X. FEJEZET. A trencséni vereség és következményei.
X. FEJEZET.
A trencséni vereség és következményei.
A trencséni vereség és következményei.
Az ónodi függetlenségi nyilatkozat hatása. A trón betöltésének kérdése. Miksa Emánuel és Ágost lengyel király trónjelöltsége. XII. Károly és a magyar ügy. Nagy-Péter czár. Rákóczi lengyel királyságának terve. A magyar-orosz szerződés. A svéd-orosz háború. A franczia szövetség megkötésének halasztása. Az udvar magatartása az ónodi határozat után. Erdély visszafoglalása. XI. Kelemen pápa brevéje. Keresztély Ágost szász herczeg primássá kinevezése. Az országgyűlés összehívása. A gyűlés lefolyása. A kiegyezés eszméjének visszautasítása. A vallási kérdés az országgyűlésen. A gyűlés szétoszlása. Heister fővezérsége. A nemzetiségek felbujtása. Rákóczí és a porosz király. A sziléziai vállalat terve. A trencséni vereség. Ocskay László árulása. Bezerédj kisérlete. Az általános bizalmatlanság.
A függetlenségi nyilatkozat Ónodon megtétetett, de egyszerű papirosdarab maradt, mig fegyverrel érvényre nem emelték. Rákóczi első sorban trónjelöltet keresett, mert, mint Bercsényi mondta, immár „meg kell lenni a gyűrűváltásnak”. Ismét Miksa Emánuelhez fordult, ki rég elveszté a saját országát s franczia földön élt, franczia zászló alatt küzdött. Főleg 1708-ban egyre sürgette Rákóczi a választót, fogadja el a koronát s jőjjön be az országba. De Miksa Emánuel azt felelte, hogy kalandokba nem bocsátkozhatik; csupán biztos siker esetén jöhet be s fogadhatja el a koronát. Rákóczi már jóval előbb Ágost lengyel királyhoz is fordult s általában bámulatos leleményességgel próbált szövetségeseket szerezni. 1706-ban török-svéd szövetséget igyekezett alakítani s követei fölkeresték a svéd királyt, a portát, a tatárokat. Konstantinápolyban ez évben igen biztató kilátásai nyiltak, mig Eugen herczeg turini győzelme el nem ijesztette a törököt a háborútól. Ekkor Rákóczi a svédekkel háborúban álló Ágost lengyel királyt próbálta XII. Károlylyal kibékíteni. Felajánlotta neki cserébe a lengyelért a magyar koronát.* Ágost nem fogadta ugyan el, sőt bejelentette Bécsben az ajánlatot, de a lengyel koronáról mégis le kellett mondania, midőn végre kibékült a svédekkel.
1705–6-iki diplomatiai tevékenységről adalékot nyújt Thaly Kálmán: Századok, 1873. és Majláth Béla: u. ott, 1886.
A külföldön általánosan azt hitték, hogy XII. Károly, mikor Ágost szász választóval békét kötött, neki igérte a magyar koronát, még pedig Rákóczi tudtával. XIV. Lajos nagyon megütközött a dolgon s azt mondotta, hogy nem lehet bizni olyan nemzetben, mely egyszerre a bajor választónak is, a szász választónak is ajánlja koronáját.* Tényleg XII. Károly nem tett ily igéretet Ágostnak, s Rákóczi csak azt az eszmét vetette föl, hogy svéd-lengyel-magyar szövetség köttessék s 6000 svéd jőjjön a magyarok segítségére. Károly azonban ridegen elutasította, habár a tervet XIV. Lajos is pártolta s figyelmeztette az erősen legitimista érzésű királyt, hogy itt nem lázadók megsegítéséről, mint a bécsi udvar állítja, hanem arról van szó, hogy ne engedjünk egy egész nemzetet szolgaságba sűlyedni, mert az osztrák ház nem akarja megtartani azon igéreteket, melyeket akkor tett, mikor a magyarok az ő birodalmának vetették alá magukat. Lajos azt ajánlta tehát, lépjen Károly szoros viszonyba a magyarokkal s a háború folyamán, vagy az általános békekötéskor támogassa érdekeiket.*
Recueil des instruct. dipl. II. 234.
Recueil des instr. dipl. II. 240.
)
Az ónodi gyűlés törvényczikkeinek záradéka.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról
Csakhogy a nemzetközi viszonyok minduntalan változtak. Mikor Ágost király kibékült a svédekkel, a háború egész terhe Oroszországra hárult, melylyel XII. Károly semmi áron sem akart megbékélni. Nagy-Péter czár, a ki még nem rég a bécsi udvarnak hadsereget ajánlott a magyarok leveretésére, most megváltoztatta politikáját, mert török hadüzenettől is félhetett. Konstantinápolyban a franczia követ egyre (1707) biztatta a szultánt, támadja meg a czárt, különben ez a császárral szövetkezik, kivel előbb-utóbb Törökországra veti magát. A czár égy ideig tényleg ilyesmit tervezett s megbizottja, Urbick útján Bécsben ajánlatot tett, hogy, ha a császár szövetkezik vele, 50,000 főnyi hadat bocsát rendelkezésére, s reá bizza, hogy a lengyel koronát akár Eugen herczegnek, akár Rákóczinak adja, ez utóbbinak cserébe Erdélyért.* De az udvar nem hitt a czár szavaiban, Svédországgal sem akart kikötni s kitérőleg felelt az orosz ajánlatra. Rákóczi lengyel királyságával azonban behatóan foglalkozott s (1707 július 8-ikán) a bécsi ministertanács kimondotta, hogy ő császári felségéhez nem illő ugyan, hogy Rákóczi lengyel király legyen; de nem árthat, ha császári hozzájárulás nélkül hajlandónak mutatkozik a lengyel korona elfogadására, mely esetre természetesen le kell magyar és erdélyi igényeiről mondania. Péter czár már előbb is érintkezésben állt Rákóczival s most, midőn látta, hogy Bécstől nem várhat semmit, közvetlenül vele kezdett tárgyalni* Általa akarta XIV. Lajost rávenni, hogy orosz-svéd békét – ez volt az orosz politika leghőbb vágya – közvetítsen. Hogy törekvéseinek megnyerje, felajánlotta neki a lengyel koronát, noha annak volt viselője, a svéd védelem alatt álló Leszczinszki Szaniszíó. Rákóczi elvileg hajlandó volt elfogadni a lengyel trónt, egyrészt mert senátorai ajánlották, másrészt mert meg akarta győzni Miksa Emánuel bajor választót, hogy komolyan és őszintén neki szánta a magyar koronát. Noha a svéd király értésére adta, hogy a ki a czár barátja, az Svédország ellensége, Rákóczi követe, Nedeczky Sándor szeptember 4-ikén szerződést kötött a czárral a lengyel korona elfogadása iránt. Erre Bercsényi nagy követség élén tisztelgett Varsóban Péternél, ki a legkitüntetőbben fogadta. Mindazáltal már ekkor kitűnt, hogy a czár ajánlatának nincs komoly alapja. A lengyel urak, még pedig olyanok is, kik Rákóczival személyes barátságban álltak, határozottan figyelmeztették Bercsényit, hogy tisztán a czár parancsára ajánlották fel a koronát a fejedelemnek, ki tehát ne számítson reájuk. Mindazáltal Bercsényi szeptember 21-ikén új egyezséget kötött, melyben Oroszország kötelezte magát, hogy Rákóczit megvédi a lengyel trón birtokában s oltalmába veszi Magyarország szövetséges rendeit. Ellenben Rákóczi megigérte, hogy orosz-franczia szövetség létrehozatalán fog dolgozni, s közvetíti XII. Károlylyal a békét. A szerződést deczember 10-ikén a czár Moszkvában végleg ratifikálta. Csakhogy e közben az egész alkú megdőlt. Rákóczi nem válthatta be igéretét, hogy XII. Károlylyal békét közvetít, mert a svéd király újra megkezdte az orosz háborút. Másrészt Bécsben ha nem is szövetséggel, legalább házassággal igyekeztek a czárt megnyerni s fiát Magdolna főherczegnővel akarták összeházasítani. Péternek, noha régebben nagyon óhajtotta, most nem tetszett az eszme s mivel ekkor még inkább attól kellett félnie, hogy a svéd-franczia befolyás a szultánnal is háborúba fogja keverni, azt kivánta, még pedig meglehetős kihivó modorban, hogy a császár támadó szövetségre lépjen vele, mely esetben természetesen a Rákóczival kötött szerződést egyszerűen semmisnek tekintette volna. Bármennyire óhajtotta ezt az udvar, a czárt mégis elutasította, mert attól félt, hogy ha vele szövetkezik, a szultán meg a magyarokat fogja segíteni. Igy tehát Rákóczinak kezében volt ugyan az orosz szerződés, de a legcsekélyebb hasznát sem vette, a lengyel korona megszerzését meg épen ama diadalok tették neki lehetetlenné, melyeket a czár később a svédeken aratott. Egyetlen támasza XIV. Lajos maradt, ki azonban a rég igért szövetséget ezután sem kötötte meg vele, sőt mivel a harcztéren egyre súlyosabb csapások érték, még azt a szerény segélyt sem birta többé pontosan fizetni, melyben a magyarokat eddig részesítette.
A bécsi értekezletek iratai alapján Noorden, id. m. II. 579.
Az orosz-magyar érintkezésekről (1705–11.) igen sok adat és okirat Nedeczky Gáspár „A Nedeczky-család” czimű rovatában.
Az ónodi gyűlés határozatához fűzött magas szárnyalású remények tehát egytől egyig hiúknak bizonyultak. A rendek megüresedettnek nyilvánították a trónt, de senki sem akart beleülni. XIV. Lajos nem kötötte meg az igért szövetséget, az orosz szerződés viszont a végzetes tévedések hosszú sorának lett kiinduló pontja. Ellenben azokra, kik eddig egyedül sarkalták őszintén és komolyan az udvart a kiegyezésre, a tengeri hatalmakra, az ónodi határozat leverően, elkedvetlenítőleg hatott. Jóakaratuk Magyarország iránt soha sem szünt ugyan meg, de nem gyakoroltak többé oly nyomást, mint eddig, az udvarra. Érezték, hogy immár nem illik a királyt egyességre ösztönözni azokkal, kik elszakadtak tőle.
Annál erélyesebben lépett föl az udvar, hogy bosszúját éreztesse s bebizonyítsa, hogy Magyarországban és Erdélyben egyaránt ő parancsol. Rabutin még 1707-ben visszaszerzé Erdélyt. 1708-ban Magyarországra került a sor. Mint az erdélyi labanczok a marosvásárhelyi, akképen a nádor és a többi urak az ónodi gyűlés határozatai ellen tiltakoztak s semmiseknek nyilvánították őket. A papságot az udvar szintén végkép el akarta a mozgalomtól vonni s XI. Kelemen pápával, kivel a legrosszabb viszonyban állt s kit fegyverrel kényszerített engedelmességre, mikor Eugen herczeg diadalai kezébe adták Olaszországot, 1707 szeptember 2-ikán a magyar papsághoz brevét intéztetett, mely szigorúan eltiltotta a felkelésben való részvételtől, különösen azonban attól, hogy új király választásában vagy kikiáltásában merjen résztvenni. A breve kárhoztatott mindent, a „mit a felkelők jog és törvény, a császár méltósága ellen” cselekesznek. Egyúttal emlékeztette a magyarokat, hógy egykor, polgárháború idején, a szentszékhez szoktak fordulni, mely mindig elhárította a veszélyt, s visszaállította a békét. Kövessék e példát s forduljanak ők is atyai szeretetéhez.*
Clementis XI. epistolae et brevia selectiora.
A legfontosabb következménye azonban az ónodi határozatnak az volt, hogy végre országgyűlés tartására kényszeríté az udvart. Hasztalan kérték eddig a nádor és a többi labancz urak az országgyülés összehivását, hasztalan állították e végből össze a sérelmeket, József király sem országgyűlést nem tartott, sem egyetlen sérelmet nem orvosolt, sőt ellenkezőleg, a régieket újakkal szaporította. Kollonics halálával (1707 január 20-ikán) nem Széchenyi Pál kalocsai érseket, a kiegyezés buzgó hivét nevezte ki primássá, hanem egy idegent, Keresztély Ágost szász-zeitzi herczeget állitotta a magyar katholikus egyház élére. A primás protestánsnak született, s csak 1689-ben tért át. Igy a protestánsok iránt sokkal mérsékeltebb magatartást követett, mint a többi magyar főpap, sőt a magyarok iránt is jóindulatot táplált. Mindazáltal idegen volt s kinevezésével az udvar a magyar törvények iránt kevés tiszteletet tanusított. Az országgyűlést sem törvénytiszteletből, hanem az ónodi gyűlés ellensúlyozására hivta össze.
Ez ügyben a labancz urak még az ónodi gyűlés előtt Bécsben értekezletet tartottak, mely azt ajánlotta, fogadja el a király az idegen hatalmak garantiáját, mint ősei ismételve tették, helyezze vissza Erdély fejedelmi székébe II. Apafy Mihályt, a béke helyreálltával vigye ki az idegen hadakat az ország belsejéből s csak egy részüket hagyja a határszéli várakban, de ott is magyar fővezénylet alatt, a vallásügyben pedig hajtassa lelkiismeretesen végre az 1681-iki törvényeket. Az urak lelkére kötötték, hogy ide vonatkozó elhatározásait még az ónodi gyűlés előtt hozza köztudomásra s ezzel ellensúlyozza Rákóczi törekvéseit. De a király csak az ónodi gyűlés után kezdett az országgyűlés eszméjével komolyan foglalkozni, mert valamely alkotmányos testülettel óhajtotta törvénytelennek nyilváníttatni az ónodi határozatot.
Novemberben a primás Pozsonyban ismét értekezett az urakkal. A megjelentek fölkérték a királyt, állítsa vissza a törvényes állapotot, még pedig az államélet minden ágában s különösen az adózás terén bánjék kiméletesebben a szegénységgel. József ezt sem teljesítette ugyan, de az országgyűlést 1708 február 29-ik napjára Pozsonyba mégis csuk összehivta. A közvélemény hidegen, bizalmatlanúl fogadta a legfelsőbb elhatározást. A „farsangi mulatság”-ra – igy nevezte Bercsényi a gyűlést – a kuruczok is meghivattak. De Rákóczi természetesen a detronizált uralkodó gyűlésén meg nem jelenhetett s hiveit is távolmaradásra intette. Annak azonban, ki mégis el akart menni, készségesen adott útlevelet. Csakhogy a királyi rendelet nem biztosított bántatlanságot azoknak, kik Pozsonyban megjelennek s országszerte az az aggodalom támadt, hogy a rendeket Pozsonyba akarják csalni s ott a kényuralom bosszújának kiszolgáltatni. Ez okból a mozgalomnak még mérsékeltebb elemei sem mertek Pozsonyba menni. Sőt néhány dunántúli vármegye tiltakozott a gyűlés ellen, a Rákóczihoz ragaszkodó törvényhatóságok meg egészen távol maradtak tőle. Ellenben megjelentek a főpapok Telekessy s két czimzetes püspök kivételével teljes számban, összesen huszonegyen, mig a káptalanok közül csak azok küldtek követet, melyek székhelye a császáriak kezén volt.
A grófok legnagyobb, a bárók tetemes része labancz levén, a főurak igen nagy számmal voltak Pozsonyban. A Pálffy, Illésházy, Czobor, Batthyány, Kéry, Draskovics, Nádasdy, Erdődy, Koháry, Keglevich, Széchényi, Szirmay, Pethő grófi nemzetségek mind labanczok voltak s a Zichyek közűl is csak egy kanonok hiányzott, a ki Rákóczi által akart püspök lenni. Volt jelen vármegyei nemesség is, csakhogy ezt nem a tulajdonképeni vármegye, hanem a várakba szorultak, a „labancz vármegye”, illetve a császári hatóságok küldötték. Képviselve volt 21 város, de kivétel nélkűl olyan, mely vagy a Dráván túl feküdt, vagy német kézen volt. Buda és Pest követei ez országgyűlésen jelentek meg másfél század után először.
József király személyesen készült az országgyűlést megnyitni, de minthogy a kuruczok minduntalan Pozsony körül portyáztak s egy izben a primást is megszalasztották, biztosaival nyittatta meg s vezette a tárgyalásokat, melyek zavaros folyamot vettek s végűl meddők maradtak. A rendekben, valamint az udvarban egyaránt hiányzott az a higgadtság, mely minden eredmény előfeltétele volt. Napirendre került a kuruczok kibékítése is, kikhez az országgyűlés bizottságot akart küldeni. A király egy ideig nem ellenezte az eszmét, de mikor a bizottságot meg kellett választani, április 2-ikán a leghatározottabban megtiltotta. Még zavarosabbak voltak a nézetek a vallásügyben, noha első sorban ennek engesztelékeny megoldásától függött minden megegyezés. De az ellentétek épen e kérdésben nyilvánultak a legridegebben.
A trencséni követek utasítása úgy szólt, hogy a protestánsok lázadók, pusztuljanak tehát az országból s ha kénytelenségből egy ideig még megtűretnek, később mindenesetre ki kell őket irtani.* Körülbelül ugyane nézeteket vallotta a főpapság, mely már 1706-ban arra kérte a királyt, helyezze vissza a vallásügyet az I. Ferdinánd korabeli állapotba, mikor még nem volt protestantismus. Egész okoskodása később is arra irányult, hogy folytatni kell az eddigi véres munkát, az irtó háborút az eretnekek ellen, mely kivánságát nem is vallási, egyházjogi, hittudományi érvekkel, hanem azzal okolta meg, hogy a protestánsok lázadók.*
Zsilinszky Mihály, Az 1708-iki pozsonyi országgyűlés története.
Zsilinszky, Vallásügyi tárgyalások, IV. 282–90.
Az udvar nem ment ugyan ily messzire, de fenn akarta az eddigi állapotot tartani. Ellenben a kevés számmal megjelent protestánsok az 1647-iki törvények alapján sürgették a vallásügy rendezését s visszakérték az azóta elfoglalt templomokat. De Wratisláw gróf kijelentette, hogy a császár a vallásügyben semmit sem fog engedni, mert a protestánsok vallásszabadsága igy is eléggé biztosítva van, a templomok visszaadásáról pedig szó sem lehet.*
Április-májusi dipl. jelentések alapján: Noorden, id. m. II. 422.
Az országgyűlés többsége legfeljebb „tűrt felekezetnek” akarta a két protestáns egyházat elismerni. E téren tehát üdvöset az országgyűléssel végeztetni nem lehetett, politikai törekvéseit viszont az udvar hiúsította meg. A rendek elismerték ugyan a Habsburgok örökjogát, ellenben alkotmányos kormányzatot kivántak, melyet ép úgy a külföldi hatalmakkal akartak biztosíttatni, mint Rákóczi. De József azt felelte, hogy ilyesmiről szó sem lehet, sőt június elején megtiltotta az országgyűlésnek, hogy a trónörökléssel, a német csapatok kiküldésével s Erdély bekebelezésével egyáltalán foglalkozzék.* Méltán mondotta Bartholdi porosz követ, hogy a király politikája még leghivebb magyar hiveit sem elégítheti ki, a kuruczokat meg egyenesen az ellenállás folytatására ösztönzi. Az országgyűlés valóban meddő is maradt s a rendek júniusban a pestis és a kuruczok elől egyszerűen szétfutottak. „Rákóczi dictaturája – irja egy modern külföldi történetiró fenköltebb tekintélyt nyert, a függetlenségi harcz az önfentartás harczává avattatott” a pozsonyi gyűlés s az udvar eljárása által. Bécsben tényleg egész ridegen kimondották, hogy engedményről, a sérelmek orvoslásáról szó sem lehet, mert Magyarország birtoka nemcsak hasznára nincs, hanem egyenesen ártalmára lesz a királynak, ha nem az erőszakra, a fegyverre támaszkodik* Ennek megfelelően ismét a véres Heister Szigbertet küldték le fővezérnek, ki már 1708 január 7-ikén irásban kérte a császárt és Eugen herczeget, hogy őt nevezzék ki Starhemberg helyére, mert ez állásra ő a legalkalmasabb; a magyarok rettegnek tőle, az örökös tartományok őt kivánják, az orosz udvarnak szintén kiváló kegyében áll s ott is szolgálatot tehet a császárnak.*
Dipl. jelentések alapján: Noorden, id. m. II. 423.
Dolfin velenczei követ 1708-iki jelentése: Fontes Rer. Austr. XII.
Arneth, id. m. II. 109.
Annak a hadviselésnek, melyet a ministerek Magyarországon immár folytatni akartak, csakugyan Heister volt igazi embere. Utasitásúl azt nyerte, hogy az erdélyi haddal, melynek vezetésében a beteg Rabutint báró Kriechbaum váltotta fel, lehetőleg együtt működjék s segélyével agyonnyomja a fölkelést. Ismét rendelkezésére adták a horvátokat, ráczokat s mindazt a dúló, fosztó népet, mely az országot sivataggá tette. Sőt ezúttal a Rákóczihoz annyira ragaszkodó oroszok, a ruthének közt is felkelést akartak támasztani. Ezt Hodermarszki József nevű pap már 1707-ben megindította. Hogy befolyását gyarapítsa, a király munkácsi püspökké nevezte ki s pénzzel látta el, hogy „a magyarok ellen hadat fogadjon és a Krajnákon való oroszságot felűltesse, hozván a császártól olyan szabadságot nekiek, valamint a ráczságnak vagyon adatva.”.* Palocsay Mihály s néhány nemes úr mindjárt hozzá csatlakozott s 1708 nyarán kezére játszotta Palocsát s Zborót. Alakított is egy csapatot s a mozgalom nem volt fontosság nélkül, mert az udvar biztatására Lubomirszki Tivadar lengyel herczeg is betört Sárosba. De kiverték Hodermarszkival együtt s az oroszok tömegei hiven megmaradtak Rákóczi mellett.
Palocsay György lev. Gróf Károlyi cs. Okltára, V. 575. Itt, valamint Bidermann „Gesch. der Gesammtstaatsidee” czimű művében e kisérletről további részletek találhatók.
Csatakép a kuruczvilágból.
Rugendas György Fülöp egykorú metszete után. A Lanfranconi-gyűjtemény példányáról
E közbén az apró harczok országszerte folytak s a hadjáratot Heister a Cobok mintájára azzal kezdte meg, hogy rendeletet adott ki, mely szerint a kuruczok felesége és gyermekei, kik királyi területen élnek; 14 nap alatt távozzanak, mely önkény ellen hasztalan tiltakozott az országgyűlés.*
Országgyűlési Napló. Közli Thaly Kálmán: Tört. Tár, 1896. 397.
Maga Rákóczi ez évben magas szárnyalású tervvel foglalkozott. Idegenbe, külföldre, még pedig, mint a porosz királynak irta, Morvába, Sziléziába, esetleg Csehországba akarta a háborút átvinni s e tartományok lakóit, melyeket a császár kemény kormányzata szintén elkeserített, fegyverre szólítani. A porosz király, noha a császárral szövetségben állt, rokonszenvezett az eszmével, melytől Rákóczi azt is remélte, hogy Miksa Emánuelben kedvet fog a korona elfogadására s az országba való jövetelre ébreszteni. De csak a következő télre tervezte a hadjáratot, s az időt addig a hadsereg újjászervezésének szentelte. Eger alatt ütötte fel táborát s ott akart maradni, mig a sziléziai vállalatba nem foghat. Mivel azonban keveseket avatott titkába, a többi hadtestek főtisztei zokon vették, hogy a fejedelem az ellenségtől távol vesztegel. Pedig nem tétlenűl tölté az időt, hanem szervezte haderejét s csakhamar, főleg gyalogsága, „soha ily szép és fegyelmezett nem volt”. De a panaszoknak, hogy lőtávolon kivül marad, a fejedelem végre nem birt ellenállani, hanem lassú menetben a Vág vidékére vezette hadát, ekkor is azzal az elhatározással, hogy csatába nem bocsátkozik, hanem a sziléziai vállalathoz tartja meg erejét. Már el is készítette a latin és német kiáltványokat, melyekben Szilézia népét fegyverre szólítja. Mihelyt azonban tábornokai közt volt, ezek rá igyekeztek venni, hogy az egész háború folyamán német kézen levő Trencsént támadja meg, melynek őrsége hir szerint a véginséggel küzdött. A fejedelem eleinte ellenkezett. „De – irja – mintha valami végzetszerű átok szállta volna meg az emléke”, a július 30-ikán Brezóban tartott hadi tanácsban Vay Ádámon kivül összes tábornokai a támadást sürgették. Rákóczi engedett, de mire Trencsén alá ért, azt a németek már ellátták eleséggel, Heister meg a vár fölmentésére sietett. A kurucz had, valami 15–16,000 ember, augusztus 3-ikán jól választott állásokban készen várta Heistert, kit ez annyira kihozott sodrából, hogy nem mert támadni, s Trencsén erődítményei közé készült visszahúzódni. De Pálffy állitólag Ocskay László útján értesült, hogy a kurucz hadállásnak leggyöngébb pontja a jobb szárny, mely rosszúl fegyelmezett s fölszerelt mezei katonaságból áll* Pekry Lőrincz vezetése alatt. Próbaképen megtámadta tehát, s noha az első pillanatban nem boldogult, utóbb a rosszúl vezetett kuruczokat csakugyan zavarba hozta. Rákóczi látva a bajt, Pandúr nevű lován a hátráló jobb szárny segitségére vágtatott. De egy vizmosáson átugratva, lova elbukott s nyakát szegte, a fejedelmet meg maga alá nyomta, úgy hogy nehezen birták alóla kihúzni. Arcza véres volt, mire a csapatok közt az a vakhir terjedt el, hogy megsebesült; mások azt beszélték, hogy meghalt vagy német fogságba jutott. Ebből csakhamar általános rémülés és futás támadt, melyet Rákóczi hasztalan próbált feItartóztatni. A vereség súlyos, döntő volt.* „Gyalázatosabb, nyomorultabb s következményeiben gyászosabb csatavesztés ennél soha sem” volt, kesergett Rákóczi* „Tiz-húsz mértföldnyire is szaladni, nem semmi”, mondta augusztus 14-ikén Bercsényi s attól félt, hogy „országos rémülés”* lesz a kudarczból. Csakugyan az lett. A legképtelenebb hirek keltek szárnyra s az ország minden részébe szétvitték a rémületet. Beszélték, hogy az egész kurucz had megsemmisült, hogy Bercsényi súlyos sebet kapott s vége van mindennek. Igazi panique ragadta meg a kedélyeket. Nemcsak azok az ezredek, melyek a csatában részt vettek, hanem a többiek is szétfutottak. Az általános zűrzavarban megkezdődött az árulás. Ocskay László német kézbe játszotta ezredét; ugyanezt akarta tenni 2000 emberével Bezerédy Imre, ki a nóta szerint addig kardját német hússal etette s maga valami 72 német tisztet ölt meg vitézi harczon. Immár ő is labancz akart lenni, de rajta vesztett, mert Esterházy Antal elfogta áruló tiszttársaival együtt.* A többi vezérek tervezett árulásáról szintén mindenféle kósza hir keringett. A gyanú még a hős Bottyánt sem kimélte, ki tényleg kétségbeesetten nézett a jövő elé. „Azt mondja, – irja róla Bercsényi augusztus 29-ikén – már nincs mihez biznia, ez mind eláll; ha nincs reménység külső hadhoz, kérjünk armistitiumot és béküljünk.”* Reá is ügyeltetett Bercsényi, mert – mint a fejedelem szeptember 12-ikén irta – „a mostani szerencsétlen conjuncturákban alig tudta az ember, kiben kell hinni; melyek még megmaradtak, szintén elkeseredtek.”
Thaly Kálmán, A trencséni csatáról. Hadtört. Közl. 1897. 150.
Thaly, Arch. Rakoczianum, VI. 31. közli Bercsényi levelét, mely szerint a szomszéd falvak lakói pár nap alatt valami harmadfél ezer magyar s 600 német holttestét temették el. 14 ágyú, 40 zászló s 450 ember jutott német kézbe.
Emlékiratai, 252.
Thaly, Arch. Rakoczianum, VI. 24.
Négy társával haditörvényszék elé állíttatott, mely halálra itélte őket. De csak Bezerédy és Bottka Ádám kerültek vérpadra, a másik háromnak Rákóczi megkegyelmezett.
Thaly, Arch. Rakoczianum, VI. 47.
Ocskay László tarsolya.
Eredetije Ocskay Mária bárónő birtokában
A szét nem futott katonaság kivetkeződött minden fegyelemből, panaszkodott és szidta vezéreit.* A tömegeket viszont az ónodi gyűlés által megszavazott adó keserítette el, mert – mint a fejedelem mondotta „még csak bikfalevelet is nem örömest ad a magyar parasztember, nem hogy pénzt adna morgás nélkül.* Szóval a trencséni csata utáni hónapokban végleg elgyöngült a mozgalom s a nemzeti ellenállás rohamos hanyatlásnak indult.
Id. m. II. 304–5. Rákóczi igen élénk képet ad a katonaság elégedetlenségéről.
U. ott, 323.
