I. FEJEZET. A Kollonics-féle kormányrendszer

Teljes szövegű keresés

I. FEJEZET.
A Kollonics-féle kormányrendszer

II. Rákóczi Ferencz korabeli fegyverek.
Rajzolta Cserna Károly
A hódítási jogelmélet. Magyarország kormányzása az 1687-iki országgyűlés után. Herczeg Esterházy Pál. A kanczellária újjászervezése. A pénzügyi igazgatás közegei. A vármegyék. A megyei élet szervezkedése a visszafoglalt területen. Az új vármegyék. A területi viszonyok zavarai. Kollonics javaslata az ország újjászervezésére. Az újítások alapeszméje. A tervezet szinvonala és értéke. Kollonics rendeletei. A vármegyék követeinek behivása. Az államjavak eladási hirdetése. Felhivás a külföldiek bevándorlása érdekében. A nádor és primás tiltakozásai a törvénytelen rendeletek ellen. Kollonics tervezetének elfogadása. Az új telepítések. Széchenyi György halála. Kollonics a primási széken. A Kollonics-féle javaslat végrehajtásának ellenzéke. Harcz a magyarság ellen. A bevándorlott szerbek viszonyainak rendezése. A szerb telepek az ország szivében. A végleges rendezkedés. A marosi, tiszai és dunai határőrségek szervezései. A commissio neoacquistica. A földbirtokok összeirása. A birtokosok megsarczolása. A jószágeladások. Az idegenek gazdagítása. Az új földesurak. Az egyház elnémetesítése. A protestánsok üldözése. Az explanatio. A vallási ügy a visszafoglalt területeken. Kisérletek a ruthének uniálására. A censura. A katholikus egyházi élet elfajulása. Kollonics hatalmának gyarapodása.
LIPÓT KIRÁLY a karloviczi békét mint császár kötötte s a szerződés csupán „császári” határokról és alattvalókról szól. Ez megfelelt az új jogelméletnek, melyet Bécsben az 1687-iki törvények alapján hirdettek. Előbb is tartománynyá szorították le az önálló Magyarországot. 1687 óta azonban egyszerűen örökös tartománynak tekintették, melynek ép úgy nincs saját alkotmánya, mint Morvaországnak vagy Karinthiának. Akként okoskodtak: minthogy a magyarok elfogadták a király örökösödését, beillesztették országukat az örökös tartományok keretébe, minél fogva az örökös tartományok módjára kell kormányozni. A király tényleg úgy kormányozta. Országgyűlést általában nem tartott többé, a török békét az országgyűlés elé nem terjeszté, mint az 1681-iki törvény rendeli, a nemzet minden életbevágó ügyét önmaga intézte s a régi magyar hatóságokat, a mennyiben fennmaradtak, a meztelen önkény és idegen uralom eszközeivé sülyeszté. Esterházy Pál nádor, ki az udvar körüli érdemeiért német birodalmi herczegi rangot kapott, nem az alkotmány őre, hanem, mint egy éles eszű külföldi diplomata, Stepney, Anglia bécsi követe, megjegyzé, annak kijátszója volt. Egyénileg is hasznot húzott a király és az ország közötti összeütközésekből. Mikor 1684-ben fizetését szabályozták, 24,000 forintról felére szállították le. Ellenben Kollonics ösztönzésére részt juttattak neki az elkobzott javakból. Az egyezség szerint negyed része a hűtlenség czimén lefoglalt javaknak a nádort illette.* Érdekében állt tehát a jószágelkobzás, mert a zsákmány egy része neki jutott. Valóban engedelmes eszköze volt az udvarnak s megtett mindent, a mit kivántak tőle. Noha igen ájtatos, vallásos könyvekkel szokott a közönségnek kedveskedni, családi élete sem volt tiszta* s a magyarok előtt Esterházy Pál nádor nemcsak elveszté tekintélyét, hanem e korszak egyik leggyűlöletesebb alakja lett.
Az ide vonatkozó tárgyalásokat ismerteti Newald, id. m. 132–34. A végleges megállapodás 1684 január 15-ikén köttetett.
Neje a legszörnyűbb vádakat emelte ellene, viszont azonban bevallotta, hogy meg akarta mérgezni. E miatt elfogták s egy osztrák kolostorba zárták. Férj és feleség kibékültek ugyan, de később a botrány megújult. Legújabb életrajzában ez országra szóló botrányról említés sem tétetik. De egy 1701-iki ministertanácsi jegyzőkönyv (Tört. Tár 1897) s később egy angol követi jelentés (Archivum Rákoczianum II, osztály, kiadja Simonyi Ernő) szól róla.
A másik főhatóság a magyar királyi kanczellária volt, mely az 1687-iki törvények alapján új szervezetet nyert. De most már minden önállóságából kivetkőztették s a császári hatóságok alá rendelték. Még az adományozásoknál is az udvari kamarától függött, melynek intézkedési jogát a magyar pénzügyek terén* formaszerűen elismerte. Sőt a király egyáltalán nem törődött vele s nem egy, Magyarországra vonatkozó adománylevelében azt mondta: „e tárgyban a magyar királyi kanczellária szolgálatával nem éltünk, a melylyel élni nem is tartozunk”.
Thallóczy: Századok, 1897. 676.
A magyarországi kamarákat Lipót rég kiforgatta minden önállóságukból, sőt tisztviselőikké is nagyobbrészt idegeneket tett. A 62 kamaratanácsos közül, kiket hosszú uralkodása folyamán kinevezett, 36 volt külföldi, sőt uralkodása utolsó éveiben majdnem csupa német működött a kamaráknál. A szepesi kamarának elnökei 1672 óta leginkább idegenek voltak, mig a beszterczebányai, selmeczi és körmöczi bánya- és pénzverőkamarák előbb is közvetlenűl bécsi hatóságok alatt álltak.
Egyedül a helyi közigazgatás közegét, a vármegyei intézményt nem lehetett elnémetesíteni, idegenekkel megrakni; ellenben ez is mindinkább közönséges adóbehajtó közeggé tétetett. Azokon a területeken, melyeket a karloviczi béke a török birodalomtól elszakitott, a vármegye úgy szólván magától visszaállt, újjá szervezkedett. A Dunán és Dráván túl, a Duna-Tisza közén, a Tiszánál új életre ébredtek olyan vármegyék, melyek száz esztendő óta megszüntek, vagy csupán névleg állottak fenn. Mindenütt akadt némi nemesség, az egykori földbirtokosok leszármazói, rokonai vagy mások s megpróbálták visszaállítani a vármegyét. Bécsben szükségét érezték valamelyes új közigazgatási közegnek s elnézték a megye visszaállítását. Csakhogy az új vármegyék s a katonai és pénzügyi közegek közt minduntalan éles összeütközések támadtak. A katonák felháborodva, mint valami szörnyű merényletet szokták Bécsbe jelenteni, hogy azt hallják, hogy itt vagy amott alakulni kezd a vármegye. Nem is igen sokat törődtek vele. 1702-ben egy katonai bizottság jelent meg az újonnan alakult Bácsvármegyében s bekérte az adószámadásokat. Mikor a főispán a kivánságot nem teljesítette, a bizottság elfogatta a pénztárnokot, a tömlöczökben levő rabokat Szegedre vitette, a tisztviselőket, még a rendőri személyzetet, a hajdúkat is elcsapta s a lakosságnak meghagyta, ne engedelmeskedjék a vármegyének. A vármegyék mindazáltal újjá szervezkedtek, csakhogy az udvar lehetőleg kivonta őket a magyar országos főhatóságok alól. A Dráván túli, egykor a magyar anyaországhoz tartozó vármegyék vissza sem csatoltattak, hanem közös főnököt kaptak s külön főhatóságok alatt álltak. Igy lett belőlük utóbb a ma Tótországnak (Szlavónia) nevezett tartomány. Bács, Békés, Bodrog, Csongrád, Csanád, Zaránd vármegyék a hadi tanács és udvari kamara alatt álltak. Horvát-Szlavónia területe legnagyobb részét a belső ausztriai, gráczi főhatóságok kormányozták, sőt egyes darabokat a szomszéd krajnai földesurak is kiszakítottak a magyar államterületből.
Már a területi viszonyok e zűrzavarában is megnyilatkozik a magyar elem túlsúlyának megtörésére irányuló törekvés. De leplezetlenűl, brutális őszinteséggel az eszme azokban a tervezgetésekben és kisérletekben nyert kifejezést, melyek az ország egész kormányrendszerének újjáalakitására irányultak. A hosszú török uralom a régi magyar közjogi és közigazgatási intézményeket tényleg a legnagyobb mértékben megrontotta, néhol teljesen megszüntette. Az új viszonyok közt ez intézmények sürgősen igényelték tehát a gyökeres reformot. Az állam fokozott s lényegesen változott igényeinek, a társadalom életszükségleteinek a régi magyar intézmények nem feleltek meg többé s a ki a karloviczi béke után észszerűen reformálja őket, az bizonyára elévűlhetetlen érdemeket szerzett volna a magyar nemzet körül. Bécsben föl is merült a reform eszméje, de főczéljáúl nem a nép teméntelen szenvedésének orvoslását, hanem a magyarság elnyomatását, az ország elnémetesítését tüzték ki. Ez okból igénybe sem vették a magyar országgyűlést vagy általában a magyarokat, hanem egészen Kollonicsra bizták a munkát. Ő lett, legalább magyar ügyekben, mint a Bécsben élő külföldi követek jelentései minduntalan hangoztatják, Lipót király legbensőbb, sőt rendesen egyedüli tanácsosa, vezetője. Kollonics pedig teljesen az örökös tartományokba akarta Magyarországot olvasztani s ily irányú működését hivatalos megbizás nélkül még 1687-ben megindította. Hogy a magyar törvényeket kiszorítsa, Alsó-Ausztria polgári és büntetőtörvénykönyvét egy jezsuitával latinra fordíttatta. A büntető törvény* (Praxis Criminalis) lassankint a magyarországi gyakorlatban csakugyan recipiáltatott.
Első kiadása 1687-ben, a második 1697-ben.
Nem sokára alkalma nyilt tevékenységét hivatalosan megkezdeni, mert az ország teljes újjászervezése tárgyában részletes javaslatokat kelle tennie. Ez ügyben bécsi lakásán 1688 július 15-ikén értekezletet tartott, mire július 29-ikén a császár megadta neki a hivatalos megbizást, hogy egy bizottság közreműködésével javaslatot készítsen Magyarország s újonnan visszaszerzett részeinek jövendőbeli katonai, pénzügyi és közigazgatási szervezete tárgyában. A király utasításul azt adta neki, vegye számba a magyar rendek panaszait s tartsa szem előtt a vallás előmozdítását. A bizottságban, mely Kollonics elnöklete alatt működött, egyetlen magyar sem volt. Kollonics gyorsan dolgozott s egy év alatt elkészítette a munkálatot,* melynek kivonatát már 1689 októberben az akkor Augsburgban időző császárnak, sőt egyes magyaroknak is megküldötte. Felölelte az ország kormányzatának minden ágát s az egyház és iskola, a had- és pénzügy terén sok hasznos eszmét pendített meg. A többek közt Budán és Kassán egyetem alapítását tervezi s főleg az ügyvédi és orvosi hivatást igyekszik magasabb szinvonalra emelni, mert, a mint mondja, az ügyvédkedés merő rabulistikából és pénzcsinálásból áll, a magyar orvosok meg csak a temetőket töltik meg. A fősúlyt természetesen a puszta ország benépesítésére fekteti, mert ubi populus, ibi obulus. De nem ez a kincstári érdek igazi czélzata. Idegen telepítést sürget, kivált németet, „hogy a királyság vagy legalább nagy része lassankint germanizáltassék, a forradalmakhoz s zavargásokhoz szokott magyar vér a német által mérsékeltessék, s ezzel természetes, örökös királya és ura iránt állandó hűséghez és szeretethez szokjék.”
Czíme: „Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn, des status politici, cameralis et bellici” számos melléklettel. 1689 november 15-iki kelettel van ellátva. Egy fejezetét lefordította Iványi István. A munkálatból igen terjedelmes kivonatot adnak régibb történetiróink, de különösen Maurer, Kollonics német életrajzában.
Kollonics minden reformja, minden újítása ennek az alapgondolatnak szolgál. Kiforgatni magyarságából az országot, ez az eszmény, melyet reformjaival valósítani akar. Máskülönben a munkálat igen részletes s a viszonyok alaposabb ismeretéről tanuskodik, mint minővel a bécsi ministerek rendelkezni szoktak. De magyarellenes czélzatait mellőzve, sem áll kora fejleményeinek szinvonalán. A XVII. század végén az európai nemzeteknek már fejlett politikai és közgazdasági irodalmuk volt, melyről Kollonics tudomást sem vesz, hanem szakkérdésekben is középkori egyházi és ókori latin irókra hivatkozik. De nemcsak irodalmi ismeretei fogyatékosak. Azt sem veszi számba, hogy akkor már számos állam, Francziaország, Anglia, Brandenburg, egyes olasz fejedelemségek nagyszerű közigazgatási és közgazdasági intézményeket teremtettek. Európaszerte buzgón folyt már a social-politikai tevékenység, mely útmutatásúl szolgálhatott volna neki, ha érzéke lett volna az államélet igazi szükségletei iránt: De nem volt s munkálatában vegyest akadnak a legavultabb és igazán közhasznú nézetek. Azt tudja, hogy emelni kell a jólétet, különben a nép nem képes adót fizetni. Fejleszteni akarja tehát a vagyonosságot. De hozzá teszi, hogy mihelyt a jólét bizonyos fokot elért, időnként valósággal eret kell rajta vágni, hogy a nép el ne bizakodjék s kedvet ne kapjon a zendülésre, mintha bizony gazdag népek csinálnák a forradalmakat.
De bármennyire elmaradt Kollonics tervezete a saját korától, a magyar viszonyokhoz képest, melyeket a másfél százados háború a kezdetlegesség állapotába sülyesztett, nem egy czélszerű reformjavaslatot tartalmaz. Munkájának értéke azonban még sem positiv javaslataiban, mint inkább a tényleges állapotok rajzában és megitélésében rejlik. Igen sok benne a korjellemző, a statisztikai anyag, melylyel a közviszonyokat megvilágítja s ép oly éles a birálat, melyet rajtuk gyakorol. Kérlelhetetlenűl lerántja a császári hatóságok üzelmeiről, lopásairól, sikkasztásairól, zsarolásairól, ezerféle visszaéléseiről a leplet. Sőt Lipót császár udvarában mindenesetre ő az első, a ki kimondotta, hogy nem szabad az alattvalókra több terhet róni, mint a mennyit megbirnak s hogy az állam eddigi igényei semmiféle arányban nem állanak a nép teherviselő képességével. A mint munkálatával elkészült, Kollonics nyomban megkezdte végrehajtását, noha erre sem a királytól, sem a ministerektől felhatalmazása nem volt. 1689 augusztus 22-ikén három rendelete jelent meg. Az egyikben meghagyta a vármegyéknek, hogy bizonyos adóügyi és katonai kimutatásokkal fölszerelve, küldjék el hozzá megbizottaikat. A másikban értesítette a közönséget, hogy a töröktől visszahódított területeken némely államjavak eladatnak s a ki venni akar, jelentkezzék. A harmadik a külföldnek szólt s ott hirdettetett ki. Bevándorlásra hivja fel az idegeneket, s részletezi az új telepeseknek biztosított kedvezményeket. Mind e rendeletek a magyar kanczellária útján adattak ki a nélkül, hogy akár a király, akár a magyar vagy császári hatóságok tudtak volna róluk. A nádor és az esztergomi érsek tiltakoztak ez önkényes eljárás ellen s ezúttal a bécsi ministerek nekik adtak igazat. A ministertanács kijelentette, hogy Kollonics téved, midőn azt hiszi, hogy neki, mint a javaslatok kidolgozására rendelt bizottság elnökének, joga lenne a bizottság megállapodásait végre is hajtani.* A ministerek éles birálat tárgyává tették magát a Kollonics-féle munkálatot s majdnem minden részében, – még a Tridentinum befogadásában is – ellenezték. Tényleg azonban Kollonics győzött s a különböző német tartományokból a bevándorlás, mely már 1688-ban megindult, 1689 óta nagyobb mérveket öltött. Pest, Baranya és más megyékben egészen új német községek alakultak. Buda teljesen német lakosságot kapott,* nagyobbrészt kézműveseket, valamint Pest városa, de mindkét helyen ráczokkal vegyest. Visegrádot és Váczot szintén németek ülték meg. Ministerei ellenzése következtében azonban Lipót király Kollonics munkálatát önkényesen még sem akarta végrehajtani. De nem ejtette el, hanem ismételve próbát tett, hogy a magyar urakat megnyerje Kollonics reformjainak, ki e közben Magyarország primása lett. Széchenyi György érsek, ki két s fél milliót költött és hagyományozott egyházi, iskolai és közczélokra, 1695 február 18-ikán meghalt. Kollonics régi vágya teljesült; júllius 14-ikén ő lett a magyar katholikus egyház feje. Azt azonban, hogy a magyar urak hivatalosan segédkezzenek tervei valósításában, új állása daczára sem tudta kieszközölni. 1696 novemberben az ez ügyben folyó értekezleten a király kivánságaképen terjeszté elő, hogy munkálatát elfogadják. Egyedül hű követőjét, a nádort, tudta, megnyerni. Ellenben a többiek azt felelték, hogy ez ügyben csak országgyűlés határozhat. Széchenyi Pál, a nagy tekintélyű, nemesen gondolkodó kalocsai érsek ezt Lipót királynak nyiltan megmondotta. A király pillanatnyilag engedett ugyan, de Kollonics biztatásaira ismételten megújította a kisérletet. 1698-ban is próbát tett az urak megnyerésére, s midőn nem boldogult, nélkülük akart czélt érni. A ministertanács még 1702-ben is foglalkozott a Kollonics-féle munkálattal, melynek végrehajtását csak a nemzet fegyveres ellenállása hiusította meg.
Maurer, id. m. 320–322.
Az 1688-iki bevándorlók neve. Új Magyar Muzeum, I. 373–76.

A bécsi magyar kanczellária.
Rajzolta Dussek Ede Adorján
De ha a munkálat a maga egészében nem hajtatott végre, tulajdonképeni czélzatát, Magyarországnak magyarságából való kiforgatását, Kollonics soha sem téveszté szem elől s vas következetességgel igyekezett valósítani. Ebbeli buzgalma még hitbuzgalmán is túltett. Nem szerette az eretnekeket, de ha nem magyarok voltak, még e bűnüket is megbocsátotta. Atyai jóakaratáról biztosította az erdélyi evangelikusok közül a szászokat, mert németek voltak s nyugodtan elnézte, hogy a görög nem egyesült ráczok, mert a magyarok ellen foglaltak állást, olyan egyházi kiváltságokat nyerjenek, minőkre a magyar protestánsok soha gondolni sem mertek.
Ó-hitű ráczok évszázadok óta éltek az országban, de nem tartoztak a bevett, hanem csak a tűrt felekezetek közé s ép oly kevéssé élvezték a vallásszabadság jótéteményét, mint az anabaptisták vagy zsidók. Mikor azonban 1690-ben a császári hadak a Balkánról kiszoríttattak, Csernojevics Arzen pétyi (ipeki) patriarcha alatt 70-80,000 ember menekült Ó-Szerbiából s a szomszéd területekről a Szávántúlra. Közönséges menekültek voltak s nem hivásra jöttek; ellenkezőleg az udvar egyenesen utasította őket, ne távozzanak tűzhelyükről, hanem ott várják be a császári hadak visszatértét.* Csakhogy a török boszújától félve, magyar területre futottak, de nem oly elhatározással, hogy ott maradjanak, hanem azon biztos reményben, hogy a császári hadak oltalma alatt csakhamar haza térhetnek. Viszonyukat azonban rendezni kellett ideiglenesen, addigra is, míg itt laknak s minthogy uruknak ismerték el Lipótot, a király a patriarcha felterjesztései alapján 1690 augusztus 21-ikén diplomát adott nekik, mely itt tartózkodásuk idejére viszonyukat az állami hatóságokhoz rendezi s vallásuk szabadságát biztosítja. A diploma azon föltevésen alapult, hogy a szerbek nem állandóan maradnak az országban* s ez okból nem is csupán a magyar földre menekültekhez, hanem Görögország, Bulgária, Szerbia, Herczegovina, Dalmáczia, Podgoricza, Jenopolia összes lakosságához van intézve s a patriarcha jogkörét a régi magyar királyok kiváltságai alapján a magyar-horvátországiakon kivül a Balkán félsziget összes rácz lakóira kiterjeszté.
A ráczok betelepedésének s a határőrség szervezésének kérdését levéltári adatok alapján teljesen megvilágitották délmagyarországi törvényhatóságaink monographusai: Szentkláray Jenő (Századok, 1883. és 1892.), Érdujhelyi Menyhért (Ujvidék tört.), Iványi Imre (Szabadka története és a tiszai határőrvidék története), Dudás Gyula, ki Iványival Bács-Bodrogh vármegye monographiáját adta ki. L. még: Károly, Fejér vármegye tört. I.
Századok, 1890. 149.
A király még 1690-ben azt is megengedte, hogy a kik a határról, hol a menekültek meghúzódtak, hol azonban élelmezésük nagy nehézségbe ütközött, az ország belsejébe akarnak költözni, ott befogadtassanak s kiváltságaik élvezetében maradjanak. A ráczok éltek az engedélylyel s egyes rajok Aradra, Szegedre, Pécsre, Mohácsra, Székes-Fejérvárra, Esztergomba, Komáromba, Győrbe s más helyekre húzódtak. Ez sem volt végleges megtelepedés, sőt ellenkezőleg, 1691-ben (augusztus 20-ikán) a király újra kiadva múlt évi fődiplomáját, világosan megmondotta, hogy lehetőleg azon lesz, hogy „diadalmas fegyvereinkkel a többször említett rácz népet régi országába és lakóhelyére minél előbb újra beigtathassuk.*
Károly, Fejér vármegye tört. I. 451–63.

Széchenyi György esztergomi érsek.
Egykorú metszet után. Basbics püspök gyűjteményének példányáról
Csakhogy a háború kedvezőtlen folyama s az udvar békevágya egyre kétesebbé tette a visszatérést, s Bécsben már 1694-ben foglalkoztak az eszmével, hogy a ráczokat a magyarok nyakára, a Duna-Tisza közére telepítik. Mikor meg a béketárgyalások éve 1698-ban beköszöntött, végleg eltűnt a, remény, hogy a ráczok régi hazájukba visszamehetnének. Ekkor tehát már határozni kellett, mi történjék velük. A ráczok, kik a törököt szolgálva, a másfélszázados kűzdelmekben teljesen elidegenedtek a magyaroktól, nem akartak magyar kormányzat alá helyezkedni. Ellenszenvük kétségkivül sociálgazdasági okokból is táplálkozott; nem akartak földesúri hatalom alá jutni, jobbágyi viszonyba lépni, minőben a magyar köznép élt. Ismételve kérték tehát az udvart, hogy német uralom alá vesse őket. Bécsben készségesen felkapták az eszmét, mely annyira bele illett Kollonics kormányrendszerébe. A hadi tanács 1698-ban azt ajánlotta, hogy Solymostól a Maros, Tisza, Duna és Száva mentén az Unna vizéig a határszélen őrségek szerveztessenek, melyek tagjai a földnek nem jobbágyai, hanem birtokosai legyenek, vallásukat szabadon gyakorolhassák s ne álljanak a megye hatósága alatt. A vármegyék s a magyar kanczellária tiltakoztak e terv ellen, s valósítására csupán az országgyűlést tartották illetékesnek. Különben is volt Magyarországban olyan elem, melyet kitűnően fel lehetett a határőrzésre használni. Ez a régi magyar végbeli katonaság volt, mely, minthogy ama területek, melyeken eddig lakott, az új hódítások következtében megszüntek határszéli véghelyek lenni, most már elvesztette keresetét, s szivesen átköltözött volna az új határok mentére, hogy ott folytassa a katonáskodást. A magyar végbelieket azonban az udvar egyszerűen kivetköztette katonai jellegükből, megfosztotta keresetüktől, s kiméletlenűl sorsuknak engedte át. Hasztalan hivta föl reájuk a kanczellária a hadi tanács figyelmét. Ez idegenekre bizta a határ őrzését s 1702-ben a ráczokból megalakította a marosi, tiszai és dunai határőrségeket. A magyar kanczellária megbotránkozva említette, hogy az új határőrséget nevezik rácznak, nemzetinek, németnek, szóval mindennek, csak magyarnak nem, pedig Magyarország területén van. Ezzel az ország déli része a ráczok földje lett s csakhamar tényleg „Ráczországnak” nevezték.
E közben a töröktől visszaszerzett városokat leginkább német vagy rácz lakosság ülte meg. Buda, Pest, Esztergom, Fejérvár, Vácz, Várad, Szeged, Pécs, Arad, Eger s más városok vagy teljesen, vagy nagyrészt külföldi telepeseket kaptak, kik idegenűl álltak szemben a magyarsággal s érdekük minden szálával a német kormányzathoz voltak fűzve. Betetőzte a magyarellenes törekvéseket az a politika, melyet Kollonics a földbirtokosokkal szemben követett, azon ismételve befejezett szándékkal, hogy a földet kiragadja a magyarság kezéből, a régi birtokos nemességet lehetőleg háttérbe szorítsa s új, idegen birtokos osztályt teremtsen helyére. Már a XVI. század végén, Rudolf király alatt fölmerült az eszme, hogy az akkori szerencsés harczokban a töröktől fegyverrel visszafoglalt területek földesurai visszaszerzett jószágaikért bizonyos váltságdijat fizessenek a kamarának. Ezt a fegyverjog (jus armorum) czímén történő megsarczolást Kollonics újra fölelevenítette s azzal az ügyességgel, melylyel kétségkivül rendelkezett, valóságos jogrendszerré szervezte. Ösztönzésére a király külön bizottságot alakított, mely 1688-ban már nagyban működött. Elnöke Kollonics, tagjai öt német tanácsos és a hadi tanács s az udvari kamara egy-egy képviselője voltak. Ez a neo-acquistica, új-szerzeményi bizottság* volt hivatva az összes birtok-ügyeket Magyarország mindazon részeiben rendezni, melyek egykor akár a hódoltsághoz tartoztak, akár közvetlenűl török uralom alatt álltak. Minthogy pedig utoljára a királynak csak 12 vármegyéje maradt, a többi ellenben közvetve vagy közvetlenűl a töröké volt, az ország legeslegnagyobb részében az új-szerzeményi bizottság szabályozta a birtokviszonyokat. Kettős feladata volt. Először is igazolásra szólított fel minden birtokost, milyen jogczímen birja jószágát, akár élt rajta jobbágy, akár pusztán hevert. E czélból összeiratta az egész földbirtokot s jogczímük igazolására maga elé idézte a földesurakat. Másik megbizása az volt, hogy megszabja a váltságösszeget, melyet az a földesúr tartozik fizetni, a ki jogczímét igazolni tudja; ellenben a kincstár számára foglalja le mindazokat a jószágokat, melyeknek földesurok vagy nincs, vagy jogczímét igazolni képtelen. Több ezer mértföldnyi terület jószágairól, igazán óriási és végtelen bonyolult munkálatról volt tehát szó, melynek sikeres keresztülviteléhez évek hosszú sora kellett. A munka meg is indult s a bizottság például Heves vármegye birtokosait már 1690-ben felszólította, hogy hat havi időn belől igazolják jogczímüket, különben minden igényüktől elesnek. Igazolásra köteleztetett mindenki, akár egyházi, akár világi volt, akár régi és állandóan békés birtokában volt jószágának, akár mostanában vétel vagy zálog útján szerzé. A háborús időkben az igazolás természetesen óriási nehézségekbe ütközött s száz meg száz család vagyona forgott koczkán. Az igazolási határidőt ismételve meg kellett tehát hoszszabbítani s Lipót király többször új meg új felszólításokat intézett a birtokosokhoz s csoportonként, egyszerre 3-4 vármegye földesurai idéztettek a bizottság elé. Azok a vármegyék, melyek a török alatt is fennálltak, a királynak rendesen adóztak, az országgyűlésen részt vettek, minduntalan a legerélyesebben tiltakoztak ellene, hogy e kérdésben úgy bánjanak el velük, mint azon területekkel, hol száz év óta megszűnt a megyei intézmény s a földesurak elköltöztek, jószágaik meg török kézbe mentek át. De nem boldogultak. A bizottság az 1683 óta visszaszerzett területeket mind új-szerzeménynek minősítette s egyaránt megsarczolta az összes birtokosokat. Nem „egyenkint alkudott meg velük, hanem vármegyénként vetette ki a váltságösszeget, melyet azután a vármegye jószágaik arányában osztott ki azok közt, kik jogczímüket igazolták. A váltságot a megye szedte be s fizette le a kincstárnak. Azon jószágok, melyekre a birtokos tulajdonjogát igazolni nem tudta, vagy az érte járó sarczot le nem fizette, a kincstárra szálltak. Végtelen terjedelmű területeken, melyek nemzedékek óta török kézben voltak, meg sem kisérlé senki az igazolást. Sok száz mértföldnyi gazdátlan jószág halmozódott fel tehát a kincstár kezén, melynek különben az előbbi mozgalmakból is töméntelen elkobzott jószága volt. Kollonics hamar megkezdte értékesítésüket s erre czélzott 1689-iki önkényes rendelete. Ekkor árúba bocsátotta a Thököly-mozgalmak alkalmából lefoglalt javakat, melyeket olcsó pénzen nagyobb részt külföldi származású kamarai tisztek, a Joanellik, Gundelfingerek, Ibarák, valamint egyes bécsi kereskedők vásároltak meg. Az a törvény, hogy csak született, vagy csak honfiúsított magyar szerezhet földbirtokot, nem szolgált akadályúl. Vehetett jószágot mindenki, a kinek pénze volt s töméntelen földbirtok jutott idegen kézbe a régi királyi vármegyékben.
A bizottság működéséről Hornyik, id. m. III. és Szederkényi, id. m. III.
Még nagyobb arányokban folyt az eladás az újonnan szerzett területeken, melyekből Baranya vármegyét a császár győzelmes tábornokai jutalmazására jelölte ki. Itt Caprara grófnak 90,000, Veterani gróf örököseinek 80,000, Eugen herczegnek 80,000 frt értékű birtokot útalványozott. A herczeg, ki a baranyavári és a bélyei uradalmat, s a siklósi uradalom egy részét kapta, 11 lakott és 21 puszta községgel, ugyanekkor megvette özvegy Heissler Donátnétől 80,000 frton a csepelszigeti és promontori uradalmat.* Töméntelen más adományozás, vagy zálogbaadás is történt. Alig volt az udvarnak egy befolyásosabb embere, a ki nagy jószágokat, dús uradalmakat nem szerzett. 1702-ben a német lovagrendnek adták el az egész Jász-Kunságot, melynek lakói elvesztették régi kiváltságaikat s jobbágysorsra jutottak. Ekképen a földbirtok roppant arányokban a külföldiek, külföldön élő emberek kezébe ment át s az új földesúr rendesen idegen gazdatisztekre bizta a kezelést. Ezek nem ismerték a hazai viszonyokat s kegyetlenűl zsarolták, kinozták a szerencsétlen jobbágyságot, főleg a a magyarokat, kikkel beszélni nem tudtak. E földbirtok-politika czélzatai teljes diadalra jutottak a Murán és Dráván túl, hol szintén volt neoacquistica bizottság. A csáktornyai uradalomba idegenek ültek. A Sermageok, Kulmerek nagy javakat szereztek, s a magyar főúri osztály mindinkább háttérbe szorúlt. Ekképen a szlavon-horvát tartománygyűlésen idegenek vitték a főszerepet s elidegenítették ez országrészt a magyarságtól.
Az ide vonatkozó iratokat közli Schönherr Gyula: Tört. Tár, 1887.
Kollonics még az egyház elnémetesítéséről sem feledkezett meg s folytatta az udvar ama politikáját, hogy magyar szerzetrendek birtokait: német egyháziak kezébe adja. A zirczi apátság 1683-ban, a borsmonostori 1680-ban egy alsó-ausztriai kolostornak jutott, melyről egy sziléziai kolostorra szálltak. A szentgotthárdi apátságon két osztrák kolostor czivakodott, a jászói, leleszi, csornai prépostságokat 1697-ben egy alsó-ausztriai kolostor kapta, melyről egy morva kolostorra szálltak, a zalavári, telkii és a tihanyi apátságok szintén alsó-ausztriai kolostorra jutottak.* 1702-ben a wellehradi apát neveztetett ki pásztói apáttá. Kollonics még a tömegekből is ki igyekezett szorítani a magyarságot. A nagy-szombati jezsuiták egy magyar egyházi énekes könyvet szerkesztettek. Kollonics nem tétette közzé, ellenben tót szöveggel e magyar nemzeti énekeket 1700-ban kiadta, hogy egyes katholikus hitközségek eltótosodását megkönnyítse.
Bidermann, Gesch. der. oest. Gesammtstaatsidee. 169.
Hogy e közben a vallásűldözést egész kegyetlenségében folytatta, az természetes. Az 1687-iki vallástörvénynyel Kollonics ép oly kevéssé törődött, mint az előbbiekkel. Nyomban az országgyűlés után újra megindította az űldözést, a templomfoglalást s a királylyal elrendeltette az 1673-iki állapot visszaállítását vagyis a protestantismus végleges kigyomlálását. A felvidéken e munkát 1688 novemberben külön bizottság végezte, s minthogy akkor a vármegye katholikus volt, elszedett a protestánsoktól mindent, iskolát, paplakot, templomot, a mijük még egyáltalán maradt. Ott a hol előbb minden protestáns volt, immár a protestánsok csak rejtekben imádhatták istenüket. 1691-ben Lipót újabb rendeletet adott ki, az explanatiót,* mely az 1681–87-iki törvények engedményeit vagy eltörölte, vagy legalább megnyirbálta. A király ez időben a protestáns felekezeteknek a katholikus egyházba való békés visszavezetése eszméjével foglalkozott. Minthogy pedig a terv kivihetetlen volt, rendeletében kimondotta, hogy az articularis. helyeken kivül csak titokban, a szomszédok lelki üdvének veszélyeztetése nélkül szabad protestáns istentiszteletet tartani. E rendelet igazán elviselhetetlen állapotokat teremtett; Osztrosics Mátyásné szentjánosi curiájába protestáns papot hozott magának (1698). Alighogy ez megérkezett, a katholikus plébános „valóságos ragadozó farkast” látott benne, s a hatóságtól kérte elűzését. A szomszéd katholikusok csatlakoztak e kivánsághoz, s 1699-ben Osztrosicsné egymásután vette a kanczelláriától s a királytól a legkeményebb rendeleteket, kergesse el papját, különben pört akasztanak a nyakába. Engedelmeskednie kellett.*
Timon Ákos, A párbér tört., 117 s köv. valamint a függelékben.
Komáromy András: Századok, 1888. 893–4.
Különös fontosságot nyert a valláskérdés az újonnan visszaszerzett területeken, melyekről sem a régibb, sem az 1681/7-iki törvények nem tehettek említést, s melyeken nagyobbrészt nem-katholikusok éltek. Itt nyomban a visszafoglalás után megkezdődött a vallásűldözés s például Csongrádmegye községeiben oly erőszakosan folyt, hogy Lajos badeni őrgróf 1691 július 19-ikén is megütközött rajta s jelentést tett a hadi tanácsnak.* Természetesen nem hallgattak reá. A király és a nádor intézkedtek, hogy az újonnan alakított vármegyék tisztviselői kizárólag katholikusok legyenek, ámbár a rendeletnek katholikus jelöltek hiányában nem lehetett eleget tenni. Minthogy a karloviczi béke a régi határokat gyökeresen megváltoztatta, az egykor hires Korpona, Pápa, Veszprém s sok más vár megszűnt véghely lenni. Kollonics úgy okoskodott, hogy ezzel az ott levő protestánsok elvesztették az 1681-iki törvényben biztosított szabad vallásgyakorlat jogát. Onnan is kiűzette tehát papjaikat.
Zsilinszky, Csongrád vármegye tört. I. 231.
Figyelme mindenre kiterjedt s mihelyt a viszonyok engedték, már 1689-ben megújította a munkát az unio érdekében a ruthének közt. A király 1692-ben rendeletileg kimondta az unitus papok jogegyenlőségét a katholikusokkal, hogy minél többeket megnyerjen az egyesülésnek. E munkának azonban csak az volt az eredménye, hogy a felvidéki oroszokat szertelenűl elkeseritette.*
Az unióról Zsatkovics Kálmán: Tört. Tár, 1895. 700–724. De Camelis püspök naplója.
Hogy a magyar irodalmi életet teljesen elfojtsa, a szabad szót elnémítsa, a király* a legszigorúbb alakban behozta a censurát. Szentiványi Márton jezsuitát tette meg országos censorrá s jogot adott neki, hogy nemcsak a könyvet, mely jóváhagyása nélkül jelent meg, hanem a nyomdát, mely az ilyen könyvet készíti, lefoglalhassa, miben az összes hatóságoknak támogatniok kellett.
1688 márczius 4-iki rendelete. Tört. Tár, 1896. 190–91.
Ezzel a szellemi élet megbénult s egy akkori iró* keservesen panaszolja, hogy az emberek „tanítók nélkül bujdosnak, nem levén senki, a ki az isten igéjének kis szikrájából lelkek ösmeretét erősítő eszközökkel éltethetné, senki sincsen, a ki hasznos könyveket adna ki”.
Meisner Boldizsár német művének magyar fordítása. Előljáró beszéd.
De a katholikus vallás sem azt a gyarapodást meríté az örökös üldözésekből, mint Kollonics remélte s ő maga az, a ki igazán elijesztő rajzát adta az elfajulásnak,* melybe a katholikus egyházi élet ez időben az erőszakos téritések miatt hanyatlott. A mily gyorsan engedett a tömeg az erőszaknak s fogadta el a katholikus vallást, ép oly gyorsan szakadt el tőle, mihelyt tehette. Selmeczen 1705-ben élt egy ember, a ki már háromszor volt katholikus s négyszer lutheránus,* a mint a viszonyok változtak. A császár szövetségesei nemcsak a protestánsok iránti részvétből, hanem mert előre látták e politika következményeit, ismételve felszólaltak a vallásűldözés ellen. 1690-ben nyiltan megmondották az udvarnak, hogy az űldözés tisztán a Kollonics műve. De Lipót alaptalan rágalomnak nyilvánította az űldözésről terjesztett hireket. Később a tengeri hatalmak ismételték a Kollonics rémuralma elleni panaszokat s a ministertanács, tekintve, hogy a császár rájuk van utalva, azt ajánlotta, tiltsák meg a magyar uraknak, első sorban a nádornak, az űldözést, mely fölkelésre is vezethet. Eugen herczeg szintén hangsúlyozta, hogy a Habsburgcsalád egy izben már majdnem elvesztette a magyar koronát* s hogy ezt a veszélyt a jezsuiták ismét fölidézhetik. De nem történt semmi s Kollonics hatalma egyre gyarapodott. Az udvar úgy akart szövetségeseinek sürgetéseitől szabadulni, hogy azt hirdette, hogy Magyarországban nincsenek is többé protestánsok s 100 lélek közt legfeljebb csak 5 protestáns akad.*
Einrichtungswerkjében.
Zweig naplója: Tud. Gyűjt. 1835.
Kropf Lajos: Századok, 1897. 77.
Feldzüge des Prinzen Eugen, VII. 25.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages