V. FEJEZET. Horvátorzág és Dalmáczia meghóditása. Orosz hadjárat.
V. FEJEZET.
Horvátorzág és Dalmáczia meghóditása. Orosz hadjárat.
Horvátorzág és Dalmáczia meghóditása. Orosz hadjárat.
Horvát felkelés. Előnyomulás a tenger felé. Szerződés Velenczével. Harcz a normannok ellen. Kálmán házassága. Horvátország berendezése. Orosz hadjárat. Kálmán kudarcza. Dalmáczia. Zára elfoglalása. Trau. Spalato. Egyházi befolyás. A magyar uralom népszerüsége. Arbe. Magyar tengeri hatalom. A városi szabadság megerősitése. Kereskedelem. A király jövedelme
Magyarország királysága, közigazgatása és hadi szervezete a keresztes hadak váratlan átvonulása által 1096-ban kemény próbának voltak kitéve. Miután ezt diadalmasan megoldották, Kálmán hozzáfoghatott azon feladat befejezéséhez, mely Lászlótól örökség gyanánt maradt reá: Horvátország elfoglalásához.
Ott László utolsó idejében, talán a pápától vagy legalább párthivétől Welf herczegtől támogatva, fellépett a régi nemzeti dynastia egy sarja, Péter, kit a horvátok elismertek királyuknak. Péter a régi királyok egyik palotájában, Kninben, vagy mint magyarúl mondták, Tenyőben tartotta udvarát.* Bár ez a mai Dalmácziában fekszik, a Kerka völgyében, Péter uralma, mint látni fogjuk, nem igen terjedhetett át a tengerparti városokra. Kálmán sereget vezetett ellene és a Kapella hegység bejárásait őrző horvát fejedelmet legyőzte. Péter maga is elesett. „Ezért nevezik ezt a hegységet magyarúl Patur Gozdiá-nak.”*
Kézai Simon krónikája. Endl. kiad. 118.
Kézainak ez az adata megengedi azt a következtetést, hogy a meglevő helynév alapján költöttek egy Péter királyt. Erről ugyanis másutt nem történik emlités. Előfordul ellenben egy István király, ki még Szvinimir után ad ki okleveleket. Megemlitendőnek tartom, hogy Szvinimirnek maradt egy leánya, a béna Winidu, ki, mint egy Nagy-Lajos korabeli oklevél állitja, egy nemeshez ment nőül a Lapsan-nemzetségből. Lucius, i. m. 170.
A horvát királyok Dalmáczia fölött is uralkodtak. Nem szenved kétséget, hogy a magyarok ebben a tekintetben is teljesen örökükbe akartak lépni. IV. Henrik leveléből látjuk, hogy Álmos, Horvátország herczege, már 1096-ban készült a görögök ellen. A dalmát városok ugyanis, Szvinimir birodalmának összeomlása után, ismét a görög császárság védelme alá állottak. Alexios császár pedig azt a hathatós segedelmet, melyet neki Velencze városa a normanok elleni háborújában nyújtott – egy arany bullával hálálta meg, melyben Dalmáczia és Horvátország herczegének nevezi ki a doget, természetesen az ő felsősége alatt. A névleges uralkodó tehát Dalmácziában Alexios császár volt; egy zárai 1091. évi oklevél az ő uralma szerint van keltezve. Tényleg azonban sokkal jobban el volt foglalva a normannok és szeldsukok elleni háborúval, semhogy e félreeső vidéken érvényesithette volna hatalmát. Velencze dogeje is megelégedett a czím felvételével. Valójában a dalmát városok egész függetlenek voltak, mihelyt a horvát felsőség megszűnt. A magyar király nem is elégedett meg a puszta fennsík elfoglalásával, a horvát törzsek hódolásának fogadásával: már 1097-ben közvetlen a keresztes hadak átvonulása után, hozzá is fogott a tengerpart megszállásához. Abban az évben a dalmát Belgrádban (Tenger-Fejérvár), Zára mellett, a mai Zára Vecchiában már magyar hadsereg állott. E betörés hire okozhatta, hogy a kis Trau, a régi Tragurium, püspöke és polgársága azon év május havában önként elismerte a velenczei dogenak, mint császári protosevastornak, fönnhatóságát, „mert legbiztosabb ily nagy úrnak kormánya alá állani.” Kálmán egyelőre megelégedett az első magyar tengerparti városnak, a dalmata királyok régi székhelyének birtokával. Békére és barátságra kötelezte magát a velenczei dogevel szemben, még pedig, hogy nagyobb garantiája legyen a szerződésnek, országa egész tanácsának meghallgatásával. Azt a kérdést, megilleti-e a doget a horvát és dalmát herezegi czim, melyet az használt, egyelőre függőben hagyta.* „Hogy ki a barát, azt a szükségben lehet csak kipróbálni.”
Szerződése Micheli Vitale dogeval. Wenzel, Árpádkori uj Okmánytár. XI. 32–33.
Kálmánt az az óhajtás birhatta e szerződésre, hogy Velencze ne bolygassa új szerzeményét. Miért hajlott reá a doge? biztosabban tudjuk. A köztársaság kemény háborút folytatott az alsó-italiai normannok ellen. Ezek ellen nagy hasznát vehette a magyar katonáknak, kiket később hajóin átvitt Apuliába és kik ott elfoglalták Brindisi és Monopoli városait, vagyis épen azokat a városokat, melyek átkelő helyei és kikötői voltak a normannoknak a görög birodalom felé. Ezeket a városokat aztán a velenczések őrizetére bizva, három hónapon át kalandoztak azon a gazdag földön, melyen őseik majdnem két századdal azelőtt oly gyakran jártak, azután haza tértek. Ott maradt azonban továbbra is egy magyar dandár őrségűl és Vilmos siciliai király csak később szerezhette vissza ezeket a városokat a pisaiak segitségével.*
Kézai, i. h. 118–119.
Ilyen viszonyok közt jelent meg a magyar lobogó ujra az adriai tenger mindkét partján. Nemcsak a velenczésekhez való közeledés fontos, hanem a magyarhoz sokban annyira hasonló, harczos, kalandos normannokkal, a legigazabb középkori lovagnemzettel való érintkezés is. Kálmán ugy látszik már 1096-ban nőül kérte Roger siciliai grófnak, Robert Guiscard öcscsének leányát. Erről a leánykérésről és az azt követő házasságról körülményes tudósitás maradt fenn egy egykorú siciliai benczés, a malaterrai Gaufredus tollából.*
Roberti Viscardi Calabriae ducis, et Rogerii eius fratris Calabriae et Sicillae ducis principum – rerum gestarum libri IV. Sarragosa 1578.
Zara Vecchia.
Fénykép után rajzolta Székely Árpád
„Kálmán* magyar király hallván, a dicső siciliai grófnak, Rogeriusnak hirét, követeket küld hozzá és megkéreti leányát. A gróf, ámbár azok a követek, kik hozzá jöttek, tisztességes emberek voltak, mégis kellő becsülettel elbocsátja őket, és velök küldi övéit is, hogy meg ne csalják, azzal az üzenettel, hogy, ha a király el akarja végezni, a mihez fogott, küldjön annak megszilárdítására hozzá illő hiteles, előkelő rangú férfiakat. Erre a király nagy vágyakozva, Arduin győri püspököt és Tamás ispánt küldötte oda. A gróf tisztességgel fogadta és magánál tartotta ezeket az urakat, és viszont előkelő és ügyes embereket küldött Pannoniába, hogy az odavaló főurak eskűt tegyenek arra, a mit kikötnek. A király szivesen reá állott és Álmos* herczeg és a többi nagy méltóságú úr letették a kivánt esküt. Aztán nagy ajándékokkal visszaküldte a követeket, azzal az üzenettel, hogy a szerződés meg van erősitve. Ezen hir vételével a gróf is elbocsátotta a nála volt követeket sok ajándékkal, és meghatározta, mikor küldi el a királynak leányát. Miután a szükséges előkészületek megtörténtek, 1097 május hóban leányát a leocastroi püspökkel és 300 vitézzel hajón átküldte Pannoniába, nagy kelengyével. Kedvező szél dagasztotta vitorláikat, és minden baj nélkül elérkeztek Fejérvár kikötőjéhez, mely már a magyar király birtoka. Itt eléjök jött Vinkur belgrádi ispán 5000 főnyi fegyveres kisérettel és a királyi menyasszonyt kiséretével együtt elvezette a királyhoz. Az egész országban kihirdették a kiály házasságát. Mindenfelől hozták a menyegzői ajándékokat. Külömben is ott az a szokás, hogy nagy számú had van a király körül, de most számtalan sokaság gyűlt össze megnézni az uj királynőt és a lakodalmat. A meghatározott napon, az érsekek, püspökök és a külömböző rendek jelenlétében nyilvánosan kihirdetik a leány nászajándékát. A királyt és a királynét katholikus módon megesketik, és nagy lakodalmat ülnek sátrakban és zöld galyakból készitett színekben, mert ez a nagy sokaság úgy se fért volna be házba.”* Buzilla királyné néhány év múlva ikreket szült férjének: Lászlót és Istvánt. E házasság politikai jelentősége különösen abban állott, hogy Kálmán azzal a fejedelmi családdal lépett szoros összeköttetésbe, mely legbiztosabb és legerősebb támasza volt VII. Gergelynek és utódjának, II. Orbánnak. A királynő egyik nővére a toulousei grófhoz, Raimundhoz, a másik pedig Konrádhoz, IV. Henrik elpártolt fiához ment nőül. Kálmán tehát nyiltan a császárellenes nagy coalitiónak táborához szegődött. Lászlónak egyházpolitikai traditiója megszakadt.
A szövegben Alamanus. IV. 25.
„Per suum ducem nomine Alivum.”
Wenzel i. h. XI. 34–38. ennek a tudósításnak egy XIV. századi olasz fordítását közli. Meg van azonban ott nevezve a királyné, a fejérvári ispánnak pedig ott Mercurius a neve.
Annál erélyesebben folytatta Kálmán nagy elődjének hatalmi, hódítási traditióját. A horvát földnek magyar uralom alá vetése csak most vált igazán ténynyé. Később elbeszélték, hogy a tizenkét horvát zsupának, törzsnek követei mint egyeztek meg az ellenök háborúra készülő királylyal, a ki a béke csókjával üdvözölte az eléje jövő követeket. A magyarok itt nem foglaltak földet, csak hadi szolgálatra kényszeritették a horvát urakat, és menyétadóra a köznépet. Más jövedelmi forrás ezen a köves, kopár, vagy erdős földből nem igen fakadt. Ugyancsak a föld természete állotta útját annak is, hogy a hódítás birtoklással járjon, bár a nagy hadi út vidéke sürűn meg volt rakva magyar őrségekkel és telepekkel, mint ezt a számos a Száván túli vidéken is gyakori, magyar helynév bizonyitja. A magyar megyei rendszer kiterjedt egész a tengerig: vagyis a horvát királyok régi birtoka és jövedelme egészen a magyar királyokra szállott. Arra gondolni, hogy a Horvátországhoz való viszony valami personalis unio-féle lett volna, merő képtelenség, s nemcsak a kor felfogásának mond ellent, hanem még inkább a hatalmi viszonyoknak. Többé felkelésről nem is volt szó: a horvát urak, kiknek külömben is alkalmok nyilt kitüntetni magokat a magyar királyok szolgálatában, nyugodtan megmaradtak az alávetettségben.*
Spalatói Tamás művének egy függelékében van egy elbeszélés, mely szerint Kálmán, László fia, meg akarta hódítani Horvátországot. Erre a horvátok sereggel eléje mentek a Drávához. A király ennek hallatára békét ajánlott. A horvátok követeket küldtek hozzá a 12 törzsből (Kacsith, Kucsáty, Subity, Guddomir, Snacity, Kity, Gusity, Carin, Lapsány, Polity, Laznity, Jamometry, Jugomir). Miután ezek megmutatták tiszteletöket, a király jól bánt velök és egyetértésre jutott velök: hogy ők megtartsák földjüket és hogy a királynak csak akkor fizessenek adót, ha valaki megtámadja a végeket. Ilyen esetben minden törzs küldjön legalább 10 nehéz lovast, és pedig a Dráváig saját költségükön, azután a király költségén. Világos, hogy ez koholás és a hamisító még azt sem tudta, hogy Kálmán kinek a fia, mi egyuttal azt is mutatja, hogy az irat csak jóval később történt. Másrészt meg azt is tudjuk, hogy a horvátok nem voltak felmentve az adó alól, hanem fizettek menyétadót Kálmán ideje óta, mást pedig bajosan fizethettek volna. Az egész valószinüleg csak a XIII. században készült horvát érdekben.
A magyar erő megjelenése a tengerparton szükségkép kellett, hogy vonzó erőt gyakoroljon az elszigetelt dalmata városokra. Magának a hóditásnak végrehajtásában azonban az Álmossal való viszályok, majd az orosz háború késleltették Kálmánt.
Már Lászlóról feljegyezte a krónika, hogy sereget vezetett Oroszországba, azaz Halicsba, hogy megbüntesse az oroszokat azért, hogy a kúnok az ő tanácsukra törtek Magyarországba.* Akkor a halicsiak meghódoltak és hűséget igértek, mire a kegyes király visszavonúlt. A kúnokat illető vád valószinűleg igazolt volt, mert az orosz részfejedelmek, kik nem birtak a vad ellenségekkel, szivesen szabaditották azokat egymásra és örültek, ha nem őket, hanem mást éri pusztitásuk. Szvjatopolk Mihály kievi nagyfejedelem, kinek fia Jaroszláv, László veje volt, külömben sem tudott rendet tartani birodalmában. Rokonaival Volodárral és Vaszilkoval, Cserven, Przemysl, Tyerebol és Szvenigorod uraival, örökös háborúban élt. Vaszilkót csellel elfogatta és megvakittatta, mit Volodár győzelmes háborúval boszúlt meg.* A nagyfejedelem erre fiát, Jaroszlávot, Kálmánhoz küldte segitségért.
Képes krónika II. 63.
Strahl, Gesch. Russlands. 196–197.
„Jaroszláv, Szvjatopolk fia, Kálmán király meg két püspök eljöttek a magyarokkal, és Przemyslnél a Vjagr vize mellett állottak, Volodár pedig a városba zárta be magát. Szövetségese Dávid fejedelem azonban elment a palóczok földjére és ott találkozott Bonyákkal; erre Dávid visszafordult, és együtt mentek a magyarok ellen.* Útjokban éjjel megháltak, éjfélkor pedig Bonyák felkelt, eltávozott a seregtől és farkas módjára kezdett üvölteni. Csakhamar válaszolt neki egy farkas, és sok farkas orditott. És a midőn visszatért, így szólt Dávidhoz: holnap legyőzzük a magyarokat. Reggel pedig Bonyák csatára készült seregével, három csapatra osztotta, és a magyarok ellen ment. Altunopát 50 emberrel előre küldte csaló támadásra, Dávid középen volt a zászlóval, a maga legénységét pedig kétfelé osztotta a szárnyakon. A magyarok pedig tömött sorokban állottak; lehettek vagy 100,000-en. Altunopa az első magyar hadsorral összecsapott és midőn emberei kilőtték nyilaikat, elszaladtak, a magyarok pedig üldözték őket, úgy hogy üldözésök közben elhaladtak Bonyák mellett. Erre ez hátukba fordúlt, Altunopa pedig visszafordult és összevagdalták a magyarokat, mintegy laptázva velök, mint ahogy a sólyom űzi a csókákat. És a magyarok megszaladtak és sokan beléfúltak a Vjagr vizébe és a Szánba. És a mint a Szán mentén, a hegy mellett futottak, egyik a másikat beléűzte, és két napon át tartott az üldözés és a kaszabolás. Ott ölték meg Kupán püspököt és sok országnagyot, és azt mondják, hogy ott 40,000-en vesztek el.”*
Dávid, Igor fia, Ladomér fejedelme volt, de Szvjatopolk elüzte őt onnét és törvénytelen fiának, Miszlávnak adta országát.
Nestor krónikája. Büdinger, Nachrichten zur Oest. Geschichte. 21–24. A przemysli csata elég szemlélhetően van feltüntetve, de így legföllebb az első magyar hadosztály vereségét lehet megmagyarázni. A magyarok száma is túlságos nagyra van becsülve.
Ezt a nagy vereséget, a legnagyobbat, melyet a magyarok az augsburgi csata óta szenvedtek, elbeszélik évkönyveink is. „1100. A kúnok megölik Kupán püspököt.”* Krónikánk előadása sok pontban találkozik Nesztoréval, és számos külön hősi kaland emlékét tartották fenn.
Pozsonyi évkönyvek.
„Kálmán király betört Oroszországba, és Lanka, a ruthének fejedelemasszonya elébe ment a királynak és lábaihoz borulva könyörgött, sirt, ne tegye tönkre az ő népét. A király nem hallgatott reá, bár a fejedelemasszony mind esdőbben könyörgött. Végre a király lábával megrúgva eltaszitotta magától e szavakkal: nem illenék, hogy asszonyi sirás-rívás csúffá tegye a királyi felséget. Erre a fejedelemasszony sóhajtozva visszatért és a mindenható istentől kért segitséget.”* A krónika, mint mindenben, úgy itt is Kálmánban látja a bünöst, kinek embertelensége kihivja az isteni büntetést.
A fejedelemasszony Dávidnak, ki a kúnokkal jött Kálmán ellen, volt a neje. Lanca nevét úgy magyarázom, hogy lengyel volt, mit az oroszok Ljacha-nak mondtak. Tehát Lanca = lengyel asszony.
„Ezalatt a ruthének sürgető kérésére Mirkoddal sok kún jött segitségökre. Ezek éjjel felkelve, kora hajnalban reá csaptak a király táborára és kegyetlenűl szétszórták és öldösték seregét. Magyarország nemesei pedig körülvették mindenfelől a királyt és le nem győzhető bástya gyanánt védték személyét. A kúnok pedig üldözték és meg is ölték egész csapatával együtt Euzem ispánt az Almási nemzetségből, ki igen bátor és ügyes bajnok vala, nyilaikkal agyonlőtték továbbá Kuppán és Lőrincz püspököket és sok más vitéz harczost. Egy Monok* nevü kún keményen üldözte a magyarokat. Máté, a király legjobb lovagja, meg akarta őt fogni és neki rontott, de a kún megfutott és hátra nyilazva átlőtte Máté lábát, és ha társai paizsaikkal meg nem oltalmazzák, ez alig kerülte volna ki a halált. Erre Péter támadta meg Monokot, és midőn ez nyilazni akart, nem találta, és mialatt más nyilat nyújtottak neki, Péter átszúrta oldalát és aztán még életben vezette őt, mint foglyot a király elé. Jula ispán is megsebesült a lábán, megmenekült ugyan, de aztán otthon meghalt sebében. A király és hada gyors futással értek vissza Magyarországba, a király kincsét pedig elrabolták a kúnok, és rabul ejtették mindazokat, kik nem birtak oly gyorsan menekülni. Oly nagy volt ott a vérontás, hogy a magyarok ritkán szenvedtek oly nagy vereséget. Az erdőkbe menekült magyarok éhségökben még bocskoruk talpát is megették. Mit beszéljünk erről többet? Annyi volt ott a veszedelem, hogy meg sem irták, hogy elmondani sem lehet.”*
Valószinüleg az, a kit Nestor Bonyáknak nevez.
Képes krónika. 65.
Nesztor tudósitásának értékét a háború okának megmagyarázása a kún harczi mód szemléltetése, a csata helyének pontos meghatározása adják meg. Krónikánk minderről hallgat; benne a személyes vitézségnek, a lovagias tetteknek rajza túlnyomó. Ezekben kerestek vigasztalást azért a nagy csapásért, mely a nemzetet érte. Viszont csak a magyar kútfő emliti a váratlan hajnali támadást, mely egyedül magyarázza meg a magyar sereg catastropháját. Elképzelhetjük, mint bolyongtak aztán az egyes magyar csapatok, örökké üzetve, bolygatva a fáradhatatlan kúnoktól, abban a sok mély völgy és folyó által hasitott rengetegben, mely a Kárpátok északi lejtőjét akkor övezte. Szenvedéseiknek még akkor sem volt vége, midőn a hegység gerinczéhez, hágóihoz értek: a vad erdőség mélyen lenyúlt még a Latorcza és Ung mellékein az alföld széleig. A magyar királyoknak ez az első kisérlete, a Kárpátok északkeleti lejtőjét is hatalmok körébe vonni, teljesen meghiusúlt. A tisztán katonai akadályokat még sokszorozta a távolság, a közlekedésnek ezernyi nehézsége. Egészben véve Kálmán 1099-iki hadjárata sokban emlékeztet II. Rákóczy Györgynek 1657-iki lengyel vállalatára, melynek szintén a pusztai népeknek, tatároknak, kozákoknak beavatkozása szerzett gyászos véget.
Kálmán, bár még sok érintkezése volt az orosz fejedelmekkel és még egyszer szándékozott is sereget vezetni Halicsba,* ezentúl nem nyúlt be a Rurik család ármányainak és erőszakosságainak darázsfészkébe.
„Deinde rex volebat ire in Rusciam.”
Súlyos volt az ott szenvedett vereség, de a magyar király erejét tartósan nem gyöngitette, hóditási politikáját nem lankasztotta. A már járt uton haladt tovább, Dalmáczia elfoglalására központositva minden igyekezetét.
Az időt jól választotta meg. Azok a hatalmasságok, melyek jogot tartottak addig a tenger mellékére, vagy valóban gyakorolták ott felsőségöket, a görög császár és Velencze, a messze keleten voltak elfoglalva. A keresztes háborúk okozta mozgalom a keresztesek győzelmével, a jeruzsálemi királyság felállitásával (1099) nem ért véget. A velenczei hajóhad java része a kereszt harczosainak a syriai kikötők felé való szállitásában talált nyereséges és a jövőre nézve nagy kilátásra jogositó munkát.
1102-ben történik Zárának elfoglalása. Kálmán ekkor már Magyarország, Horvátország és Dalmátia királyának mondja magát a zárai Mária-klastrom javára kiadott oklevelében. Ebben elmondja, hogy Tenger-Fejérvárban történt koronázása után, ispánjai kérésére „állandó békét és királyi szabadságot” ad az emlitett monostornak. Azért teszi, hogy ott imádkozzanak istenhez az ő birodalmának jóléteért, „mert a ki világi gondokba van bonyolitva, istent nem szemlélheti annyira, mint illik.”* E szavak a papi rend iránt tanusitott nagy tiszteletéről tesznek bizonyságot; a királyi szabadság pedig – regia libertas – melynek értelme fölött az irók annyit vitatkoztak, azt mutatja, hogy Kálmán még oly módon fogja fel patronatusi viszonyát az egyház fölött, mint hatalmas elődje. László is e formulával fejezte volt ki a somogyi alapitó levélben, hogy az apátság csak tőle függ és senki mástól.
Luciusnál i. h. 180. Maga az oklevél nem hiteles ugyan, mint ezt Fejérpataky Kálmán kir. oklevelei 18. jól kiemeli, de mint a „regia libertas” emlitése bizonyitja, régibb hiteles levélnek felhasználásával készült. Különben is hiányzik a hamisitásnak minden ratioja: nincs szó semmi uj adományról vagy kiváltságról.
Traui Szent-János püspök életében el van mondva, hogy a magyar király először Jadra (Zára) ellen forditotta fegyverét, mert annak volt természettől legvédettebb a helyzete, és sok volt benne a harczos nép. A városiak tudni sem akartak megadásról, mire a király rendes ostromhoz fog. A szent püspök buzditja a polgárokat, de aztán közben jár a béke érdekében. A város alávetette magát a király hatalmának, de a megadás feltételei megfeleltek a polgárság akaratának. Azután a kicsi, de önálló, eleven Traura került a sor. Ennek püspöke, megismerkedvén Kálmánnal, maga egyengette azon királynak útját, ki az egyházat és annak fiait megbecsülte és megvédelmezte.
)
Legerősebb volt az ellenállás a hatalmas Spalatoban, Dalmáczia egyházi metropolisában, hol az istenfélő és világi dolgokhoz értő Crescentius érseknek volt legnagyobb befolyása. „A király a fegyveresek nagy sokaságával ment oda és előbb békén felszólitotta a várost, ismerje el önként felsőségét, és ne engedjék, hogy vagyonuk és magok a háború által károsodjanak. De a polgárok bezárták a kapukat, fegyveresen megszállották a bástyákat és nem akartak hódolni egy idegen és ismeretlen népnek. Külömben sem tudták, mi szándéka van a királynak városukkal. Ezt Kálmán és főemberei rossz néven vették, mintha a spalatóiak megvetnék őket, keményen fenyegetődztek, aztán a város közelében ütve tábort, elpusztitották a város határát és annyi zsákmányt ejtettek mennyi csak birtak. Ez még makacsabbá tette a spalatóiakat és készebbek voltak szembe szállani minden veszélylyel, mint alávetni magokat a magyarok jármának. Idő multán azonban megtudták, hogy azok is keresztények, és hogy a király jól akar velök bánni. Erre Crescentius érseket küldték Kálmánhoz, hogy kérjen békét. A király kegyesen fogadta a főpapot és beleegyezett a városiak minden kérésébe. Irásba foglalták mindazt, a mit megállapitottak, és a király és jobbágyai esküvel is megerősitették a szerződést. Másnap aztán megesküdtek a spalatóiak, előbb az öregek, azután a fiatalok, végre az egész köznép, hogy Kálmán királynak és utódainak és a magyar birodalomnak minden időben alattvalói és hivei maradnak. Ezután a király bevonult a városba, nagy tisztességgel fogadtatva a papságtól és a néptől, és dús ellátásban részesűlve a község által. A kiváltságlevelek kiállitása és átadása után pedig Trau-n és Zárán át ismét haza utazott.*
Thomas Archidiaconus. i. h. 556–557. l.
)
Spalato.
Fénykép után rajzolta Székely Árpád
Úgy látszik, hogy Kálmán 1102-től 1105-ig tartózkodott a tenger melléken, bár tán több megszakitással. Ezen idő alatt folytonos érintkezésben kellett hogy álljon II. Paschalis pápával, Orbán utódjával, a ki 1103-ban palliumot küld Crescentius salonai érseknek, és őt ily módon felhatalmazza zsinatok tartására, ugyanazon évben pedig Augustinus bibornokot küldi legatusáúl Dalmátiába és Magyarországba.* Az egész hóditásnak ez az egyházi összeköttetés adja meg sajátságos jellegét. A magyar király uralmát az olasz származásu gregorianus püspökök mozditják leginkább elő. Ők figyelmeztetik a népet arra, hogy ez az idegen nemzet is keresztény, ők részesülnek első sorban a hatalmas hóditó pártfogásában és kegyében. Tudjuk, hogy a horvát uralkodókhoz való jó viszonyt a dalmata városokban nem csak a nemzetiségi ellentét nehezitette meg, hanem elég gyakran az egyházi eltérés is. A magyar uralom alatt mindkettő megszünt. Kálmán nemcsak katholikus a szónak azon értelmében, melyet a pápaság tulajdonitott neki, hanem oly uralkodó, ki rendet tud tartani és tartatni hiveivel. A román városi népességre tehát úgy egyházi, mint nemzetiségi tekintetben némileg felszabadulás volt a magyar uralom alá jutás.
Az illető oklevelek Fejér Cod. dipl. II. 32, 36, 37.
Igaz, hogy a velenczei felsőség szintén biztositotta volna mindezeket az előnyöket, és láttuk, hogy a XI. század végén csakugyan oda is fordulnak e városok. Csakhogy a nagy kereskedő czéhnek uralma, – mert a velenczei nemesség nem volt más – gazdasági tekintetben támadja meg e hajózó nép létének alapját. A kivívott kereskedelmi kiváltságokat mind maga aknázza ki, féltékenyen igyekszik kimarni minden versenytársat, mint ahogy a konstantinápolyi császártól nyert privilegumai egyuttal az amalfii kereskedők megbuktatására czéloznak. A tengeri uralomból tehát a dalmatáknak édes-kevés a hasznok. Másrészt meg Velencze még sem elég erős ahhoz, hogy oltalmat nyújtson a kényelmetlen rabló szárazföldi szomszédok ellen. A magyar királytól pedig nemcsak ezt lehetett várni, hanem még sokkal többet. Birodalmának nagysága, gazdagsága ismeretes volt: hogy mai szóval éljünk, annak gazdasági feltárása azon városi elemnek jutott természetes osztályrészeül, mely kiválóan megérdemelte a király rokonszenvét, pártolását, mert hive, alattvalója volt. A mi a magyarnak hadi út a tenger felé, az a zárai, spalatói, traui embernek kereskedelmi út lesz Zágráb, Fejérvár, Esztergom felé.
Ez a felfogás sokban annyira megfelel a modern viszonyoknak, hogy ki volnánk téve annak a gyanúnak, hogy a jelen tükréből itéljük meg a multat, ha teljesen egykorú emlék nem bizonyitaná, hogy az akkori dalmata nép csakugyan igy gondolkozott. „Midőn isten akaratából, az igen szent Kálmán király által tengeren és szárazon helyreállott a béke, mindnyájan vissza kezdtünk térni dolgunkhoz”, mondja egy 1105-iki zárai oklevél. Örvendezve jegyzik fel ugyanazon évben, hogy „az igen kegyes Kálmán akkor diadalmi menetben vonult be Jadrába.”* Úgy fogták fel a dolgok állását, hogy a magyaroknak szárazföldi, a velenczeieknek a tengeri uralom jutott isten akaratából.* A nép érzületét és később is élő hagyományát hiven ecseteli János traui püspöknek már idézett életrajza. Ő azért imádkozik, „hogy a mint mindkét nép egy isten tiszteletének örvend, úgy földi ügyekben is egy által kormányoztassék.” Óhajtja tehát a magyar uralmat, de mégis lerontja Zára előtt Kálmán ostromló szereit imádságával. Midőn a király kérdi: miért tette ezt? így válaszol: „hogy ne ontsd néped vérét. Isten kegyelme úgy határozta, hogy ez a nép alája vettessék uralmadnak, de kezeid tiszták maradjanak a vértől.”* A magyar-dalmata viszonyt nem keseritette el soha a vérontás emléke. Jó szívvel esküdhettek ott örök hűséget nemcsak a magyar királynak, hanem, a mi külön ki van emelve, a magyar birodalomnak.
Lucius i. m. 184. 186. A chronologiában eltérek Paulertől, ki szerint csak 1105-ben kezdődött volna a dalmata hóditás. Ily kevésre még se lehet becsülni Tamás esperes adatait. Az 1105-iki zárai bevonulást a hadjárat diadalmas befejezésének tekintem, a többi város meghóditása után. De Zárát nehezen foglalták el ostrom nélkül, annak föltevése pedig, hogy Kálmán előbb foglalta volna el Traut és Spalatót mint Zárát, ellenkezik a földrajzi situatióval.
U. o. 187.
Farlati, Illyricum Sacrum. IV. 314–315.
Siremlék a Santa Maria egyházban Kálmán király korából.
Felirata fent: LAVDE NITENS MVLTA IACET HIC VEKENEGA SEPVLTA | Q(uae) FABRICA(m) T(ur)RIS SIMVL ET CAPITOLIA STRVX(it). HAE(c) OBIT VNDENO CENT(um) PO(st) MILLE SVB AEVO | QVO VENIENS CHR(istu)S CARNIS GESTAVIT AMICTVS | NOS HABET EST ANNVS QVINTVS QVO REX COLOMANN(vs) P(rae)SUL ET EST DECIM(vs) QVO G(re)G(o)R(iv)S FVIT ANNVS. A jobb szárnyon: ORET QVI SPE- | CTAT DICENS | IN PACE QVI- | ESCAT | CORP(us) VT ARCA | TEGAT FLATVS | ET ALTA PETAT. A bal szárnyon: HVC VENIEVS VVL | TVMI FERET HOC | CERNENDO SE- | PVLCHRVM, HVIC | PIE DIC ANIME | DA REQVIEM | DOMINE. Az alsó táblán: RES FLVITANT CVNCTE MVNDI VELVT IMPET(us) VNDE, QVICQV(i)D ET EXORITVR, LABIT(ur) ET MORITVR. | MENTE DEVM PVRA SEMPER VEKENEGA SECVTA NON PENIT(us) MORITVR SED MORIENS ORITVR. | NAMQ(ue) PROBOS MORES CVPIENS SERVARE SORORES, ACTIB(us) EXOLVIT VOCE Q(uo)D HAS MONVIT. | HOSTIS AB INSIDIIS ADITVS BENE CAVIT OVISIS, QVAQ(ue) REGENTE DOMVS CREDIT ET ISTE LOCVS. | IN FESTO SACRI CVSME MIGRAT ET DAMIANI, VT SIT IN ARCE DEI VITA PERENNIS EI.
Jackson T. G. rajza után
Mi szándéka volt viszont Kálmánnak e hóditással, azt az események csakhamar megmutatták. Alig hogy megvetette lábát a tengermelléken, bánja, Ugra, Arbe sziget elfoglalására tett készületet és e czélra össze is hoz 13 gályát. Hanem ezt a tervet meghiusitotta a két hajóhadat szétválasztó bóra.* A többi sziget: Veglia és Osero azonban már akkor magyar uralom alá jutott.* Néhány évvel később Ugra utóda, Sergius ispán megujitotta a kisérletet. Az arbeiek két velenczei gálya segitségével visszaverték ugyan a támadást, de nemsokára mégis elismerték a magyar felsőséget. Nem kevesebbről volt tehát szó, mint magyar hajóhad alapitásáról.
U. o. V. 233.
Katona, Hist. Crit. III. 207.
Abban az időben az Adria volt nemcsak a kereskedésnek, hanem a politikai érintkezésnek is legfontosabb útvonala. Partjain előre törekvő, életerőtől duzzadó állami alakulások fejlődnek: északon Velencze, délen a normannok birodalma. A hajózás eddig ismeretlen lendületet vesz. Nemcsak Konstantinápolyba, hanem Syriába és Egyptomba is egyre sürübben mennek a gályák. Az északi nemzeteket tulajdonkép a keresztes háborúk viszik belé újra a Földközi-tenger nagy forgalmába. Ennek pedig az a nagy öböl volt a természetes közvetitője, mely Itália és a Balkán-félsziget közt felnyúlik addig a pontig, hol a szláv, magyar és német népességek összeérnek. Magyarország ily viszonyok közt készül hatalmas állást elfoglalni azon a területen, hol a görög, német, normann és velenczei érdekek találkoztak békében és háborúban. Ezen állásból folyt a magyar expeditio normann földre, szövetségben a velenczeiekkel. Ezen állásnak nemzetközi elismerése gyanánt tekinthető, hogy a normannok és görögök közt 1108 szeptemberben kötött békeszerződés aláirói közt Kálmán király két ispánját is találjuk: Pétert és Simont.*
Pauler Gyula, i. m. I. 272.
Hanem ez a politikai előny csak egyik és nem is legfontosabb oldala Dalmáczia megszerzésének.
Arbe szigete a dóm tornyával.
Rajzolta Székely Árpád
Mióta a magyar nemzet e földet elfoglalta, több nemzetre kiterjesztette hatalmát, de ezek: morvák, bolgárok, besenyők, horvátok, ha egy vagy más tekintetben haladottabbak voltak is Árpád népénél, politikai összetartásra, katonai szervezetre nézve épen nem voltak hozzá hasonlithatók. Ebből önként következett, hogy mindegyikre nézve természetes, sőt hasznos volt a magyar állami és egyházi intézmények átvétele. A tengermelléken ellenben az akkori Európa legműveltebb, leghaladottabb népével látta magát szemben a magyar. Ez a nép nemcsak nyelvben, intézményekben külömbözik tőle, hanem egész életmódjában is: alig van más kapocs, mint a közös vallás. Ha a magyar barbár lett volna, mint a hún, mint a török, legfőbb feladatának ismerte volna lerontani a bástyákat, megsemmisiteni azt a reá nézve annyira idegen városi műveltséget.
Talán gondolt erre Kálmán abban az első haragjában, melyet e polgár községek daczos ellenállása gerjesztett.* De bizonyos, hogy csakhamar letett e gondolatról és teljes jóhiszemüséggel elfogadta és szentesitette az oly sajátságosan fejlődött városoknak, „commune”-knak megmaradását az ő kormánypálczája alatt.
A krónika elbeszéli, hogy a király a lakosság makacssága miatt fel akarta gyújtani Zára városát. De éjjel álmában megjelent neki Szent Donatus zárai püspök, rettenetes ábrázatával, megczibálta haját és erősen megvesszőzte őt. Midőn felébredt, nem látott semmit, de érezte a fájdalmat és testén látható volt az ütések nyoma. E miatt el is állott attól, hogy a várost bántsa. Spalatóban pedig, úgy mondták, Manasse érsek, Crescentius utóda, hajlandó volt kezére járni a királyi ispánnak, ki a keleti toronyban elhelyezett magyar őrségnek volt a vezére, a város elfoglalásában és kifosztásában. De a város birája Adrianus, olasz, trevisói ember elárulta a tervet. Erre a spalatóiak, a trauiak segitségével, elfoglalták a tornyot. Thomae Archid. Hist. Salon. i. h. 557–558.
Ez a viszonyoknak teljesen megfelelő, észszerü és nagylelkü politika nyer kifejezést Kálmán azon okleveleiben, melyekkel a városok jogait megerősiti és biztositja.
Legrégibb az erre vonatkozó megmaradt oklevelek közt az, melyet Trau városa részére állitott ki 1108 május 25-én.* De a későbbiek, melyek Spalato, Sebenico, Arbe szabadságát biztositják, ezzel majdnem szórul-szóra megegyeznek, úgy hogy itt nem egy városnak előjogáról van szó, hanem azon probléma megoldásáról: mikép tartható fenn a községi szervezet és szabadság a magyar felsőség alatt.
Az előbbiek ugyanis csak a spalatói és zárai egyházak kiváltságaira vonatkozhatnak.
„Én Kálmán, Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya, a szent keresztre esküszöm, hogy veletek, hű traui polgáraim, szilárd békét tartok. Sem nekem, sem fiamnak, sem utódaimnak adófizetői ne legyetek. Püspöknek és birónak azt fogom rendelni, kit a papság és a nép annak megválasztanak. Megengedem, hogy egészen régi törvényetek szerint éljetek. Hanem abból a kikötővámból, melyet az idegenek fizetnek, kétharmad a királyt illeti, egyharmad a város biráját, a tized pedig a püspököt.”
A traui székesegyház főkapuja.
Fénykép után
„Nem engedem, hogy várostokban akár magyar, akár idegen lakjék, ha magatok nem engeditek. Ha pedig koronázás végett vagy a birodalom ügyeiben hozzátok jövök, senkit sem szállásoltatok erőszakkal polgár házába, hacsak szívesen nem fogadjátok. Ha pedig uralmam valakinek igen súlyosnak látszik, és el akar költözni, szabadon mehet nejével, gyermekeivel, családjával és mindennel, mi az övé, hová neki tetszik. Ezt az esküt Kálmán király, Lőrincz érsek és a magyar ispánok megerősitették. Én János nádorispán megerősitem. Én Apa ispán megerősitem. Én Tamás fejérvári ispán megerősitem. Én Jakab borsodi ispán megerősitem. Én Ugudi vasvári ispán megerősitem. Én Slaviz nógrádi ispán megerősitem.”*
Lucius, i. h. 187.
A mit a középkorban polgári szabadságnak és városi autonomiának tekintettek, itt teljes mértékben megvolt. Kiegészitette még e kiváltságokat a királynak az a biztositása, hogy a tőle választott birónak a városban kell tartózkodnia, és ha máshova utazik, a polgároknak nem kötelességök előtte törvényt állani; továbbá, hogy nem vesz tőlök túszokat, hanem a ki őt szolgálja, megmaradhat vagy eltávozhat udvarától, a mint neki tetszik.*
A spalatóiak 1142-iki kiváltságlevele, mely különben szószerint megegyezik a trau-ival, szintúgy, mint az 1167. évi sebenicoi privilegium.
Meg volt továbbá engedve, hogy a városi polgárok az egész magyar birodalomban szabadon kereskedjenek tengeren és szárazon, és ezért sem a királynak, sem valami tisztviselőnek semmi adóval ne tartozzanak.*
Spalatói privil. II. Géza. 1142. 9. pont. Endlicher. 380.
Oszlopfő a zárai Santa Maria egyházban, Kálmán király nevével.
Körülfutó felirata: R(ex): CO | LLO | MAN | NVS.
Jackson T. G. rajza után
A király egyenes adót a városokra nem róhat ki. Egyetlen jövedelme a kikötő forgalmából származik. Az ő és a polgárok érdeke tehát közös abban, hogy e forgalom emelésére törekedjenek.
Mindezért nem követel mást, mint hűséget. Az a biztosság, melyet hatalmas karja nyújt, az a jog, melyet szava erősit, elég erősekké fogja tenni a városokat arra, hogy külső ellenséggel szemben diadallal fenntartsák a magyar lobogót. Mert az világos volt, hogy a meghóditással még nem történt meg a végleges leszámolás, különösen Velenczével.
A magyar állami érdek egészen összevágott a jognak, a szabadságnak érdekével. Kálmán maga is tudatában lehetett annak, hogy nemcsak hatalmát emelte, hanem századokra kiható művet alkotott, midőn ezeket a virágzó községeket koronájához csatolta. Több izben is visszatért oda, és megelégedéssel nézhette azt az emléket, melyet magának Zárában emelt. A benediktinusok templomához tornyot, campanile-t épittetett, melyen ez a felirat díszlett: „Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének 1105. évében, midőn a győzelem és béke kivivása után Isten megengedte neki a bevonulást Jaderába, Szűz Máriának ezt a tornyot épittette Magyarország, Dalmáczia, Horvátország királya Kálmán.”*
Farlati, i. m. IV. 53.
