VIII. FEJEZET. A békekisérletek meghiúsulása.
VIII. FEJEZET.
A békekisérletek meghiúsulása.
A békekisérletek meghiúsulása.
A tengeri hatalmak közvetítő szerepe. Rákóczi békepontjai az angol kormány előtt. A kiegyezési tárgyalások előkészítése. A szécsényi gyűlés. A confoederatio. Rákóczi a szövetkezett rendek vezérlő fejedelme. A kormányzat szervezése. A vallási ügy. A vallásszabadság elvének kimondása. A harcztér eseményei. A pudmericzi ütközet. Harcz Erdély birtokáért. Herbeville sikerei. Debreczen kifosztása. A zsibói vereség. Erdély elvesztése. Az erdélyi menekültek Magyarországon. A nyugati harcztér. A nagy-szombati béketárgyalások. A fegyverszünet. Az udvar engedékenységének okai. Rákócziné küldetése férjéhez. Titkos ajánlatok. Wratiszláv tapintatlansága. A tárgyalások megakadása. Aspremontné Rákóczinál. A fehér lap. A nagyszombati értekezlet vége. A fegyverszünet felbontása. Az angol követ az udvar eljárásáról. A hollandi kormány fellépése a béketárgyalások megújítása érdekében. A turini győzelem. A kiegyezés kudarcza.
Azzal a hadsereggel, melylyel Rákóczi rendelkezett, nem lehetett győzelmet aratni, azokkal az érzelmekkel pedig, melyeket az udvar a kiegyezés iránt táplált, nem lehetett kielégítő alkút kötni. Ennek megfelelően alakultak közviszonyaink I. József király egész uralkodása folyamán.
Az új király nem szivesen ugyan, de 1705 nyarán bele nyugodott a két tengeri hatalom közvetítésébe, nemcsak azért; mert Anglia különösen sürgette, hanem főleg azért, mert a nyugati harcztéren a szövetségesek fegyverei ismét hátrányban voltak.
Annál örömestebb fogadta Rákóczi a tengeri hatalmak közvetítését s július 3-ikán levélben köszönte meg Anna angol királynőnek az érdeklődést, melyet a magyarok iránt tanúsít. A fejedelem bizott az idegen közvetítés sikerében, megküldte 29 pontból álló követeléseit Londonba s az angol kabinet kettőnek kivételével mindnyájukat elfogadhatóknak találta. Az egyik a királyválasztás visszaállítására vonatkozott, mire maga Rákóczi sem fektetett sulyt, a másik azt akarta, hogy a német őrségek kivitessenek a várakból. Sunderland angol követ még ez utóbbinak jogosultságát is elismerte. Ily körülmények közt Rákóczi reménynyel nézett az alkudozások elé, melyekről július 8-ikán jelentést tett Lajos franczia királynak s egyszersmind közlé vele, hogy, ha az alkú sikerre vezet, a franczia pénzsegélyt, melyet Danczkán át Bonnac, az ottani franczia főconsul útján szokott kapni, nem veszi többé igénybe.
Máskülönben is előkészítette a kiegyezés művét. Még a tavaszszal felhivta a vármegyéket, hogy a tárgyalásoknál való felhasználás czéljából sürgősen közöljék vele panaszaikat és kivánságaikat.* Különösen arról kért nyilatkozatot, kivánják-e a kötendő béke biztosítására a külállamok garantiáját? E mellett régi tervét, hogy országgyűlést tartson, végre megvalósította s 1705 szeptember 1-ére a „Rákos mezejére a régi hajdani országgyűlésnek formája szerint” összehivta a rendeket.* Ez intézkedésnek az volt a czélja, hogy eddig törvényesen nem szervezett kormányzatának alkotmányos jogalapot szerezzen s ekképen mint az ország megbizottja léphessen fel a kiegyezési tárgyalásokban.
Április 24-iki leirata: Hormuzaki, id. m. IX. 417–18. Április 25-iki hasonló tárgyú leirata: Hornyik, id. m. IV. 356–8.
Thaly K. Arch. Rakoczianum, I. 375.
A gyűlés azonban nem a Rákoson, mert Pest német kézen volt, hanem Szécsényben (Nógrád) tartatott, hol a rendek sátrakban tanyáztak s a tanácskozások külön nagy sátorban, az ország sátrában folytak. Minden nemes ember személyesen hivatván meg, töméntelen sokaság gyűlt össze. Képviselve voltak az összes vármegyék, s a német kézen levők kivételével a városok is. Noha a gyűlést az udvar sem nyilvánította törvénytelennek, a főpapságból kevesen vettek részt s megyés püspök egyedül Telekessy egri püspök jelent meg. Ellenben ott voltak az udvar magyar békebiztosai, Széchenyi Pál és társai s az angol és hollandi követek szintén készek voltak eljönni, ha szükség lesz rájuk. Ott voltak továbbá az erdélyi rendek s Thököly Imre követei.
A gyűlést* szeptember 12-ikén Rákóczi azon nyilatkozattal nyitotta meg, hogy csak mint az ország egyik főura van jelen s a rendek a jövőt illetőleg szabadon határozhatnak mindenről. A tanácskozás kissé zavarosan indult, mert senki sem tudta, mi történjék. Nem volt házszabály, nem volt programm, előterjesztés; nem volt elnök, nem tudták, hogy a két tábla külön vagy együtt tanácskozzék-e. De Bercsényi hamar rendet hozott a zűr-zavarba s szeptember 16-ikán azt indítványozta, hogy a rendek „a szabadságszerető és alkotmányukra oly féltékeny lengyelek példájára nemzeti szövetséggé, confoederatiová” alakuljanak, Rákóczit pedig a hazának tett szolgálatai elismeréséűl „a haza szabadságáért összeszövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelmévé” válaszszák. Mindkét inditványt készségesen elfogadták s a rendek megalkották a magyar confoederatiót. Lengyel minta után indultak, nem azért, mintha az anarchiához hajló lengyel szabadság vonzotta volna őket, hanem azért, mert nem volt más példa, melyet követhettek.
Naplóját és végzéseit közli Thaly, Rákóczi-tár, I. 423–48. Egy más rövid napló. Uj. M. Múzeum, II. 46–52.
Valamelyes jogalapot, szervezetet okvetlenűl adni kellett a ténylegesen fennálló kormányzatnak. Minthogy pedig a király pártján levő legfőbb állami tisztviselőket, a nádort, a kanczellárt és a többieket elmozdítani nem akarták, a trónt meg épen nem tekintették megüresedettnek (Bercsényi mindezt maga hangsulyozta) a magyar alkotmánynak megfelelő tisztviselőket és szervezetet nem adhattak maguknak. Hogy a királylyal való megegyezésnek útját ne állják, addig is, mig a kiegyezés létre jön s a törvényes hatóságok újra megkezdhetik tevékenységüket, valami idegen mintára, a jelen esetben a legközelebbire, a lengyelre szervezkedtek. Ezzel törvényes alapra fektették a kormányzatot s megadták Rákóczinak azt a tekintélyt, melyre a kiegyezési tárgyalásokban szüksége volt. Most már tudta mindenki, hogy mögötte az ország áll, melynek a fejedelem esküt tett, mig a rendek viszont ő neki esküdtek hűséget. Melléje 24 tagú senatus s az anyagi érdekek gondozására országos gazdasági tanács (consilium oeconomicum) alakíttatott. Szeptember 30-ikán a rendek Bercsényit első senatorrá s fővezérré választották s elnöklete alatt 6 más senatort küldtek ki a béketárgyalásokra.
Rákóczi fejedelmi pecsétje.
Zárt fejedelmi korona alatt, négyelt pajzsban 1. nap, 2. félhold, 3. sas, 4. hét bástyatorony, a szivpajzsban a Rákóczi-ház czimere: hármas halom felett félkereken ülő, jobb karmában kardot tartó sas. A körirat kettős sorban: FRANCIS(cus) : II. D(ei): G(ratia): S(acri): R(omani): I(mperii): & TRANSYL(vaniae): PRIN(ceps): RAKOCZI. P(articum): R(egni): H(unariae): DOM(inus): & SIC(ulornm): COM(es): PRO LIB(ertate): R(egni): H(ungariae): CONFOE(deratorum): STAT(uum): NECN(on): MVNK(acsiensis) & MAK(oviczensis): DVX: P(erpetuus): COMES DE SA(ros); DOMIN(us) IN P(atak): T(okaj): R(egécz): E(csed): S(omlyó): L(ednicze): S(zerencs): ONOD. A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly
Sok nehézséget okozott a szécsényi gyűlésen is a vallásügy, mely a mozgalom kitörése óta sürgősen kivánta a rendezést. Mint Rákóczi, akképen az urak, kik a felkelést vezették, legnagyobb részt buzgó katholikusok voltak, ellenben hadaik főleg protestánsokból álltak, kik erélyesen követelték a német uralom alatt szenvedett vallásügyi sérelmeik orvoslását, hisz főleg azért fogtak fegyvert. Rákóczi elismerte kivánságuk jogosságát, de sokáig nem mert a darázsfészekbe nyulni, mert figyelemmel kellett lennie a pápára, Francziaországra s a bajor választóra. Az udvar Romában és a kath. hatalmaknál azzal gyanusította, hogy ki akarja irtani a katholikus vallást. E rágalom olyan hitelre talált, hogy Francziaország figyelmeztette Rákóczit, hogy ez irányban ne várjon tőle segélyt s tiltakozik minden oly tette ellen, mely a katholikus érdeknek ártalmára lehet. Ennek következtében a fejedelem eleinte még a régi magyar vallásügyi törvények alapjára sem mert helyezkedni. Hasztalan sürgették a vármegyék; azt felelte, hogy még nincs a végrehajtó hatalommal jogszerűleg felruházva, várjanak tehát, mig országgyűlést tarthat. Midőn ezek a válaszszal nem elégedtek meg, hanem újra meg újra fölkeresték, a fejedelemben fölmerült a gyanú, hogy az udvar áll a protestánsok izgatásai mögött. Végre 1704 nyarán* „a nemes ország továbbra való dispositiójáig” intézkedett, hogy minden bevett felekezet akárhol szabadon gyakorolhassa vallását; a mely felekezet templom birtokában van, azt megtartsa, a melynek nincs, az templomot építhessen s mindenki csak saját papjának fizessen stólát. Ez azonban csak ideiglenes rendezés volt s a szécsényi gyűlésen kellett a valláskérdésről végleg intézkedni. A rendek visszaállították az 1608., 1647. és 1649-iki jogalapot, vagyis azt, mely még a vallásszabadság elvén nyugodott. Kimondták, hogy az 1649 óta elvett templomok visszaadassanak, s e határozat végrehajtására biztosokat küldtek ki.* A gyűlést, mely 19 czikkből álló törvénykönyvet alkotott, Rákóczi október 2-ikán rekesztette be. Lefolyása és megállapodásai egyaránt a nemzet mérsékletéről s őszinte békevágyáról tanúskodtak s a fejedelem immár országos meghatalmazást nyert, hogy a kiegyezést megkösse.
Augusztus 13-iki rendelete. Gr. Károlyi cs. Okltára, V. 121–23. Ugyanez augusztus 12-iki kelettel: Hornyik, id. m. IV. 306–8.
Ezek jelentéseit közli Zsilinszky Mihály: Tört. Tár, 1886.
Csakhogy e közben a harcztéren fontos események játszódtak le. Ocskay Morvát és Ausztriát dúlta ugyan, de a császári csapatok egyre előnyomultak, noha új fővezérükről, Herbeville grófról, maga Eugen herczeg mondotta, hogy „nincs elég képessége valamit önmagától cselekedni”. Herbeville nemcsak a szorongatott Lipótvárt látta el eleséggel, hanem augusztus 11-ikén Pudmericznél Rákóczi seregét is megverte. A fejedelem kitűnő terv szerint indította meg a harczot s Bercsényi helyes intézkedéseket tett, melyek, ha pontosan végrehajtatnak, Herbeville csapdába kerül s egész seregével a fegyver letételére kényszeríttetik. Csakhogy az intézkedések rosszul hajtattak végre s igy a csatát a magyarok elvesztették.
Rákóczi már ez időben értesült róla, hogy a császár sokkal fontosabb feladattal is megbizta Herbevillet, azzal, hogy Erdélybe nyomúljon, az oda szorult Rabutint kiszabadítsa s az országot a kuruczok kezéből kiragadja. Eugen herczeg még 1704-ben külön hadtest alakítását sürgette e czélra. József, mihelyt trónra lépett, fölkapta az eszmét s már júniusban értesítette Rabutint, hogy segélyt küld számára.* Erre első sorban politikai okok ösztönözték; tárgytalanná akarta tenni Rákóczi azon kivánságát, mely az erdélyi fejedelemségre irányult. Vissza akarta ezt foglalni, hogy Rákóczi kiesvén birtokából, e követeléséhez ne ragaszkodhasson. A fejedelem nyomban felismerte az udvar czélzatait s bizalma a kibéküléshez ingadozni kezdett. Már augusztus 27-ikén felkérte Lajos franczia királyt, lépjen vele mint Erdély fejedelmével formaszerű véd- és daczszövetségre. Hogy ez megtörténhessék, meg kellett Erdélyt tartania minden áron. Rákóczira ez ország birtoka annál fontosabb volt, mert az angol követ szerint ez időben a szultán is hajlandónak nyilatkozott, őt mint Erdély fejedelmét hűbéresének elfogadni és megvédeni, ha legalább az 1705–6-iki télen képes az ország birtokában maradni.
Arch Rakoczianum, II. oszt. II. 110.
A vallásszabadság emlékére vert érem.
Előlapján Rákóczi Ferencz mellképe hadi vértben, FRANCISCVS: II: D(ei): G(ratia): TRANSYL(vaniae): PRIN(ceps): RAKOCZI: DVX CONFOE(deratorum): R(egni): H(ungarine): STAT(uum): körirattal. Hátlapján három női alak egy közös oltár tüzét éleszti; a körirat: CONCVRRVNT VT ALANT; a szelvény alatt: CONCORDIA. RELIGIONVM. ANIMATA. LIBERTATE. * A(nno). M. D. C. C. V. „IN CON(gregatione): SZE(csenyiensi): Az oltár alján a véső nevének kezdőbetűi: D. W. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról
Ezzel kitört a harcz Erdély birtokáért s a fejedelemnek volt ideje intézkedéseit megtenni. Igen avatottan állapította meg hadi tervét. Általában lehetőleg el akarta pusztítani azt az egész földet, melyen a császári sereg átvonul, hogy eleséget sehol se találjon. Különösen pedig meghagyta Bottyánnak, hogy hadaival a Dunán túl s a Duna-Tisza közén nyomában legyen a németnek, folyton csipdesse, gyöngítse. A Tiszához meg Károlyit rendelte, hogy ott fogadja s előtte mindent elpusztítson. E közben maga válogatott sereggel az erdélyi határnál akarta a kimerült németeket bevárni, hogy ott végcsapást mérjen reájok.
Csakhogy a szépen kieszelt hadi terv, ámbár töméntelen áldozatot mért a köznépre, a leghiányosabban hajtatott végre s teljes kudarczczal végződött. Herbeville az osztrák határszélek védelmét Pálffy János tábornokra bizva, augusztus végén 16–17,000 emberrel indult Budának. Onnan szeptember 16-ikán Szolnoknak fordult, hogy a várat megvegye s ott keljen át a Tiszán. Töméntelen nehézséggel kellett küzdenie a pusztává tett földön, honnan a lakosság nagyrészt eltávozott. Bottyán is nyomában volt mindenütt. Szolnokot sem tudta megvenni. Mindazáltal nagyobb baj nélkül elvergődött a Tiszához s Algyőnél átkelt a folyamon.
Itt Károlyi fogadta, de ép oly kevéssé tudta előnyomúlását feltartóztatni, mint Bottyán. Herbeville fölmentette a két év óta ostromzárolt Váradot s onnan Debreczent szállta meg. Rákóczi még a szécsényi gyűlésen megparancsolta Debreczen követeinek, hogy ha a német városukra jönne, hagyják pusztán. Később Károlyit utasította, „égesse fel a várost; jobb senkié ne legyen, mint az ellenségé”. A várost nem égették ugyan föl, de október 19-ikén az egész lakosság sirás-rivás közt, elköltözött belőle. Debreczennek akkor 20-25,000 lakosa lehetett s elképzelhető, minő végtelen áldozatot hozott, midőn a fejedelem parancsa értelmében kicsinyje-nagyja szétfutott. „Nyelvnek nem lehet kimondani, minő bódulás volt.” A németek október 21-ikén nyomultak a puszta városba; a mi kárt a templomokban, iskolákban, könyvtárban, könyvnyomdában hamarjában tehettek, megtették; a házakat, pinczéket, kamarákat, melyek mind tele voltak eleséggel, mert a lakosok csak keveset vihettek el, kirabolták.* Még a párnákat is kihasogatták s a szélnek eresztett toll és pihe úgy ellepte az utczákat, sőt a város környékét, mint télen a hó. Az ellenség kiheverte fáradalmait, s október 28-ikán távozott, a nélkül, hogy a várost felgyújtotta volna. Herbeville erre tulajdonképeni czélja, Erdély felé vezette pihent, minden szükségessel ellátott, sőt ráczokkal is megszaporodott seregét. Az erdélyi útakat, a karikai és zsibói szorosokat Rákóczi idejében sánczokkal zárta el, melyeket jeles franczia hadmérnökök készítettek. Mindkét úton hatalmas erőditmények emelkedtek, ámbár a zsibóiak nem mind épültek ki s a fejedelem tekintélyes hadat* összpontosított a védelemre. Herbeville közeledtének hirére az erdélyiek azt ajánlották, ne vívjon meg vele, hanem csak hagyja bemenni az országba, perzselje fel az útközben levő községeket s engedje át a németet az őszi időjárásnak, valamint a kuruczok apró támadásainak. Rákóczi azonban elég, erősnek érezte magát a döntő mérkőzésre. November 8-ikán Herbeville megtudta, hogy Rákóczi Somlyó közelében, a karikai szorosban áll. Azt határozta, hogy a sokkal szélesebb zsibói szorosban fogja ugyan az előnyomulást folytatni, de az ellenség tévedésbe ejtésére úgy tesz, mintha a karikai szorost akarná megvívni. 9-ikén ennek megfelelően intézkedett. A ráczok kirabolták Zilaht, a mi még valószinűbbé tette, hogy a szük karikai szoros ellen készül. 10-ikén azonban Zsibó felé fordult, de Rákóczi idejében észrevette szándékát s a zsibói, nem egészen kész sánczokba küldte hadait, melyeket az ellenség november 11-ikén megtámadott. A csatározás reggel óta folyt, de a főroham délután félháromkor kezdődött s csakhamar a magyarok teljes vereségére vezetett.* Ezzel Erdély elveszett, Kolozsvár a németek kezébe került, kik három részre oszolva bekalandozták az egész országot s egyesültek a Szebenből eléjük siető Rabutinnal.
Szücs, id. m. III.
Zsibónál levő hadai a németek szerint 8363 gyalogból s 15,473 lovasból, összesen 23,636 emberből álltak. Feldzüge des Prinzen Eugen, VI.
Herbeville jelentései szerint a németek kevés kivétellel, hol erősebb volt az ellenállás, valósággal elárasztották a sánczokat s szörnyű mészárlást vittek végbe a kuruczokban. 6000 holttest, 60 zászló, 28 ágyú, több mozsár, sok lőszer, számos szekér eleség találtatott a sánczokban. Ellenben a császáriak csak 500 halottat és sebesültet vesztettek. Herbeville erősen üldözte a futó sereget, mely e közben is nagy veszteségeket szenvedett. Magyar jelentések a veszteséget holtakban csak 700 emberre teszik, de ezek is elismerik, hogy minden ágyú és készlet, mely a sánczokban volt, elveszett.
Gróf Pekry Lőrincz.
Egykorú festmény a Magyar Történelmi Képcsarnokban. Felirata: Comes Laur(entius) Pekry de Petrovina S(acrae). C(aesaerae). Re(giaeque). M(ajestatis). Camerarius. Gener(alis) Equitarum et consiliarius Actualis Intimus etc
Valóságos népvándorlás indult meg Erdélyből s vagy 12,000 ember futott Magyarországba. A székely hadak Pekryvel és Mikessel Moldvába, a Hunyad vármegyeiek a Temesközbe huzódtak. A mozgalom nem szünt ugyan meg teljesen s egyes várak magyar kézben maradtak, de egy időre Erdély ismét német uralom alá került. Bottyán és Bercsényi azonban felhasználták a német fősereg távollétét s a Dunán túli és inneni részekben tettek hódításokat, sőt az örökös tartományokat is dúlták. Másrészt a nyugati harcztérről kedvezőtlen hirek érkeztek s igy az udvar Herbeville sikerei daczára sem szakította meg a béketárgyalásokat. Anglia és Holland ez időben a legnagyobb nyomatékkal követelték a császártól, egyezzék meg Rákóczival s küldje magyarországi hadait a francziák ellen. Az idegen nyomásnak engedve, a császár beleegyezett, hogy a két hatalom közvetítésével formaszerűen megkezdődjenek a tárgyalások, melyek szinhelyévé Nagy-Szombat tűzetett ki. A két állandó bécsi követen kivűl a tengeri hatalmakat gróf Sunderland, Marlborough herczeg sógora és gróf Rechteren képviselte. Bécsben különösen Sunderland iránt bizalmatlankodtak, féltek s Wratiszláw gróf kifogást is emelt ellene, mert mondá attól lehet félni, hogy arra ösztönzi a magyarokat, kiáltsák ki a köztársaságot. Csak mikor Marlborough személyes kezességet vállalt sógoráért, nyugodtak bele kiküldésébe. Ellenben azt, hogy a békekötés megtartását a tengeri hatalmak biztosítsák, József király ekkor sem akarta elfogadni, mert, mint Wratiszláv Londonba irta, attól tarthatni, hogy „a mostani nem lesz az utolsó lázadás olyan könnyelmű nemzetnél, minő a magyar”.* Mindazáltal a nagyszombati értekezlet október végén létre jött s a „tengeri csudák” követei, Sunderland, Stepney, Rechteren és Hamel-Bruyninx október 28-ikán érkeztek meg. Bercsényi úriasan látta el őket szállással s minden kényelemmel. Jelen voltak Széchenyi, Szirmay, Viza, Okolicsányi is, ámbár az udvar tulajdonképeni képviselői Wratiszláv és más németek voltak, kik Pozsonyban laktak s onnan folytatták a tárgyalásokat, melyek azonban egyáltalán nem haladtak előre. Bercsényi s a külföldiek nyomban észrevették, hogy Bécsben csak időt igyekeznek nyerni, mig Herbeville vállalatának sorsa el nem dől. Csakugyan úgy állt a dolog, s mig Herbeville sorsáról nem értesült, az udvar a béketárgyalásokat függőben igyekezett tartani. Mikor meg a győzelem hirét vette, a legridegebb álláspontra helyezkedett. Hónapokon át nem történt tehát semmi. Mindazáltal a magyarok még folyton biztak a kibékülés lehetőségében. A senatus, mely 1706 január végén Miskolczon ülésezett s Bercsényi jelentését az eddigi alkudozásokról tudomásúl vette; Rákóczival egyetértőleg kimondotta, hogy a „jó békesség szükséges” s folytatni kell a tárgyalásokat. Másrészt a császár január 20-ikán végleges alakban elfogadta a tengeri hatalmak közvetítését, s hogy alapjok legyen a további tevékenységre, közölte velük általánosságban, hogy Magyarország összes jogait és kiváltságait elismerni hajlandó.
Idézet Wratislaw július 25-iki jegyzékéből. Noorden, id. m. I. 229.
)
Mulató kuruczok és labanczok a 100 napos fegyverszünet alatt 1706-ban.
Egykorú festmény Thaly Kálmán birtokában
Minden tárgyalás előfeltétele azonban az volt, hogy fegyverszünet létesüljön s a közvetítők első sorban ezt sürgették. De fegyverszünetet a bécsi ministerek csak olyan területi megoszlás mellett akartak kötni, mely nem felelt meg a tényleges birtokállománynak, s melyet a magyarok el nem fogadhattak.* József király és Wratiszláv azzal fenyegetőztek, hogy, ha a magyarok makacskodnak, abba hagyják a meddő alkút. E fenyegetést azonban nehéz volt beváltani, mert 1706 tavaszán a magyarok a Dunán túl egyre jobban előnyomúltak s Stiriát és Ausztriát dúlták.* Másrészt az a hir kerengett, hogy az Adriánál franczia csapatok szálltak partra.* Mindez engedékenyebbé tette az udvart s május 8-ikán két havi fegyverszünet köttetett, melyet József király május 11-ikén szentesitett s mely július 12-ikéig volt érvényes, később pedig július 24-ikéig meghosszabbíttatott.
A nagyszombati értekezletről és előzményeiről a közvetitő hatalmak követeinek naplója (1705 augusztus 27–1706 február 27-ig). Arch. Rakoczianum, II. oszt. II. 409–554.
Márczius végén Balogh István Pálfy seregét, mely a határ közelében állt, megkerülve, egész észrevétlenűl benyomúlt Ausztriába s ott Bécsig roppantúl pusztított. József király épen vadászgatott Laxenburg közelében, midőn a futó parasztságtól hallotta, hogy itt vannak a kuruczok. A királynak alig maradt ideje menekülni; vadászai közül a kuruczok nehányat levágtak s vadászsólymait is elvitték. Ugyanekkor Réthey György Stiriát dúlta.
A tavaszszal Vendome herczeg, ki ismerte a kurucz felkelés roppant jelentőségét Francziaországra, néhány franczia hajót küldött az Adriára, melyek Trieszt és Fiume táján a partvidéket oly czélból kémlelték ki, hogy egy franczia csapat esetleges partraszállására alkalmas helyet szemeljenek ki. A franczia hajók feltünése az Adrián roppant figyelmet keltett Bécsben s a magyarok közt, s mindenfelől azt beszélték, hogy nagyobb franczia had már tényleg partra szállt s a magyarokkal igyekszik egyesülni. Ez azonban nem történt s a franczia hajók ez útjának nem lett további következménye.
Ez értékes eredménynek látszott ugyan, de tényleg az alkudozások ép oly reménytelenek maradtak, mint voltak annak előtte. Eugen herczeg nem óhajtott, de nem is várt tőlük sikert. Pálffy János óhajtotta ugyan, de azt mondotta: ámbár istennél semmi sem lehetetlen, a béke mégis bizonytalan, „mert a mennyire egymástul voltunk kezdetben, úgy most is oly távol vagyunk”.* A ministerek engedékenységének igazi okát egy bécsi hadi tanácsos nyiltan megmondta Eugen herczegnek. Az udvart – irta – a katonai tekinteteken kivül főleg az birta az engedékenységre, hogy „a fegyverszünet közben a hatalom a lázadás fejeiről ismét a nemességbe s a vármegyékbe fog visszaszállani.”* Tényleg csak arra használta a fegyverszünetet, hogy titokban ily irányu kisérletet tegyen s a mozgalom vezéreit személyes engedményekkel nyerje meg. E czélból leküldte Rákóczihoz Bécsbe belebbezett feleségét, Amália Sarolta fejedelemnét, azután Wratiszláv grófot, végül nővérét, gróf Aspremontnét.* Az idegen közvetitők nyomban felismerték a czélzatot. Rossz néven vették az udvartól, hogy Rákóczit gyanúba igyekszik keverni a magyarok előtt, s előre megmondták, hogy ez sikerre nem vezet s csak a béke létrejöttét nehezíti. Ugyanekkor Bercsényinek, Forgáchnak, Bottyánnak, Bezerédynek s másoknak is tettek titkos ajánlatokat az átpártolás iránt. Egyedül Bezerédy tanúsított némi hajlamot, de utóbb ő is meggondolta magát.
Thaly Kálmán, A gr. Bercsényi cs. tört. III. 586.
Feldzüge des Prinzen Eugen, VIII. 48.
Ide vonatkozó okmányokat közöl Fiedler: Archiv für öst. Gesch. XLIV. E találkozásokat leirja Thaly, id. m. III.
II. Rákóczi Ferenczné.
Egykorú festmény ugyanott
Rákóczinak neje útján a császár Burgau grófságot, melyet birodalmi fejedelemséggé akart emelni, ajánlotta Erdélyért. Az ajánlatot Wratiszláv gróf volt hivatva támogatni. De tapintatlanúl járt el s Stepney jelentése szerint, kevésbbé igérettel, mint fenyegetéssel igyekezett hatni. Természetesen nem ért czélt, mire haragjában a császárt oly szellemben informálta, hogy ez már július elején a háború erélyes folytatását határozta el s a Rajna mellől 4 ezredet rendelt Magyarországba, „megtörni a fölkelés vezéreinek dölyfét”. Igy tehát a béketárgyalásoknak, melyek tulajdonképen csak június 13-ikán kezdődtek, meg kellett hiusúlniok, noha Stepney a magyarok békeföltételeit, két jelentéktelen pont kivételével,* mind elfogadhatóknak találta. Ezt megirta Londonba is, de megjegyzé, hogy a császári hadak sikerei a nyugati harcztéren ismét nagyon elbizakodottá tették az udvart, mely csakugyan bele sem ment a kiegyezés dolgába, hanem még a fegyverszünet kérdésén zátonyra juttatta. Hogy a tárgyalásokat folytatni lehessen, meg kellett a fegyverszünetet hosszabbítani. Ezt pedig a császár megtagadta. Hasztalan siettek hozzá az idegen követek. József épen akkor udvari ünnepélyeket rendezett s napokon át szóba sem állt velük. Csak július 14-ikén fogadta Rechteren grófot, de nyomban kijelentette, hogy a fegyverszünetet nem hosszabbítja meg, különben a hadműveletekre alkalmas nyári idő kárba vész. Az udvar csak úgy akart a fegyverszünet meghosszabbításába egyezni, ha Rákóczi azt az Erdélyről való lemondással vásárolja meg. Erre azonban a fejedelemnek annál kevésbbé lehetett oka és kedve, mert a ministerek maguk sem tagadták, hogy Erdélyben a császári sereg az éhenhalással küzd. A közvetítő hatalmak az udvar kivánságán nagyon megbotránkoztak tehát s azt mondották, hogy ez is bizonyítja, hogy nem békés úton, hanem fegyverrel akarja az ügyet elintézni. „Szabad országból való embernek – mondották – fáj nézni a tervezett leigázást.” Bécsben csakugyan nem beszéltek másról, mint a magyaroknak tűzzel-vassal való kiirtásáról s a harczkedvet fokozták a kedvező jelentések, melyek a nyáron az olasz harcztérről érkeztek.* Az idegen követek sürgetésére azonban a császár Aspremont grófné útján még egy próbát tett Rákóczi személyes megnyerésére. „Fehér lapot” küldött vele neki, hogy azt irja rá, a mit akar, csak az erdélyi fejedelemségről mondjon le. Rákóczi hosszú és nehéz belső tusa után ez áldozatot is kilátásba helyezte. Le akart mondani Erdélyről, csakhogy nem a fegyverszünet, hanem végleges kiegyezés esetén s már elkészítette a rendeletet, mely az országot Szécsénybe hivja, hogy az Erdélylyel kötött szövetséget felbontsa. E közben azonban a császár megtagadta a fegyverszünet meghosszabbítását, noha a közvetítők folyton értesítették, hogy a kiegyezés biztos s a magyarokat a legbékülékenyebb szellem vezeti. Július 22-ikén a nagyszombati értekezlet, július 24-ikén meg a „száz napi fegyverszünet” véget ért. A közvetítő hatalmakat az udvar eljárása a legnagyobb mértékben felháborította. „Denique azt akarják, – mondták Bercsényinek, – a kötelet nyakatokba vessék s a mikor tetszik, megránthassanak”. „Igaz ügyetek van” – biztatták őket. De nemcsak előttük tettek ily nyilatkozatokat. Mikor Nagy-Szombatból, hol kilencz hónapot töltöttek, Bécsbe érkeztek, augusztus 1-én tisztelegtek József császárnál s az üdvözlő beszédben Stepney világosan jelezte, hogy a békemű meghiúsulásáért az udvarra kell a teljes felelősséget hárítaniok. Haza szintén ily értelemben irtak. „A mi brabanti és spanyolországi diadalaink – mondotta Stepney tették oly kevélylyé a bécsi udvart.” Rákóczi csakhamar az angol királynőhöz s a hollandi kormányhoz fordult s hangsúlyozva békeszeretetét, kérte őket, intézkedjenek, hogy a béke Magyarországban helyreállíttassék. Levele Londonban és Hágában egyaránt mély benyomást tett s az ott levő császári követeknek erős igazságokat kellett hallaniok. A hollandi kormány augusztus 18-ikán a császárhoz levelet intézett, melyben a tárgyalások újra felvételét s a Rajna mellől Magyarországba rendelt ezredek visszaküldését sürgette.* De bármennyire buzgólkodtak a tengeri hatalmak a béke érdekében, csakhamar oly esemény történt, mely teljesen meghiúsította törekvéseiket. Eugen herczeg szeptember 7-ikén Turinnál tönkre verte a francziákat s e győzelemmel eldöntötte a magyar kiegyezés sorsát. Nemcsak az udvarban juttatta végleg túlsúlyra az engesztelhetetlen irányt, hanem megbénította a tengeri hatalmak buzgalmát is. Minthogy Francziaország e győzelem után elvesztette katonai túlsúlyát, Anglia és Hollandia sem tulajdonított többé oly fontosságot a magyar kiegyezésnek, mint eddig. Nélkülük pedig a békeügy teljesen megakadt. Hasztalan intéztek József királyhoz augusztus 12-ikén a nádor és a többi labancz urak emlékiratot, melyben esdve kérték, folytassa a tárgyalásokat. „De nem kell ott magyar tanács” – mondotta keserüen egyikük.
A rézpénz beváltása s Rákóczi és Bercsényi külön megjutalmazása.
Mindez az 1706 júliusi követjelentések alapján: Arch. Rakoczianum, II. oszt. III.
Feldzüge des Prinzen Eugen, VIII. 11.
Gróf Aspremontné, Rákóczi Juliánna herczegnő, mint Diana.
Egykorú vizfestmény Erdődy grófné ónodi kastélyában. Az eredetiről másolta Cserna Károly
