V. FEJEZET. Béketárgyalások.
V. FEJEZET.
Béketárgyalások. I. Lipót halála. I. József király.
Béketárgyalások. I. Lipót halála. I. József király.
A fölkelés terjedése. 1704-ben. A felvidék meghódítása. Az erdélyi felkelés. Báró Orlay Miklós. Rabutin uralma. A kuruczok diadalai. A gyula-fejérvári gyűlés. Rákóczi erdélyi fejedelemmé választatása. A mozgalom fővezérei. A Dunántúl meghódítása. Károlyi Sándor diadalai. A kurucz csapatok az osztrák tartományokban. A franczia-bajor hadakkal való egyesülés terve. Horvátország Rákóczi ellen. A ráczok megfékezése. Miksa Emánuel bajor választó trónjelöltsége. Bécs szorongatott helyzete. Gróf Heister Szigbert. Gróf Pálffy János horvát bán. Heister hadvezéri kinevezésének jelentősége. A kuruczok dunántúli vereségei. Gróf Forgách Simon. A szomolányi győzelem. Károlyi hadai Bécs alatt. A császár születésnapja. Heister koronczai diadala. Károlyi Sándor Stiriában. Heister strategiai hibái. A spanyol örökösödési ügy hatása a magyar kérdésre. A külhatalmak beavatkozása. Hamel-Bruynins hollandi követ. Stepney György. Marlborough herczeg békepolitikája. Az angol közbenjárás visszautasítása az udvar részéről. A Bercsényinek tett ajánlatok. A béketárgyalások megindítása. Széchenyi Pál kalocsai érsek. A Recrudescunt. A katonai párt túlsúlya az udvarban. A franczia-bajor sereg veresége. Rákóczi hajlandósága a békére. Ocskay betörése Morvaországba. A selmeczi békeértekezlet. Báró Seilern tapintatlansága. A tárgyalások meghiúsulása. Az angol és hollandi követek Rákóczinál. Emlékiratuk. A hadjárat folytatása. Érsek-Ujvár megvétele. Lipótvár ostroma. A nagy-szombati ütközet. A bécsi udvar engesztelhetetlensége. Szatmár elfoglalása. A kuruczok újabb sikerei. Bécs forrongása. Pozsony felmentése. I. Lipót halála. I. József trónralépte. Az új király egyénisége. Családi élete. Politikájának önállósága. Vallási elvei. Salm herczeg. Felfogása a magyar alkotmányról. Az új tanácsosok. Eugen herczeg a háborús irány élén.
Hódító útját Rákóczi Ferencz buzgó vezéreivel 1704-ben is folytatta. Felső-Magyarország magára hagyatott várainak német őrsége egymás után letette a fegyvert. Még januárban Tokaj, azután Kővár, Murány, Munkács, Ungvár, Eger, az év vége felé Kassa és Eperjes nyitották meg kapuikat s csatlakoztak lángoló buzgalommal a mozgalomhoz. Szatmár és Várad kivételével minden fontosabb hely a magyarok kezében volt tehát az ország e harczias részében, hol a mozgalom megszűletett:
Ép oly hódításokat tett a fölkelés Erdélyben, hol a gonosz kormányzat ugyanazon gyümölcsöket termé s ép úgy a kuruczok táborába hajtotta a tömegeket, mint Magyarországban. A nép kétségbeesése, minden nyomorúsága visszhangozik „A már végsőt lehellő Erdély nyögése”* czímű iratból, mely részleteiben megvilágítja a lelketlen kormányzat működését. Adó és más szolgálatok czímén valami 40 millióra ment az az öszszeg, melyet néhány év alatt a népből kisajtolt. Ez összegből – mondja az irat – az ország 333 évig fizethette volna a török adót. Elpanaszolja továbbá, hogy a németek töméntelen népet és községet pusztítottak el s ha Rákóczi Ferencz fegyvert nem fog, az egész lakosságot kiirtják. Isten itélőszéke elé idézi a bűnösöket s kijelenti, hogy Erdély nem akar tovább az osztrák háznak alávetve maradni, hanem lakói utolsó csepp vérük hullásával is kivívják szabadságukat.
Iam-iam expirantis Transilvaniae gemitus. 1704-iki röpirat. Hoemuzaki, id. m. IX. 40.
Ily körűlmények közt Erdélyben minden idegen felbújtás nélkül kitört és terjedt a felkelés s sok helyen szabad csapatok alakultak. Országossá a mozgalom csak 1704 januártól kezdve vált, mikor a török földön élő, egykori Thököly-féle bujdosók apróbb-nagyobb csapatokban haza szállingóztak. Báró Orlay Miklós valami 4–500 ilyen bujdosó élén nyomúlt be Erdélybe s az ország nagy részét, magát Fejérvárt is Rákóczi részére hódoltatta. Orlay orgyilkosnak* esett ugyan áldozatúl, de a felkelés ekkor már mindenütt elhatalmasodott. Az erdélyi német hadak főparancsnoka, gróf Rabutin Lajos, franczia származású, tapasztalt, jeles katona, de kemény; gőgös ember volt, ki gróf Bánffy Györgygyel, a kormányzóval úgy rendelkezett., akár egy alantas tisztviselővel. Rabutinnak mintegy 10,000 főnyi hada volt, mely azonban a küzdelmekben folyton fogyott s a távoli országban teljesen magára maradt, mert Bécscsel is rendesen csak Havasalföldén át érintkezhetett: Rémuralommal próbálta tehát a mozgalmat elfojtani. Mennél inkább terjedt a fölkelés, annál inkább kitört rajta a furor Rabutianus.* Megtölté a börtönöket, sivataggá tette az ország nagy részét. Úgy okoskodott, hogy azt a földet, melyet csekély hadával meg nem szállhat, más se birja s azért elpusztitotta, lakatlan vadonná tette. Mindazáltal nem boldogult s Erdélyben egészben úgy folyt le a háború, mint Magyarországban. A németek ismételve megverték a kuruczokat, de az 1704 év végén a német uralom csak nehány erődített helyre, Brassóra, Dévára, Meggyesre, Szamos-Újvárra és Szebenre szorítkozott. Ide menekült a gubernium s a labancz nemesség. Itt esett ellenségei áldozatáúl Bethlen Miklós-kanczellár, ki fogságra vettetett, melyből csak évek multán szabadult ki. Maga az ország július 5-ikén Gyula-Fejérvártt gyűlést tartott, melyen a németek által meg nem szállt szász székek is megjelentek. A gyűlés másnap nagy lelkesedéssel választotta az ország fejedelmévé Rákóczi Ferenczet s mellé kormánytanácsot rendelt. Rákóczi egy ideig fel sem akarta a fejedelmi czimet venni, a mint Erdélyből tényleg nem merített erőgyarapodást soha. A mozgalom főbb vezérei Erdélyben Pekry Lőrincz, Mikes Mihály és Teleki Mihály grófok voltak s a tömegeken kivül a nemesség is lelkesülten támogatta őket.
Thaly Kálmán czikke: Századok, 1898.
Apor Péter munkái, 152.
A gyulafejérvári püspöki lak.
Rajzolta Dörre Tivadar
Már az 1704 év első heteiben a Dunántúl is a fölkeléshez csatlakozott. Az új év utáni napokban Bercsényi és Károlyi lesve lesték a pillanatot, midőn a Duna vize befagy s a hadak a jég alkotta hidon a túlpartra juthatnak, hol a nép követei által sürgette jövetelüket. Január 11-ikén Károlyi végre 5000 emberrel átkelhetett s a tömegek Eugen herczeg szerint úgy fogadták, mint a megváltót. „Mint egy árviz jött és beboritott bennünket a magyar fegyver”* – mondja az egykorú jelentés. Károlyi január 21-ikén Kőszegről csatlakozásra szólítá fel a szomszéd örökös tartományok lakóit, mely esetre védelmet igért nekik, máskülönben végpusztulással fenyegette őket. Csapatai szerteszét kalandoztak s megszállták Pápát, Veszprémet, Simontornyát, Deák Ferencz és Ilosvay Imre ezredesek Duna-Földvárnál megverték a ráczokat s fölperzselték falvaikat. A kuruczok megvették Siklóst és Pécset s a Dráván átkelve ölték-vágták a szlavóniai ráczokat. Csapataik Stiriában és Alsó-Ausztriában kalandoztak s egész Bécsig pusztítottak. Ekképen Esztergom, Győr, Szigetvár, Sopron s három kisebb erőd kivételével a tavaszszal a Dunántúl is Rákóczié volt. Nyitva állt előtte a Bécsbe vezető út, a mi ekkor főfontosságú volt, mert a bajorok és francziák azzal biztatták, hogy szintén oda nyomulnak s ott kezet fognak vele.
Thaly: Tört. Tár, 1898. 260.
Franczia részről komolyan készültek az egyesülésre s Tallard tábornok egy magyar könyvet osztatott szét katonái közt, hogy a kuruczoknak kedveskedhessenek vele.* A franczia-bajor hadakkal való egyesülés az 1704 év folyamán valóban nagyban szerepelt Rákóczi tervezgetéseiben, ki a maga részéről mindent elkövetett, hogy a lehető legnagyobb haderővel csatlakozhassék hozzájuk.
A Strassburgban nyomatott „Boldog halál szekere” cz. munkát. Thaly, A gróf Bercsényi cs. tört. III. 214.
Gróf Bethlen Miklós aláirása 1668 szeptember 9-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Hogy a horvátok és ráczok ne zavarják terveit s kegyetlen betöréseiket meg ne újíthassák, mig főserege távol lesz, újra megkisérté megnyerésüket. Január 28-ikán Miskolczról felhívta a horvátokat, egyesüljenek vele a közös zsarnokság megtörésére. De a horvát országgyűlésen az idegen nagybirtokosok uralkodtak; a gyűlés a magyarok ellen nyilatkozott s az ország a kurucz világban épen úgy a magyarak ellen küzdött, mint bármelyik osztrák tartomány.* Ép oly kevéssé boldogult a ráczokkal, kik a tavaszszal rettenetes pusztítást követtek el a Dunán túl és a Tisza-Duna közén s úgy öltek-raboltak, hogy még a császári tábornokok is eliszonyodtak tőlük. Június végén tehát maga Rákóczi indult ellenök s nemcsak megtisztította a Duna-Tisza közét, hanem feldúlta főfészkeiket.
E korszakra vonatkozó iratok közölve: Du Cange, Illyricum vetus et novum, és Kukuljevics műveiben.
Hogy a franczia-bajor hadakkal való egyesülésre minél több kedvet keltsen a bajor választóban, a tavaszszal újra felajánlotta neki a koronát. Miksa Emánuel az ajánlatról nem nyilatkozott ugyan, de biztosította segítségéről a felkelőket. Erre Rákóczi annál inkább számíthatott, mert az év elején a bajor hadak már Linzben álltak s Marsin franczia tábornagy január 17-ikén értesítette, hogy nemsokára a franczia, bajor és magyar hadak együtt fognak működhetni. Marsin levele nem jutott ugyan a fejedelemhez, hanem a bécsi udvarhoz, hol annál nagyobb rémületet keltett. Más jelekből szintén azt következtették, hogy a bajor választó Bécset készül vivni. Számba vették tehát ez eshetőséget s azon tanakodtak, hogy ostrom esetén hová meneküljön a császár és családja. A lakosság már annyira rettegett az új ostromtól, hogy zajongva, úton-útfélen szidta a kormányt. Minthogy a kuruczok nagyban dúlták a székváros környékét, az udvar első sorban e veszélytől igyekezett szabadulni. Nagyobb hadat küldött Magyarországba s főparancsnokává 1704 január 22-ikén gróf Heister Szigbertet nevezte ki. Heister tehetségtelen hadvezér volt, s Eugen herczeg ellenezte is kinevezését. Mikor azonban meg nem gátolhatta, azt tűzte ki feladatává, hogy Bécs biztossága érdekében űzze el a kuruczokat a Duna és a határszélek közeléből. Heister e czélra 7–8000 ezer főnvi hadat kapott s hozzá rendelték a ráczokat és a horvátokat, kiknek mozgósitására már a múlt év végén gróf Pálffy János tábornokot nevezték ki bánná.
Heister kinevezése nem katonai okokból történt. A tábornok vérengző, kegyetlen ember hirében állt, ki 1703-ban Tirolban oly rettenetesen bánt a lakossággal, hogy szeptember 19-ikén hivatalosan jelentették a császárnak: ha határt nem szab Heister önkényének, a mindig hű Tirol népét is lázadásba fogja hajtani. Ezt az embert küldték Magyarországba, hogy ott a Cobok és Carafák módjára rendet csináljon. Heister valóban oly elhatározással vette át a fővezérséget, hogy „tűzzel-vasssal veri le a lázadókat”. A magyar, „olyan nép, – mondotta – mely büszke és dölyfös, a hol túlsúlyban van; magában azonban szolgai természetű, melyet inkább félelemmel, mint szelidséggel kell féken tartani és kigyógyítani.” „Keménység és rémuralom nélkül e népnél semmire sem mehetni.” Másrészt a birvágy is sarkalta, mert előre kikötötte, hogy, ha vérbe fojtja a lázadást, nagy jószággal jutalmazzák szolgálatait.* Ekképen a Heister név a kuruczvilág küzdelmeiben valóságos politikai programm lett, az engesztelhetetlenség, az irtó háború programmja.
Feldzüge des Prinzen Eugen, V. 319.
Feladatához képest Heister a határszélről s lehetőleg az egész Dunántúlról igyekezett a kuruczokat elűzni. E nagy területen Károlyi túlságosan szétforgácsolta hadait s mikor a Dráva felől Pálffy, Ausztriából Heister márcziusban megkezdte az előnyomulást, mindkettő csak apró csapattestekkel találkozott, melyek visszavonultak, néhol szétverettek vagy szétoszoltak. Áprilisban Károlyi serege annyira leapadt, hogy futva kellett a Dunántúlról elvonúlnia. Heister azután bekalandozta a dunántúli országrészt, pusztított kegyetlenűl s rémuralommal igyekezett hatni. De vállalata katonailag egészen meddő maradt s a honnan hadai elvonultak, ott a mozgalom nyomban megint fellángolt. Májusban Rákóczi 4000 emberrel gróf Forgách Simont, a ki időközben kurucz lett, küldte a Dunántúlra, hol a fölkelés ismét elhatalmasodott.
Gróf Heister Szigbert.
Weigel Kristóf egykorú metszete után. A kép alján: Chr(istophorus) Weigel excud(it). Norimb(ergae). Bubics püspök gyűjteményének példányáról
E közben a Dunán innen kemény harczok folytak. Károlyi, mikor a Dunántúlról kiszorult, oda huzódott Bercsényihez. Május 28-ikán Bercsényi, Károlyi és Ocskay megtámadták Ricsán tábornok seregét, mely Morvaországból jövet Trencsén és Szakolcza felől Pozsonyba igyekezett. A magyarok bekerítették Ricsánt s a föld népének támogatásával véres harczban két részre szakították seregét, mire mindegyiket külön megverték. A kisebbik rész szörnyű veszteségek árán keresztülvágta ugyan magát, de Ricsán sebesülten Jablonczába szorult s megadásra kényszeríttetett. Vele neje, 24 főtiszt és 300 (aznap összesen 700 ember) került fogságba. Ágyúit s minden podgyászát a kuruczok már előbb elvették. E napon, a szomolányi győzelem napján Bercsényi szerint a németek 4000 embert vesztettek, a magyarok előtt meg újra megnyilt az út Morvába és Ausztriába.
Amoda Bercsényi Ocskayt, ide meg Károlyit küldötte, ki ismét Bécsig kalandozott s lehetetlenné tette, hogy a császár Laxenburgban nyaraljon. Hadai épen június 9-ikén, a császár születésnapján jelentek meg a bécsi sánczoknál, mire a városban szörnyű riadalom támadt. Este a császár születésnapjára Károlyi sajátszerű kivilágítást rendezett. Felgyújtatta a Bécs körüli falvakat, melyek lángja bevilágított a városba. A magyarok elpusztítottak mindent, a mi az erőditményeken kivül esett, még a császári állatkertet is, s leölték a két leopárdot, melyet Lipót a szultántól kapott ajándékba. Károlyi június 10-ikén nagy zsákmánynyal sietett a Dunántúlra vissza, hogy Forgách hadával egyesüljön. De Heister megelőzte s Fargáchot június 13-ikán Koronczónál* keményen megverte. Ez „ama hires, de keserves”* koronczói harcz azonban Heisterre ép oly meddő maradt, mint áprilisi sikere. Károlyi miatt nem aknázhatta ki győzelmét, s vissza kellett vonulnia. Június 24-ikén csapatai ismét Mosony-megyében, a határszélen álltak, magát meg igazolásra Bécsbe rendelték. Károlyi felhasználta a kedvező alkalmat s július 4-ikén Szent-Gotthárd közelében, Nagyfalúnál meglepte Rabatta császári tábornokot, tönkre verte s egész táborát zsákmányúl ejtette. Innen Stiriába nyomult. „Egész Gréczig égetvén, rabolván, – irta haza – négy felől annyira, könnyen 400,000 forint érő kárt tettünk, 6 erős várat vettünk; királyi házi öltözetek voltanak, de szekér nem lévén, csak széljel rontatott, vagdaltatott s prédáltatott. Grécz táján többet 1000 futott szekérnél nyertenek katonáim, lovait, marháit kivagdalták, szekerét felverték, a ki kevés nép fegyverrel össze verte magát, azt is halomba rakták.”*
Thaly egykorú jelentéseket közöl a csatáról: Hadtört. Közl. 1890. 445–68, és 1891. 433–61.
Kuncz, Szombathely tört. 108.
Károlyi levele nejéhez. Gr. Károlyi cs. okltára, V. 89–90.
Csatajelenet a kurucz világból.
Rugendas György Fülöp egykorú metszete után. A Lanfranconi-gyűjteménynek az országos képtárban levő példányáról
Ezzel kitünt Heister időnkinti sikereinek teljes értéktelensége. Eugen herczeg kiméletlenűl tört pálczát hadviselésének módja felett* s egyszersmind sürgősen ajánlotta, hogy a fővezéri tisztet másra bizzák, ki az örökös tartományok védelmére szorítkozzék mindaddig, mig a német harcztérről nagyobb sereg nem mehet Magyarországba.
Feldzüge, VI. Pótfüzet, 76.
)
A koronczói ütközet.
Egykorú rézmetszet után. A frankfurti „Relaliones” czimü évkönyv 1704. évi folyamából
De az udvar nem a herczeg tanácsát követte s meghagyta a fővezetésben Heistert, ki azzal védte magát, hogy sokan bele kontárkodnak az ő dolgába. Immár korlátlan felhatalmazást kért s ez esetre igérte, hogy a felség lábai elé teszi Magyarországot s tűzzel-vassal pusztítja ki a felkelőket. Noha több minister támogatta kivánságát, a császár nem adta meg neki a korlátlan hatalmat, hanem magának tartotta fenn a béketárgyalások ügyét, melyek időközben szintén megindultak, első sorban azon külállamok nyomása következtében, melyek a spanyol örökösödési háborúban a császárral szövetkeztek Francziaország ellen. Anglia és Hollandia, a két tengeri hatalom s a brandenburgi választó, ki immár Poroszország királya czimét viselte, az első pillanattól kezdve megismerték a Rákóczi-fölkelés nemzetközi fontosságát s már akkor, midőn Bécsben semmibe sem vették, igen behatóan foglalkoztak vele. Angliát ez időben Stepney* György, Németalföldet Hamel-Bruyninx János képviselte a bécsi udvarnál. Hamel-Bruyninx évtizedeken át élt a bécsi légkörben s sok tekintetben befolyása alá is került. De a magyar ügyekben annyira elfogult, mint az udvar, sohasem lett. Régebben ismételve tett kisérleteket, hogy az üldözött magyar protestánsok iránt emberségesebb bánásmódra birja a ministereket. Csakhogy annyi erélye és tekintélye nem volt, hogy föllépésének kellő nyomatékot adhatott volna. Ellenben Stepney, a ki a már akkor a tengerek királynője, a rohamosan fejlődő Anglia hatalmára támaszkodott, szavának több súlyt tudott szerezni. Éles eszű, tisztán látó, a nemzeti és alkotmányos élet iránt érzékkel biró államférfiú és diplomata, a ki tudta, hogy a magyarokat a példátlanúl rossz kormányzat hajtotta a fölkelésbe. Méltán tartott tőle, hogy a fölkelés annyira megbéníthatja a császár kezét, hogy a francziák ellen nem lesz képes kötelezettségeinek eleget tenni s a hadviselés egész súlya a szövetségesekre fog nehezedni. Az első pillanattól kezdve azt akarta tehát, orvosolja az udvar a magyarok panaszait s kibéküléssel vessen véget a fölkelésnek mielőbb, mert a fegyveres leverés minden esetre éveket fog igénybe venni. Eszméinek megnyerte Hamel-Bruyninx-et s mindketten ily szellemben befolyásolták kormányukat, melyek elismerték követeik érvelésének helyességét. Az angol királyi udvar, a parlament, Marlborough herczeg, a hirneves hadvezér mind a kibékülést ajánlották a császári követnek. Marlborough azt mondotta: ahhoz semmi közöm, hogyan uralkodik a császár, de Magyarországban kössön békét. Ugyanígy gondolkodott a németalföldi közvélemény s Heinsius, a vezető államférfiú, egyenesen azt mondotta a császári követnek: „Magyarországban békének kell lenni”. Bécsben már 1703-ban tudták, hogy az angol és hollandi cabinetek fel fogják ajánlani közvetitésüket a császár és a magyarok közti viszály békés elintézésére. Ezt azonban mindenképen tárgytalanná akarták tenni. Elejét szerették volna venni ama hatalmak közbelépésének, melyek a magyarok iránt jó indulattal, elfogulatlanúl álltak szemben s inkább Ágost lengyel királyt biztatták fel, kezdje meg a közvetítést Rákóczinál. Azt mondták a királynak, nyerje meg a magyarok bizalmát s tegyen úgy, mintha magának is az lenne a meggyőződése, hogy a magyaroknak volt okuk fegyvert fogni. Mondja nekik, hogy épen ezért kész kivánságaikat támogatni, másrészt azonban úgy viselje magát, mintha közvetítéséről a császárnak nem lenne tudomása. Ágost be is küldte egy emberét, de ez csak levélben fordult Rákóczihoz és Bercsényihez.* Igy az egész cselszövény meghiúsult, mert e közben Anglia 1703 végén formaszerűen felajánlotta közvetítését, azon indokolással, hogy jobb az ügyet békésen elintézni, mint elmérgesedését, esetleg a török beavatkozását bevárni. Ámbár Anna angol királynő a császárra bizta annak meghatározását, minő alakban történjék az angol közvetítés, az ajánlat kinosan érinté az udvart. Lipót kitérőleg felelt s csak annyit helyezett kilátásba, hogy, a mennyiben méltóságával megegyezik, esetleg igénybe veszi a királynő szolgálatait. Hogy ez az eshetőség soha se következzék be, inkább közvetlenűl a fölkelőkhöz fordult, nem ugyan a maga, hanem a nádor, útján, ki értesítette Bercsényit, hogy a király kész az alkotmányt helyreállítani, közbocsánatot hirdetni s a lefoglalt javakat visszaadni. Tényleg azonban ez ajánlat czélja nem a kibékülés, hanem csupán az volt, hogy Bercsényit elvonják Rákóczitól. E végből a nádor küldötte sok más személyes előnyön kivül felajánlotta neki a kanczellári állást. Bercsényi kereken elutasította ugyan az ajánlatot. de hangsúlyozta, hogy épen nem idegenkedik olyan kiegyezéstől, mely az ország érdekeinek megfelel. Minthogy a harcztéri helyzet ekkor a kuruczokra igen kedvezően alakult, másrészt a szövetséges hatalmak beavatkozását is tárgytalanná akarta tenni, Lipót király immár a saját kezébe vette a kiegyezést s 1704 január 2-ikán megbizta gróf Széchenyi Pál kalocsai érseket, hogy Viza János czimzetes püspök s a Rákóczival 1700-ban elfogott Szirmay István és Okolicsányi Pál közreműködésével lépjen érintkezésbe a felkelők vezéreivel. Maga Lipót király ekkor már úgy látszik komolyan óhajtotta a kiegyezést. Csakhogy minden önállóság hiján levén, az ő óhajtása semmivel sem mozdította elő a minden esetre nehéz és hosszú munka sikerét. Ministerei meg épen nem akartak békét s ennek megfelelően a királylyal olyan határozatokat hozattak, melyek eleve kizárták a megegyezést. Kétségkivül nem a saját hajlamait követte, hanem ministereinek engedett, midőn öt nappal Széchenyi megbizása után, január 7-ikén* már azt mondotta, hogy a felkelést fegyverrel kell elnyomni. Épen úgy ministerei birták reá, hogy Heistert tegye meg fővezérnek s később is meghagyja ez állásban, habár Eugen herczeg ismételve figyelmeztette: vagy szakítsa félbe a tárgyalásokat vagy mozdítsa el Heistert, ki iránt a magyarok annyira elkeseredvék, hogy „mig ő a főparancsnok, bizonyára nem nyujtanak kezet a viszály békés kiegyenlítéséhez”.*
Diplomatiai jelentéseit közzé tette Simonyi Ernő: Arch. Rakoczianum, II. osztály, 1–3. kötet.
A jelentések gyarló kivonata: Tört. Tár, 1882. 349.
Feldzüge, VI. 130.
Arneth, id. m. I. 296.
Széchenyi Pál ellenben nagyon komolyan vette feladatát. Beszélt Károlyival és Bercsényivel, kik természetesen a fejedelemhez utasították. Rákóczi, hogy törekvései czélját ország-világ megismerje, csakhamar hosszú kiáltványt adott ki,* mely „a keresztény világ minden fejedelmének és respublicáinak, úgy egyéb akármely, akárminemü állapotú, böcsületü, méltóságú, tisztü és felsőségü rendeknek” szólt s valóságos politikai programmot tartalmazott.
Ez „Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera”, az egykorú magyar kiadás szerint: „Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei,” (1704-iki kiadás az akadémia könyvtárában) czimű hires röpirat, mely „a munkácsi urodalomban levő táborban (1703 június 7-ikén)” kelt. De szándékosan van a mozgalom kitörésének idejéből keltezve. Tényleg később készült. A jeles tollú Ráday Pál 1704 január elején irta s Rákóczi sajátkezűleg javította, mire Bercsényi Nagy-Szombatban kinyomatta s márczius első felében kiadta. Ugyanez évben a német nemzet 1522-iki száz sérelme mintájára latinúl megjelent a magyar nemzet száz sérelme: „Centum gravamina Hungariae Germanis proposita” (közli Katona, XXXVI. 407–412.), mely 100 rövid mondásban foglalja össze mindazt a politikai, gazdasági, vallásügyi sérelmet, melyet a magyarság 1670 óta német részről szenvedett. A legkülönbözőbb természetű és értékű panaszok foglaltatnak benne. Ilyenek az adó kegyetlen behajtása, a portiónak különböző ürügyök alatti szaporítása, az oralis, vacans, sicca, mundpferd, servi portio behozatala, a só árának 4 frt 50 krra való emelése, a dohánynak, salétromnak, savanyúviznek jövedékké tétele, Ausztriába menő magyar borok nagy vámja, a pócsi csodatevő képnek Bécsbe való elvitele, Buda újjáépitésének elhanyagolása, Lipótvár erődítményeinek fölösleges fentartása stb. Készült latin és franczia nyelven 1706-ban egy más röpirat, mely azonban csak 1710-ben fejeztetett be s az eddigi eseményekkel egészíttetett ki. A francziáról l. Thaly: Századok, 1889. 767–771., a latint kiadta ugyanő: Tört. Kalászok, 123-206. Rákóczi az Európaszerte dívó sok mindenféle Mercur czímű időszaki folyóirat mintájára eleinte „Mercurius Hung.” csakhamar „Mercurius Veridicus ex Hungaria” czimmel 1705 áprilisban félhivatalos hirlapot is indított. Ez az Igazmondó Magyar Mercur előbb hetenkint, azután időszakonkint adatott ki, hogy a kül- és belföldet a magyar ügyek menetéről, főleg a harcztér mozgalmairól tájékoztassa. A megmaradt számokat ismerteti Thaly K. Az első hazai hirlap czimü művében. Ehhez kiegészitésűl az 1710 február–márcziusi két számot közzétette Hellebrant Árpád. Tört. Tár, 1895. 619–629.
Széchenyi Pál önzetlenségében, őszinteségében kételkedni nem lehet. De nem gondolta meg vállalkozása nehézségeit. A helyett, hogy először megbizójával, az udvarral tisztázta volna az engedményeket, melyeket tenni akar, megkezdte a munkát a bizonytalanba s a kuruczoktól tudakolta, mit akarnak. Azt ajánlotta, kérjék föl Józsefet, az ifjabb királyt, vállalja el a közvetitést atyja és a magyarok viszályában. József erre maga ajánlkozott, s értesíté (február 11.) Széchenyit, hogy kész átvenni a közvetítői tisztet, ha a magyarok illendő módon fölkérik.* De Rákóczi, ki márczius végén Gyöngyösön értekezett Széchenyivel, határozottan elutasitotta József király közvetítését s a tengeri hatalmak útján óhajtotta a kiegyezést. Méltán úgy okoskodott, hogy nem lehet az olyan uralkodó őszinteségében bizni, a ki nem képes ministereivel és tábornokaival a saját parancsait megtartatni.* Az érsek nem zárkózhatott el e felfogás helyessége elől s melegen ajánlotta Lipótnak, fogadja el szövetségesei közbenjárását s minthogy az időben a harcztéren rosszabbra fordult a helyzet, másrészt meg a dán, svéd és porosz követek támogatták Anglia és Holland igyekezetét, az udvar elvileg elfogadta a két tengeri hatalom közvetítését. Hamel-Bruyninx márczius 9-ikén értesítette erről Rákóczit, ki elvben szintén hozzá járult.
József ez ajánlata atyjának tudtával történt, még pedig oly czélból, hogy a tengeri hatalmak közvetítését fölöslegessé tegye. Mindazáltal sok félreértésre adott alkalmat. Egy porosz minister, a ki ismerte a bécsi udvar zűrzavaros viszonyait, lehetőnek tartotta, hogy, mint egykor Mátyás főherczeg tette Rudolf császárral szemben, most József király Lipót ellen a magyarok támogatását fogja keresni. Azt tanácsolta tehát, hogy a magyarok ily irányban befolyásolják az ifjú királyt. Itthon azt is beszélték, hogy József maga biztatta Rákóczit, kérjék a magyarok őt, ki már meg van koronázva, uralkodójukká, mert vele könnyen megegyezhetnek. Sőt azt állították, hogy gróf Forgách Simon József utasítására lett kurucz s hogy az ifjú király gróf Kéry Jánost hasonló eljárásra serkenté, hogy az ő részére „csinálják meg a magyarokat”. (Thaly, Arch. Rakoczianum, IV. 26.) Mindez azonban úgy látszik, félreértésen nyugszik, mert József nem atyja ellen, hanem érdekében akart a magyar ügybe avatkozni.
1704 május 20-iki lev. Arch. Rakoczianum, II. oszt. I. 291.
)
II. Rákóczi Ferencz kiáltványának czímlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról
Csakhogy e közben Heister Dunán túli sikerei Bécsben ismét túlsúlyra juttatták az engesztelhetetlenség szellemét. Heister azt mondotta, hogy akasztófa kell a fölkelők vezéreinek; folyton hátráltatta Széchenyi működését, elfogta futárjait, elpusztította jószágait s minden módon fokozta az udvar és a magyarok közti bizalmatlanságot: Stepney már július 2-ikán jelentette haza, hogy épen Heister sikerei gátolják a kibékülést, mert bármi kevéssé döntők, mindegyik győzelmi hir a katonai pártot emeli túlsúlyra, mely nem kibékülést, hanem irtó háborút akar.
Igy tehát az idegen közvetítés hónapokig nem érvényesülhetett. A császár elfogadta ugyan, de igénybe vételét húzta-halasztotta. Stepney és Bruyninx, kik Rákóczival és Bercsényivel szintén összeköttetésben álltak, az egész nyáron át a lehető legbékülékenyebbnek találták a magyarokat, kik azonban készen álltak a harczra is s Heister győzelmei daczára Rákóczi bármikor egyesülhetett volna a bajor-franczia hadakkal. Még augusztus 25-ikén azt irta, hogy „keresztény királyok segítő hadait minden órán várjuk”.*
Gróf Károlyi cs. okltára, V. 199.
Tényleg azonban ekkor már ez az egyesülés lehetetlenné vált, mert Eugen herczeg és Marlborough augusztus 13-ikán Höchstädtnél tönkre verték a francia-bajor sereget.
Épen a béketárgyalások közben értesült a csatavesztésről a fejedelem s ez még békülékenyebbé tette. Fegyverszünetet kért, melynek folyamán a békealkudozások a tengeri hatalmak képviselőinek közreműködésével megindulhassanak. Stepney és Bruynina melegen támogatták kivánságát s ismételve hangoztatták a magyarok békés hajlamait. Stepney arra is utalt, milyen veszteség éri a császárt azzal, hogy ha a magyarokkal meg nem egyezik. Magyarországi jövedelmei, melyeket a követ 7 millióra becsült, elvesznek, örökös tartományainak határszéli része, elpusztul s szintén nem képes adózni. Másrészt Magyarországban legalább 30,000 katonát kénytelen fizetni, pedig egy részüket sokkal több eredménynyel használhatná a francziák ellen. Ehhez járul a roppant emberveszteség, melyet a két részen már is 30,000 emberre becsültek.*
1704 októberi jelentése. Arch. Rakoczianum; II. oszt. I. 472.
Széchenyi Pál kalocsai érsek.
Egykorú festmény a Magyar Történelmi Képcsarnokban.
De Eugen herczeg győzelmei és Heister biztatásai után Bécsben keveset adtak a közvetítő hatalmak józan tanácsaira. Csak mikor Ocskay betört Morvaországba s kegyetlenűl pusztította, engedélyezett az udvar szeptember 12-ikén fegyverszünetet, mely két izben meghosszabbíttatván október 31-ikéig tartott. Ősz folyamán kellett a béketárgyalásoknak megindulniok és pedig Selmeczen, melynek közelében, Vihnyén a gyöngélkedő Rákóczi gyógyíttatta magát. A selmeczi értekezleten a magyarokat Bercsényi, Károlyi és még ketten, az udvart Seilern báró és gróf Lamberg ministerek, Széchenyi érsek s három eddigi társa, valamint gróf Koháry István képviselte. Ez utóbbi buzgón támogatta Seilernt, a főkövetet, a ki a nagy szót vitte s ki, mielőtt Bécsből elindult, ismételve a legdurvábban nyilatkozott a magyarokról. Nem titkolta, hogy úgy megy közéjük, hogy bűnösöknek kegyelmet vigyen, nem pedig úgy, mintha alkudozni akarna velük, vagy olyan embereknek tartaná őket, kiknek joguk van tisztességes bánásmódot követelni. Hasztalan figyelmeztette az angol követ* felfogása félszegségére. Seilern nem reá, hanem Kollonicsra hallgatott, kivel elutazása előtt is tanácskozott. Habár Lamberg gróf tapintatosabban viselte magát s Hamel-Bruyninx, valamint a később érkező Stepney mindent elkövettek az ellentétek kiegyenlítésére, Seilern durva kiméletlensége lehetetlenné tette a megegyezést.
1704 október 4-iki jelentése. U. ott, 467.
Az érdemleges tárgyalások október 22-ikén kezdődtek. Seilern három havi fegyverszünetet kivánt, csakhogy olyan területi megosztás mellett, mely a dunáninneni földet az Ipolyig a császáriak kezébe juttatta volna. Hasztalan igyekezett Széchenyi és Stepney Seilernt igazolatlan kivánságai elejtésére birni. A selmeczi értekezlet meddő maradt s a fegyverszünet nem hosszabbíttatott meg.
)
Selmeczbánya.
XVII. századi metszet után
A hollandi és angol követek kormányukhoz küldött jelentésükben a legkiméletlenebbűl ostorozták az udvar engesztelhetetlenségét, főleg Seilern oktalan, sértő magaviseletét s kizárólag őt tették felelőssé a tárgyalások meghiúsulásáért. Stepney és Hamel-Bruyninx ez alkalommal nemcsak a mozgalom vezéreivel, hanem magával fejével, Rákóczival is értekeztek. Vihnyén látogatták meg s a fejedelem teljes őszinteséggel tárta föl előttük szivének legtitkosabb rejtekeit. Előadta, mit akar, nyilatkozott segélyforrásairól, külföldi szövetségeseiről. Kijelentette, hogy a magyar nemzet nem foghat minden pillanatban fegyvert; most kardot kötött s összes sérelmeit orvosoltatni kivánja. Külföldi összeköttetéseiről azt mondotta, hogy csak „végzetes kénytelenség az, mely kötelességévé teszi megragadni minden eszközt, hogy magát és hazáját megmentse.” Az idegen követek elfogulatlan észjárása megértette s helyesnek találta politikai programmját, melyet a következő években teljes buzgalommal igyekeztek elfogadtatni az udvarral. Velük homlokegyenes ellentétben Seilern bősz haraggal tért vissza Bécsbe s ott olyan képtelen rágalmakkal illette Rákóczit és Bercsényit, hogy Stepney kénytelen volt szót emelni ellene s alaptalanoknak nyilvánította állításait. A közvetítő hatalmak sürgetésére az idegen követek részvételével Lipót király deczember 26-ikán értekezletet tartott, melyen Seilern azt az elvet képviselte, hogy a magyarokat egyes-egyedül fegyverrel lehet észre téríteni. Ez ellen Stepney és Hamel 1705 január 1-én Lipóthoz emlékiratot* intéztek. Csakhogy időközben a harcztéren olyan fordulat állt be, mely békés törekvéseiket ismét meghiúsította.
Az irat a bécsi állami levéltárban.
A selmeczi értekezlet eloszlása után a hadműveletek újra megkezdődtek s a kuruczokra kedvező folyamot vettek. November 16. és 17-ike közti éjjel az őrség s a lakosok segítségével megvették Érsek-Ujvárt, melyet Rákóczi franczia hadmérnökökkel csakhamar első rangú erősséggé emelt. A Dunán innen hatalmas várra birt immár támaszkodni, mely a következő hat év küzdelmeiben kiváló szerepet játszott. Újvár alól a fejedelem a rég ostromolt Lipótvár alá nyomult s teljes erővel indította meg vívását. Az ottani táborban értesült, hogy Heister a vár fölmentésére közeledik. Meg akarta előzni s a maga és Bercsényi hadaival eléje sietett. Noha a szolgálatában levő némely német csapatok hűsége iránt sokféle gyanú támadt, nem hagyta őket a lipótvári táborban, hanem magával vitte Heister ellen kit deczember 26-ikán Nagy-Szombatnál megtámadott. A csata kedvezően indult meg, de folyamán a néhány száz főnyi (négy zászlóalja) német az ellenséghez pártolt, mire a magyarok sorában „confusio” támadt s noha Heister* veresége már-már bizonyosnak látszott, Rákóczi elvesztette a csatát s seregének nagy része elszéledt.
A csatáról Thaly önálló műve: A nagyszombati harcz. Ujabb adatokat közöl a Gróf Bercsényi cs. történetében, III. 285–309. Lásd még Ráday Pál 1705 január 6-iki jelentésének kivonatát: Tört. Tár, 1882. 152.
Csakhogy Heisternek ez a győzelme ép oly meddő maradt, mint a többi. A kuruczok ellenállását nem törte meg. Szétoszlott hadaik csakhamar újra összegyűltek s már 1705 elején ismét az örökös tartományokat dúlták. Józanúl itélő német katonák nyomban észrevették a nagy-szombati győzelem s általában Heister hadviselése teljes terméketlenségét. „Sajnálom – irta egy hadi tanácsos Eugen herczegnek – mindezeket a szegény embereket (a német katonákat érti), kiket Magyarországba összehoznak, hogy ott eredmény nélkül halni-veszni hagyják őket.”* Eugen herczeg ugyanígy fogta föl a dolgot s immár ő, eddig a fegyver embere, ajánlotta, hogy a magyarokkal „őszinte” tárgyalásokat kezdjenek. Csakhogy a ministerek ekkor sem hallgattak szavára. Mint kormányának Stepney jelenté, Heister sikerének egyetlen kézzelfogható eredménye az engesztelhetetlenség felülkerekedése volt. Maga az akkor nagy beteg császár, kinek már halálát várták, hirtelen fölépült az örömhirre, a ministerek meg még nagyobb lenézéssel, még több szenvedélyességgel tárgyalták a magyar ügyeket. Ezekkel a ministertanács 1705 január 23-ikán. foglalkozott. A tanácskozás alapjául a magyarok huszonöt pontba foglalt kivánságai szolgáltak. A ministerek pontról pontra mentek végig rajtuk. Egy részüket általában elfogadhatatlanoknak nyilvánitották s ebben legalább őszinték voltak. Több kivánságról akként nyilatkoztak, hogy azt a felség már megigérte, mintha a fegyverben álló magyarság az ilyen igéretekkel megelégedhetett volna. Egyes kivánságokról ellenben megjegyezték: ezt ő felsége megigérheti, de ne kösse le magát annyira, hogy igéreteit be is kelljen váltania* s ebben nyilatkozott igazán a szellem, melyben a magyar kiegyezést vezették.
Feldzüge des Prinzen Eugen, VI. 206.
A ministertanács jegyzőkönyve: Tört. Tár, 1897.
E közben Szatmár vára Rákóczi kezébe került, Bercsényi visszaszorította Heistert, Károlyi a Dunántúlra, onnan meg Ausztriába nyomult, Bécs környékét perzselte föl s a bécsi várpalota ablakaiból újra látni lehetett az égő falvak lángját. A székváros lakossága, valamint a vidéki menekültek a császár és Seilern báró iránti érzelmeiket zajos utczai tüntetésekben fejezték ki, melyeket katonasággal kellett elfojtani. Ily körülmények közt az udvar czélszerűnek találta a béketárgyalások újabb megindítását. Rákóczi erre annál inkább hajlandó volt, mert országgyűlést akart tartani. Háború közben ezt nem tehette, mert a legkiválóbb vezérek nem hagyhatták el csapataikat. Csakhogy Heister apró sikerei ismét meghiúsították a megegyezést. A német had kiszorította Károlyit a Dunántúlról s noha e földön Bezerédy Imre, béri Balogh Ádám s mások vezetése alatt még nagyszámú kurucz had maradt, a Duna mentén meg Bottyán János volt a helyzet ura, Heister tényleg tett bizonyos hódításokat. Viszont Bercsényi sem maradt tétlen, hanem felhasználta az alkalmat és a Morva vizéig visszafoglalta a dunáninneni részeket. Heisternek félbe kellett tehát az előnyomulást szakítania, hogy a szorongatott Pozsony alá siessen. Meg is mentette a várost, csakhogy immár a ministerek is belátták hadviseletének teljes kudarczát s ápril elsején igazolásra Bécsbe rendelték. Itt azonban 1705 tavaszán nevezetes változás készült.
Lipót király már 1704 deczemberben súlyosan megbetegedett, de a nagy szombati győzelem hire felgyógyította s egy ideig ismét jól érezte magát. Ápril 15-ikén azonban újra megbetegedett. Eleinte baja nem látszott súlyosnak, míg egyszerre ereje rohamos hanyatlásnak nem indult. Neje, Eleonora császárné és koronás királyné a legnagyobb önfeláldozással ápolta s még az ételt is maga készítette a betegnek. Halálos ágyán, istenével szemben a haldokló belátta élete végzetes tévedését s most, midőn ministerei nem befolyásolhatták többé, lelkére kötötte fiának, Józsefnek, hogy okvetetlenűl megbéküljön a magyarokkal. Ápril 28-ikán őt bizta meg helyettesítésével s azóta kizárólag lelki üdvével foglalkozott. Végleg imába s ájtatossági gyakorlatokba merült, május 5-ikén délelőtt elbucsúzott családjától s déli egy óra tájban meghalt.
I. József király még 27 éves sem volt, mikor atyja halálával trónra lépett. Gyermekkorában sokat betegeskedett. De a mint megemberesedett, megjött egészsége is. Alacsony termetű, de erőteljes szervezetű férfi lett belőle, szőke, csaknem vöröses hajjal, hosszú orral, piros arczczal. Termetre hasonlított ugyan atyjához, de arczra nem s még a Habsburgok jellemző sajátossága, a lecsüggő ajak is hiányzott nála. Igen csinos, vidám, szeretetreméltó ember volt. Egészen világi nevelésben részesült s sokat tanúlt, sok nyelvet tudott. Fáradhatatlan vadász, jeles lovas és tánczos volt. Érdeklődött katonai kérdések, sőt a közügyek iránt is, de csak addig, míg foglalkoznia nem kellett velük, vagyis atyja életében, ki kicsinyes féltékenységgel tartotta távol tőlük. Igy a becsvágyó ifjú elkedvetlenedett s hogy foglalkoztassa élénk szellemét, köznapi élvezetekben, vig mulatozásban, hölgyek között, pazarló ünnepélyekben keresett szórakózást. Ezzel természetszerűen elszokott a komoly munkától s mikor trónra jutott, hiányzott belőle fenkölt hivatásának tudata, a kötelességérzet, a közügy iránti kitartó buzgalom. Trónörökös korában gyakran élesen kifakadt atyja politikája ellen s az udvar elégületlen elemei köréje csoportosultak. Azt mondták róla, hogy feje tele van nagy tervekkel, reformokkal, s ha egyszer rá száll a hatalom, nemcsak személyváltozásokat, hanem gyökeres rendszerváltozást fog minden téren eszközölni. E reményeket megerősíté a bizalmas viszony, melyben Eugen herczeggel állt, ki mindig reformokat sürgetett a had- és pénzügyek terén. Igy József trónraléptét az európai közvélemény, valamint saját alattvalói örömmel és reménynyel fogadták. Ez utóbbiak arra számítottak, hogy atyailag megvizsgálja s orvosolja tengernyi bajaikat, sőt új korszakot nyit országai történetében. A jó szándék eleinte minden esetre megvolt az ifjú császár-királyban, s minthogy a nyugati harcztéren ügyei elég jól álltak, minthogy örökös tartományait francziák és bajorok közvetlenűl nem fenyegették többé, nem zárkózott el a közvélemény reformkivánságai elől. Csakhogy semmit sem értett a közügyekhez, melyekkel azelőtt nem foglalkozhatott. Másrészt az első akadály visszariasztotta, pedig száz meg száz nehézség tornyosult szándékai elé s tanácsosai örökös czivakodásai hamar megúntatták vele a komoly munkát. Ismét régi szórakozásaiba merült tehát s bizalmas barátja, Lamberg gróf víg körében mulatta el ideje javát. Szép nők, zene, játék, táncz foglalkoztatták; effélére pazarolta a pénzt akkor is, mikor hadai éheztek, Morvában, Ausztriában, Stiriában, Karinthiában meg parasztzendülések támadtak a nagy adó miatt. József a közügyekkel csakhamar oly keveset törődött, mint atyja s ha épen valami udvari ünnepélyt rendezett, hasztalan kopogtatott ajtaján akárki akármilyen főfontosságú ügyben. Még a szövetséges hatalmak követei is hetekig várakozhattak, míg kihallgatást kaptak.
József 1699-ben nősült. Felesége, Amália, hannoverai herczegnő, magas termetű, beteges, nem épen szép, de élénk, művelt asszony volt. Csakhogy nyolcz évvel idősebb lévén férjénél, ez mindig kifogástalan figyelemmel és előzékenységgel bánt vele, szórakozást azonban más hölgyeknél keresett. Ekképen a bécsi udvarban Lipót halálával sok minden megváltozott ugyan, de inkább csak külsőleg s nem érintette a dolgok velejét, mélyét. Azt az erős kezű, tisztán látó, saját eszét követő uralkodót, kire szüksége volt, a Habsburgok monarchiája Józsefben sem kapta meg. Az új király ép oly önállótlan volt, ép úgy környezetének befolyása alatt állt s tanácsosai megválasztásában ép oly kevés emberismeretet tanúsított, mint atyja. Többet mulatott s kevesebb időt töltött ugyan papjai társaságában, a jezsuitákat meg épen nem szerette. Csakhogy mégis ők uralkodtak rajta, mert Seilern báró az ő emberük volt, s segélyükkel a bambergi püspökséget akarta elnyerni. Maga is convertita, immár a legszélsőbb kath. álláspontot képviselte. „Egészen mindegy, – irta róla a porosz követ – Seilernnel vagy a jezsuitákkal érintkezünk-e.” „Papoknak és jezsuitáknak – irta 1710-ben az angol követ, – nincs ugyan olyan hitelük, mint az előbbi kormány alatt. Mindazáltal az udvart ájtatoskodó szellem hatja át, mely elég hatalmas arra, hogy a császári államok üdvét s a közjót károsítsa.”* Igy az új király valláspolitikája sem lett kevésbbé egyoldalú, mint atyjáé volt. Azt vallotta (1708), hogy szabad vallásgyakorlatot csak a lutheránusoknak engedhet, a kálvinistáknak meg nem. „A császár saját nyilatkozataival ellentétben – irja egy modern Habsburgpárti történész* – a Habsburg-politika I. József alatt is megőrzé kizárólagos kath. jellegét”, a mint azon új tanácsosok, kiket trónralépte után kinevezett, szintén csak a régi politika kényelmes, kijárt útján igyekeztek maradni.
Palmer szept. 24-iki jelentése. Noorden, id. m. 431.
Noorden, id. m. 438.
I. József király.
Egykorú metszet után. Az országos képtár gyűjteményének 4286. számú példányáról
Főministerré József a külföldi Salm herczeget, volt nevelőjét tette. A herczeg sokban előnyösen különbözött a cseh-morva főuraktól. Világlátott, művelt ember volt, ki másokban is becsülte a műveltséget, szakismeretet és érdemet. Csakhogy ideges, gyűlölködő, szilaj természete képtelenné tette a higgadt itéletre s kortársai „osztrák nagyvezérnek” gúnyolták. József hamar belátta, hogy csalódott Salmban, de teljes négy esztendőre volt szüksége, mig állásától elmozdította.
A magyar ügyekhez Salm herczeg semmit sem értett, sőt érdekelt fél volt, mert 600,000 frt-ban birta a hatvani urodalmat, melynek egyes részeire több magyar család tartott igényt s így a herczeg méltán attól félt, hogy kibékülés esetén elveszti e jószágát. Jellemzi felfogását, hogy kevéssel kinevezése után (1705 június 27-ikén) azt mondta az angol követnek,* hogy, mielőtt béketárgyalást indít, tudni akarná, mit értenek a magyarok az ő törvényes jogaik alatt? A főminister addig hallani sem hallott tehát semmit a magyar alkotmányról, a királyi eskűvel szentesített régi magyar törvényhozásról. Az új kormány többi tagjai sem ismerték a magyar kérdést s Bruyninx különben is azt mondta róluk, hogy vagy csak „subtilitásokat kereső jezsuita eszük van”, vagy még ilyen sincs. Schönborn alkanczellár bibornokságra áhítozott s ennek megfelelően viselte magát az egyházpolitikában. Minthogy Seilern megmaradt régi állásában, magyar ügyekben József tanácsosai, még az új emberek is az ő befolyása alá kerültek. Előkelő szerepet juttatott a császár Wratiszláv grófnak, ki előbb londoni követ volt s mint ilyen az angol kabinetet és közvéleményt a magyarok ellen igyekezett hangolni. Azon félhivatalos röpiratok ellenében, melyek a kurucz mozgalom és követeléseinek jogosultságát hirdették az angol közvélemény előtt, Wratiszláv a londoni sajtóban azt a nézetet terjeszté, hogy „a magyar fölkelés oka a nemzet könnyelműsége, makacssága és gonoszsága”. E felfogás vezette akkor is, midőn József Bécsbe hivta s ministerévé (cseh kanczellárrá) nevezte ki.
Arch. Rakoczianum, II. oszt. II. 143.
Az új ministerek első sorban az idegen hatalmak közvetítését igyekeztek lerázni s erős készületeket tettek a fölkelés fegyveres elfojtására.* Támogatta a szélső irányt Eugen herczeg, ki az új uralkodóra igen nagy befolyást nyert s ki azt hirdette: „fegyver erejével, tűzzel-vassal kell a hűtlen és eskűszegő alattvalókkal olyképen elbánni, hogy meghunyászkodjanak s kegyelemért könyörögjenek s ivadékaik is megemlékezzenek róla s elmenjen a kedvök hasonló felkeléstől és rebelliótól.”* Sőt az esetre is, ha a körülmények kikerülhetetlenné tennék a kibékülést, ki kell mondotta – belőle a vezéreket, a kolomposokat zárni. Ilyen volt a környezet hangulata, melyben az ifjú király élt. Maga az első hetekben máskép gondolkodott ugyan, mint ministerei. Talán sejtette, hogy ezek és a Habsburgok érdeke épen nem azonos. Különben is megigérte atyjának, hogy kibékül a magyarokkal. Megragadta tehát a kezdeményezést, de mivel ezer nehézség állta útját, hamar elkedvetlenedett s komoly munkához nem szokott jellemének megfelelően, a kiegyezés ügyét mindinkább környezetére bizta, mely sietett is azt meghiúsítani.
Angol követi jelentések 1705 június havából. U. ott.
1705 június 12-iki levele. Arneth, id. m. I. 478.
