III. FEJEZET. A tömegek forrongása. II. Rákóczi Ferencz.
III. FEJEZET.
A tömegek forrongása. II. Rákóczi Ferencz.
A tömegek forrongása. II. Rákóczi Ferencz.
A velenczei követ jövendölése az általános felkelésről. A nép elkeseredése az úri osztály ellen. Az udvar kaczérkodása a parasztsággal. A birtokos osztály félelmes helyzete. Az aristokratia elnémetesedése. A socialista elemek tömörülése. A népköltészetben megnyilatkozó szellem. Az anarchismus kitörései. A szegény legények. A lázadás szelleme a katonaságban. A lefegyverzési rendelet. A felvidéki oroszok készülődései a felkelésre. A spanyol örökösödési háború. Esze Tamás és Kiss Albert szervezkedési kisérletei. II. Rákóczi Ferencz. Ifjusága, neveltetése. Magánélete házassága után. Tartózkodása a politikai mozgalmakkal szemben. Az 1697-iki felkelésnél tanúsított magatartása. Bécsi tartózkodása. Kivándorlási tervei. Visszatérése az országba. Érintkezése a magyarsággal. Gróf Beresényi Miklós. Rákóczi és Bercsényi magyarsága. Rákóczi lelki kűzdelmei. Fellépése a franczia királynál az elnyomott magyarok érdekében. Longueval árulása. Rákóczi elfogatása. Bercsényi menekülése. Rákóczi a németújhelyi börtönben. A vérbiróság. Rákóczi szökése. A fej- és jószágvesztés itélete. Bercsényi lengyelországi tevékenysége. Rákóczi Lengyelországban. Kisérletek a franczia segély megnyerésére. Szalontai János lengyelországi útja. Rákóczi és Beresényi Brzezán. Esze Tamásék követei Rákóczinál. A zászlóbontás. A nép felkelése az ország keleti részében. Báró Károlyi Sándor. A kuruczok gyarapodása. A dolhai ütközet. Károlyi Sándor Bécsben.
Egy éles eszű szemlélő, Velencze bécsi követe,* ki a karloviczi békecongressus alkalmából bejárta Magyarország egy részét s az udvarhoz érkező jelentéseket is használta, már 1699-ben észrevette a magyar jobbágyság inségét és elkeseredését. Biztos kilátásba is helyezte az általános parasztlázadást, mely csak azért késik, mert nincs, ember, ki élére álljon, vezére legyen. A nemesség sorából – mondotta a követ – ilyen vezér ki sem kerülhet, mert úr és jobbágy viszonya ez időben határtalanúl elmérgesedett. A társadalmi ellentétek kiélesedését a legkülönbözőbb okok idézték elő. Minthogy a nehéz viszonyok a birtokos osztályokra új terheket róttak, ezek jobbágyaikon kárpótolták magukat, kiket különben is korlátlan tulajdonuknak tekintettek s úgy dolgoztattak, mint az oktalan állatot. A korszak egyik legilletékesebb birálója* szerint a paraszt ekkor legfeljebb lelkét mondhatta a magáénak.
Ruzzini 1699-iki jelentése. Fiedler, id. h.
II. Rákóczi; Ferencz. emlékiratát magyarúl kiadta Thaly Kálmán. Az ő ötödik kiadását idézem.
Minthogy a birtokos nemesség, a vármegye hajtotta be a szertelen közadót, a nép a megyei tisztviselőt ép oly ádáz szemmel nézte, mint a németet. Az udvar korán észrevette a jobbágyság elkeseredését a földesurak iránt s hogy ezeket megfélemlítse, engedelmes eszközeivé tegye, a köznéppel kezdett kaczérkodni. Heissler felvidéki főkapitány már 1693-ban utasíttatott, vegye védelmébe a ruthéneket, mire a tábornok nemcsak hadbiztosainak, hanem Zemplén vármegyének is irt, hogy a ruthénekkel jól bánjanak. 1697-ben, a hegyaljai felkeléskor, Vaudemont herczegnek meghagyták, hogy, ha a mozgalmat csakugyan a parasztságnak a földesurak iránti elkeseredése okozta, tegye közhirré, hogy az udvar „jövőre a lakosok jogát minden túlhajtás ellen oltalmazni fogja”. Ezek azonban üres biztatások maradtak, melyek beváltására kisérlet sem tétetett.
Mindazáltal a birtokos nemesség érezte, hogy lába alatt inog a föld, hogy élete és vagyona veszélyben forog. „A föld népe desperatióban lévén a nagy terhek mián, – irta 1703 augusztus 11-ikén Rakovszky Menyhért túróczi alispán – elsőben is a magistratust és az urát nem szánná megölni.”* Ez aggasztó; veszélyes helyzetben a birtokos osztály mindinkább a kormányhoz, a hivatalos hatalomhoz csatlakozott. Készségesen teljesíté minden rendeletét, minden kivánságát, hogy viszont kellő fegyveres oltalmat nyerjen a kormánytól, ha kitör a zivatar s a haragvó parasztság csakugyan ellene fordulna. Ekképen az a népréteg, mely másfél századon át a nemzeti eszmények, az állami önállóság törhetetlen előharczosa volt, a saját jobbágyaitól való féltében meghunyászkodva viselte az idegen kényuralom igáját. Még inkább tette ezt a főúri világ. Főleg a Dunán inneni és túli birtokos aristokratiát összeházasodása, nevelése és magánérdeke Bécshez csatolta, s még viseletében is idegenen állt szemben a magyarsággal. A legtöbb főúr Bécsben palotát épített, ott élt, gyermekeit német és franczia nevelésben részesíté, s mindinkább elszokott a magyar nyelvtől és ruhától. Pazar életmódjával meg egyenesen fölidézte a tömegek irigységét és bősz indulatait. „Felhagyok – irja gróf Forgách Simon, az ország egyik leggazdagabb földesura – már a becsületkereséssel; csak a nagy gazdálkodásban fogom magamat foglalni.; 100 kopót, 20 agarat, 30 paripát tartok, jóakaróimmal eszem, iszom, denique bene oeconomisabo.”* Ez volt az urak rendes életmódja. Fényesen, pazarúl éltek, lakmároztak, másrészt irgalmatlanúl sajtolták véginséggel küzdő jobbágyaikat.
Thaly, Gr. Bercsényi család III. 61.
Századok, 1872. 512.
„A népnek azon része, mely tótokból és oroszokból áll, – mondja Rákóczi Ferencz – elég türelmesen viseli a jármot, de a magyar jobbágyok oly gyűlöletet táplálnak uraik s az összes nemesség ellen, hogy, úgy látszik, nem kivánnak még most is egyebet, mint elvesztett szabadságukat megbosszulni.”* Ekképen az érdekellentét a végletekig kiélesedett a birtokos és birtoktalan osztályok közt, mely utóbbiakhoz tartozott ez időben az egész egytelkes nemesség, a feloszlatott végbeli katonaság, a Jászság, a Kunság, a hajdú városok népe s általában a kiváltságosak mindazon eleme, melyet a közös inség és elnyomás a jobbágysággal egy sorsra juttatott. E rétegek társadalmilag azelőtt is közel álltak a parasztsághoz, s műveltség és életmód tekintetében keveset különböztek tőle. Most pedig a közös nyomorúság a legbensőbb érdekközösségbe juttatta mindnyájukat. Egyformán ellenségei lettek a fennálló állami és sociálgazdasági rendnek s a birtokos nemességnek is, melyet az idegen uralom támaszának tekintettek. A Kollonics-rendszer elleni támadások ezen szegény, akár egyénileg nemes, akár jobbágy tömegekből indultak ki, s immár a legalsóbb rétegek ragadták magukhoz a nemzeti ellenállás lobogóját. Hová menekült ez időben a magyarság geniusa, azt megmondja az irodalom. Ez időszaknak nem volt egyetlen kiválóbb irója, túdósa vagy költője s a még élő, de elaggott Gyöngyössi is elveszté immár poétai erejét. De volt dúsgazdag, megragadó népköltészete, melynek megalkotója és hőse maga a tömeg, s melynek virágai két század változásaiban sem vesztették el üdeségüket és bájukat.* A tömeg, a nemzeti szenvedések nagy tragédiájának vértanúja, költészetet is teremtett magának az előkelő körök, a felső rétegek hozzájárulása nélkűl. Nem a nemesi curiákban, még kevésbbé az urak fényes palotáiban, hanem a szegények kunyhóiban született ez a költészet. Onnan szálltak termékei szájról szájra tovább. Néha akadt irástudó, aki papirra vetette s megmentette őket a késői nemzedékeknek, melyeknek immár minden rétege élvezni tudja szépségüket. Ez a népköltészet egyszersmint világos, határozott politikai programm, a nemzeti törekvések és követelések foglalatja. Mit akart a XVIII. század hajnalán a magyar nemzet, az a nemzet, a mely legsúlyosabban érezé a kemény idők járását, azt megmondja költészete. A tömeg azért élt és küzdött, azért fohászkodott istenéhez, hogy
Rákóczi Emlékiratai, 70.
Összegyűjté Thaly Kálmán: A Rákóczi-korszak irodalomtörténetéhez. Két kötet. Újabb adalékot nyújtott Irodalomtört. Tanúlmányaiban s a Figyelő egyes évfolyamaiban.
Támaszd fel és hozd fel a mi szép napunkat,
Láthassuk békével a mi országunkat,
Vigy ki belőle minden labanczokat,
Épithessük meg romlott templomidat.
Láthassuk békével a mi országunkat,
Vigy ki belőle minden labanczokat,
Épithessük meg romlott templomidat.
Az idegen-uralom az, mely ellen minden gyűlölete fordul: Óh, te átkozott Bécs! Sok károkat tettél! – kiált föl s jelszava az, hogy: ki a némettel,
Mert mig a hazában csak egy német lészen,
Békesség soha ott nem lészen egészen.
Practikának magva hogy végkép enyészszen,
Ki kell a németnek pusztulni egészen.*
Békesség soha ott nem lészen egészen.
Practikának magva hogy végkép enyészszen,
Ki kell a németnek pusztulni egészen.*
Thaly, Adalékok, II. 62. és 107.
Nincs e kivánságokban semmi szélsőség s a tömeg nem agyrémeket, kivihetetlen, valósíthatatlan ábrándokat hajszol. A mit egykor Bocskay István paragrafusokba foglalt, alkotmányra, törvényekre való hivatkozással indokolt, azt visszhangozza jogi okoskodás, tudományos érvelés nélkűl, keresetlen egyszerűséggel a népköltészet. Azt akarja, hogy Magyarország magyar maradjon, maga intézze sorsát, szabadon fejleszthesse nemzetiségét s anyagi, szellemi virulásában minden réteg, szegény és gazdag, megtalálja boldogulását, Ez eszményeiért a tömeg kész volt vérét áldozni bármikor.
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért.
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért.
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.
A társadalom felforgatását, a sociálgazdasági rend újjáalkotását. anarchikus eszméket hasztalan keresünk e költészetben. Mindazáltal a tömeg anarchikus módon kezdte a programmot valósítani, mert szenvedései végletekbe hajtották s eleinte nem volt senkije, a ki háborgó szivét, forrongó lelkét helyes irányba terelje.
Magyar paraszt a XVIII. század elején.
Egykorú rézmetszet után. Az Ernst Lajos gyűjteményében levő egyetlen ismert példányról
A Kollonics-rendszer megalkotásával egy időben indult meg a tömegek mozgalma, de egyelőre czél, összefüggés, terv és vezér nélkűl. A vérig sajtolt szegénység féktelenkedni, rabolni kezdett s a személy- és vagyonbiztosság évről-évre jobban megingott. A lengyel határon, Sárosmegyében, már 1695-ben annyira elszaporodtak a kóborló szegény-legények, hogy a legszigorúbb intézkedésekkel sem lehetett garázdálkodásaiknak véget vetni. Ugyanez történt Szatmárban, Szepesben, Hevesben s másutt. A jobbágyok vagy a szabad legények közé álltak, vagy lengyel földre menekültek s még a vármegyei hajduk is a kóborlókhoz csatlakoztak. A földönfutó népnek, a szegény-legénynek kenyér kellett, s minthogy máskép nem juthatott hozzá, lopott, rabolt, elhajtotta a megmaradt községek marháját, kifosztotta az útazó kereskedőket, megakasztotta a forgalmat. Magyar és rácz katonák, kiket a kormány gondatlansága zsold nélkül hagyott, gyarapitották soraikat. Számban megszaporodva, czéljaik is megváltoztak s 1697-ben fellázították az egész Hegyalját, ámbár a mozgalom vérbe fojtatott, mert nem volt alkalmas vezére. De a forrongás nem szünt meg, a közbiztosság nem tért vissza s az ország legkülönbözőbb részeiben minduntalan lázadási kisérletek tétettek.
Szegény-legény Rákóczi idejében.
Egykorú metszet után. Ugyanonnan
Ugyancsak 1697-ben a szegény-legények a Dráva vidékén is óriási módon elszaporodtak s az Eszék körüli mocsáros vidék volt fő búvóhelyük. Meg-megtámadták a péterváradi őrség egyes osztályait, a Dunán eleséget szállító katonai hajókat s a hadjárat egész folyamán veszélyeztették a dunai közlekedést. Végűl valóságos hadsereget kellett ellenük küldeni, mely szétverte őket, mire Eszéken egész csomó fogoly kivégeztetett. A Duna-Tisza közét szintén ellepték a szabad-legények, s nemesak magánosokat, hanem hatósági személyeket; pénzküldeményeket megtámadtak, sőt 1699 februárjában Marsigli ezredest, a karloviczi békecongressus tagját, ki három kocsival és oly nagy kisérettel, hogy külön őrséget elfogadni sem akart, útazott Karlovicz felé. Egész községeket, sőt kastélyokat is megrohantak. Veszprém-vármegyében 1700 tavaszán a tömegek éjjel félreeső helyen gyűléseztek s titkos tanácskozásokat tartottak, melyek ellen a király legszigorúbb parancsai sem értek czélt.* A kormány intézkédései egyre fokozták a bajt. 1701 őszén az Ebergényi-ezred, 500 ember, fellázadt s a temesközi török földre menekült. 1702 tavaszán a budai és pesti német helyőrségben napról napra annyi szökés történt, hogy a térparancsnok Pestvármegyét utasította, fogdossa össze a szökevényeket, különben ő lesz kénytelen mindegyik helyett egy-egy muskatérost állítani. A végbeli katonák elbocsátásával Hontban és másutt támadtak zavarok, melyeket fegyverrel kellett elfojtani. A kormány már 1698-ban elrendelte a tömegek lefegyverzését, és meghagyta a megyéknek s a földesuraknak, hogy „a szablyát, pallost, hegyes tőrt, láncsát és puskát” elszedjék, „papoktól, a kiknek beneficiumuk nincsen, mesterektől, prédikátoroktól, parasztságtól, deáktól, mesterlegénytől, sőt katonától és hajdútól is, ha nem végházban laknak”. Ezer arany birsággal, sőt katonai executióval fenyegették a rendelet végrehajtásának elmulasztóit.* Csakhogy mindez nem használt. 1702 őszén a parasztok megrohanták s kifosztották a tiszaújlaki sóhivatalt. Kőszegen 1703 márcziusában a vallásűldözés miatt támadt zendülés. Midőn pedig megkezdődött a katonafogdosás, mindenütt, kivált a Tisza vidékén és Felső-Magyarország azon részeiben, melyek a lengyel határszélhez közelebb estek, bomlott szét még inkább a társadalmi rend. A tömegek készülődtek, hogy bosszújokat töltsék zsarnokaikon, a német katonaságon és hivatalnokokon, valamint a földesurakon. A mozgalom központja Bereg, Ung, Zemplén, Sárosvármegyék hegyvidéke volt, melynek orosz lakossága régóta megszokta a harczot, mert a szomszéd lengyel nemesekkel éveken át valóságos háborúban élt s egy izben egy ágyút is elvett tőlük. Az orosz s az e vidéken élő magyar jobbágyok, valamint egytelkes nemesek kezet fogtak s lesve lesték a pillanatot, hogy kitűzzék a fölkelés zászlaját. Erdélyben hasonló okok hasonló állapotokat szűltek. Megszünt a közbiztosság ottan is; rablóbandák lepték el az országot, kifosztották az útasokat, megsarczolták a községeket s néha nagyobb katonai csapatokat is szétvertek. Ekképen az ország minden részében felbomlott az állami és társadalmi rend s csak alkalom kellett, hogy azok az elkeseredett elemek, melyek minden egyes vármegyében tömegesen akadnak, egyesűljenek s az eddig inkább anarchikus jellegű mozgalomnak komoly, országos jelentőséget szerezzenek. Erre különösen alkalmasnak látszott az 1703-iki esztendő, mert az előző évben végre kitört a spanyol örökösödési háború s a császár Magyarországból külföldre küldötte hadai egy részét. Még mindig maradt itt ugyan valami 16000 főnyi sereg, melyet a közhangulatra való tekintetből nem mertek kivinni. Csakhogy ez a had szétszórva, apróbb csapatokban a sok várban és erődített városban tanyázott, mig a vidék maga őrség nélkül maradt. A Felső-Tisza népe nem akarta tehát a jó alkalmat elszalasztani. Égett a harczvágytól, a türelmetlenségtől s az 1697-iki fölkelés vezetői, Esze Tamás és Kiss Albert álltak élére. „Egy szegény legény volt Esze Tamás” s az volt Kiss Albert is. Mindkettő halálra szánt vitéz ember, de józan, gondolkodó fő. Esze később dandárnokságig vitte s 1708-ban esett el. A tömegek vezetői még 1697-ben országos hirű vezért kerestek, mert tudták, hogy csupán ily vezér alatt nyerhet a mozgalom országos jelentőséget. Most meg sem akarták ily vezér nélkül a munkát kezdeni. De mivel itthon a főurak és nemesek körében senkihez sem fordulhattak, Thököly Imre meg messze, Kis-Ázsiában élt, ismét ama férfira gondoltak, kit már 1697-ben kiszemeltek, ki azonban akkor megfutott előlük. Immár sejtették, hogy hajlandóbb lesz élükre állani, csakhogy nem tudták, él-e még vagy meghalt s ha él, hol rejtőzködik, hol keressék föl követeikkel?
Thaly Kálmán, Gróf Bercsényi család, II. 457.
Minde viszonyokat Kecskemét egykorú jegyzőkönyvei alapján részletesen tárgyalja Hornyik, id. m. III.
A kiszemelt vezér Rákóczi Ferencz fejedelem, hires nemzetségének e néven második sarja volt.
Rákóczi ifjúkori képe.
Doby Jenő rézmetszete a fejedelem 1703-iki saját festményéről. A kép eredetije Gyene Gusztáv úr birtokában
Rákóczi* (született 1676 márczius 27-ikén) a német birodalom fejedelme és Magyarország leggazdagabb főura, a Rákócziak és Zrinyiek dicsőségének örököse, ez időben mint hontalan bujdosó Lengyelországban lappangott. Még huszonhét éves sem volt s rövid élete már is a hányatások végtelen lánczolatából állt. Atyját soha sem ismerte, anyja, Zrinyi Ilona belesodorta Thököly tragédiájába. 1688-ban elszakították anyjától s Csehországba, a jezsuiták neuhausi intézetébe vitték. Mikor 1692-ben újra Bécsbe mehetett, édesanyját már nem találta ott, s nem is látta többé soha. Még ugyanazon évben feleségül vette Sarolta-Amália, hessen-reinfelsi herczegnőt s vele visszavonultan élt magyarországi javain, távol a politika mozgalmaitól. Családja annyi jeles tagjának végzetes sorsa, két nagyatyja, II. Rákóczy György és Zrinyi Péter tragikus halála, édes anyja számkivetése, nagybátyja, Zrinyi János fogsága arra intették az éleseszű ifjút, hogy rá ne lépjen a politika süppedékes talajára. Ismerte helyzetének veszélyeit. Érezte, milyen súlylyal nehezednek reá családjának hagyományai s menynyire ébren tartják az udvar gyanúját, mely lesve lesi a pillanatot, hogy vele is végezzen s óriási jószágaitól megfoszsza. Őrizkedett tehát a közéletben való részvételtől, nem kötött barátságokat, nem gyűjtötte maga köré az előkelő világot, hanem családi körébe zárkózott s olvasmánynyal, vadászattal, jószágai kezelésével töltötte idejét. Azt hitte, hogy magányába be nem hatolhatnak a politika hullámai. De a Rákóczi név sokkal ellenállhatatlanabb vonzóerőt gyakorolt a tömegekre, semhogy vezetője egyszerű magánember maradhatott volna. Mikor 1697-ben kitört a hegyaljai fölkelés, a mozgalom vezetői reá gondoltak s erőhatalommal akarták vezérükké tenni. A fejedelem nejével épen vadászaton volt s július 1-jén Szerencsre indult vissza. Ezt a fölkelők megtudták, s egy lovas csapatot küldtek eléje, hogy elfogják s táborukba szállítsák. De egyik jobbágya figyelmeztette a veszélyre a fejedelmet, ki nyomban megfordult s hogy elhárítsa magáról a gyanút, mintha része lenne a mozgalomban, egészen más vidékre, nagynénjéhez, Kis-Tapolcsányba, onnan meg Bécsbe sietett. Ott már erősen dolgozott megejtésén a rágalom. Azt hiresztelték, hogy ő vezeti a fölkelőket. De önkénytes megjelenése az udvarban lefegyverezte ellenségeit; legalább Rákóczi azt hitte, hogy lefegyverezte. A valóságban nem igy állt a dolog. Engedélyt kapott ugyan, hogy Vaudemont herczeg táborába menjen s tőle kiméletet kérjen jószágai számára, melyeket a németek kegyetlenül dúltak. De titokban utasították Vaudemont herczeget, hogy „jó módon” fogassa el Rákóczit s tartsa szemmel, mi történik jószágáin, „mert könnyen megeshet, hogy honfitársai rosszra terelik az ifjút”.
Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferencz ifjúsága, 1676–1701. (Második kiadás.)
Rákóczi Kassára érkezve, neszét vette, mit forralnak ellene. Hogy ellenségeit elnémítsa, visszasietett Bécsbe, még pedig egy igen komoly elhatározással. Véget akart vetni az örökös gyanúsításnak, helyzete bizonytalanságának, melynek izgalmai megkeserítették napjait. Érezte, hogy ha a forrongó, háborgó Magyarországban marad, az események előbb-utóbb, akarata ellen, magukkal fogják sodorni. Sőt, ha ez nem történik, ha rendületlen hűségét királyához meg nem szegi; az udvar akkor is le fogja sújtani, mert óriási jószágaira áhítozik s Zrinyi Péter unokáját, Zrinyi Ilona gyermekét, Thököly Imre mostoha fiát különben is született összeesküvőnek tekinti. Rákóczi a szabadulás egyetlen módját abban látta, hogy végleg kibontakozik a magyarországi viszonyokból s ottani javait külföldön, idegenben levő jószágokkal cseréli be. Lipóthoz fordult tehát, még pedig a császári gyóntató, vagyis a legjobb közvetítő útján s ajánlatot tett, hogy magyar javait átengedi hasonértékű ausztriai vagy németországi jószágokért. Bizonyára nehéz lelki tusa eredménye volt ez ajánlat, de kétségkivül komolyan tétetett s megfelelt az adott viszonyoknak. Rákóczinak vagy ki kellett vándorolnia, vagy a nemzeti mozgalmak élére állania, s minthogy a 21 éves ifjú ez utóbbi szerepre hajlamot és hivatást nem érzett, felajánlotta a jószágcserét az udvarnak. Kinsky gróf, az egyik minister, különben is személyes ellensége, ridegen elutasította, azzal az indokolással, hogy a császár csere nélkül is elveheti jószágait. Maga Lipót Kollonics útján udvariasabban ugyan, de szintén elutasítólag válaszolt. Ezzel Rákóczi sorsa végképen eldőlt. Bécsben nem lakhatott, mert nem birta az ottani előkelő körök sértő, gúnyolódó, lenéző bánásmódját elviselni. Alig volt az udvarban egy jó embere, s még Eugen herczeg, a hires hadvezér is személyes ellenségei közé tartozott. Ismét visszatért tehát Magyarországba, de még mindig azon eltökéléssel, hogy küzdeni fog végzete ellen s távol marad a politikától. Családi körébe húzódott, sőt német módra öltözködött, hogy elidegenítse magától a hazafiakat. Oly kevéssé gondolt a cselekvésre, hogy 1698-ban ridegen elutasította Francziaország bécsi követének azon bizalmas figyelmeztetését, hogy királya kész megsegíteni, ha Erdély trónját vissza akarná szerezni. Eszébe sem jutott ilyesmi s szóba sem állt a franczia követtel. De az események árja mindinkább magával sodorta. Mint Sárosmegye főispánjának, hivatalos állásánál fogva sokakkal érintkeznie kellett s 1697 óta megbarátkozott a nála tiz évvel idősebb gróf Bercsényi Miklóssal, a felvidék egyik legnagyobb földesurával.
A neuhausi jezsuita kolostor.
Rajzolta Dussek Ede Adorján
Bercsényi gróf egy ideig buzgó támasza volt a fennálló kormányrendszernek s tevékenyen közreműködött az 1697-iki fölkelés leverésében. De sem hűsége és szolgálatai, sem előkelő katonai és polgári méltóságai nem óvták meg attól, hogy a németek ne garázdálkodjanak jószágain, vele meg sértően ne bánjanak. Ekképen mindinkább összeütközésbe jutott a német parancsnokokkal, kik viszont ő ellene emeltek vádat és gyanusítást. Mint Rákóczit, őt is rossz szemmel kezdték Bécsben nézni; mindketten személyes biztosságukat féltették, a mint Rákóczi tényleg állandóan titkos rendőri felügyelet alatt állt. A közös veszély a két előkelő urat egyre közelebb hozta egymáshoz. 1699 óta az ország állapotáról is sokat beszélgettek s Bercsényi örvendve tapasztalta, hogy Rákóczi német ruhát viselt ugyan, de szivében fájó részvétet kelt a magyarság romlása. Egyetértettek abban, hogy tenni kell valamit, de abban is, hogy az ország sokkal gyöngébb, semhogy a maga erejéből menthetné meg magát, s hogy az idegen uralmat csak idegen segélylyel lehet megdönteni. Rákóczinak eszébe jutott, hogy az a szerződés, melyet egykor szépapja, I. Rákóczy György a svédekkel, és francziákkal kötött, utódaikra is kiterjed s igy, e szerződés alapján, a svédek vagy francziák segélyét ő is igénybe veheti. Lelkének e vajudásai közben történt, hogy 1700-ban Ferréol, Francziaország portai követe bizalmasan felhivta, indítson mozgalmat a németek ellen. Ez megerősítette azon hitében, hogy számíthat XIV. Lajos király támogatására. Elhatározta tehát, hogy Francziországhoz fordul. Bercsényi helyeslé szándékát s néhány bizalmas barátjának is említette. Csakhogy nehezen ment embert találni, a ki levelét XIV. Lajoshoz vigye. Épen ez időben készült az eperjesi német helyőrség egyik kapitánya, a belga származású Longueval hazájába útazni. Rákóczi három év óta ismerte s a kapitány, ki gyakran meg fordult házában, teljesen megnyerte bizalmát. Rákóczi beavatta tehát titkába s fölkérte, menjen Belgiumból Versaillesbe, s adja át levelét Lajos királynak. Ez a levél 1700 november 1-én kelt s egész általánosságban kéri a francziák segitségét az elnyomott magyarok számára. Hasonló levelet irt a fejedelem Barbesieux franczia külügyministernek, s mindkettőt Bécsben adta át Longuevalnak, ki készségesen vállalkozott a küldetésre s a válasz meghozatalára. Longueval azonban az udvar kémje volt, melynek bemutatta a leveleket, mielőtt elútazott. Ugyanezt tette később a válaszszal, melyet hozott. Csak Barbesieux felelt; alkalom adtán kilátásba helyezte ugyan a segélyt, de további felvilágosítást kért a magyarok terveiről s a mozgalom vezéreiről. Longueval a választ 1701 február elején vitte le Rákóczihoz, ki február 11-ikén újra irt Barbesieuxnek. Megköszönte jóindulatát s a mozgalomról későbbre igérte a részletes jelentést. Nem felelhetett mást, mert mozgalomról még szó sem volt, s ha néhányan tudtak is a levelezésről valamit, Bercsényi kivételével komolyabb vállalathoz aligha csatlakoztak volna. Longueval Rákóczi e levelét is bemutatta Bécsben s tovább utazott. De Linzben szinből letartóztatták. Olyan látszatot akartak a dolognak adni, mintha Longueval nem kém lenne, hanem véletlenűl került volna a rendőrség kezébe. Bécsben csakhamar hire terjedt, hogy az udvar veszélyes összeesküvés nyomára jött, s egyes magyar urak Francziaországnál kerestek segélyt. Nővére, Juliánna, gróf Aspremontné, noha neveket nem tudott, meg is irta a kósza hireket Rákóczinak, ki az értesítést április 17-ikén kapta kézhez. Noha sejtette, hogy róla van szó, mielőtt menekülhetett volna, még az nap éjjel – illetve 18-ikán hajnali két órakor – nagysárosi várában német katonák elfogták, s hálószobájából az eperjesi tömlöczbe vitték.
II. Rákóczi Ferencz elfogatása a nagy-sárosi várkastélyban.
Benczur Gyula olajfestménye Károly román király birtokában
Csakhamar elfogták báró Szirmay István nádori itélőmestert 3 juratusával, Vay Ádámot, Mihályt és Lászlót, Okolicsányi Pált, Rákóczi ügyvédjét. Az udvar általában ismételni akarta az 1670-iki eljárást, a tömeges elfogatásokat s vagy 80 embert készült börtönbe vetni. Köztük volt Bercsényi, ki azonban szerencsésen megmenekült. Brunóczi kastélyából nejével épen Bécsbe utazott, midőn Nagy-Szombatban megtudta, hogy Rákóczit elfogták s őt is keresik. Nyomban visszafordult tehát, Brunóczon pénzzel látta el magát s előbb a hegységbe, azután Lengyelországba futott. Rákóczit és Szirmayt Eperjesen „kemény áristomban” tartották s április 26-ikán két izben is vallatták,* de mindent tagadtak. Május 5-ikén Eperjesről Német-Újhelybe szállíttattak, hová május 29-ikén érkeztek. A fejedelmet ugyanabba a szobába zárták, melyben egykor nagyatyja, Zrinyi Péter töltötte utolsó napjait. A pör tárgyalására ismét idegen vérbiróságot alakítottak, mely elé Bercsényit is megidézték.
Klobusiczky Ferencz levele. Gróf Károlyi cs. okltára, VI.
Rákóczi bécsi palotája.
Rajzolta Dussek Ede Adorján
E közben Rákócziné mindent elkövetett, hogy férjét megmentse. Fordult rokonaihoz, a porosz királyhoz (április 23.), a császár szövetségeseihez s magához a császárhoz. A szövetséges hatalmak csakugyan nem óhajtották, hogy Magyarországban az 1670-iki események ismétlődjenek s támogatták Rákócziné fáradozásait: A pör tényleg elhuzódott, mert, a mint hire járt, maga a császár sem bizott benne, hogy a fenforgó bizonyitékok alapján el lehessen vádlottakat marasztalni. De azért Rákóczi feje folyton fenyegetve volt s a fejedelemné, nem boldogulva a ministereknél, más úton próbálta karmaik közül kiragadni. Igen ügyesen működött; valószinűleg ő hozta forgalomba azon hireket, mintha a legfelsőbb körök, a császár gyóntatói, sőt maga a császári pár is meg akarják menteni Rákóczit s nem bánják, ha megszökhetne.* Az ilyen hirek megkönnyítették a fejedelemasszonynak, hogy megnyerje a foglyok őrizetével megbizott századost, Lehmann Gottfriedet, kinek segélyével Rákóczi november 7-ikén megszökhetett. Lehmann ezért kegyetlen halállal lakolt,* de Rákóczi megszabadult s a felvidéken át sokféle veszély és kaland közt Lengyelországba jutott. Bécsben november 8-ikán értesültek a szökésről s a császár nyomban külön levélben utasította a hadi tanács elnökét, hogy mindent elkövessen a szökevény kézrekerítése érdekében. Tudták, hogy Magyarországnak vette útját. Egymásután küldték tehát a vármegyékhez a szigorú parancsot, csipjék el, mert ha kitudódnék valamelyik községről, hogy határán átment és meg nem fogta, „az anyjától szopott tej is keserűre fog neki fordulni”. 10,000 forintot igértek annak, ki elfogja, és 6000 forintot annak, „a ki megöli és testét fölviszi”. A többi foglyok ellen, kikről még Longueval* sem tudott terhelőt vallani, nem folytatták ugyan a pert, de Szirmay és Okolicsányi Bécsbe internáltattak, Rákóczi és Bercsényi javai lefoglaltattak, sőt a fejedelem 1703 április 30-ikán fej- és jószágvesztésre itéltetett.
A november 9-iki ministertanácsban maga a hadi tanács elnöke kifejezte azon nézetét, hogy az említettek elősegítették a szökést. Lehmann, kit öcscse, egy zászlótartó utján nyert meg tervének Rákócziné, ugy látszik, szintén azt hitte, hogy a legfelső körök óhajtják a szökést, mert nyomban beismerő vallomást tett, kétségkivül azon hitben, hogy Rákóczi titkos pártfogói őt is megvédik. A ministertanácsi jegyzőkönyv: Tört. Tár, 1897
Fölnégyelték, s holttestének egy része még 1704 nyarán is a bitófán függött. Károlyi Sándor akkor levétette s magyar földbe kegyeletesen temettette el. Gróf Károlyi cs. okltára, V. 94–101.
Árulásáért jutalmul Horvátországban szép jószágot kapott.
Azt a fél évet, melyet egyedül töltött Lengyelországban, Bercsényi arra használta, hogy érintkezésbe lépjen Du Héron varsói franczia követtel s magával Ágost lengyel királylyal. Ez utóbbi eleinte igen szivélyesen bánt vele, sőt jószágot adományozott neki. De az állhatatlan lengyel politika csakhamar megfordult s Bercsényinek még személyes biztossága is veszélyben forgott. A franczia követ oltalma alatt egy kolostorban kellett meghuzódnia,* mi közben Lajos királyt igyekezett a magyarok ügyének megnyerni. Pénzt és katonát kért tőle, hogy Magyarországba nyomúlhasson, mert nyomatékos idegen segély nélkül semmiféle vállalatba sem akart bocsátkozni. Rákóczi, mikor álruhában Varsóba érkezett, szintén Du Héronhoz fordult, ki csakugyan összehozta Bercsényivel. Ettől kezdve egyesült erővel dolgoztak a franczia cabinet megnyerésén. Csakhogy e közben személyes biztosságuk egyre inkább fenyegetve volt s előbb Meczinszki lengyel főúr, azután Sziniavszki herczeg egyik távoli birtokán kellett magukat megvonniok. A két menekült nem állt összeköttetésben hazájával s az ottani mozgalmakkal. Nem tőlük, hanem idegen segélytől várták a megváltást s semmiféle vállalatba kezdeni nem akartak, mig lengyel barátaik és a franczia kormány megfelelő haderőt és pénzt nem bocsátanak rendelkezésükre. Idegeneknél kerestek ugyan támaszt, de nem azért, hogy idegen érdekeket szolgáljanak, hanem azért, hogy nemzetüket megmentsék. Nem az volt czéljuk, hogy fölkelésre bujtogassák a tömeget s a császárnak bajt okozzanak, hanem az, hogy az idegen járom alól felszabadítsák hazájukat, mit pedig hathatós külső segély nélkül nem remélhettek. Hogy ily segélyt szerezzenek, többeknek, kikről azt hihették, hogy hajlandók és képesek Magyarországért áldozatot hozni, lengyel uraknak, különösen pedig Miksa Emánuel bajor választó fejedelemnek ajánlották fel Szent-István koronáját. A választó ugyanis a spanyol örökösödési háborúban a francziákkal szövetkezett a császár ellen s első sorban őt, a jeles hadvezért akarta Rákóczi a magyar ügynek megnyerni.
Thaly, A gróf Bercsényi család, II. 364. Thaly, ki Rákóczi és Bercsényi ez időbeli franczia érintkezéseit egészen új világitásba helyezte. Bercsényinek XIV. Lajoshoz intézett hosszú emlékiratát közzé tette: Századok, 1887. 1–13.
Rákóczi menekülése Német-Újhelyről.
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
E közben 1702-ben hivatlanúl egy magyar ember jelent meg náluk, Szalontay János, ki Törökországból bujdosott haza. Bejárta a Hegyalját s tájékozást szerezve a tömegek hangulatáról, kiment Lengyelországba, mert azt hallotta, hogy Rákóczi és Bercsényi oda menekültek. Azt sem tudta, hol keresse őket. Nyakába vette a nagy országot s addig járt-kelt, szimatolt, mig messze az ország belsejében a véletlen nyomra vezette. 1702 januárban rájuk akadt* s ekkor kaptak a menekültek először beható tájékozást a tömegek forrongásáról és készülődéseiről. Rákóczi igen szivesen fogadta Szalontayt, de azzal bocsátotta haza, figyelmeztesse az otthoniakat, várjanak türelemmel, mig idegen segélyt szerezhet s azzal az országba nyomulhat.
Thaly, A gróf Bercsényi család, II. 429–433.
Szalontay távoztával Rákóczi és Bercsényi összeköttetése a hazával ismét megszakadt. De bármi buzgalommal dolgoztak az idegen segély megnyerésén, munkájuk meddő maradt. XIV. Lajos adott ugyan nekik évdijat, de Du Héron minden ajánlata daczára sem érdeklődött politikai terveik iránt. Ugy látszik, nem bizott bennük s többet várt Thökölytől, kit fel akart használni, hogy Magyarországot fellázítsa.
Időközben a két menekült Sziniavszkiék egy másik jószágára, Brzezán várába költözött át, mely csak három napi járásra esett a magyar határtól. Ott külföldi építészeknek tartották őket. Brzezánban 1703 elején újra magyar látogatást kaptak. Esze Tamás és társai nem birták tovább a tétlenséget s beküldték Bige Lászlót és Pap Mihályt Lengyelországba, kutassák fel Rákóczit, tudják meg, él-e vagy meghalt s ha él, hivják haza, ha meghalt, úgy Bercsényinek ajánlják fel a tervezett fölkelés vezetését. A két küldött ép oly kevéssé sejtette, mint annak idején Szalontay, hol találhatja Rákóczit. Sokáig kóboroltak a lengyel határon, mig végre kitudták, hogy Brzezánban bujdosó magyarok tartózkodnak. Oda siettek tehát, s ott márczius derekán csakugyan megtalálták azokat, a kiket kerestek. Rákóczi ekkor ismét a francziákhoz fordult s újra pénzt, fegyvert, tiszteket kért, hogy Magyarországba mehessen s a mozgalom élére állhasson. Franczia közvetítéssel a lengyel uraktól 4000 gyalogost s ugyanannyi lovast is igyekezett szerezni. Másrészt megtette az első lépést, hogy a magyarországi mozgalommal összeköttetésbe lépjen. Bigével és Pappal beküldte egy bizalmas emberét, hogy a hely szinén közvetlen tájékozást szerezzen a viszonyokról. A küldött május elején érkezett vissza s mindenben megerősítette Bige és Pap jelentéseit. Ezek azonban most már tudtára adták Rákóczinak, hogy a nép tovább várni nem akar, hanem legalább zászlókat kér tőle, ha személyesen még mindig nem hajlandó élére állani. E kivánság elől nem lehetett kitérni s a fejedelem a maga és Bercsényi nevének kezdő betüivel ellátott 10–12 zászlót, valamint május 12-iki keletű kiáltványt* adott át Bigeéknek, azon szigorú parancscsal, hogy a zászlókat csak akkor bontsák ki, a harczra hivó kiáltványt csak akkor tegyék közzé, ha erre tőle újabb utasítást kapnak. A mint Bigeék haza indultak, Rákóczi és Bercsényi is elutaztak, hogy franczia és lengyel barátaiknál személyesen szorgalmazzák a segítséget.
Eredeti magyar szövegét közli Thaly, id. m. II. 469–471.
Csakhogy alig érkezett Bige és a nagyszakállu Pap, „az én kegyelmes uramnak, Rákóczi Ferencz, Magyarország fejedelmének plenipotentiariusa”, mint nevezte magát, a Beszkidekben várakozó tömeghez, a türelmetlen nép Rákóczi világos parancsa ellenére megkezdte a munkát. Esze Tamás és társai 1703 május 21-ikén Tarpán és Váriban, 22-ikén Beregszászon, hol országos vásár volt, kitűzték Rákóczi zászlait s a nép mindenütt lelkes örömmel esküdött hűséget a fejedelemnek. Fegyvert fogott mindenki s egyes csapatok maguk választotta vezetők alatt ellepték Bereget, Ugocsát, Szatmárt, Máramarost. A hol kisebb számú német, vagy megyei katonával találkoztak, szétverték vagy lekaszabolták őket. A föld népe hozzájuk állt, a hol megjelentek, mig a távolabbi megyékben „mindenütt úgy várja a szegénység, mint a Messiást”.* Az ország egész keleti fele megmozdult. Kisebb-nagyobb zavargások fordultak elő mindenütt s a német katonák és tisztviselők, valamint a velük tartó magyarok a várakba menekültek, melyek védhető állapotba helyezése elrendeltetett. Növelte az izgatottságot a sok kósza hir. Beszélték, hogy Rákóczi 5000 svéddel, 15,000 tatárral, lengyellel, kozákkal készül benyomúlni. A vármegyék akarták ugyan, de nem birták a népet féken tartani s mindenki fejét veszté, csak báró Károlyi Sándor, Szatmármegye főispánja nem. A mozgalom első hirére fegyverre hivta a maga megyéjét s a szomszédokat. Érintkezésbe lépett gróf Nigrelli kassai főkapitánynyal, a ki meg Bécsből és Rabutin erdélyi főparancsnoktól kért segélyt s egy vasas ezredet, mely épen indulóban volt külföldre, itthon marasztott.* E közben a folyton szaporodó kuruczság átkelt a Tiszán s a Szamosközt, továbbá Ungmegyét lepte el s Esze figyelmeztette Szatmár vármegyét, ne fegyverkezzék a kuruczok ellen, kik „nem másért, mint a szegény nép elnyomásáért” lázadtak föl. A nemesség mindenünnen elfutott a felkelők elől, ellenben Károlyi Sándor erélyesen szervezte az ellenállást. Mozgásba hozta a szomszéd vármegyéket s a nemesi fölkeléssel, a hajdú városok népével, a szatmári németekkel akart a felkelőkre törni. Csakhogy időközben maga is gyanúba került s igazolásra Kassára sietett.
Károlyi Sándor május 25-iki levele. Gróf Károlyi cs. okltára, V.
Károlyiról a kuruczokhoz csatlakozásáig l. Walther Imre: Századok, 1874.
Esze Tamás aláirása 1706 január 17-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Igy a mozgalom háborítlanúl terjedhetett s júniusban már 6000 ember állt Rákóczi zászlai alatt Pap Mihály Majos Jánossal ujra kiment Lengyelországba s kérte a fejedelmet, jöjjön be, mert itthon azt hiresztelik, hogy nem is él többé, hanem rég meghalt. Bercsényi akkor Varsóban volt s onnan igyekezett Bonnac danczkai franczia consultól segélyt szerezni. Rákóczi, noha lengyel barátai cserben hagyták, belátta, hogy végre neki is meg kell mozdulnia, különben a vezetés nélküli kuruczság szétoszlik vagy szétveretik. Elhatározta tehát, hogy Papékkal a felkelők táborába megy. Meg is indult, csakhogy időközben már bekövetkezett az, a mitől félt, a kurucz had egy része tényleg szétugrasztatott. Esze Tamás egy pár ezer emberrel Máramarosba nyomult, hogy ott a török területen élő Thököly-féle bujdosók Moldván át visszatérő csapatát bevárja. De Károlyi Sándor a maga, gróf Csáky István és mások hadaival utána iramodott s június 7-ikén Dolhánál megverte. Három zászlaja Károlyi kezébe került, emberei meg a Beszkidekbe menekültek. Károlyi túlbecsülte győzelmét s azon hitben, hogy csirájában elfojtotta a mozgalmat, a zászlókkal Bécsbe sietett, hogy az udvart bizonyos reformokra, engedményekre birja, melyekkel első sorban a Szatmár megyei szegénység sorsán akart könnyiteni. Vele azonban eltávozott az egyetlen ember, a ki kellő erélylyel és buzgalommal igyekezett a rendet helyre állítani. A német parancsnokok a várakba huzódtak, a vármegyék ismét nem birtak semmire sem menni s igy a dolhai vereség daczára a fölkelés csakhamar még nagyobb arányokat öltött.
