XIII. FEJEZET. József király halála. A szatmári béke.

Teljes szövegű keresés

XIII. FEJEZET.
József király halála. A szatmári béke.
A fejedelem távozásának következményei. Károlyi Sándor. A kurucz tábor hangulata. Pálffy János Rákóczi távozásáról. A fegyverszünet felbontásának veszedelme. Károlyi és Pálffy márczius 14-iki találkozása. Károlyi Sándor hűségi esküje. Lengyelországi útja. Utolsó találkozása a fejedelemmel. Rákóczi reményei. A kiegyezés sorsa Károlyi kezében. A fegyverszünet meghosszabbítása. A debreczeni öt pont. A rendek követsége Rákóczihoz. A czár igéretei. A huszti gyűlés összehivása. I. József halála. A trónváltozás hatása a kiegyezésre. Eleonora regens-császárné. Pálffy visszahivatása. A szatmári gyűlés összehívása. Pálffy tiltakozása visszahivatása ellen. Károlyi érintkezései a bujdosókkal. Rákóczi utolsó kisérlete a béke meghiusítására. Tiltakozó levelei Károlyihoz és a rendekhez. A szatmári gyűlés. A békeszerződés. A kis-majtényi eskütétel. A kurucz tábor szétoszlása. Munkács meghódolása. A magyar rendek követei Bécsben. A béke szentesítése. A bujdosók Lengyelországban. Rákóczi tiltakozása a béke ellen. Az oroszba vetett reményeinek kudarcza. A Rákóczi-féle emigratio. Rákóczi emléke a nép szivében. Károlyi Sándor hazafiúi missiója, A szatmári béke következményei.
II. Rákóczi Ferencz fejedelem ekkor látta utóljára hazáját. Itt hagyta hiveit olyan időben, midőn az ellenség minden felől szorongatta őket s midőn távozása olyan jelleget öltött, mintha elválasztaná a maga ügyét az övéktől. Természetesen felmerült tehát a gondolat, hogy az itthon hagyottak is elválasszák a maguk sorsát a menekültekétől s mindenki úgy próbáljon a végveszedelemből kijutni, a mint épen tud. Károlyi Sándor, kire Rákóczi a mozgalom vezetését átruházta, nem így gondolkodott, hanem újabb kisérletet tett, hogy haza hozza a fejedelmet, kinek személyéhez őszinte vonzalom fűzte. Tudták már Bécsben is, hogy Károlyit nem lehet árulásra csábítani s még februárban azt hiresztelték róla, hogy Bercsényi és ő a végletekig akarják a küzdelmet folytatni. Azt mondották tehát, hogy ez a két ember ne is reméljen kegyelmet az udvartól.* Mindazáltal Károlyi ekkor már belátta, hogy a harczot folytatni lehetetlen, s csak a békés kiegyezés mentheti meg a magyarságot a végromlástól. Hajlott a megegyezésre, mert rá kényszerítették a viszonyok. Itt maradt egyedül az elégedetlen, megfogyott hadakkal, melyek zsoldjáról, élelmezéséről s másnemű szükségleteiről semmi gondoskodás nem történt s melyektől Rákóczi azt kivánta, hogy vagy csatát koczkáztassanak vagy vándoroljanak ki a bizonytalanba, a külföldre. A katonák azonban sem harczolni, sem hazájukból távozni nem akartak. Amazt czéltalannak tartották, attól meg, hogy 20–25,000 magyar itt hagyja szülőföldjét, melyben atyáinak csontjai porladtak, itt családját, rokonait, birtokát, mindenét, – méltán visszariadtak a tömegek. Károlyi köztük maradt, hallotta panaszaikat, kesergő bánatukat, látta a mindenütt hevesen nyilvánuló béke-vágyat s ebben a környezetben, ebben a légkörben máskép itélte meg a helyzetet, mint a lengyel földön levő Rákóczi. De ekkor is vele, általa kivánta a viszályt megoldani. Pálffy ismételve hivta magához értekezletre, de a fejedelem tudta nélkül Károlyi még márcziusban sem akart vele tárgyalni. Ismét Munkácsra ment, hol Sennyey és Vay újra biztatták, hogy felhatalmazásához képest folytassa Pálffyval az alkút. Az ő tanácsukra Debreczenbe indult tehát, hogy ott a fegyverszünet meghosszabbítását kérje. Ez útjáról szintén eleve értesítette Rákóczit. Ekkor Pálffy már megkapta Bécsből a meghatalmazást, hogy Rákóczival megegyezhet. Annál inkább megütközött tehát, midőn megtudta, hogy a fejedelem Lengyelországba huzódott. Ezzel maga is kompromittálva volt, hisz első sorban az ő biztatására adta meg a király a kellő felhatalmazást. Most ez kezében volt, ellenben Rákóczi messze külföldre vonult. Hallani sem akart tehát többé a fegyverszünetről, hanem teljes erővel folytatni készült a háborút, mert, mint mondá, a kuruczok csak ámítják, csak bolondítják s engedékenységét arra használják, hogy időt nyerjenek. Ha tehát Károlyi csakugyan komolyan óhajtotta a kibékülést, erre nézve komoly kezességeket is kell nyujtania. Ezt Pálffy ismételve hangsúlyozta s azt követelte tőle, vállaljon legalább személyesen kötelezettséget, hogy visszatér a király hűségére, ha Rákóczi tovább is vontatni akarja a dolgot. Az adott helyzetben ez az érvelés kifogástalannak látszott s mint józanúl gondolkodó, a tényleges viszonyokkal számoló reálpolitikus Károlyi meghajolt a kényszerűség előtt. A mit eddigi találkozásaikon mindig megtagadott, azt most megtette s márczius 14-ikén – természetesen titokban – hűséget fogadott a királynak. Jutalom, bér s olyan kegyek hajhászata, minőket egykor Teleki Mihály kikötött magának, az illető okiratban* nem fordul elő. Károlyi visszatért a király hűségére, hogy őszinte kibékülési szándékáról biztosítékot adjon s további 12 napi fegyverszünetet kapjon, mely alatt visszahozhassa. Rákóczit Lengyelországból. Nyomban oda sietett tehát, de a fejedelmet olyan környezetben találta, mely bizva az orosz igéretekben, nem akart megbékülni, hanem azt ajánlotta, fogassa el, ölesse meg Károlyit. A fejedelem nemes szive elútasitotta ugyan az oktalan eszmét, de elútasította Károlyi békeajánlatait is. Már előbb (márczius 21-ikén) megirta neki: „Látom, hogy a bécsi udvar csak subjugálni kivánja nemzetünket, melyet ha csalárdsággal véghez vihetne, inkább akarná, mintsem erővel.” A béketárgyalásokat is ily csalárdságnak vette s hallani nem akart róluk. „Ez oly végső resolutiom, folytatja, „melytől csak a halál választ s nincs oly nyomorúság, vagy rabság, a mely elmémben habozást okozzon.” „Valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagulásért vettem föl, úgy a nyomorúságok félelmétől azt el nem hagyom.” Ily hangulatban találta Károlyi, ki természetesen nem birta többé rá venni, hogy térjen vissza az országba.
A porosz követ 1711 február 21-iki jelentése. Tört. Tár, 1882. 165.
Közli Thaly Kálmán: Századok, 1887. 466–67.
Károlyi leverten indult haza. Itthon a fejedelemtől újabb levelet vett, meg ne kösse az alkút, mert olyan feltételeket, minőket Pálffy ajánl, már a gyöngyösi első értekezleten 1704 elején kináltak, azóta pedig 8 év telt el s megszámlálhatatlan ezerek vére omlott. Ez igaz volt, csakhogy hasztalan omlott. A gyöngyösi tanácskozáskor az ország legnagyobb része Rákóczié, ellenben most a németeké volt, a nép meg a nyolcz évi nehéz tusában végkép kimerült s azt hangoztatta, hogy minden áron meg kell alkudni, mert a legrosszabb alkú is jobb a fegyveres legyözetésnél. Ily körülmények között Károlyinak feladatát világosan megszabták a körülmények s nem volt oka visszariadni Rákóczi ama szavaitól: „A kegyelmed lelke adjon számot érette, a melyet bizonyára nem Pálffy, nem is egy császár széke elé czitálok én, az egész magyar ontott és ontandó vérrel együtt, de az eleibe, a ki előtt nincs titok”.*
Thaly Kálmán: Századok, 1870. 600–602.

Károlyi Sándor hűségi esküje.
Eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
Arról, a mit megkezdett, bátran tehetett számadást az örökkévalónak. Ha Rákóczi itthon van, bizonyára úgy cselekszik ő is. De minthogy idegenbe vitte végzete, immár Károlyi vette kezébe a kiegyezés ügyét s a mihez egyszer hozzá fogott, azt el is végezte a maga és nemzete üdvére, sőt egyenesen Rákóczi és a távollevők érdekében is, kikről sohasem feledkezett meg, kiket részesíteni kivánt mindazon kedvezményekben, melyeket az itthon levőknek és önmagának juttatott.
Haza érkezve április elején nyomban munkához látott, vagyis a saját kezébe vette a békeügyet, melyből Rákóczi önként kivonta magát. Nem cselekedhetett másképen, mert itthon a katonai helyzet végkép reménytelenné vált. Ez időben valami 3-4 vármegyén s néhány váron kivül egész Magyar- és Erdélyország a király kezén volt, kinek 52,000 embere* állt készen, hogy vérbe fojtsa a mozgalmat. Ezzel szemben Károlyi, Károly és Szatmár vidékén valami 7-8000 embert talált. Szétszórva a várakban s másutt még nagyobb tömegek álltak,* de teljes bomlásban, zsold nélkül, rosszúl élelmezve, elcsüggedve s hőn várva a békét.
Az angol követ 1711 február 14-iki jelentése Arch. Rakoczianum, II. oszt. III. 483.
Thaly Kálmán a szétszórt hadak számát valami 30,000 főre becsüli.
Károlyi első feladatának a fegyverszünet meghosszabbítását tekinté, melynek folyamán a békeszerződést meg lehessen állapitani, mert általános, mindenkire kiterjedő s az ország alkotmányos jogait is biztosító egyezséget akart, melyet annak idején az országgyűlés beczikkelyezhessen, mint a bécsi és linzi békeokmányokkal történt. Pálffy engedett sürgetéseinek s a megegyezés alapjai azon okiratban tétettek le, melyet április 4-ikén Debreczenben állított ki s melyben mindazon erdélyieknek és magyaroknak, kik hűségeskűt tesznek, teljes kegyelmet és jószágaik visszaadását biztosítja. Az öt pontból álló „finalis resolutio” első, legterjedelmesebb pontja Rákóczira vonatkozik. Kimondja, hogy összes jószágait és Bécsben levő gyermekeit visszakapja, szabadon lakhatik akár Magyar-, akár Lengyelországban, mihelyt a hűségeskűt leteszi* Magáról az ország szabadságairól nem tesz említést az okmány, melyet Károlyi Szatmárt közölt a bújdosó rendekkel s a főbb tisztekkel, kik főleg a vallásügyben kivántak további engedményt, melyet meg is kaptak. Az új javaslatokat a rendek elfogadták s Bulyovszky Dánielt, Csajághy Jánost és Cserey Jánost Károlyi április 6-iki leveleivel és a maguk április 7-iki útasításával beküldték Lengyelországba a fejedelemhez. Megható szavakban hivták fel, hogy egyezzék bele a kibékülésbe, „könyörűljön és essék meg szive az özvegyeken és árvákon, s más ügye-fogyott idegen országokon bújdosó szegény hazánkfiain is”. A leghatározottabban visszaútasították az eszmét, hogy kimenjenek a muszkával, svékussal, törökkel hadakozni. Itthon akartak maradni s kérték Rákóczit, ha ő mást akar, „engedjen nekünk élnünk s megmaradnunk itthon”, oldja fel őket az eskü alól, melyet neki tettek. Hasonló felhivást intéztek Bercsényihez.
Az okmányt közli Jakab Elek: Okltár Kolozsvár történetéhez, II. 477–79.
Ez okirat hiven kifejezi a még fegyverben levő összes kuruczság érzelmeit. Különösen azon kivánságot, hogy külföldre vonúljanak, útasították egy értelemmel vissza. „Ők idegen országra sohasem mennek,” mondották mindenütt. „Megjegyezhető az Úristennek hozzánk való nagy kegyelme – irta e nehéz napokban a mozgalom egyik legkitartóbb hive* – hogy, midőn az országnak egy szegelletében szorultunk volna és minden ember desperatióban volna, az Úristen minden emberi reménység felett disponálta a hatalmasok elméit a békességre, kiért dicsőittessék az ő felséges neve.”
Szaniszló Zsigmond nagybecsű naplójában: Tört. Tár, 1891. 294.
Rákóczi azonban épen ez időben volt legkevésbbé hajlandó a békére, s kérte, intette, fenyegette hiveit, jöjjenek Lengyelországba s lépjenek a czár szolgálatába, mert „a békesség dolgát senki egyéb a czárnál véghez nem viheti”. „Óránkint nevekednek reménységeim dolgaink jó folyamatjáról”. Még tokajit is kért hazúlról, „szerencsés negotiatióink áldomása megitaljára” s ismételve jelenté „felettébb is jól indult dolgaink folyását”.* Ez időben Péter czárt csakugyan Lengyelországba várták, mert februárban a török megkezdte az ellenségeskedést s a czár immár nyomatékkal akarta a háborút folytatni. Azzal fenyegetőzött, hogy Moldván át Konstantinápolyig meg sem áll hadaival.
Márcziusi és áprilisi leveleiből. Thaly, Arch. Rakoczianum, III.
Tényleg azonban remegett a háborútól s egyrészt József császárral akart szövetkezni, másrészt meg a portával óhajtott kibékülni. Minthogy a szultán a karloviczi béke meghosszabbítását kérte s föltétlen semlegességet fogadott a magyar kérdésben, Bécsben az orosz ajánlatot ismét elútasították. A czár a török békeügyben Rákóczit próbálta tehát felhasználni, ki lehetségesnek tartotta, hogy a török ministerek jó pénzért békét kötnek Oroszországgal. Péternek tetszett az eszme s a fejedelem Konstantinápolyba küldte ügyes diplomatáját, Pápay Jánost orosz váltókkal bőven ellátva. De a kisérlet dugába dőlt, mert a moldvai vajda nem bocsátotta Pápayt a portára. A czár mindazáltal tovább kaczérkodott Rákóczival s egész határozottan biztatta, hogy, a mint a törököt legyőzi, hadaival Magyarország felszabadítására indul. Rákóczi, talán az egyetlen európai diplomata, a ki e hibába esett, komolyan vette a czár igéreteit s óva intette otthoni hiveit, meg ne egyezzenek az udvarral. Törekvései támogatására Ráday Pált beküldte az országba, a szövetséges rendeket meg április 27-ikén Husztra hivta össze, hol személyesen akart megjelenni s terveit velük közölni.
E közben Bécsben olyan tragikus esemény történt, mely minden emberi számításon kivűl látszott állani. József király, ki évek óta a legjobb egészségnek örvendett, április 7-ikén megbetegedett. 10-ikén kitűnt, hogy a kór amaz idők legszörnyűbb, mert gyógyíthatatlan betegsége, a himlő. A viruló férfikorában levő uralkodó tudta, hogy veszve van. Vale imperator! (Isten veled császár) kiáltá fájdalmas lemondással. Visszaadatta ama hölgyek leveleit, kíkkel bizalmas viszonyban állt, bocsánatot kért nejétől s a vallás vigaszaiban keresett enyhülést. Az alig harminczhárom éves király április 17-ikén délelőtt 10 és 11 óra közt halt meg, a nélkül hogy figyermeke maradt volna.

I. József halálára vert emlékérem.
Előlapján az egyptomi Józsefet és testvéreit ábrázoló jelenet, ILLE REGIT DICTIS ANIMOS ET PECTORA MVLGET körirattal; a szelvény alatt: GENES(is). XLV. 24. Hátlapján a földgömb szelvénye felett felhőkön lebegő József császár és király alakja; a felhőktől balra a földre szálló galamb, csőrében olajággal: a körirat. PACEM RELINQVO VOBIS; a vágás alatt: MORT(e): IOSEPHI. I. IMP. XVII. APRIL(is). MDCCXI. SECVTA PAX HVNGAR(iae). A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról
A ministertanács már április 11-ikén foglalkozott a császár halálának eshetőségével s kimondotta, hogy a magyar és örökös országok I. József testvéröcscsére, Károly főherczegre és spanyol királyra szálljanak át. Mivel azonban az új uralkodó Spanyolországból csak hónapok multán érkezhetett meg, ez időre regensséget kellett alakítani. Még élt Eleonóra császárné, Lipót király harmadik neje s József és Károly királyok édesanyja, s igy nem az özvegy, hanem az anyacsászárné lépett a regensség élére. Hazai törvényeink szerint a nádor lett volna a magyar kormányzat, a regensség teje. De Esterházy Pál, a primás és a labancz urak nevében s „minthogy veszély van a késedelemben, hogy az országra veszély ne származzék,” szintén az anyacsászárnénak, mint koronás királynénak ajánlotta fel a király megjöttéig a regensséget. Ennek legsűrgetőbb feladata volt állást foglalni a magyar kérdésben, a kiegyezési tárgyalásokkal szemben. Nyomban József halála után, még április 17-ikén ministertanács tartatott, mely kimondotta, hogy a magyar fölkelőkkel való érintkezést nem szabad tovább a magyar Pálffyra bizni. Azon ürügy alatt, hogy a trónváltozás miatt mint horvát bánra szükség van rá Bécsben, fölrendelték tehát s helyére Cusani tábornokot nevezték ki magyarországi fővezérré. Az új regens-császárné még sokkal inkább a fájdalom benyomása alatt állt, semhogy e határozat jelentőségének tudatára jutott volna s így a megfelelő rendelet elküldetett Pálffyhoz, ki azonban az akkori közlekedési viszonyok mellett csak jó későn kapta meg.
Itthon e közben semmit sem tudtak e nagyfontosságú eseményekről s Károlyi és Pálffy szakadatlanúl folytatták a tárgyalásokat, melyek eredményét a szövetkezett rendek elé kellett terjeszteni. E végből Károlyi Szatmárra hivta őket össze és pedig április 27-ikére, ugyanárra a napra, melyre Rákóczi a huszti gyűlést kitűzte. Azért választotta épen e napot, hogy ha a fejedelem bejön, a rendekkel Husztra mehessen, ha pedig künn marad, Szatmárt döntse el a kiegyezés ügyét, mert április 27-ikén a többször meghosszabbított fegyverszünet lejárt és Pálffy nem akart új halasztást adni.
Igy álltak a dolgok, midőn Pálffy megtudta, hogy József meghalt, ő maga meg Bécsbe hivatott. A király halála hirét titokban tartotta, visszahivása ellen meg erélyesen szót emelt. Kijelentette, hogy kész ugyan engedelmeskedni, de nagy politikai baklövést követnének el, ha épen ama pillanatban kényszerítenék távozni, midőn a békés megegyezés végre teljesen bizonyosnak látszik. Locherrel hasonló szellemben iratott Bécsbe. Ez figyelmeztette az udvart, minő veszélyt idézhet föl a fővezérváltozás, mert Cusani iránt Károlyi és a magyarok alig táplálhatják azt a bizalmat, melyet Pálffy iránt tanusítanak. Locher levelének vételekor Eleonora császárné már eléggé tájékozta magát a helyzetről s nemcsak meghagyta állásában, hanem a tárgyalások vezetésével egyenesen megbizta Pálffyt. Károlyi e közben a szerteszét még fegyverben álló kuruczokat értesítette az alkudozások menetéről; fordult a Moldvában és Havasalföldén levő bújdosókhoz, a különböző várak parancsnokaihoz s meghivta őket a szatmári gyűlésre. Mindenfelől örömmel fogadták a békealkú hirét s még Sennyey István is helyeselte a kibékülést, esetleg akár Rákóczi nélkül. „Ezen hadakozásunk czélja nem más, – irta – hanem letapodva levén törvényeink, hogy pusztult hazánknak kivánt csendessége, nyugodalma és elvont szabadsága helyre állittassék és megtartassék.” Ha ezt a király megigéri, el kell a békét fogadni, s még a külső segítségben sem kell bizakodni, mert ha békén megkapja az ország szabadságait, mire való akkor az idegen segély?
Mint Bécsben az engesztelhetetlenség, akképen Rákóczi az utolsó pillanatban még egy kisérletet tett a kiegyezés meghiusítására. A mint megtudta, hogy Károlyi Szatmárra hivta a rendeket, egyre-másra küldte be harczias leveleit, Meghagyta, hogy Károlyinak senki se engedelmeskedjék. Fordult Károlyihoz magához s kegyetlenűl elitélve törekvéseit, végűl valósággal megátkozta, azt mondván: a kiontandó vér szálljon reá és ivadékaira.*
Levelét közli Pulay, id. m. 367–394., Károlyi Sándor önéletleirása, II. valamint Thaly, Rákóczi-tár, III.
Irt a rendeknek is (április 18-ikán), kik levelét még a szatmári gyűlés előtt megkapták. Hatalmas forradalmi szózat ez a levél, csakhogy nem keltett visszhangot mert békét óhajtott mindenki. Hasztalan mondá Rákóczi, hogy a béke „hajdani dicsőséges magyar nemzetünknek örökös rabságára és eltemettetésére” vezet. Hasztalan hirdette, hogy nem Pálffy parancsol Bécsnek, hanem Bécs Pálffynak, az udvar pedig nem tartja meg igéretét. Hasztalan kérdezte: „Nem ád-e már szállást minden bokor? Nem remélhető-e az holnap, a mit nem adott a mai nap?” A tömegek belefáradtak a hosszú, reménytelen küzdelembe, s már csak nagyon kevesen osztoztak Rákóczi felfogásában.
Ily körülmények közt a szövetkezett rendek gyűlése gyors és zavartalan lefolyást vett. Április 27-ikén „gyűltek be a statusok, magyarországiak és erdélyi exulansok Szatmárt a templumban, a ki az előtt prófontház volt, most pedig a reformátusok járnak belé.” Károlyi Sándor nyitotta meg az ülést. Örömének adott kifejezést, hogy olyan sokan jöttek hivására, ellenben mélyen sajnálta, hogy sem a fejedelem, sem a senatorok közül kivüle más nincs jelen. Minthogy pedig – mondá – az ellenség ma várja a véghatározatot, nyilatkozzanak a rendek, mitévők lesznek. Erre Károlyit választották elnökükké s felkérték, hogy, mivel nemzetünk ilyen állapotba jutott, folytassa, „a mint istennek segitségéből eddig is éjjeli nappali munkáját nem szánta”. Megkezdődvén a tanácskozás, első sorban azzal foglalkoztak, meg lehet-e a gyűlést, melyet Rákóczi Husztra hivott össze, Szatmárt tartani? Kimondották, ha ő „felsége ki nem jött, Huszton is nincsen, igen is itt kell lenni,” s a békességet minden úton-módon traktálni kell.* Erre felszólalt Ráday Pál, a fejedelem küldötte, s elmondotta, hogy Rákóczi mért nem jöhetett be. A rendek tudomásúl vették nyilatkozatát s abban állapodtak meg, hogy Károlyi a fegyverszünetnek legalább is harmadnapi meghosszabbítását kérje. Általánosságban azonban elfogadták a Károlyi által előterjesztett egyesség összes pontjait, mert úgy találták, „hogy valamit ő felsége (Rákóczi) kivánt, mindezekre reá hajlott a császár ő felsége”. A részletekben azonban módososításokat tettek, a többek közt a vallásügyre vonatkozó pontot változtatták meg.* Másnap Károlyi Locherrel tárgyalt a módositások ügyében s végleg megállapította az egyesség szövegét, mire ismét felolvasta a rendek előtt. Azután azt a kérdést intézte hozzájuk: vajjon „azon punctumok szerint kivánják és akarják-e venni a felséges császár gratiáját?” Egyenlő szabad szóval azt felelték, hogy akarják s ő felsége hűségére adják magukat, azok pedig, kik a békességet titkon, avagy nyilván háborgatni mernék, „számkivetettek legyenek”. Április 29-ikén a szatmári békeszerződés végleg elkészült és Pálffy és Locher nyomban alá is irták.
Az idézetek Szaniszló Zsigmond naplójából. Tört. Tár, 1891. 294.
Szaniszló naplója: Tört. Tár, 1891. 295.

A szatmári békekötés okiratának záradéka.
Eredetije a bécsi állami levéltárban.
Clementissima(m) itaq(ue) hanc Sac(ra)tiss(im)ae Caesar(eae) Regiaeq(ue) M(ies)t(a)tis | d(omi)ni d(omi)ni nostri clementissimi medio praescriptor(um) | plenipotentiarior(um) suor(um) regno huic Hung(a)riae, parti- | bus principatuiq(ue) Tran(silva)niae ac eorundem vniver- | sis statibus, ordinibus, civibus, superioris item aeqve | ac inferioris conditionis militibus, nationibus, in- | colis, imo e(t) ipsis rusticis benigne resolutam ge- | neralem amnistialem gratia(m), benignaq(ue) pacifi- | ca(ti)onis puncta nos qvoq(ue) infrascripti nomine totius | communitatis absente adhuc etiam suprafato duce | hactenus nostro e(t) principe omni cum demissione | e(t) humilitate recognoscentes eandem uti jam pri | dem magno desiderio expectata(m) amplectimur eidemq(ue) | Suae M(aies)t(a)tis Sac(ra)tiss(i)mae debitu(m) nostrum homagium | secundu(m) annexam iuramenti formulam humilime | deponimus, nihil dubitantes, qvin Sua M(aies)ttas (sic!) | Sacratissima qvoq(ue) p(rae)missas benignas resolutiones sit | rati habitura, iisdemq(ue) in omnibus clausulis e(t) ar- | ticulis Satisfactura; Kárólly | Maji A(nn)i 1711.
Formula iuramenti.
Ego N. juro per Deum vivum, omnipotentem, coeli terraeq(ue) crea- | torem. Postqvam Sacratiss(im)a Caes(a)r(ea) Regiaq(ue) Maj(e)stas ex super | abundanti clementia amnistialem vitae e(t) bonor(um) grati- | am, vi plenipotentiae il(lustrissi)mo ac excell(en)tiss(im)o d(omi)no Iohanni | Comiti Palffi ab Erdöd ejusdem generali CampiMars- | challo per regnu(m) Hung(a)riae supremo armor(um) praefecto, | Croatiae bano, cataphractor(um) tribuno concessae per jam | dudum emanatas e(t) publicatas declarationes, propter | hosce p(rae)teritos motus largita e(t) impertita sit, nec(n)o(n) regni || Hungariae ac Transylvaniae iura, leges et libertates | tam in politicis e(t) provincialibus, qvam e(t) ecclesiasti | cis receptar(um) religionu(m) negotiis, per se suosq(ue) successores | sancte conservanda promiserit, imo suam confirmationa- | lem qvoq(ue) ratificationem obtulerit, me proinde in po- | sterum e(t) semper usq(ue) ad ultimu(m) vitae spiritu(m) eidem Sacra- | tiss(im)ae Caesar(eae) Regiaeq(ue) Ma(ies)t(a)ti ejusdemq(ue) in regno legitimo | successori futurum fore fidum ac fidelem, nec qvidqva(m) | contra debitu(m) homagialis vinculi obligamen directe vel | indirecte, alieno vel proprio motu e(t) conatu in contra- | rium com(m)issur(um), sed ea omnia rite ac probe acturum | e(t) praestitur(um) re e(t) opere, qvae homagiali devotioni obe- | dientiae e(t) servitio agenda et prae- | standa incumbunt e(t) in- | cumbent, ita juro spondeo, e(t) me sancte et inviolabili | fide obligo per sacrosancta Evangelia, uti me Deus | trinus e(t) vnus qvoq(ue) adjuvet.
Ex parte statuum r(e)gni U(n)g(ariae):
Alexander Karolyi m. p.
(P. H.)
Pereny Miklos m. p.
Ex parte Statuu(m) Tran(silvan)iae domini:
(P. H.)
Caspar(us) de Reva m. p.
(P. H.)
Bartzaj Mihal
(P. H.)
Emericus de Re(va) m. p.
(P. H.)
C(omes) Michael Teleki
(P. H.)
Emeric(us) Szent Péter(i)
(P H.)
Abrahamus Barcsai
(P. H.)
Ladislaus Vay
(P. H.)
Stephanus Josika m. p.
(P. H.)
A szerződés, tulajdonképen a Pálffy-féle resolutio, melyet a szövetséges rendek megbizottai és pedig külön Magyarország, Máramaros, az erdélyi és a Dunántúli vitézlő rend, és a városok képviselői május 1-én Károlyban irták alá, 10 pontból áll. A Rákóczira vonatkozó határozat nyitja meg.* E szerint Rákóczi megtartja összes javait s lakhatik akár Magyar-, akár Lengyelországban, mihelyt három hét alatt leteszi a hűségesküt; ha maga nem jöhet, meghatalmazott által is leteheti; sőt a 3 heti határidő is meghosszabbítható, de ezt Rákóczinak a királytól kell kérnie. Teljes kegyelmet (ebbe mindig beleértetik jószágai és czimei megtartása) kap a fejedelem minden egyházi vagy világi hive, mindenkivel még a neo-acquistica commisióval szemben is, sőt a parasztságot sem büntethetik a mozgalomban való részvételért urai, különben jószágukat vesztik. „A fegyver letételének igéretét pedig nem kell úgy érteni, mintha nem szabad volna valakinek fegyvert viselni, hanem hogy ellenségeskedést ne kövessen.” A külföldi katonák, kik Rákóczi zászlai alatt szolgálnak, szabadon haza mehetnek, kivéve azokat, kik a császártól állottak át. Ezeknek vissza kell térniök zászlaikhoz; de büntetésük elengedtetik. A nem-nemes katonatisztek szabadosoknak ismertetnek el. A vallásszabadságra vonatkozó régi magyar és erdélyi törvényeket a király megtartja. Az árvák és özvegyek visszakapják jószágaikat, ha még a kamara kezén vannak. A kegyelem kiterjed a külföldön élő, akár a mostani, akár az 1699 előtti mozgalmak idején kivándorlottakra, valamint a hadi foglyokra. Mihelyt a felség szentesíti az egyességet, az országszerte kihirdettetik s a király, a ki igéri, hogy „Magyar- és Erdélyország minden törvényeit és immunitásait szentűl s erőszak nélkűl megtartja”, nem engedi, hogy a jelen szerződés ellenére perek indíttassanak, vagy bárki a mozgalomban való részvétele miatt kárt és gyalázatot szenvedjen, mire nézve a katonai és közigazgatási hatóságok kellő utasítást fognak kapni. Végűl az egyesség biztosította a rendeknek a jogot, hogy a legközelebbi országgyűlésen mindennemű sérelmeiket előterjeszthetik.
Közli Pulay, id. h. 425–438. és variánsokat Szilágyi István: M. Tört. Tár, XVII. 213–242.

A Pálffy-féle resolutio aláirásai.
Olvasásuk: Actum Szatmarini die 29. Apr(ilis) anni 1711. Sacratiss(im)ae caesar(eae) regiaeque maj(e)st(at)is consiliarius intimus camerarius, banus Croatiae, campi marsallus, unius legionis cataphactorum colonellus, confiniorum Kassoviensium generalis et per regnum Hungariae plenipotentiarius commendans generalis (P. H.) Comes Joannes Pálffy mp. (P. H.) Carolus Locher de Lindenheim mp. Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban
A szerződés elfogadtatván csak a hűségeskű letétele maradt hátra. A legénységet a tisztek eskettették meg. Ellenben a főtisztek eskűletételénél még látszatát is kerülni akarták annak, mintha „fegyver alatt s erőszakosan” történnék. Szabad ég alatt, nyilt mezőn, a kis-majtényi sikon nagy ünnepélyesen ment végbe a nagy nemzeti szinjáték e záró jelenete.
Május 1-én, szép, verőfényes napon Károlyi Sándor a főtisztekkel s az egész sereggel, valami 11–12,000 emberrel; kivonult a kis-majtényi mezőre, hol Pálffyval találkozott. Lobogó zászlókkal, talpig fegyverben helyezkedett el a kuruczság. A mint ez megtörtént, Károlyi előlépett s üdvözlő beszédet intézett Pálffyhoz, azután maga és a tiszti kar letette a hűségeskűt. Erre megszólalt a katonazene, „mindenféle muzsikák és eszközök hangozván és a zászlók sűrüen lobogván, három izben való tűzadással, vagy lövéseknek ropogásávál hadi mód szerint Te Deum laudamust tartottanak”. Azután szétosztották a passualis leveleket, s „kiki a maga hazájába vette útját”.
Kardosan, fegyveresen – de zászlók nélkül, melyek nyelét a zászlótartók a földbe szúrták, mire a dragonyosok összeszedték őket – jó kedvvel, irja Pálffy* – örvendve a békének oszlott szét apró csapatokban a katonaság, hogy visszatérjen ősi tűzhelyéhez. Pálffy a lovasokat és tiszteket császári szolgálatba akarta fogadni s hogy kedvet kapjanak, két főtisztnek nemeslevelet szerzett. De a sereg ki volt merülve, beleúnt a hosszú harczba s családjához, szülőföldjére sietett vissza.
Május 2-iki jelentése. Arneth, id m. II. 483.
A Szamoson túl, a máramarosi széleken még valami 5000 lovas állt s Kassa, Munkács, Ungvár és Kővár várakban is volt őrség. A legtöbben örömmel fogadták a békét s tették le a hűségeskűt, legelőször Kassa, noha időközben Bercsényitől „zenebonát inditó levél” érkezett. Ungvár május 15-ikén, azután Huszt és Kővár csatlakozott a békéhez s csupán a bevehetetlen Munkács várfalán lengett még Rákóczi zászlója. Báró Sennyey István, a parancsnok, azt üzente Pálffynak, hogy nem akarja az ellenségeskedéseket folytatni, de mivel a király meghalt, csak az új királynak fogja a várat átadni. Pálffy ezzel meg nem elégedett s ostromzár alá vette Munkácsot, mely június 23-ikán szintén abban hagyta a meddő küzdelmet.
A kuruczvilágnak vége volt.

A kismajtényi eskütétel.
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
A majtényi sikon meghódoló magyar rendek Csajághy Jánost, az erdélyiek Pongrácz Györgyöt küldt~k Bécsbe, hol köszönetet mondtak a regens-királynénak az egyességért s külön emlékiratban kérték, vegye át Magyarország ügyeinek vezetését s kormányozza a saját törvényei szerint a „magyarok tanácsával, ne pedig egyedül a magyar cancelláriával”. A regens-királyné sietett a békét megerősíteni. III. Károly, az új király, mielőtt az itthon történtekről értesülhetett, már május 3-ikán meleg szeretetét fejezte ki a magyar nemzet iránt. Június 11-ikén, az egyesség hirére, köszönetet mondott Pálffynak s Károlyit is biztosította királyi kegyelméről. Még június 20-ikán szentesítette a szatmári egyességet, egyes pontjain azonban jóhiszeműleg némi irályi módosításokat tett. De mihelyt figyelmeztették, hogy ez félreértésekre vezethet, megerősítette az eredeti szöveget, miről augusztus 1-én Barcellonából értesítette anyját és Illésházy kanczellárt.*
Az iratok a bécsi állami levéltárban.
Ekképen az uralkodó család s a nemzet tömegei egyaránt szentesítették a békealkút s az, a ki a viszonyok változásába nyugodni nem akart, ismét hontalan bújdosó lett. Voltak ilyenek is s mig Moldvából. Havasalföldéről s a török birodalom más részeiből néhány ezeren siettek vissza az újra megnyilt hazába, az itthon lévők közül némelyek bújdosásra adták magukat és sóhajtva énekelték:
Szülőföldem isten hozzád,
A hazám már Lengyelország,
A hazám már Lengyelország,
Mégis sirva gondolok rád.
Oda özönlöttek azok, kik az új viszonyokba illeszkedni nem akartak. Első sorban oda vonult a fejedelem rendes hada. Egy ezred külföldi, egy ezred rácz katona, néhány magyar ezred töredéke, Rákóczi és Bercsényi udvari és testőrcsapatainak egy része, valami 3–4000 ember menekült Lengyelországba, leginkább a fejedelem jaroszlavi urodalmába. Ott várta Rákóczi a czár segélyét. Hasztalan hivta haza Károlyi Sándor, ki Szatmárról április 28-ikán közölte vele a javára tett kikötéseket. „Kérem az élő istenre, – irta – szánjon meg mindnyájunkat s méltóztassék kijönni s ezeket confirmálni”. Olyan biztosan számított a fejedelem s kisérői hazajövetelére, hogy három hétre még Munkács és Ungvár számára is semlegességet szerzett, a mennyiben azt maga az őrség meg nem szegi.* Még május elején is várta a fejedelmet s elégedetten irta Munkácson, a kuruczok hatalmában levő nejének, hogy olyan békét szerzett, melylyel Rákóczi minden érdekét biztosította. Maga a békeszerződés, mely Rákóczi ügyével kezdődik, mely a hűségeskű letételét még meghatalmazottja útján is megengedi, mely tetszésére bizza, hogy ott lakjék, a hol akar, minden kétséget kizárólag bizonyítja, hogy Károlyinak igaza volt, midőn azt hangoztatta, hogy Rákóczi érdekeit is lelkiismeretesen megóvta a kiegyezésben.
Thaly: Századok, 1870. 598.

III. Károly király.
Egykorú metszet után. Az országos képtár gyűjteményének 2602. számú példányáról
Csakhogy a fejedelem épen akkor teljesen az orosz szövetség bűvkörében élt. Találkozott a czárral s tőle, valamint az orosz államférfiaktól egyre a legbiztatóbb igéreteket vette. Nem azokra hallgatott tehát, kik haza hivták, hanem az orosz hitegetésekre. Ezek sohasem voltak őszinték, hisz az orosz szövetség 1707. év óta megvolt s a czár nemcsak egy katonával; egy fillérrel nem segítette Rákóczit, hanem ismételve felajánlotta hadait az udvarnak a magyarok ellen. A török háború győzelmes befejezése után is kétségkivűl cserben hagyta volna Rákóczit. Csakhogy ebben a háborúban már 1711 júliusban teljes vereséget szenvedett; a törökök bekerítették s hadaival foglyúl ejtik, ha a nagyvezért meg nem vesztegeti. Igy is csak igen súlyos feltételek mellett birt békét vásárolni. Ezzel végleg halomra dőltek Rákóczi reményei. De mégsem ez volt legkinosabb, legkegyetlenebb csalódása. A vereség után a czár nem vehette többé hasznát s oly durva barbársággal bánt vele, hogy a mélyen sértett fejedelem még 1711-ben azt irta Bercsényinek „úgy considerálván ezt a monarchát, mintha soha nem is ismertem volna”.*
1711 deczember 11. Thaly, Rákóczi-tár, III. 698–699.
E közben eltelt a visszatérésre kitűzött idő, melynek folyamán az emigransok sokat tanakodtak rajta, idegenben maradjanak vagy haza menjenek-e? Forgách Simon a császár halála hirére egész könyvet irt, melyben sokféle okokkal bizonyította, hogy az emigratio elfogadhatja az új állapotot, sőt nincs más választása, mint hazatérni. Rákóczi nem is akadályozott senkit s legbensőbb hivei közűl sokan, igy Ráday, Hellenbach, Keczer, Radvánszky, Nedeczky, az erdélyiek követték Forgách tanácsát. Gróf,Wilczek, a császár lengyelországi követe szintén azon buzgólkodott, hogy hazatérésre birja a menekülteket s Pálffy a nyáron ugyane czélból Lengyelországba küldte gróf Wallis tábornokot. Töméntelenen mentek haza, de több százan mégis künn maradtak. Közöttük volt Forgách, ki habozó természetéhez hiven addig himezett-hámozott; mig künn rekedt és Bercsényivel, Esterházy Antallal s sok más jó magyarral idegenben fejezte be életét. Maga Rákóczi sohasem gondolt a visszatérésre. Levonta magatartásának következményeit s martyrja lett az ügynek, melyet diadalra segíteni nem birt. Itt hagyta gyermekeit, kincseit, királyi vagyonát, s örökre elzárkózott mindentől, mi reá értékes, mi szivének kedves lehetett. Haladt oda, hová végzete vitte:
A merre tenger zúg,
A merre a szél jár,
Csillag lehanyatlik,
Ott nyugszom meg én már.
Azok a rétegek, melyeket annyira szeretett, az urak és birtokos nemesek, az uralkodó osztály, csakhamar nevét is megbélyegezték. Ellenben a szegény tömegek, a jobbágyok, parasztok, egytelkesek, szóval a sociál-gazdasági szervezet mostoha gyermekei szivükbe zárták emlékét s emberöltőről emberöltőre megőrizték hűséges szeretettel. Szenvedéseit és csalódását, tört reményeit és bánatát a tömeg a Rákóczi névben foglalta össze s ez a név a főurak palotáiból, a nemesek curiáiból és udvarházaiból száműzve a szegények kunyhóiban és szalmatetős viskóiban templomot talált, hol másfél századon át kegyelettel áldoztak emlékének.

Magyarország a szatmári béke korában, 1711-ben.
Egykorú hivatalos adatok alapján tervezte dr. Acsády Ignácz
*
A szatmári békeszerződés Károlyi Sándor legsajátabb műve, melynek létrehozatala nemcsak töméntelen munkájába, hanem költségébe került.* Nem alacsony önérdek, hanem az a tudat vezette, hogy a magyarságot s annak minden fiát, Rákóczitól kezdve az utolsó jobbágyig, menti meg vele a végromlástól. Azzal a buzgalommal, melylyel az egyesség létrejötte elé toluló töméntelen akadályt elhárította, megtett mindent, hogy egyszer megköttetvén, valósággá is legyen, végre is hajtassék. Állandóan hűséges őre, gondviselője maradt a szerződésnek, melyet nem az udvar, hanem a nemzeti reactio, a fehér rémuralom nyomban ostromolni kezdett. Károlyi férfiasan szembe szállt e támadással s a vármegyéknek csakhamar alkalmuk nyilt nemcsak „az elmúlt siralmas háborúk lecsendesedésében” kifejtett buzgó tevékenységét megköszönni, hanem jogaik megoltalmazójaképen is ünnepelni. „Megvalljuk méltóságos generalis uram, – irták neki Gömör vármegye rendei,* – kicsintől fogva nagyig kivántuk és óhajtottuk azon hazánkat szörnyűképen égető háborúnak tüzéből való menekvésünket és a mennyivel inkább tartozunk egész kötelességünkkel minden jót kivánni s szolgálatjára magunkat ottan-ottan kötelezni.”
Anyagilag is nagy áldozatokat hozott érdekében. Nemcsak a teljesen szegény rendeket kellett, hogy haza mehessenek, igen bőven segítenie. 5000 aranyat osztott szét köztük. Titkárának, Varasdy Jánosnak bizonyítványa szerint, mely 1711 május 17-ikén kelt, „a pacificált némely magyar statusok requisitiójára erga indubitam futuram restitutionem adott tulajdon maga saját költségéből, általam méltóságos feldmarschall és plenipotentiarius gróf Pálffy Jánosnak titulo discretionis 2000 aranyat, mélt. plenipotentiarius Locher urnak 1000, hadi secretarius uraiméknak, úgy mint tettes Pulay János uramnak 100, Recron uramnak 100, generaladjutant s egyéb tiszteknek 100, in summa 3300 aranyokat adott és átadatott ő exciája”. Varasdy sajátkezű, pecsétes bizonyítványa a gróf Károlyi család levéltárában. Egy 1719-iki fölterjesztésében maga is említi, hogy az egyezséget „sok ezerből álló költségemmel és adakozásommal” hozta létre, s ha igaz Arneth azon állítása, hogy 1713-ban a kamarától 50,000 frtot kért és kapott, ez valószinűleg ez a költsége volt, melynek megtéritését a rendek Szatmárt megigérték neki.
1712 február 10-ikén Jolsván tartott gyűlésükből. Eredetije a gróf Károlyi család budapesti levéltárában.
Az egykorúak hálával és megnyugvással üdvözölték a szatmári békét, mely azokra, kik elfogadták, csakugyan egy jobb jövő hajnalát virrasztotta, mig azok, kik nem fogadták el, mindnyájan áldozatúl estek a végzetnek. De nemcsak az egykorúak magasztalták, hanem másfél század tapasztalatai igazolták s a magyar genius egyik legszerencsésebb politikai alkotásának tüntették föl Károlyi Sándor művét. Nem adott annyi jogot a nemzetnek, olyan önállóságot a magyar államnak, mint a bécsi béke. De 1606-ban Magyarországnak egy hatalmas birodalom, Törökország volt szövetségese. 1711-ben ellenben egyedül állt alig két és fél millió, végtelenűl elszegényedett lakosságával, puszta falvaival, kimerült anyagi erejével. E helyzetnek felelt meg a szatmári béke, de az a kevés is, melyet adott, a végromlástól való szerencsés menekülés volt. Hosszú időre elveszett ugyan az állami önállóság minden lényegesebb kelléke, de a szatmári egyezség alapján a magyarság békés munkával, értelmiségével és verejtékével lassankint vissza tudta hódítani hazája elidegenedett részeit, virágzó polgárosodás szinhelyévé birt varázsolni sok száz mértföldnyi puszta területeket s megvalósította a kuruczok programmjának azt a leglényegesebb kivánságát, hogy Magyarország magyar maradjon.

Zárókép.
Rajzolta Cserna Károly

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages