, hogy a korona átvitelénél segédkezett.* Nagyon tekintetbe vették azt, ha valaki a katholikus hitre tért, vagy ha Rákóczi ellen szolgált.* Utoljára a király megsokallja a nemesitések tömegét és 1720-ban már csak ezen megjegyzéssel fogadja el az ajánlásokat: még ez egyszer placet. De azért 1722-ben ujra hosszú listája van a nemesitetteknek, köztük több pesti polgár, ki arra hivatkozik, hogy ott úgy is alig van nemes.* Ezután 1726-ig aránylag szünet áll be. Ekkor többek között egy zemplénmegyei táblabiró is kerül sorra. Most már a kanczellária is kivánja, hogy az illetők mostani és ezután szerzendő javai ne vétessenek ki a teher alól.* 1727-ben csak kevesen kapják; a legtöbb tanult ember vagy uradalmi tisztartó. A király megjegyzi, hogy az armalisokat csak a folyamodók s ivadékaik részére kell kiállitani, de nem oldalrokonaik részére, hogy birtokaik nem vétetnek ki a közterhek alól, és ezentúl csak módjával (caute) kell adni nemesi kiváltságot.*
Kancz. ref. 1713. 3. sz.
1717. 1. sz.
1716. 8. sz.
1717. 12. sz.
1719. 5. sz.
1720. 2. sz.
1721. 9. sz.
1726. 23. sz.
1727. 23. sz.
)
III. Károly korabeli nemesi czimer.
(A Thünessen család 1722 szeptember 1-én kelt bárói diplomájának eredeti czimerképe.)
Az okirat eredetije a Magyar Nemzeti Muzeum levéltárában
Valóban, a nemesek számának folytonos szaporodása a kincstár erős megkárositását jelentette azon időben, melyben a király épen a conscriptiót és az adó méltányos és arányos rendezését tartotta egyik legfontosabb feladatának. Az előbb elsorolt példák bizonyítják, mily sokan voltak a vélt nemesek, kik személyükre és birtokukra nézve addig is élvezték a nemesi kiváltságokat. Ezért a kiráy már 1723 ápril 10-ikén elrendeli a nemesek összeirását, kiváltságuk bebizonyitása alapján. Azok, kik nemesek, de elvesztették okleveleiket, forduljanak ujabb privilegiumért az udvarhoz. Mint a kanczellária mondja: hadd élvezzék a felség jótékonyságát. A király 1727-ben ezt még megtoldja azzal, hogy a megyék és kanczellária véleményeit ily esetekben részletes kimutatással terjeszszék eléje a felől, milyen az illetők nemessége és hogyan bizonyitották azt be.*
1717. 76. sz.
A nemességet gyakran összeirták régente, de azért, hogy tudják, hány az országnak a katonája. Most is kezdik összeirni, de nem azért, hogy kötelessége teljesitésére szoritsák, hanem hogy lehetőleg apaszszák a szabadalmukkal a közjót kárositóknak tömegét.
Erdélyben aránylag még könnyebb szerrel és számosabban történt a nemesités. Itt egészen rendes eljárás az, hogy a földesúr szabadon bocsátja jobbágyát és nyomban kér armalist annak részére.* Elég gyakori itt a református predikátorok, az örmény és görög kereskedők, a jobbmódú szászok nemesitése is.* Az uniáló görög papokat szinte kivétel nélkül megjutalmazzák e kiváltsággal. A taksa nagyon csekély, többnyire csak 50 frt.
Erd. kancz. 1711. 84. sz.
1712. 97. sz.
Egész falvakat már nem igen nemesitenek, de különösen a korszak elején elég gyakran előfordult egész családoknak, testvéreknek, sógoroknak nemesitése.
Mai szemmel nézve, az országra nézve tán károsnak látszhatik a kiváltságnak oly nagy számra való kiterjesztése. Akkor is úgy itélnek a császár tanácsában azok, kik legjobban szerették volna, ha Magyarország csupa adózóból áll. Hanem az akkori viszonyok közt a nemességnek minden megerősitése nemcsak a magyar állami eszmének megszilárditása, hanem az ország kulturájának is előmozdítása.
Mert ugyan ki más, mint a kiváltságos, lelkesedhetett, küzdhetett volna azon alkotmányért, mely minden jogot, birtokot, szabadságot a kiváltsághoz kötött? Ez volt Magyarország önállóságának legfőbb biztositása és kifejezése. Minden egyébből, mint e szabadságból, bővebben jutott ki az örökös tartományok békésebb, nyugodtabb, de korlátlan uralom alatt álló népeinek. És senki se kicsinyelje azt az öntudatot, azt a kötelességérzetet, melylyel az egy dicső, szabad közösséghez tartozás még a gyengét is eltölti. Ebben áll tehát a nemességnek egyik jelentősége.
A másik sem csekélyebb. Az akkori zavaros, szerencsétlen viszonyok közt a nemesség az egyetlen magyar elem, mely valóban ragaszkodik a földhöz. Nem hiába jelmondata az a feudalitásnak: a föld, az az ember.* A föld az igazi, akkor még szinte egyedüli forrása minden jólétnek, hatalomnak, gazdagságnak, egy szóval: állami és társadalmi életnek. Most, egy zaklató, zsaroló kormányrendszerrel, zavargó, nyugtalan vérü, kóbor elégedetlenekkel szemben a nemesség veszi munkába e föld művelésének kezdeteit. Mert nem puszta túlzás az, a mit az erdélyi gubernium 1738-ban a hadi kormányzat vádjaira válaszol: a nemesség tartja a jobbágyságot, nem megforditva. Ha nemes földesúr nem volna, az alattvaló, különösen az oláh, annyi nyomoruság között már rég elszéledt volna a világnak mind a négy tájára.*
La terre, c’est l’homme.
1738. 340. sz.
Új földeknek megnyerésére a kultura, új néprétegek megnyerésére a polgárosulás, az állalmi élet részére, a régi és az új korszakokban egyaránt a katonai uralmat tartották legczélszerübbnek. A monarchia egész déli határa katonai mód szerint volt szervezve. Azon belől aztán a magyar nemes, a magyar megye végezte a telepitésnek, a lakosság állandósitásának, polgárosulásának munkáját. Nehéz és kemény munkaka vala ez, nem ment erőszak, önkény, sokféle visszaélés nélkül. De a magyar nemesség feladataival együtt maga is emelkedett. Egyéni, osztályérdekeivel együtt az országot, a nemzetet is védte.
Fegyverrel már egyik feladatnak sem felel meg. Annak helyébe a jog lép. Nem valami elvont, szent igazságnak eszméje, hanem minden egyesnek külön joga. Valamint a haza a nemesség összessége, úgy a magyar koronának, a magyar államnak joga az egyes kiváltságok, szabadalmak, jogok foglalatja. Valamint az egyes oklevéllel, perrel, tanusággal védi a magáét szomszédja vagy elöljárója ellen, úgy védekezik az ország kifelé hitlevelekkel, törvényczikkekkel, határozatokkal.
Mindkét téren sok pótlásra, kiegészitésre, magyarázatra volt szükség. Ily módon válik lassankint a régi harczos magyar nemzetből törvényeket idéző, praecedenseket magyarázó, de jussát nem hagyó prókátor-nemzet.
