III. FEJEZET. A reactio megerősbödése.
III. FEJEZET.
A reactio megerősbödése.
A reactio megerősbödése.
I. Ferencz autokrata politikája. József nádor 1810-iki emlékirata. A pénzügyek rendezésének szüksége. A devalvatio. Az 1811-iki országgyűlés. A pénzügyi kezelés a dietán. Az ellenzék megrendszabályozása. A király neheztelése. Napoleon oroszországi hadjárata. Készületek a felszabadító háborúra. A lipcsei csata. Magyarok szerepe a csatában. A nemzet áldozatkészsége. Napoleon bukása és a reactio diadala. A bécsi congressus. Ausztria hóditásai. Magyarország jövőjének alapjai. Öntudatlan reformtörekvések. A hazafiak kisérletei a nemzet ujjáalakitására. A Ferencz-csatorna. A Georgikon. Az aristokratia. A középosztály és a parasztság vagyonosodása. Az iskolázás. A nemzeti múzeum. Az irodalom. A jövő alapjai. Széchenyi István látománya
A monarchia roncsolt állapota sürgőssé tette a belső reformot, a drágán megvásárolt béke lehetővé annak munkába vételét. Ferencz azonban csak a nagyhatalmi állásra, saját méltóságára és nyugalmára gondolt. A folyton reformokat sürgető Károly főherczeg és Stadion elvesztették kegyét, az ügyek vezetésével az ügyes, sima modorú diplomatát, gróf Metternich Kelement hivta meg, kinek csak a hatalom külső tényezői iránt volt érzéke. Különben is a császár, mióta Napoleon lett veje, nagyon biztosnak érezte magát. 1808-ban még intette gróf Zichy Károlyt, a kamara elnökét, hogy most csinnyán kell bánni a népekkel, most azok is nyomnak a latban. Mária Lujza házassága óta ismét föltámad benne a felelősséget nem ismerő autokrata ösztöne. A szerencsétlenség iskolája sem tanitotta meg arra, hogy a népek lelkesedése a trónok legszilárdabb támasza.
József nádor egy 1810 július 21-ikén bátyjához benyujtott emlékiratban államférfiui belátással fejtegeti, hogy a monarchiának mostani meggyöngült állapotában új alapokat kell szereznie. Erre nézve két módot ajánl. Vagy az egész monarchiának meg kell adni azt az alkotmányos szabadságot, melyet most egyedül Magyarország és Erdély élveznek és ilyen módon megteremteni a monarchia egységét, vagy pedig Magyarországot szabadságának teljes helyreállitása, nemzetiségének kifejtése által önállóvá és megelégedetté tenni, mert a monarchia igazi erejét ezentúl ott kell keresni. Egyrészt a háború előtt uralkodó szabadelvű felfogásnak eredményét, másrészt a magyar hazafias érzés kifejezését kell látnunk e javaslatban. Megfelel a pillanatnak és akár a monarchiának alkotmányos alapon való egyesitésére, akár a magyar állam független megalakulására vezet, nagy kilátást nyit. De a jelen megalázásának és a jövőnek hatása alatt megfeledkezik a multról, a dynastiának százados absolutisticus, németesitő hagyományairól. Ferencz lelkében azoknak hódol, reményeiről sohasem mondott le, a franczia hegemoniát rövid átmenetnek tekintette. A nádornak megköszönte munkálatát és kijelentette, hogy ő is óhajtja a monarchia egységét, csakhogy oly módon; „hogy Magyarország alkotmányát kell átalakitani a többi örökös tartományoké szerint”.*
Az emlékirat közli Wertheimer Ede: Budapesti Szemle, 1881.
József főherczeg lehetőnek tartja a részleges reformokat, mert a közvélemény azokra elő van készitve, de az egész rendszer megváltoztatásához képest csak csekély jelentőséget tulajdonit neki. Ferenczet csak egy gond bántja, a végső zavarba jutott financziáknak valamelyes, legalább egy időre való rendezése.
A franczia háborúk az összes európai államok pénzügyi egyensúlyát megzavarták. Magában Francziaországban csak Napoleon uralomra jutása vetett véget a teljesen elértéktelenedő assignata- és mandat-gazdálkodásnak. Poroszország pénzügye 1807-ben összeroskadt, még Anglia sem birta a háború terheit, az arany helyett ott is a bankó járta és a bank-aktát felfüggesztették. Nálunk 1796-ig egyenértékű volt a papirpénz az ezüsttel, csak Bonaparte győzelmei teremtették meg az agiot, mely aztán évről évre növekedett. A rendes jövedelmek nem fedezték a kiadásokat, kölcsön kötésére alig lehetett számitani, a szükségben csak az engedelmes bankó-prés segitett. Már 1808-ban 706 millióra ment a minden fedezet nélkül kibocsátott papirpénz. 100 pengő ezüst-forintért akkor 223 papirforintot kellett fizetni. A szerencsétlen 1809-iki háború másfélszer akkorára szaporitotta a papirpénzt, 1060 millióra. Természetes, hogy ennek már alig volt értéke, névleges értékének 1/8-án, néha 1/10-én fogadták csak el, az agio napról napra ingadozott, a közhitel megszünt. Kitünt, hogy minő veszedelmessé válhatik a papirpénznek minden felelősség nélkül való kényelmes szaporitása. A pénzügyi bukás többé nem volt elkerülhető.
József nádor.
Egykoru festmény Budapest székes-főváros tulajdonában
1810-ben O’Donell pénzügyminister kidolgozott egy tervet a papirpénz beváltására értékének egyharmadáért. Ehhez azonban legalább 75 millió forint ezüst fedezetre lett volna szükség, mely összegnek előteremtéséhez Magyarország főemberei épen nem voltak hajlandók hozzájárulni. A magyar rendek különben is mindig tiltakoztak a papirgazdálkodás ellen, melynek árát az ország adja meg, pedig intézésére nem volt semmi befolyással. Törvényes szempontból egészen helyes volt álláspontjuk. A magyar törvény nem ismerte a bankót. De másrészt azt sem szabad felednünk, hogy az a háború, mely ennyi áldozatot követelt, nemcsak a dynastiának és Ausztriának volt háborúja, hanem Magyarországé is. Hasonló nehézségekkel mostanában, a hitel mai fejlettsége mellett, nagy kölcsönök segitségével szoktak megküzdeni az államok. Most még meg sem született nemzedékekre rónak előre terhet, akkor az élők maguk szenvedtek veszteséget.
Az új pénzügyminister, Wallis gróf egyszerű és radicalis eszközhöz nyult, az 1060 milliónyi függő adósság értékét 1/5-ére, 212 millióra szállitotta alá. E rendelkezést az 1811 február 20-iki pátens adta a monarchia lakosságának tudtára. Épen úgy leszállitja a rézpénz értékét is, melyből vagy 80 millió forint névértékű volt forgalomban. Az állam bukása igy nemcsak a vagyonos és középosztályt sujtotta, hanem a szegény embert is megfosztotta keserves filléreitől. Ugyanakkor az államadósság kötvényeinek kamatát is felényire szállitották le.
Metternich Kelemen:
Egykoru metszet után.
Ernst Lajos gyüjteményének példányáról
De még az ötödrészben való beváltáshoz is készpénzre volt szükség. Ennek előteremtéséhez mulhatatlan a magyar országgyűlés összehivása. A dietát 1811 augusztus 25-ikére hivta össze a király Pozsonyba. Addig is csaknem az összes megyék tiltakoztak a devalvatio, a patenssel való kormányzás, az ország jogainak és vagyonának sérelme ellen. Nyitramegye egyenesen eltiltotta tisztikarát a patens végrehajtásától. Erre a kanczellária, a maga, nem a király nevében, elrendelte az összes megyéknek a rendelet kihirdetését. A rendek azt felelték, hogy egyforma törvény kötelezi a rendeket és a kormányszékeket. Ily ügyben rendelkeznie országgyűlés nélkül a királynak sincs joga. Midőn aztán maga a király parancsolta meg a végrehajtást, újra felirtak ugyan, kiemelve az alkotmányon elkövetett sérelmet, de azért kihirdették a rendeletet. A király újabb megnyugtató leirata sem ért czélt, mert abban az az állitás foglaltatott, „hogy a fináncz-terv, a mely az egész monarchiát illeti, természeténél fogva az egyes tartományokban, tehát Magyarországban is, azok kára nélkül nem tárgyalható”. Az egységesités ismét valami magától érthetőnek nyilvánittatik.
Ilyen ingerültség közepett mentek végbe a választások. Az utasitások legnagyobb része a patens és az ország törvénytelen terhelése ellen nyilatkozott. Az országgyűlésen sem a királyi trónbeszéd, sem a nádor közbenjárása nem birták megpuhitani az ellenzéket. Még erősebbé tette az ellenállást, midőn kitünt, hogy a kormány nemcsak a hadi adót akarja fölemelni és pedig 12 millióval, hanem azt is követeli, hogy Magyarország a fedezendő összegből 100 millió forintért vállaljon kezességet. Ebben az egy pontban megadták a teljes egyenlőséget az örökös tartományokkal ugyanakkor, a midőn a kereskedelem és vám dolgában tovább is kérlelhetetlenül folytatták az eddigi zsaroló rendszert. De az anyagi terhet nem is nézve, alkotmányos szempontból is erős elvi ellentét támadt. A rendek ugyanis törvénytelennek tartották az egész patenst és csak az alkotmányosan létrejött pénzügyi törvényt tartották volna az országra nézve kötelezőnek. A rendek megtagadták tehát, hogy a patens következménye felől tanácskozzanak, mert már ez által is törvényesnek ismernék el azt, mi csak az önkény kifolyása. Épen úgy megtagadták a hadi adó fölemelését, mert az ország eddig is erején felül járult a hadi költségekhez, most pedig vagyonának 4/5-ét vesztette el a devalvatio által. A rendek e szigorúan törvényes politikától annál kevésbbé tértek el, mert még a diéta alatt is minduntalan tapasztalniok kellett a kormány rosszakaratát és önkényét. A király önkényesen fölemelte a só árát; a követi jognak sérelmével házkutatást tartatott gróf Dessewffy Józsefnél; megengedte, hogy a magyar alkotmányt és a nemesi jogot megtámadó Gustermann és Piringer-féle könyvek napvilágot lássanak. Talán engedékenyebbé válhatik a hangulat, ha a kormány beleegyezik a magyar nyelvnek hivatalossá tételébe és terjesztésébe, melyet a rendek az 1807-iki javaslat alapján sürgettek. De itt meg az udvar tanusitott rideg, tagadó magatartást, mint mondák, a nemzetiségekre való tekintettel.
Igy a dieta minden nagyobb eredmény nélkül oszlott szét. A király, hogy haragját mutassa, nem is zárta be személyesen az országgyűlést, hanem öcscsét, Antal főherczeget bizta meg bezárásával 1812 június 1-jén. Alkotmányos tekintetben kétségtelenül helyes volt a rendek eljárása. Tagadásukkal a nemzetnek egy alapjogát védték meg, azt, hogy a pénzügy nem közös az egész monarchiával, hanem a felől csak a magyar törvényhozás rendelkezhetik. Másrészt világos, hogy ez a határozott ellenállás megerősitette a császárnak mindjobban előtérbe lépő absolutistikus hajlamait. Hazánk alkotmányos szabadsága több mint egy évtizeden át tényleg megszünt.
A felajánlás azonban ezen az országgyűlésen sem maradt el. Egy millió mérő rozsot és másfél millió mérő zabot szavaztak meg hűségük bebizonyitására. Szegénységüket kitüntetendő azonban azt is kikötötték a rendek, hagy e mennyiség csak termésben szolgáltatandó be. (I. t.-cz.)
Báró Simonyi József kardja.
A Pretzner Karolin tulajdonában levő eredetiről rajzolta Cserna Károly
Mig Napoleont házassága közelebb hozta a Habsburgokhoz, régi barátságos viszonya a czárhoz mindinkább meglazult. 1812 elején óriási hadi készületeket tett Oroszország megtámadására. Most már Ausztria is, mintegy hűbéres állama, az orosz hadjáratban 30 ezernyi segélyhaddal vesz részt. A cs. kir. sereg Schwarzenberg vezetése alatt külön működvén, nem osztozott a nagy franczia armadia borzasztó katastrophájában.
Az orosz hadjárat kimenetele a monarchiát tette Európában döntő hatalommá. Az 1813 év tavaszán Németországban folyó háború megmutatta, hogy Napoleon még mindig képes megküzdeni az oroszszal és a vele szövetséges poroszszal. Az volt a kérdés, a monarchia hozzájárulása melyik részre billenti a mérleget. Ferencz egy ideig habozott, fenn akarta volna tartani vejét, ha az magával Francziaországgal megelégszik. De midőn Napoleon semmi módon nem akart lemondani universalis birodalmáról, a békealkudozások alatt a nagy szövetséghez csatlakozott. A Napoleon ellen viselt „felszabaditó háborút”, a poroszok nagy nemzeti büszkeségét, tényleg a cs. kir. seregnek közreműködése döntötte el.
)
A bécsi congressus 1815-ben.
(A párisi egyezségben résztvett 8 nagyhatalom meghatalmazottjainak ülése.) Egykoru metszet Isabey I. festménye után. Aláirása: Congres de Vienne. Seance des plenipotentiaires des huit puissances signataires du traité de Paris.
A bécsi Artaria és társa műkereskedő-czég példányáról
Már 1813 február óta folytak a készületek. Az országgyűlést nem hivta össze a király, hanem egyenesen a megyékhez fordult új katonáért és gabonáért. Midőn a háború megindult, a lipcsei „népek csatájában”, a minőt a catalauni csata óta nem látott a világ, döntő szerep jutott az osztrák-magyar hadseregnek s a kivivott győzelem neki is nagy áldozatba, tizennégyezer vitéz katona elvesztésébe került. Sőt a döntő csata kimenetelére nézve is fontos szerep jutott egy magyar kapitánynak Schwarzenberg herczeg ezredében. Köztudomásu tény, hogy Napoleon seregének megbontása és szétszórása legfőképen az által volt elérhető, hogy a szövetséges hadseregek együttesen vetették magukat reá. A csata megkezdése előtt tehát elhatározó fontosságu volt, hogy Blücher porosz tábornagy és Bernadotte svéd trónörökös idejében felszólittassanak az egyesülésre. Schwarzenberg herczeg gróf Széchenyi Istvánra bizta e feladatot s az október 16. és 17 közötti éjjel a franczia előörsök vonalai között a porosz táborba küldte Blücherhez, hogy szólitsa föl a következő napi ütközetre. A porosz tábornagy kételkedett afelől, hogy Bernadotte is csatlakozni fog a kitüzött időben. Széchenyi ajánlkozott, hogy ő rá fogja venni, bármibe kerül is. A svéd trónörököshöz ment, előadta megbizását. De tagadó választ kapott. Széchenyi elismervényt kért, hogy a meghivást átadta. A trónörökös megfontolta a dolgot, tanácsot tartott tábornokaival, Széchenyivel kijelöltette a legrövidebb utirányt s kellő pillanatban megérkezve 65,000 főnyi hadseregével ő döntötte el a csatát.* A magyar ezredek is dicső részt vettek a háborúban s mai napig emlegetik a vitéz Báró Simonyi József huszárezredesnek hőstetteit. E háború a nemzettől ismét újabb áldozatokat követelt. Mielőtt Francziaországba betört a szövetségesek serege, 1813 végén újabb 60.000 katonát követeltek az országtól. A gabona, zab, széna, szarvasmarha szállitásnak nem volt se vége, se hossza. Hazánk joggal mondhatta, hogy becsülettel közreműködött a nagy eredmény elérésében, „Európa szabadságának visszaszerzésében”.
Gróf Zichy Ferdinánd levelét, melyben ezt leirja, közli Zichy Antal is „Gróf Széchenyi István élete” cz. művében, I. 67.
A három szövetséges uralkodó.
(I. Ferencz, Sándor czár és III. Frigyes Vilmos porosz király.)
Egykoru kőrajz után. Ernst Lajos gyüjteményének példányáról
Az e feliratot* viselő érem diszitette a háborúból diadalmasan visszatérő vitézek mellét. De magának az országnak szabadsága, épen a háború szerencsés kimenetele következtében, szinte feledésbe ment. A diadalt a nemzetek lelkesedése és szabadságszeretete vivta ki; a diadal bérét az: uralkodók és udvarok elkobozták a magok számára.
Europa libertati asserta.
Bécsben 1814 szeptemberben a fejedelmek és miniszterek eddig nem látott fényes gyülekezete jelent meg, mint Ferencz császár vendége. Megmenekülve a franczia forradalomnak rémétől, a nagy hóditónak ólomsulyától, mulatott, ünnepelt, vigadott, udvarolt világrészünk egész előkelősége, közben meg rendbe hozta a legfontosabb politikai kérdéseket. Udvari ármány, néha szép szemek kacsintgatása döntött egész tartományok sorsa felett. És az ott találkozó nagyúri társaság közt feltünést keltenek a magyar főnemesség pazarló, lovagias férfiai, gyönyörű és szellemes hölgyei. Az orosz czár és porosz király el is jönnek Budára, hogy megnézzék azt a szép országot, mely annyi gazdagságnak, annyi bájnak szülő anyja.
A bécsi congressusban Ausztria visszanyeri előbbi hatalmát és befolyását az európai politika intézésére, nemcsak visszanyeri előbbi területét, Belgium kivételével, hanem többet kap hozzá; az Oroszországtól visszanyert keleti Galicián, a Bajorországtól visszavett Tirol és Salzburgon kivül övé lett a lombard-velenczei királyság, valamint visszakapta Dalmácziát, Istriát s az illyr tartományokat. De az egész tárgyalás alatt (1814 szeptembertől, 1815 junius 9-ikéig) megfeledkeztek arról, hogy Magyarország önálló, hogy politikai tényező. Addig mindig számoltak vele: 1711-ben, 1741-ben, 1790-ben és a franczia háborúk egész folyama alatt. Csak most következett be az, mire a bécsi államférfiak állandóan törekedtek: a művelt világ köztudatában hazánk nem volt más, mint Ausztriának egy sajátságos nép által lakott, természettől gazdag, de a lakosok félbarbársága és a szabadnak mondott constitutio javithatatlansága miatt elmaradt provinciája. Mit is tudtak azok a fényes és előkelő alakok, kikben egyedül látták Magyarország képviselőit, arról, hogy itt hőn dobog minden sziv szabadságért, nemzetért, és hogy a hazának és nemzetnek ez a hő szeretete megtalálhatja az eszközöket arra, hogy ezt az országot vérével, verejtékével kiemelje a hanyatlásnak örvényéből, a biztos halál közeléből.
József főherczeg az 1811-iki diéta befejezésekor igy fejezte ki a jövő reményét: „Támogatja még reményünket a magyar nemzetnek az a szerencsés geniusa,* mely a hanyatló hazát, valahányszor annak fenntartása áldozatot kiván, felsegiti, a mely a haza boldogságával szorosan egybe foglalt királyi méltóság mellett vitézül harczol és mely igy hűséggel, nagylelkűséggel, szenvedéssel és kitartással minden nyomoruságokat vagy egészben elforditani vagy békességesen eltürni, vagy legalább szenvedhetőbbé tud tenni.”
„Felix ille Nationis Hungarae Genius.”
Midőn Bonaparte 1797-ben Ferencz császár követeivel alkudozott, ezek a békébe be akarták foglalni a franczia köztársaság elismerését. Ez felesleges, mondá a diadalmas vezér, olyan volna, mintha valaki elismerné, hogy süt a nap. Mig a nemzet belső ereje, önérzete, erkölcse és müveltsége biztositották létét és jövőjét – biztos az, – bár a magas diplomatia nem is vesz tudomást létezéséről. Mig viszont semmi hangzatos czim és erősködés nem szilárditotta meg valaha az olyan nemzetet, mely maga lemondott létérél és jövőjéről.
A nemzetnek megerősitése állami intézmények által, az egész lakosság befogadása az alkotmány sánczaiba, ez volt Magyarország jövőjének problemája. Megoldása annál nehezebb, mert egyrészt távol kell tartani minden az újitásból következhető veszélyt a még teljesen ki nem fejlett nemzetiségtől, másrészt pedig az önkényes uralom és a bécsi elnyomás ellen vivott harczban még csak ki kellett vivni a nemzetiség kifejtésére szolgálható eszközöket. A magyar társadalmat 1790-től 1815-ig nagy alkotmányos érzék mellett a javitáshoz való erős hajlandóság jellemzi. Minden hazafi kiveszi részét a nagy munkában. Csak azt nem tudják, hol kell kezdeni, hogyan kell a sok külön elszigetelt törekvéseket egy czél felé egyesiteni. „Az a törekvés, hogy minden téren javitsanak hazájuk állapotain és az ilyen vállalkozások iránt való tisztelet, Magyarország szülötteinek uralkodó szenvedélye. Minden irásaikban egészen a túlzásig menő hazafias lelkesedés és buzgalom tündöklik.”*
Bright Richard, Travels in Lower Hungary. (Edinburgh, 1818.) 270. A tudós szerző épen a congressus idejében járta be hazánkat.
Bele is fognak a munkába, csak igen csekély támogatást nyerve a kormánytól, még akkor is, midőn az ország anyagi jólétéről, adóképességének emeléséről van szó. Az 1794–1801-ben befejezett Ferencz-csatorna az ország nagy délkeleti megyéinek termékeit hozta közelebb a világ piaczához A bánsági és bácskai búza és repcze a napoleoni háborúk alatt jut szerepéhez a nagy fogalomban. Az országnak egy más termékeny részét tette vizmentessé a valamivel később végrehajtott Sárvizszabályozás. Festetics György gróf az 1797-ben alapitott keszthelyi gazdasági iskola, a Georgikon által emelt nevének emléket. Nemsokára Magyar-Óváron a nagy főherczegi uradalom is állitott gazdasági intézetet képzett gazdák nevelésére.
Mind e munkák, csatornák és iskolák egyaránt első sorban a nagy birtok érdekeit szolgálják. Csak a latifundiumok birtokosai rendelkeztek kellő tőkével ahhoz, hogy birtokaikon meghonositsák a külföldi mintagazdaságok módszereit. Mennél kevesebbet tartózkodik a herczeg vagy gróf a hazában, annál nagyobb szüksége volt képzett tiszttartókra és ispánokra, kik költekezése czéljaira kiaknázzák a magyar föld gazdagságát. A búzán kivül a nagy dunántúli és alföldi uradalmak büszkesége, a finom nemesitett gyapju volt a magyar dynasták főjövedelme. A közép- és kisbirtok kezelése alig változik. Amott a szokás és a tőke hiánya állja a javitás útját, emitt a jobbágyságnak erkölcstelen, szinte szolgai nyüge.
Gróf Széchenyi Ferencz bécsi palotája, (a mai Wilczek-palota.)
Gróf Széchenyi István szülőháza.
Rajzolta Dussek Ede Adorján
Gazdaságilag csak úgy, mint politikailag, az aristokratia állott még első sorban. De mindkét téren határozott fejlődés észlelhető, a köznemesség mindjobban előtérbe nyomul. Gazdaságilag az által, hogy az a terület, mely a török-tatár pusztitás után akkor lép be ismét a műveltség körébe, nagyobbára nem a régi főnemes családoknak volt birtoka. Sőt az alföld nagy községeinek gazdagodása a magyar parasztosztály anyagi jólétét fejlesztette. Politikailag még rögtönibb a változás. Az udvar körében nevelt nagy urak nem ismerik az országot és mi még nagyobb baj, fiatalságuk óta Bécs élvezeteinek fertőibe merülve, képtelenné válnak a komoly országos munkára. Ezt a változást József nádor éber szemmel kiséri és jelentéséiből kitünik, hogy a magyar főrend birja még a czimeket és kitüntetéseket, de voltakép elvesztette vezető szerepét. Már a főpapi székeken is plebejusok ülnek az Esterházyak, Batthyányak, Erdődyek örökébe. A hatalom tényleg a köznemességnek műveltebb és vagyonosabb részére száll. Ez ismeri a hazai jogot és történetet, ez birja a megyét, a dietát, a közvéleményt. A mellett a külföldi műveltség sem idegen már előtte. Mondhatni, hogy modern művelt társadalmi viszonyok akkor tünnek elő ismét hazánkban.
A magyar szellemi élet vezéralakjai a század elején.
Than Mór falfestménye a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházában
És e társadalomnak már osztályozása a polgárságnak műveltebb és gazdagabb része. A nagy háborúk óriási lendületet adtak a kereskedésnek. A bankóczédulák roppant mennyisége, a vagyonok gyors összehalmozódása és szétfoszlása költekezőkké tette az embereket. A régi egyszerű, százados megszokáson alapuló életmódnak a nagyobb kereskedő városokban vége szakadt. A szükségletek egyre szaporodtak. Öltözetben, lakásban, viselkedésben mind közelebb jutottak egymáshoz a nemzet előkelőbb osztályai.
Még hatalmasabb tényezője volt e közeledésnek az iskola. A nemes úrfi és a tanuló nemnemes ott mint egyenrangúak foglalnak helyet. Műveltségük, életfelfogásuk szinte azonos lesz. Ez a műveltség, minden latinos köntöse mellett, teljesen magyar, nemzeti és e tekintetben alig van különbség az állami és a felekezeti iskolák között. Mindenütt az alapitás korszakának szabad, humanus szelleme uralkodott. És ha az iskola kitűzi a szabadság és egyenlőség elveit, az élet nem soká állhat ellen ostromának.
Igy az anyagi emelkedés mellett a szellemi és erkölcsi lendület sem maradt vissza. A cultura emelése igazán országos, hazafias feladat. Első sorban még jogi, politikai e műveltség, minővé József és az 1790-iki országgyűlés tették. A nemzeti múzeum, gróf Széchenyi Ferencz nagy alkotása, kiválóan a történeti emlékeket gyűjti, a történeti hagyományt szolgálja, mutatja a nemzet múltjának gazdagságát, dicsőségét. A történelem mintája már modern nyelven szólal meg. Engel és Fessler németül irnak, a hazafiui lángtól égő Horvát István, a komoly, tacitusi szigorusággal itélő Virág Benedek honi nyelven. Révay Miklós megveti a magyar nyelvtudomány tudományos alapját. A nemzet nyelvének, eredetének kérdése; történetének minden phasisa, minden hazafi szemében legszorosabb összeköttetésben állanak létével, dicsőségével.
De a mellett a szellem szabadabb, állami léthez szorosan nem kötött termékei is mutatják a nemzet szive verését. Kisfaludy Sándornak kesergő szerelmes versei csak úgy büszkévé teszik a magyart nyelvére, nemzetére, mint Berzsenyi Dánielnek magasan szárnyaló erkölcsi pathosa. A nemesi gondolkodásnak és érzésnek e két kiváló képviselője mellett müvészi kifejezést nyer a népies elem Csokonay Vitéz Mihály dalaiban. És a mire oly régen nem volt eset: a „Ludas Matyi”-ban szószólóra talál az elnyomott, de emberi méltóságáról és jogáról le nem mondó pórnép.
Még aránylag kis szám az, mely a nemzetet teszi, mely a dietán, a megyegyüléseken, az irodalomban és a magánéletben kűzd a nemzet szabad fejlődésének eszméje mellett. A kormány idegen és érzéketlen, a főurak nagyrésze elvált a nemzettől, a paraszt még nem tartozik hozzá. De a mi él és küzd, önmagában is erős, testileg lelkileg egészséges, tettre képes, nagy reményekre jogositó.
1815-ben az olasz hadjáratból visszatérő Széchenyi István ott állott a Duna partján, az ország fővárosában. Lelkében meglátja a hidat, mely egykor állandóan összeköti Budát és Pestet, egygyé fűzi az ország minden részét. És lelkében megvillan egy más, még nagyobb mű épitése, azon szellemi hidé, mely ide vezesse Európa műveltségét, tudományát, fejlett államéletét, finom erkölcsét azért, hogy termékenynyé tegyék magának a magyar nemzetnek önálló, szabad, független szellemét.
A szent korona.
Dr. Schönherr Gyula birtokában levő, I. Ferencz-korabeli dombormű részletképe.
Az eredetiről rajzolta Cserna károly
