XI. FEJEZET. A rohamos hanyatlás.

Teljes szövegű keresés

XI. FEJEZET.
A rohamos hanyatlás.
Rákóczi Egerben. A sárospataki tanácskozás. A porosz-angol-hollandi békeactio kudarcza. A pozsonyi országgyűlés befejezése. Rákóczi külföldi szövetségeinek megbízhatatlansága. Az ország pusztulása. A vármegyék jelentései az inség felől. A császári seregek diadalai 1709-ben. A felvidék elvesztése. Az 1710-iki hadjárat. A romhányi ütközet. Lőcse és Érsekujvár elvesztése. A Dunántúl német kézben. A felvidék megszállása. Eger feladása. Rákóczi visszahúzódása Munkács felé.
Heister e közben „kurucz vadászat”-tal, apró portyázással, hallatlan kegyetlenségekkel s még szörnyűbb fenyegetésekkel fokozta a rémületet. Diadalát kellően kiaknázni azonban nem tudta. Megvette ugyan Nyitra várát, de Érsek-Ujvár ellen nem boldogult s csak a vár közelében levő községeket pusztította el, a lakosokat meg a Vágon vagy a Dunán túlra költöztette, hogy az őrség ne élelmezhesse magát. Ellenben Pálffy, Ebergényi és Löffelholtz (kit a magyarok fakanálnak neveztek) tábornokok Trencsén és Turócz megyék fontosabb pontjait szállták meg s a Dunán innen immár a Garamig, nem pedig a Vágig terjedt a németek uralma. Az ország többi részeiben azonban 1708 végén nem igen változott az eddigi birtokállomány. Maga Rákóczi Egerbe húzódott s ott igyekezett hadait rendezni. Még mindig nem esett kétségbe s Bercsényi azon értesítésére, hogy a hadak szive újra fölbuzdult, egész lelkesedéssel felelte: „már tudom, hogy találkoztak oly magyarok, a kikkel lehet életemet hazám szabadságáért inkább feláldoznom, mintsem bujdosásra adnom kesergő, koporsómig gyászszal beborított fejemet”. „Helyre üti – folytatta – bátor, erős és eltökéllett sziv az eddig szitkozódó, morgó prédáló sokaságot.”*
Szeptember 2-iki levele u. ott, II. 311–12.
De a „szerencsétlen trencséni nap után – mint később maga mondotta – semmi sem sikerült többé”. A fejedelem deczember elején a senatorokat s a közeli megyéket Sárospatakra tanácskozásra hivta. A megjelentek egyébről sem beszéltek, mint a békéről, a mi a fejedelmet olyan nyugtalanná tette, hogy Károlyit felkérte, jőjjön Patakra s küldessen a Tiszán túli hadakkal követeket, a kik kijelentsék, hogy ragaszkodnak Rákóczi erdélyi fejedelemségéhez s az ausztriai háztól való elszakadáshoz s ha a vármegyék békülnének is, ők nem állanak el Rákóczi személyétől.* A békétől egyébiránt maga sem idegenkedett s a porosz királyt felkérte, vegyék rá szövetségesei a császárt, hogy Magyarországban néhány évi fegyverszünetet engedélyezzen.* Ujra az angol királynő diplomatiai segélyét kereste s törekvései támogatására igénybe vette a törvényhatóságokat. Követei számára velük szintén állíttatott ki meghatalmazást, melyben ők is kérik a külhatalmakat, hogy „hathatós mediatiojok által inducálni”* igyekezzenek a békét. Ügynöke Klement János* Jablonszky porosz udvari lelkészszel megjelent Londonban és Hágában. Marlborough herczeg 1709 tavaszán a legszivélyesebben fogadta s azt mondta: az a baj, hogy a magyaroknak Bécsben egyetlen barátjuk sincs; ezért nem kaphat Rákóczi békét. Vesztegesse meg tehát gróf Wratislávot s igy tegye hajlandóvá kivánságai teljesítésére. A követeket a ministertanács szintén a legszivélyesebben fogadta, de még sem hoztak egyebet szép szónál, mert a császár kijelentette, hogy idegen közvetítést nem fogad el többé, hanem forduljanak az elégedetlenek az országgyűléshez.
Deczember 1-én kelt levele id. h. II. 370.
Tört. Tár, 1982. 155.
A hajdúvárosok által 1709 ápril 30-ikán aláirt és megpecsételt utasítás: Varga Geiza, Hajdumegye leirása, 55–56.
Diplomatiai iratai: Fontes Rer. Austr. Dipl. XVII. Klementről Szalay László: Századok, 1870.
Minthogy a szövetséges hatalmak közt már ekkor folytak eszmecserék a jövendőbeli béke feltételeire nézve, különösen Eugen herczeg sürgetésére a császár kimondotta, hogy Rákócziról szó sem lehet a nemzetközi béketárgyalásokban, mert a magyar kérdés a császár házi ügye. Arra a hirre pedig, hogy Londonban és Hágában nagyon szivélyesen fogadták Rákóczi követségét, az udvar azzal felelt, hogy az 1709 júniusban újra megnyilt pozsonyi országgyűlés végzéseit, noha azok egyebek közt Rákóczit és Bercsényit, mint a haza ellenségeit proscribálták, nem szentesítette, Heisterrel meg folytattatta a kegyetlenkedést, ki a kegyelmi igéreteket ismét nem tartotta meg. Igy akarta a külföldnek megmutatni, hogy ő Magyarország ura s idegen államnak nincs köze a magyar kérdéshez.
A császár szövetségeseinél azonban Rákóczi legalább őszinte jóakarattal találkozott. Ellenben Francziaország igen kevéssé támogatta, a szultánt meg hasztalan figyelmeztette, hogy utoljára kéri segélyét, mert a magyarság ereje mindinkább kimerül s ha a porta fel nem használja az alkalmat, a magyarok leveretnek, pedig akkor Törökország kerül sorra. De a legcsúfosabban Ágost lengyel király s Nagy-Péter czár bánt vele. A czár 1707 óta irásbeli kötelezettségeket vállalt Rákóczi irányában. Csakhogy a szerződés nem akadályozta abban, hogy a magyar fölkelés leverésére újra fel ne ajánlja hadait az udvarnak, ha ez vele a svédek ellen szövetkezik. Péter egy milliónyi kölcsönt s 12,000 embert, Ágost 12 lovasezredet akart a magyarok ellen a császár rendelkezésére bocsátani. De József kerülte a svédekkel való összetűzést s elutasítólag felelt.
Mindazáltal Rákóczi orosz részről ezután sem kapott segélyt, az ország maga meg annyira kimerült, olyan inségre, szegénységre jutott, hogy a hadviseléshez szükséges eszközöket nem bocsáthatta rendelkezésére, sőt az adót sem fizethette. Már 1708-ban jelentette haza a velenczei követ, hogy az öt évi háború annyira elpusztította az országot, hogy 50 év alatt sem fogja kiheverni.

Csatajelenet a kuruczvilágból.
Rugendas György Fülöp egykorú metszete után. A Lanfranconi-gyűjtemény példányáról
Ezzel igazat mondott. Azok a Dunán inneni és túli vidékek, melyek a háború állandó szinhelyéűl szolgáltak, sivataghoz hasonlitottak. De végtelen nyomorba sűlyedtek a felsőmagyarországi vármegyék is, noha az ellenség vagy épen nem vagy kevésbbé bántotta őket. „Sir, jajgat a szegénység – irja Ugocsa – hogy már tehenét is elcserélte, gyermekét tejtől megfosztotta s már az ökröt, kiki maga cserélt, azt sem veszik el tőle, hanem csak pénzt kérnek.” „Futófélben vagyunk, a sok rendbeli adózás rajtunk” – kesereg a vármegye.* Közép-Szolnok kijelentette, hogy tudatában van azon kötelességnek, hogy mindenét feláldozza a hazáért. Teszi ezt évek óta, de ma már nincsen mit áldoznia, mert „vármegyénknek nagyobb része vetetlen maradott”, sőt a kik vethettek is, „gaznál egyebet ez idén nem arattanak”. „Arra jutottak – folytatja – szegény lakosaink, hogy minden órán gyalázatos koldulással kényszerittetnek éhenhalástól életeket megváltani.” Mikor Károlyi Sándor figyelmeztette Máramaros vármegyét, hogy tisztei nem elég buzgalmat fejtenek ki az adó behajtásában, a vármegye azt felelte, hogy összes tisztei „a publicumban való éjjeli-nappali munkájokat testek roncsolódásával, életek röviditésével úgy folytatják, hogy abban soha megszűnés nincsen”.* Nem bennük van a baj, nem a tisztek hanyagsága, hanem „a szegénységnek tehetetlensége” miatt nem folyik be az adó. „Annyira jutottak már szegény lakosink – folytatja a vármegye – hogy meg nem adhatván quantumikat, executióval mennek tiszteink s merő tyrannusi formában füstre köttetvén a lakosokat, félholtan bocsáttatják el, mégis semmit sem vehetnek rajtok.”*
1708 május 26-iki fölterjesztése a gróf Károlyi család budapesti levéltárában. E levéltár 1708–11-iki gazdag anyagába nem nyerhettem betekintést, mert ez az anyag az oklevéltár szerkesztőjénél van. Csak néhány itt maradt iratot használhattam Éble Gábor levéltárnok úr szivességéből.
Deczember 29-iki felterjesztése a gróf Károlyi-család budapesti levéltárában.
A megye 1708 augusztus 2-iki felirata u. ott.
„Annyira megterheltetett a szegénység, – irja Ugocsa* – hogy éhel halásra jutott, a mint is sok helyek már az oroszok és oláhok között tengeri csokánból és mogyorófa barkából sűlt kenyérrel élnek.” E miatt az oláhok és oroszok majd harmadrésze, de sőt a magyarságnak is a java felszedvén gyermekeit, Lengyelország felé, annak széleiben recipiálta magát s a falvakban 2–3 ember maradt, úgy hogy a földművelés szűnő félben van. Kraszna vármegye* kijelentette, hogy a lakosságnak épen semmije nincs s így nem élelmezheti az ott elszállásolt csapatokat, hanem inkább elbujdosik, „a minthogy már szintén pusztán maradott, romlott vármegyénk pusztái nyilván bizonyítják.” Fokozta a nyomort az 1708–9-iki szörnyű tél, az óriási hideg és havazás, minek „mását az emberek oly könnyen nem látták, nem hallották”. Különösen januárban volt oly dermesztő hideg, hogy az égi madarak megszámlálhatatlan mennyiségben fagytak meg. S mintha mindez nem lett volna elég, török területről, hol már 1707-ben mutatkozott, 1708-ban Aradon és Csongrádon által átcsapott hazánkba a pestis, a rettenetes „gugahalál”, mely az Alföldről csakhamar országszerte megtette romboló körútját. Himlő és hagymáz is fogyasztotta a népet, de a pestis 1709–10-ben példátlanúl elhatalmasodott s oly mérveket öltött, hogy sok falu egészen kihalt, néhol meg csak 2–3 ember maradt meg. Debreczenben 1200, Pozsonyban a lakosságnak csaknem fele, Komáromban 4000, Kis-Szebenben 2278, Lőcsén 4000-nél több, Iglón s három más szepesi városban 7087* ember halt meg s az egész országban az 1708–11-iki pestis áldozatainak száma hivatalos adatok szerint több volt 300,000-nél. Az állami és társadalmi rend teljesen fölbomlott s a nép a templomokba sem gyűlhetett istentiszteletre. Az emberirtást rettentő marhavész kisérte s az általános romlás közepett a nemzeti ellenállás végképen megtörött, úgy hogy az 1709 és 1710-iki küzdelem már csak kinos végvonaglás.
1709 márczius 20-iki felterjesztése u. ott.
1709 ápril 10-iki felirata u. ott.
Sváby, Szepesvármegye tört. II. 244.
Rákóczi roppant erőlködéseket tett, hogy új sereget állítson talpra. De egyrészt egész táborok estek a pestis áldozatáúl, másrészt a felszereléshez szükséges sokféle készlet, posztó, fegyver, lőszer beszerzése már nagyon nehezen ment, mióta Árva és Trencsén vármegyék német kézbe kerültek s a mozgalom fő közlekedési útja az iparos külfölddel elzáratott. 1709-ben Heister, Pálffy és Erdélyből Kriechbaum tábornok egyre előre nyomultak s sok fontos helyen kivül a bányavárosok is német kézbe kerűltek. Bercsényi, ki augusztusban „egy tarisznya néppel” Ajnácskőben állt, azt sem tudta, hová húzódjék a közeledő ellenség elől. „Ime, mondja – csak egy securus helyünk sincs, Kassa 10 mértföld, Egerben pestistől, a Tisza mellett rácztól, Sárosban Szepesből, Tiszántúl Erdélyből*” fenyeget a veszedelem. 1709 októberben Heister Szepesbe tört s a mindig hű felső-magyarországi városokat fenyegette. Kassa kivételével a többi ötnek erődítményei kevéssé voltak védhető állapotban s Rákóczi a polgárságra bizta, hogy nyilt városoknak nyilvánítsák magukat. De mindnyájan azt felelték, hogy védekezni akarnak s őrséget, hadi szert kértek a fejedelemtől. A gyönge Késmárkot azonban Heister csakhamar megvette s noha kegyelmet biztosított mindenkinek, Lányi Mártont, Kray Jakabot és Toperczer Sebestyén szijgyártót, ki vitézűl részt vett a küzelemben s meg is sebesült, kivégeztette. Kray mint fegyverszállitó és diplomata szolgálta Rákóczit. Lőcséről menekült Késmárkra, hová épen egy nappal a város átadása előtt érkezett. Igy kerűlt a németek kezébe s lett a nemzeti ügy vértanúja. Noha Lőcse vitézűl ellenállt, az ellenség immár a felvidéken is megfészkelte magát.
Thaly, Arch. Rakoczianum, VI. 298.
Az 1709-ik év vége felé Bercsényi azt mondta: „Már most nincs mit félnem rosszabbat, azért várom a jót.”* De hasztalan várta. Az udvar 1710-ben végcsapást igyekezett a mozgalomra mérni. Ismét Heistert nevezte ki fővezérnek s az Eugen herczeg elnöklete alatt tartott hadi tanács azt tűzte ki feladatává, hogy együttműködve az erdélyi haddal, folytassa az előnyomulást s Érsek-Újvár, Eger, Szolnok, Kassa, Lőcse, Eperjes várakat és városokat vegye meg.
Id. m. II. 243.
Rákóczi szét akarta törni a vas övet, melybe a németek szorították s 1710 januárban maga ragadta meg az offensivát. Kemény téli időben megkezdte az előnyomulást s január 22-ikén Vadkerttől délkeletre, Romhánynál az ellenségre vetette magát. De noha a harmadfél ezer németből s 500 rácz-labanczból alig 500 maradt épen,* a támadás meghiúsult, mert megnyerni a csatát „nem oly tiszteknek való feladat volt, – irja a fejedelem – mint az enyéim”.* Rákóczi a közelben álló Károlyi seregéhez húzódott s mint mondja, csak ezután ismerte meg Károlyi sokoldalú tehetségét és hasznavehetőségét. Ez márcziusban részletes emlékiratban terjeszté eléje nézeteit, hogyan lehetne a szorongatott Érsek-Újvárt, melynek egész vidéke már német kézben volt, eleséggel ellátni.* Károlyi a tervet nemcsak megfogalmazta, hanem nagy ügyesen végre is hajtotta s az ellenséges földön át bejuttatta az eleséget a várba. Csakhogy Esterházy Antal, a parancsnok, nem tudott gazdálkodni s Rákóczi annyira elkeseredett iránta, hogy fogságra akarta vettetni.* Mindazáltal Újvár még egy ideig tartotta magát, ellenben Lőcse még 1710 elején elveszett. A fölvidék e főfontosságú helyét Löffelholtz tábornok egész télen át vívta, de a polgárság s a Rákóczi őrsége Czelder Orbán vezetése alatt a legnagyobb elszántsággal védekezett. Csakhogy báró Andrássy István, a kuruczok szepesi tábornoka, titkos alkudozásba lépett az ellenséggel, hogy Lőcsét, Szepesvárt, Palocsát és Krasznahorkát kezére játszsza. Löffelholtznak azonban más titkos összeköttetése is volt a városban s ez az ismeretlen áruló január 19-ikén éjjel a nagy lőportornyot fölgyújtotta s levegőbe röpítette. A robbanás rengeteg kárt okozott s a falakon is erős rést ütött, melyet azonban az elszánt védők nyomban betömtek. Mindazáltal Andrássy és társai lassankint megpuhították a polgárságot, mely kész volt Löffelholtzczal tárgyalásokat kezdeni, mi végből a tábornok a városba, ez meg a német táborba tuszokat küldött. A polgárság Czeldert és Duprez alezredest, a városban levő huszárezred parancsnokát, küldte ki. Ez utóbbi flandriai származású kalandor volt, ki a jó időkben vitézűl szolgálta Rákóczit, most azonban csak saját magára gondolt. A német táborban Löffelholtznak azt a bizalmas ajánlatot tette, hogy kezére játszsza a várost, ha őt jelen állásában ezredével együtt császári szolgálatba veszi át, az őrségnek s a polgárságnak pedig kegyelmet biztosít. Löffelholtz megkötötte az alkút s Czeldert magánál tartva, Duprezt visszabocsátotta a városba. Az áruló hamar megnyerte tervének ezredét s az őrség nagy részét, mely egyszerűen megnyitotta a kapukat, mire Löffelholtz február 13-ikán hirtelen bevonult a városba. A németek megjelenése olyan váratlanúl történt, hogy a polgárság azt hitte, hogy valami földalatti folyosón, melyet asszonyi kéz nyitott meg nekik, jutottak be.*
Id. m. III. 12.
Emlékiratai, 269.
Közli Thaly: Hadtört. Közl. 1895. 440–49.
Márczius 12-iki levele; Thaly, Arch. Rakoczianum, III. 64–65.
Löffelhottz eredeti jelentése (Feldzüge, XI. 496–98.) teljesen tisztázza Lőcse átadásának ügyét. A németek a nyitott kapukon át jutottak a városba s nem a lőcsei fehér asszony hivta be őket, mint a helyi monda hirdeti.

Andrássy István aláirása 1708 február 5-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Igy a fölvidék egyik legerősebb bástyája már a télen, a dunáninneni részek fővára, Érsek-Újvár meg szeptemberben a németek kezébe jutott, kik innen is, a felvidékről is teljes erővel vetették magukat a még hódolatlan vidékekre.
Károlyi még egyszer a végső kétségbeesés eszközéhez próbált folyamodni s megparancsolta „minden városi, falusi biráknak s lakosoknak életek s jószágok elvesztése és helységeknek porrá tétele büntetése alatta, hogy mihelyt meghallják, hogy az ellenség az Ipolyon átkelt, minden helységbeliek lakó helyökből kibontakozzanak, egész jószágokkal együtt a Mátrán által erre a Tisza mellékére takarodjanak s az ellenséget lakó helyekben be ne várják”.* De a parancsnak senki sem engedelmeskedett többé s az ellenség Pestmegye egész területét megszállta. A Dunántúl is hasztalan énekelték:
Hornyik, id. m. IV. 211–12.
Mikor virrad megint hej! olyan szép idő,
Hires Bottyán hirét,
A Bezerédyét
Egekig emelő, egekig emelő?
Balogh Ádám nevét,
Vitéz kuruczokét
Feltündököltető, feltündököltető?*
Thaly K. Adalékok, II. 194.
Bottyán és Bezerédy már örök álmukat aludták, Balogh hónapokon át csodálatos elszántsággal küzdött ugyan, de október 29-ikén harcz közben elfogták.* Ezzel az ország e része is végleg német kézbe kerűlt.
Előbb Eszékre, azután Budára szállitották s ott fejét vették.
Őszszel a császáriak mindenfelől előnyomúltak. Kassa, Ungvár és Munkács kivételével a legtöbb felvidéki vármegyét a Hegyaljával együtt megszállták. Eger vára deczember 1-én Rhédey Ferencz, előbb császári tiszt* árulása következtében szintén megnyitotta kapuit. Ekképen „napról napra mélyebben szorultunk – irja Rákóczi* – azon szögeletbe, melyet a Tisza és a Beszkéd hegyek képeznek, s melynek alapja Munkács”, vagyis a mozgalom visszanyomatott oda, honnan kiindult.
Pálffy deczember 15-iki levele. Arneth, id. m. II. 155. és 480.
Emlékiratai, 282.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages