II. FEJEZET. Az adóteher. Az erdélyi kormányzat.
II. FEJEZET.
Az adóteher. Az erdélyi kormányzat.
Az adóteher. Az erdélyi kormányzat.
A török háború költségei. Az udvari kamara személyzete. A corruptio. Az adóteher növekedése. A katonai executio. Az úri osztály megadóztatása. A katonai terhek a békekötés után. Új adók. A dohánymonopolium. A közmunka. A véghelyek lebontása. A véradó. Katonafogdosás. Erdély az új kormány alatt. Kollonics kedvezései a szászok és oláhok irányában. Az oláh egyház uniója. A fejedelmi méltóság kérdése. II. Apafy Mihály örökösödési joga. A diploma Leopoldinum. A kormányzóság megalakítása. Apafy lemondása a fejedelemségről. Bánffy György uralma. Basáskodása. A Telekiek, Bánffyak és Aporok gazdagsága. Az adóteher növelése. A mágnási czimek. A szászok közállapotai. Schuller és Hartenek bűnperei. A nép gazdasági romlása.
A hosszú török háború a kincstárra természetesen óriási terheket rótt. Az évi szükséglet legalább 8, de néha 17 millió forint volt s az 1683–1700 években az udvari hadi pénztár valami 140 milliót, mai értékben legalább egy milliárd forintot fizetett ki. E pénz beszerzése jelesebb financztehetségeket is kemény próbára tett volna, mint minők a bécsi ministerek és közegeik voltak, kiknek képességéről és erkölcseiről elfogulatlan külföldiek a legnagyobb megvetéssel szoktak nyilatkozni.
Az udvari kamara elnöke, – mondá 1688-ban Buonvisi a császárnak – derék, lovagias férfi, (azaz nem zsebel ugyan, csakhogy az ügyekhez nem ért), de titkára vezeti, a ki pedig rossz ember. A többi legfőbb állásokban szintén akadt jóravaló tisztviselő, de rendesen „az őt környező zsiványok befolyása alatt állt. Jellemzésükre a nuntius elmondotta, hogy a villám egy izben 19 hordó puskaport robbantott fel, de a számadásokban a 19-ből 100 hordó lett. „A mennyire a dolgokat ismerem, – irta később Marco D’Aviano barát – felségednek igen nagy számmal vannak tolvajai, kik látszólag szolgáknak mutatkoznak, tényleg pedig mind érdekeltek s egyedül a magok hasznát lesik.” Ily emberek vetették ki s hajtották be az adót Magyarországban is, melytől roppant összegeket kivántak, noha állandó harcztérűl szolgált s maga a háború állta útját a termelő munkának. Mindazáltal a nép megtette, a mit tehetett. 1683-tól 1690-ig 30 millió frtot fizetett adóban, vagyis hét év alatt többet, mint száz év alatt a töröknek. De mindez nem volt elég s folyton fokozták az adót, „mintha – irta a nádor* – az lenne a szándék, hogy Magyarországból a lakosság kiirtassék, s vad állatok tanyájává tétessék, noha 300 esztendőn át ontotta vérét a kereszténységért s védte nemesűl a szomszéd országokat.” Már 1689-ben hivatalosan megállapította egy udvari bizottság, hogy a fölszabaditott részekben a nép helyzete most sokkal rosszabb, mint volt a török időben. A visszahódított földön a jobbágyság az új uralmat tényleg elviselhetetlennek kezdte találni s tömegesen szétfutott, még pedig nem csupán a magyar, hanem a Dráván túli nép is, mely Boszniába kezdett visszaszivárogni. A Dunántúli vármegyék legáldottabb tájain, melyek a török korszakban igazi éléstárak voltak, a föld műveletlen maradt s a hadsereg számára Bécsből kellett óriási költséggel gabonát s más eleséget szállítani. Az adó, melyet az országtól kivántak, nemcsak a nép fizető képességével, hanem az örökös tartományok adójával sem állt arányban. 1699-ben a monarchia összes országaira 10·8 millió frt adót vetettek ki, melyből Magyar-Erdélyországra 4 s fél millió, az örökös tartományokra, melyek a háború pusztításait évek óta nem érezték s jóval népesebbek és vagyonosabbak voltak, csak 6.8 milliót. Ekképen a magyar adózóra elviselhetetlen teher hárult, mely példáúl 1689-ben házanként (nem portánkint) 20 forintot tett, úgy hogy a katonák magok elismerték, hogy a legtöbb helyen lehetetlen megfizetni. Zemplén 1694–95-iki adójából Szirmay András* számvevő 115,000 forintot hajtott be. De ez csak egy rész, mert a katonaság maga is sok ezreket szedett be. Ehhez járult 6,909 s fél kassai köböl gabona a beszállítással, továbbá a töméntelen előfogat, melynek kiállításakor a szegénység sok marhája szokott odaveszni. Ezen kivül a lakosságnak az ott állomásozó 3 s fél ezred katonáit is élelmeznie kellett.
A nádor levele a királyhoz, 1690 november 10.
Naplója, id. h.
Minthogy a szertelen terhet a megfogyott, elszegényedett jobbágy nem birta fizetni, rá küldték a katonai executiót, mely kiűzte házából s elvitte mindenét. Ha az áldozat sirni, könyörögni mert, félholtra, nyomorékká verték. 1688–89 telén Székes-Fejérvár és Komárom közt egy hideg téli éjszakán öt falu népe, mely még csak három hónap óta telepedett meg, az utolsó emberig az erdőkbe bujdosott az executio elől s kilencz gyermeket hagyott az úton, kiket másnap reggel megfagyva találtak. A szörnyű szigor daczára, melylyel behajtották, egyes vármegyékben az adó fele vagy egy harmada hátralékban maradt.*
Mindezt Kollonics beszéli el Einrichtungswerkjében.
Az adókivetés természetesen önkényesen, országgyűlés s legtöbbször a magyar urak megkérdezése nélkül történt, 1696-ban Lipót azt akarta, hogy az adó egy részét ők fizessék, mint ezelőtt is történt. Gyűlésre hivta tehát őket, melyen Kollonics terjeszté elő a király kivánságát. De elutasították. Széchenyi Pál a királyhoz fordult s előadta, hogy adót csak az országgyűlés szavazhat meg. Lipót azt felelte, hogy neki ugyanez a véleménye, de ministerei nem tartották az országgyűlést szükségesnek. Csakugyan a nélkűl oldatott meg a kérdés, habár az urak kézzel-lábbal dolgoztak az eszme ellen, hogy ők is adózzanak. A szegénységet kiszolgáltatták a kincstárnak, mely erre nézve tanácsukat sem kérte, ellenben a maguk adózását országgyűlés elé tartozónak nyilvánították. A király végre hatalmi szóval döntött s a Magyarországban állomásozó 29 ezred azt a parancsot kapta, vegyen részt az adónak karhatalommal való behajtásában. 1698-ban ismétlődtek az urak erőlködései, hogy kivonják magukat az adózás alól. De a király azt felelte, hogy a nagy urak úgy osztják meg az adóterhet, hogy reájuk minél kevesebb jusson. Azt mondják, hadd fizessen a nép. De épen a népen kell – mondta a király – könnyíteni, mely egészen koldusbotra jutott, mert urai kiszipolyozzák. A nemesség és papság – folytatta – azért is adózni köteles, mert a nemesi fölkelés nem hivatik többé össze.
Kollonics bécsi palotája.
Rajzolta Dussek Ede Adorján
A magyar közvélemény élénk megnyugvással fogadta a karloviczi békekötés hirét s bizton remélte, hogy „a nagy adófizetéstől és németek tartásától megmenekedünk. De annál súlyosabb volt dolgunk, mert nyaratszaka is tartanunk kellett őket”.* A béke csakugyan még elviselhetetlenebbé tette a nép helyzetét, mert immár a katonaság, mely azelőtt legalább a nyáron a határon hadakozott s ott élelmeztetett, egész esztendőn át nyakán ült. A hadsereg létszámát leszállították ugyan, de a hadi tanács terve szerint a megmaradó 59-60,000 embert úgy akarták elszállásolni, hogy az örökös tartományokra 4500, a német birodalomra 10,610 ember jusson, ellenben a többi 44,310 ember, köztük 12,000 lovas Magyarországban és Erdélyben maradjon. Mig tehát a sokkal gazdagabb örökös tartományok a beszállásolás terhének alig egy tized részét viselték, ennek háromnegyede a béke utáni 2–3 évben a magyarokra hárult. A szükséglet fedezése czéljából nemcsak a régi adókat emelték, hanem emelték a só árát, a mi a tömegeket különösen elkeseríté, s egész sereg új adót hoztak be.
Szirmay András naplója, id. h.
Neve hol accisa, hol repartitio,
Hol pediglen seint, avagy hol portio
Mindenféle adó, nagy contributio.*
Hol pediglen seint, avagy hol portio
Mindenféle adó, nagy contributio.*
Egykorú vers: Hornyik, id, m. IV. 4.
Az adók behajtása a legszörnyűbb zaklatással és zsarolással járt, mert
A sok kommiszáros, mint a kurta kopó,
Hízlalja erszényét, mert magyaron kapó,
Fürkész, mint a vizsla.
Hízlalja erszényét, mert magyaron kapó,
Fürkész, mint a vizsla.
De azért egyre új adókat kellett kieszelni. Megint megpróbálkoztak a fogyasztási adókkal, sőt behozták a dohányegyedárúságot. Az örökös tartományokban 1670 óta megvolt a monopolium, – a mint nevezték: appaldo – kezdetleges alakja. Nem maga az állam kezelte, hanem bérbe adta, mint ma Törökország teszi. Nálunk 1702-ben királyi rendelet hozta be az új egyedárúságot. De mivel nem akadt vállalkozó, a ki az egész országra bérbe vegye, az udvari kamara Alsó-Magyarország területén három bécsi és komáromi kereskedőnek engedte át évi 8000 frtért a dohánynyal, burnóttal és pipával való kereskedés monopoliumát. A dohánytermelés teljesen szabaddá tétetett, ellenben a termést más, mint az egyedárúság nem vehette meg s övé volt a fogyasztásra szükséges dohány, burnót s pipa eladásának kizárólagos joga is. Bélyeges pipákat hozott forgalomba* és sok más korlátozást és zaklatást kellett a népnek kiállania, úgy, hogy igazsággá vált ez időben az a dal, hogy a jobbágy:
Az egyedárúságról Takács Sándor: Gazdaságtört. Szemle, 1898.
Vérrel szántja földjét,
Vérrel boronálja.
Vérrel boronálja.
Minden esztendő új meg új keserű csapással sújtotta. 1701–2-ben az ország belsejében feleslegessé váló véghelyek közül 22-őt* lebontottak, őrségét áthelyezték vagy elbocsátották, az ágyúkat s más készleteket máshová szállították. A lebontást és elszállítást közmunka fejében a szegénységnek kellett eszközölnie. 1702-ben behozták a véradót is. A király október 8-ikán 8 huszár- és 4 gyalogezred alakítását rendelte el, melyeket a francziák ellen külföldre akart küldeni. Vagy 20,000 ember kellett, de noha szegény legény bőven akadt mindenütt, a toborzás nem vezetett eredményre, mert külföldi szolgálatot a tömegek nem akartak vállalni. Erre a király deczember 9-ikén elrendelte, fogdossák össze a bizonytalan keresetű embereket s sorozzák az új ezredekbe. Meg is indult a legnagyobb kegyetlenséggel országszerte, de főleg a Tisza vidékén, Szatmárban, Beregben, Ugocsában az embervadászat, a katonafogdosás. Erre a korra is ráillik a megható nóta:
Thaly Kálmán, A gr. Bercsényi család tört., II. 457.
Már minálunk verbuválnak kötéllel,
Elviszik a szegény legényt erővel.
Elviszik a szegény legényt erővel.
Ugyanaz a kormányzat, minden erőszakosságával és visszaélésével, ugyanazon németesítő czélzatokkal, mint Magyarországon, folyt Erdélyben. Carafa még 1690-ben ajánlotta Lipótnak, hogy a németséget tegye ott uralkodóvá, mert a szászság „egész Erdély nervusa és dísze”. Kollonics készségesen fölkapta az eszmét s a szászoknak valósággal udvarolni kezdett. Mikor 1692-ben egy követük fölkereste, a bibornok – mint mondá végtelenűl örült, hogy erdélyi németet láthatott magánál. Hűsége és őszintesége miatt – folytatta – mindig szerettem e nemzetet s vallásában sem fogom háborítani. Egy más alkalommal azt mondta: „különös szeretetet táplálok a szászok iránt, mert németek”. Utóbb meg biztosította őket, „mert németek vagytok, jótevőtök leszek”.* Mint Kollonics említé, a császár ugyanily érzelmeket táplált a szászok iránt, kik közt az udvari politika új iránya mindinkább aláásta a másik két nemzettel való solidaritás érzését.
Zieglauer „Harteneck” cz. munkája.
Kollonics az oláhokról sem feledkezett meg s az egyházi uniot igyekezett köztük terjeszteni. 1698 október 8-ikán Gyula-Fejérvárt 2270 különféle oláh pap csakugyan az unio mellett nyilatkozott, mely ellen azonban erős mozgalom is támadt. Ekképen Kollonics törekvései olyan változásokat készítettek elő, melyek hatásai mind a mai napság érezhetők s melyek czélzata az volt, hogy a német és oláh nemzetiségek a magyar ellen mozgosíthatók legyenek. Ebben kezére játszott az a kormányzat, mely Erdély ügyeit 1690 óta vezette.
Az öreg Apafy Mihály halálakor Erdély jogviszonya az udvarhoz s a szent koronához még mindig nem volt végérvényesen rendezve. Egész sereg diploma és szerződésterv készült ugyan, melyek biztosították a kiskorú II. Apafy Mihály választott fejedelem örökösödési jogát, de jogérvényre egyik sem emelkedett, mert a diplomákat az országgyűlés, ennek kivánságait meg az udvar kifogásolta. Igy történt, hogy az öreg Apafy halálakor nyilt kérdés maradt, új fejedelmet vagy csak kormányzót kap-e az ország?
A közvélemény melegen óhajtotta II. Apafy Mihály trónrajutását s a külön fejedelemség fentartását. Ellenben Lipót felhasználta azon körülményt, hogy jogilag még kötve nincs s nem töltötte be a fejedelmi széket. Thökölyhez az erdélyiek épen azért csatlakoztak, hogy megmentsék a külön fejedelemséget s Lajos badeni őrgróf, mikor Thökölyt kiverte Erdélyből, figyelmeztette az udvart, helyezze legalább kilátásba a kiskorú Apafy megerősítését, mert csak igy vonhatja el a tömegeket Thökölytől. Ezt még akkor is sürgette, mikor a császár már értesíté, hogy nem hajlandó tanácsát követni. Sőt később is hangzottak köréből a figyelmeztetések, hogy a Habsburgok uralma csak úgy biztosítható, ha megerősíti az ifjú Apafyt s ha „Erdély in eadem forma regiminis erdélyiek által kormányoztatik, mert ex materia et forma olyan monstruosum compositum, hogy más, akár észszerűbb kormányzatra nem való”.*
Röder, id. m. II. 383. Az 1691-iki hadjárat számára készült tervezet, mely nem Lajos műve ugyan, de az ő szellemében készült.
Lipót azonban véget akart vetni a külön fejedelemségnek. A Thököly-fölkelés után végre kénytelenségből Erdély számára kiadta ugyan a diplomát, de a fejedelemség ügyében akkorra igérte határozatát, mikor Apafy Mihály eléri a nagykorúságot. A diplomát 1690 novemberben hozta le Bethlen Miklós s az országgyűlés 1691 januárban tárgyalta. Ez a diploma Leopoldinum Erdély alkotmánytörténetének egyik alapokirata lett. Lipót császár és király biztosította az országot eddigi kormányzatának, intézményeinek, törvényeinek, törvénykönyveinek, a fejedelmek által kiadott adományleveleknek és kiváltságoknak sértetlen fentartásában. Biztosította a négy bevett felekezetnek a vallás-szabadságot, a székelyeknek az adómentességet, az országgyűlés rendes megtartását, a mostani vámok mellett a kereskedés szabadságát, az összes közhivataloknak kizárólag erdélyiekkel való betöltését. Ellenben az ország kötelezte magát, hogy a királynak hódol s béke idején évi 100,000, háború esetén 400,000 rénes forintot fizet adóúl. A király fentartotta magának azt a jogot, hogy a várakba német őrséget és tiszteket helyezzen. II. Apafy Mihály fejedelemségéről a diploma nem tett említést, mi élénk vitákra adott alkalmat. Végűl azonban a többség elfogadta a diplomát, csakhogy abban a föltevésben, hogy az ő fejedelmük II. Apafy Mihály, ki trónra lép, mihelyt nagykorúságát eléri. Mig ez megtörténik, külön kormányzatot (gubernium) alakítottak, melynek élén a kormányzó állt. Kormányzóvá Bánffy Györgyöt, Dénes fiát, főtábornokká (ország generálisa) Bethlen Gergelyt, kanczellárrá Bethlen Miklóst, kincstartóvá Haller Jánost választották. Országos követség vitte meg májusban Bécsbe e határozatokat, hogy immár a hitlevél ünnepélyes és végleges alakban kiadassék, mi 1691 deczember 4-ikén megtörtént. Minthogy azonban az udvar ekkor is tett némi módosításokat az okmányon, a rendeknek 1692-ben tavaszi gyűlésükön újra foglalkozni kellett vele. Csak ezzel intéztetett el végképen a diploma ügye.
Erdély külön fejedelmi korszaka véget ért. A rendek még mindig azzal áltatták ugyan magukat, hogy az ő fejedelmük az ifjú Apafy Mihály, de az udvar nehány úr segélyével könnyen elbánt az ifjúval, ki Bécsbe vitetett s 1697-ben Kinszky előtt s végleg 1701-ben lemondott a fejedelemségről. Milyen érzelmekkel tette, jelzi a maga készítette ima, melyben lelkének keserűsége megható szavakban tör ki: „A kik énvelem laktak, nálam mindenkor tisztességben voltak, kikkel tanácsomat közöltem, kikkel együtt jártam a templomba s kikkel együtt nyájasságban éltem, azok emelték fel fejöket ellenem, azok kivánták eltörölni az én nevemet. Lelkem oroszlánok között van, feküszöm a gyujtogatók közt, kiknek foguk dárda és nyil, nyelvök éles szablya. De mivel én nekik nem ártottam, sőt mindenben jóval voltam irántuk, azért én Istenem kelj fel és ejtsd ellenségimet szégyenbe.”* Idegenben fejezte be szomorú életét.
Jakab Elek, Az utolsó Apafy, 158–9.
Helyette a gubernium, tulajdonképen a német főparancsnokok gondnoksága alá helyezett kormányzó, Bánffy György vitte az uralmat. Cserey Mihály, a ki nem ellensége, cape-rape embernek nevezi. Bethlen Miklós szerint „részeg volt, de nem erdélyi közönséges, hanem az ambitio, fösvénység és jezsuiták borától”. De egyénisége a saját tetteiből itélhető meg igaz mivoltában s tettei erőszakos, dúrva, eszem-iszom, kártyás, közügyekkel egyáltalában nem törődő embernek mutatják. Családjával kiméletlenűl bánt s gyermekeit távol tartotta házától. Mulatságaiban nem ismert féket, korlátot. 1704-ben neve napján fényes ebédet adott, melyen sok előkelő hölgyön kivül Rabutin császári tábornok és egész törzskara jelen volt. „Kivált az urat, – irja hű titkára* – soha olyan részegen nem láttam, mert a németeknek elkapván parókájokat, az alól ivott; azonban az asszonyokkal is enyelegvén, a kanczelláriusnét meg akarván csókolni, egy nagy karos bőrös széken által estek mindketten úgy, hogy az úr be is törte volt a fejét.” Egy izben „a református püspök professorokkal, esperesekkel felment (lakására) az ecclesiát és scholát néző punctumokkal”. A kormányzó épen kártyázott s a püspök másfél órán át várta, hogy abban hagyja a játékot. De a kegyelmes! úr csak játszott tovább s hosszú várakozás után a püspök sirva volt kénytelen távozni. Pasáskodásában túltett minden igazi pasán s azt a jószágot vette el tulajdonosától, mely megtetszett neki. A kincstárt époly kiméletlenűl dézsmálta meg. Apor Istvánnal kibérelte a harminczadokat évi 40, az arany és kéneső bányákat 12,000 forinton. Néhány év mulva az udvar elvette tőlük a bérletet s ekkor kitűnt, hogy a bizonyára nem épen mintaszerű állami kezelésben a harminczad évi 70–75, az aranybányák 25–30,000 forint tiszta jövedelmet s 100 mázsa kénesőt hoztak.
Wesselényi István: Századok, 1887. 123.
)
II. Apafy Mihály lemondási okirata.
Eredetije a bécsi állami levéltárban
Az új kormányzat tényleg abból állt, hogy Bánffy vezetése alatt nehány úr korlátlanúl kihasználta az államhatalmat, nagy állásokba ült, minden képzelhető módon gazdagodni igyekezett, süket maradt a nép szenvedései iránt, ellenben vakon teljesíté a bécsi parancsokat.
Noha a diploma világosan meghatározta Erdély évi adójának maximumát, Bécsben, hol soha sem volt elég pénz, egyre fokozni igyekeztek az adót. Azt mondották, fizessen az ország minél többet; könnyen fizethet, hisz elég gazdag, mert egy-egy nagy úrnak szertelen költekezése, „az ő pénzének nagy bűzi sok kárt tett az országnak”.* Tényleg a nép a legnagyobb inséggel küzdött, sőt a nagy urak közt is igen kevés gazdag akadt. A század végén egész Erdélyben csak a Teleki család, gróf Bánffy György kormányzó és báró Apor István kincstartó rendelkeztek dús vagyonnal s e három családot vagyonosabbnak tartották, mint a többieket együttvéve.
Bethlen, id. m. II. 172.
Bánffy és Apor 1697-ben Bécsben 80,000 forintnál többet költöttek, mire az udvar egy millió adót vetett Erdélyre. A két jó úr bele nyugodott. „Az udvarnak hizelkedik mindenik és teveled menti magát mindenik, te nyomod a zsákot, tekered a sajtót, tied leszen a malóta, övék leszen a must” – irja az egykorú. 1697-ben hoztak egy millió adót az országnak, maguknak „meg a harminczadot, aranyat, kincset”. Ráadásúl az egyik bécsi minister még azt kivánta, hogy Rabutin tábornoknak az ország évi 6000 forint külön dijat adjon. Bánffy erre azt felelte, hogy előterjeszti az ügyet a rendeknek. De a minister nem akarta a kényes ügyet országgyűlés elé vitetni, hanem azt kivánta, hogy Bánffy és Apor intézzék el. „Szivesen excziás uram” – felelte Apor s még a múlt esztendőre is megajánlotta a 6000 forintot. Ez a „discretio” lassankint évi 25,000 forintra emeltetett, mig Rabutin titkárának és főhadsegédének, Actonnak 2000 forint járt. Végre maga Rabutin is megsokallotta a dolgot, s megütközve mondta: „Ugyan jó emberek vagytok ti, bizony három milliót is mindjárt megigértek, ha az országot mind az ördög elviszi is.” Mikor Aport sok évi kincstartósága után megszámoltatták, 56,000 forint hiány tünt ki, melyet meg kellett volna térítenie. De „a jezsuiták megoltalmazák Kollonics kardinálissal”.* „Istentől megátkozott gubernium, boldogtalan haza” volt ez. „A gubernator aluszik vagy kártyázik,” – ez volt a délelőtti napirend. „Délután úr, főember, tábla, mind részeg”. A gubernator nem tartózkodott Fejérvártt, mint a királyi rendelet kivánta s rakásra nőtt az elintézetlen ügyek száma. Volt is panasz elég, de senki nem mert a mindenható kormányzó ellen fellépni; sőt attól féltek, hogy pápista lesz, vagy Apor, Kollonics s a jezsuiták embere ül székébe. E közben az adóteher tűrhetetlen mérveket öltött, s egy porta évi adója a repartitióval 1000 forintra felment, mert az urak a terhet a többi rétegekre hárították át. „Nagy szenvedésben valának, irja Cserey – a szegény nemes emberek, mert csak azoknak a jószága adózott, az huzta a közönséges terhet, azokon volt örökké a marsus és a kvártély; az urak a maguk jószágait oltalmazták, kvártély alól eximálták, a jószágokon való rovatalokat magok lerótták. Nem volt kinek panaszkodni, csak nyögtenek s az égre fohászkodtanak. Az executor németek a szegénységet csigázták, kinozták, kötözték, verték, sós vizzel itatták a pénzért.” Némelyek öngyilkossággal menekültek a zsarolások elől. Mások nejüket, gyermekeiket kivitték a törökhöz Temesvárra s rabszolgának adták el, hogy az adót megfizethessék. Bécsbe hasztalan fordultak a sújtott néprétegek; ott, látva egy pár úr pazarlását, nem hitték el, hogy az ország szegény, „holott egész Európában pénztelenebb hely nincs Erdélynél”. Hogy engedelmes eszközeivé tegye az urakat, az udvar, készségesen kielégíté hiúságukat s tömegesen osztogatta a grófi, bárói czimet. „Egymásra való irigységből a grófi, baronatusi titulusokat szaporán hordatják vala magoknak az udvartól, némelyek olyanok is, kik a régi jó szokás szerint még jó nemes ember módjára sem élhettenek volna jószágokból.” Igy támadtak „a giz-gaz grófocskák, a dirib-darab grófok”.
Bethlen, id. m. II. 183.
E kormányzat bomlasztó hatása minden téren elijesztő mérvekben nyilvánult. A három nemzet örökös czivakodásban, perpatvarban állt egymással az adó miatt, melyet az egyik a másikra igyekezett áthárítani. A szászok, hogy az udvarnak kedveskedjenek, megszavaztak akármilyen szertelen összeget. De mikor fizetésre került a dolog, kivitték, hogy portáik száma leszállíttassék s igy kevesebb jusson rájuk.
Kétségkivül nagyon elszegényedtek, eladósodtak ők is. A század utolsó tiz évében Segesvár városa valami 116,000, a szék többi községei 48,000 forint adósságot csináltak. Ugyanily arányban adósodtak el a Királyföld többi részei. A kamat legalább 10% volt, s a hitelezők közt főleg nemes urak szerepeltek.* Ez eladósodást azonban csak részben okozták a közterhek. A szászok autonom kormányzata ép oly lelkiismeretlenűl, ép oly erkölcstelenűl működött, mint a gubernium, Heissler tábornok 1693-ban Bécsben, mikor a szászok tisztelegtek nála, őszintén megmondotta, hogy szomorú dolgokat tapasztalt Erdélyben nemcsak a magyarok és szászok, hanem a szászok egymás közti érintkezésében s köztük is állandóvá lett az igazságtalanság és törvénytelenség. Azok az emberek, kiket a szászok saját választásuk alapján ültettek a Királyföld tisztségeibe, ép úgy pasáskodtak, mint a gubernator és környezete, ép úgy meggazdagodásukra használták a hatalmat, sőt a ki útjukban állt, a kire megharagudtak, azt kiméletlenűl megölették.*
Archiv für oest. Geschichte, IX. 9.
Kolosvári (Klausenburger) Dávid pöre Szebenben 1696., leirja Ziglauer id. m.
A szászok közerkölcsi állapotaira ez időben szomorú világot vetnek két legkiválóbb képviselőjük, Schuller János segesvári polgármester és Harteneck József* szebeni királybiró és szász gróf viselt dolgai. Schuller, kit a magyarok Hadnagy Jánosnak neveztek, mint Segesvár polgármestere, pénzhamisítók bűntársa, a város durva, brutalis zsarnoka volt, ki a legelőkelőbb polgárok nejével és leányaival a legbotrányosabban visszaélt. A pörben, melyet ellene indítottak, a korszak minden bűne, a köz- és családi élet egész romlottsága feltárult. Mindazáltal nem e pörnek esett áldozatúl, hanem személyes ellensége, Harteneck végeztette ki 1703-ban. Harteneck nem is német, hanem felvidéki tót származású volt. Zabaniusnak hivták s atyjával, egy lutheranus pappal került a Királyföldre. A magyarok Szász Jóskának nevezték. Tehetségesebb, de még romlottabb ember volt Schullernél s 1700-ban orgyilkost bérelt föl ellensége, Szentpály Ferencz meggyilkolására, ki súlyosan meg is sebesült. Felesége igen erkölcstelen életet folytatott s a többek közt Acton kapitánynyal, Rabutin főhadsegédével állt viszonyban. Mikor Acton szakított vele, az asszony orgyilkosokkal akarta megöletni s e czélra a kapitány inasát bérelte föl, ki 1700 márczius 10-ikén este csakugyan mérgezett sört hozott Actonnak. Ez azonban nem itta meg. Mindazáltal a tettes megijedt s Harteneck házába menekült, hol a férj öt hétig rejtegette s végűl megölette. Mindez nem ártott neki s csak akkor került hurokra, mikor Schullert önkényesen, a vett parancsok ellenére vérpadra küldte. Ezen Rabutin anynyira felháborodott, hogy megparancsolta a guberniumnak, indítson ellene pört, mely elitélésére és kivégzésére vezetett. E két pör nem az egyedüli, mely amaz idők sötét bünkrónikáját az utókor számára fentartotta. Bűnpör hősnője volt többek közt Hermann Lukács, szász superintendens felesége is, kiről kitünt, hogy épen nem mintaképe a női hűségnek. A szászság vezetői sem álltak tehát magasabb erkölcsi szinvonalon, mint a magyarok s a Királyföldön a tömeg ép oly inségre jutott, mint az ország többi részeiben.
Schuller életrajzát megirta Fabritius Károly: Archiv f. oest. Gesch. IX. Harteneckét önálló munkában Zieglauer.
A rendek 1702-ben sötét rajzát adták a nép gazdasági romlásának. A kereskedés, mely pénzt hozhatna, csaknem egészen megszünt. A ki el akart valamit adni, nem talált vevőt. Az adós még a kamatot sem birta fizetni. A börtönök megteltek adósokkal, noha a ki tehette, ott hagyta mindenét s a hegyekbe, Magyarországba vagy külföldre szökött. A társadalom egyes rétegei, a felekezetek, nemzetiségek, rendek gyilkos gyűlölettel álltak szemben egymással. Nem volt senki, a ki küzdelmeiket mérsékelje, a kihez reménynyel, bizalommal tekinthettek volna, s a Kollonics-rendszer Erdélyben ép oly tarthatatlan állapotokat teremtett, mint Magyarországon.
