III. FEJEZET. Thököly bukása. Erdély vajudásai. | A magyar nemzet története

III. FEJEZET.
Thököly bukása. Erdély vajudásai.

Thököly erdélyi javainak elkobzása. Békeajánlatainak kudarcza. Eperjes elvesztése. A további veszteségek. A kurucz haderő felbomlása. Thököly Váradon. Elfogatása. A török-magyar barátság vége. Thököly hiveinek meghódolása. A felvidék visszatérése a király hűségére. Zrinyi Ilona Munkácson. A kurucz katonák Lipót táborában. Az állandó magyar hadsereg terve. A kuruczok diadalai a törökök felett. Thököly kiszabadulása a török fogságából. Az új helyzet. Általános remények az 1686-iki hadjárat küszöbén. A magyarok szerepe a hadjáratban. A nemzetközi viszonyok befolyása Magyarország felszabadítására. A franczia politika érdekei. A békepárt. A német birodalom részvétele a hadjáratban. Az orosz czár belépése a szent ligába. A pápai diplomatia tevékenysége keleten. Erdély és a felszabaditó háború. A német szövetség terve. Lipót ajánlatai. Pater Dunod Erdélyben. Teleki Mihály titkos szerződése a császárral. Teleki egyéni politikája. Erdély sorsának eldőlése. Apafy tehetetlensége. A február 5-iki diploma. A fejedelem kapkodása. Scherffenberg hadai Erdélyben. Az új diploma. Az erdélyi kérdés a hadjárat megindításakor.

A legnagyobb sikert 1685-ben a császáriak Felső-Magyarországon aratták, hol Thököly feje fölött összecsaptak a hullámok. A porta már a mult évben sem támogatta, az újabb vereségek után pedig nemcsak a török kormányférfiak, hanem a tömegek is árulónak tartották s azt mondották, hogy minden bajnak ő az okozója. Régi ellenségei, Apafy és Teleki észrevették a hangulat e változását s ők mérték rá az első csapást, midőn 1685 márcziusban erdélyi javait elkobozták.

A fejedelem hűtlenségi pörbe* fogta, mely azonban közönséges politikai pör volt. Maga az országgyülés, mely előtt folyt, tudta, hogy itt csupán a személyes gyűlölet s a kapzsiság működik, miért is el akarta a döntést halasztani. De Apafy nem engedett s Thököly elvesztette gazdag erdélyi jószágait, melyek nagy részét Apafy saját fiának adományozta.

A pörről: Századok, 1569.

Thököly ismerte a veszélyeket, a melyek környezték s mindent megpróbált elhárításukra. Fordult a törökhöz, a lengyelhez, a francziához s midőn sehol sem boldogúlt, az udvarhoz. Nagyon mérsékelt ajánlatokat tett. Le akart mondani a fejedelemségről s önmagának jószágai visszaadását, az országnak a vallásszabadságot, az egyezménynek pedig országgyülési beczikkelyezését kérte. Ismét János király közvetítéséhez fordult, sőt azzal fenyegetőzött, hogy, ha ajánlatát el nem fogadják, várait a töröknek adja át. A lengyel király a legmelegebben felkarolta ügyét, ellenben a velenczei követ ellenezte s Thökölyt csakugyan válaszra sem méltatták, mert időközben Károly herczeg győzelmei túlsúlyra juttatták az engesztelhetetleneket.

A császáriak Felső-Magyarország nagy részét megszállták s csupán a városok folytatták az ellenállást. Eperjes polgársága, még a nők is, halálra szántan támogatták Thököly őrségét, midőn a német július 17-ikén vívni kezdte a várost. Thököly egymás után kérte a török pasákat, segítsék a város felmentésében, de még 2–300 főnyi csapatot sem birt tőlük kapni s így Eperjes kimerülve a hosszú ostromban megadta magát. Ezt a csapások egész sora követte. Szeptember 29-ikén Tokaj, azután Ónod, Kálló, Kis-Várda nyitotta meg kapuit s csak Kassa mert a némettel daczolni. Caprara gróf, az új fővezér, kegyelmet igért mindenkinek, a ki a fegyvert leteszi, az egy Thököly kivételével, ki tehát immár proscribáltatott. Bécsben tudták, hogy Thököly nem veszélyes többé s a porta fogja reá a végcsapást mérni. Török részről folyton békét kértek s azt hitték, hogy megkapják, ha a gyűlölt Thökölyt kiszolgáltatják az udvarnak. E hitüket a császári tábornokok, kikkel érintkeztek, tervszerűen táplálták. Mikor Ibrahim pasa, a török hadak fővezére, augusztus végén Károly herczegnek újabb békeajánlatokat tett, követe egyenesen kimondotta, hogy kész megbüntetni a háború felidézőjét,* ki alatt Thökölyt értette. Még szeptember végén titkon utasította tehát a váradi pasát és Apafyt, fogják el Thökölyt, ha feléjük veszi útját. Kevéssel ezután Thököly, a ki tartományából mindinkább kiszorult, Kállóba huzódott. Ez a vár csakhamar szintén elesett s a fejedelem legkiválóbb hivei Petrőczy István, Kende Gábor, Szirmay András, Deák Ferencz, Ubriczy Pál kiséretében, másfél ezerre olvadt seregével török területre, Biharba volt kénytelen menekülni. Távozása csakhamar lesujtotta hiveit, kik tömegesen hódoltak meg s a kuruczok sok régi, kipróbált főembere letette a hűségesküt. Köztük volt a legvitézebb huszár, Petneházy Dávid ezredes, ki szeptember végén csatlakozott katonáival Caprarához. Eljárását csakhamar igazolták az események. Thököly Konyár alatt ütött tábort s ott vette a váradi pasa szivélyes meghivását, jöjjön be hozzá. Nehány hivével október 15-ikén Váradra ment tehát, hol katonai pompával fogadták. De alig ért a várba, a pasa fogságra vetette, vasra verette, kezét hátra kötöztette, még azon éjjel hat társával szekeren Jenőbe* küldötte. A pasa Petrőczyre bizta a konyári hadak vezetését s hogy Thököly sorsára ne jusson, Petrőczy elfogadta a megbizást.

Károly herczeg levele: Kriegsarchiv, 1885, 236.

Azt a hagyományt, hogy a pasa ebédre hivta Thökölyt s midőn ez távozni akart, azzal tartóztatta: hátra van még a fekete leves, a kávé, a szemtanú Szirmay nem erősíti meg.

Eperjes ostroma.
Egykorú metszet után, Boethius idézett munkájából

Szirmay Andrásnak* még előbb sikerült a táborba kijutnia, hol a rémhir teljes fejetlenséget okozott s senki sem tudta, mit csináljon. „Magunk között – irja Szirmay* – meghasonlottunk, olyak levén, mint pásztor nélkül való juhok.” Mikor Petrőczy is megérkezett, a főemberek Szentiványi Menyhértet és Székely Andrást Caprarához küldték, hogy felajánlják hódolatukat. A követek azonban előbb Munkácsra tértek be. Igy Caprara válasza megkésett, miközben a nemesek, németek, dragonyosok Petrőczyvel Máramarosba huzódtak. De Visk és Huszt közt Károlyi László a szatmári őrséggel egy csapatjokat megrohanta s Szirmay Andrást vagy 120 társával elfogta. Ellenben az a mintegy 1000 ember, ki Konyáron maradt, kegyelmet kapott s október 24-ikén meghódolt.

Naplóját közli Dongó Gyárfás Géza: Adatok Zemplénmegye történetéhez.

Szirmay András naplója, id. h.

Thököly elfogatása emlékezetes történeti esemény, mert a rövid fogság teljesen megfosztotta eddigi politikai jelentőségétől. Pályája, mely oly fényesen indult, immár tönkre volt téve. Hasztalan igyekezett a porta csakhamar jóvá tenni a hibát, Thököly tekintélyét többé vissza nem állithatta. A fejedelem egyszerű emigráns lett, ki fel-feltünt ugyan a politika számításaiban, de komoly tényezővé nem vált többé soha.

Thököly Imre elfogatása.
Egykorú újságlap. Az országos képtár gyűjteményének 4363. számu példányáról

Egy nagy, másfél százados elv dőlt ekkor össze s a váradi pasa, midőn Thökölyt oktalanul elfogatta, a török-magyar barátságot örökre ketté vágta. A magyarság nemzeti törekvései ez időtől fogva végleg elváltak a töröktől. Thököly volt az eszme utolsó képviselője s bukásával maga a török-magyar barátság politikai rendszere bukott meg. A magyarok a Thököly esetének hirére mind ott hagyták a csalfa törököt. Kassa, mely Fajgel Péter s Thököly más előkelő hivei vezetése alatt sokáig ellenállt, október 25-ikén egyezséggel megadta magát. Ekképen a török játszotta a németek kezére Felső-Magyarország fővárosát, azt a várost, mely oly hősiesen küzdött „hazája szabadságáért és lelkiismerete függetlenségeért”* Egymás után adta meg magát Szádvár, Patak, Regécz és Ungvár. Maga Zrinyi Ilona mentette fel őrségüket az eskü alól, melyet férjének tettek. Thököly felső-magyarországi fejedelemsége megszünt s az egész felvidék visszatért a király hüségére. Egyetlenegy vár állt ellent, az erős Munkács, hol Zrinyi Ilona maga lobogtatta tovább a zászlót, mely kiesett férje kezéből. Thököly elvesztett mindent, csak hitvese szerelmét, örökös vonzalmát nem. „Vagy élet, vagy halál! Semminemü félelem, sem nyomoruság – irta már előbb férjénék – engemet kdtől el nem rekeszt.” Eleinte nem akart várba zárkózni s gyalog is kész volt férjéhez sietni.* De Thökölyt a török elfogta s igy meg kellett maradnia Munkács várában, melynek védelme nevét örök dicsőséggel övezte.

A brandenburgi követ jelentése.

Thaly Kálmán. II. Rákóczi Ferencz ifjusága, 46.

Thököly Imre elfogatása.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról

A felső-magyarországi fejedelemség területével Lipót király kész hadsereget is kapott. A hűségre térő kurucz katonák száma októberben 12,000, a következő hónapban 17,000-nél is nagyobb volt. A legkitünőbb katonaai anyag, edzett, vitéz nép, mely égett a harczkedvtől, a vágytól, hogy bosszut álljon a hitszegésért a törökön. E hadat csak szervezni kellett, hogy kiváló részt vegyen a további küzdelmekben. A nádor azt ajánlotta, használja fel az udvar a kedvező alkalmat s alakítson legalább 10,000 főnyi állandó magyar hadsereget. Caprara helyeselte az eszmét s a kurucz hadaknak ezredekbe osztását sürgette. Bécsben foglalkoztak is a tervvel,* de mint rendesen, nem tettek semmit. Nem is fizették a kuruczokat, kik a császári zászló alatt a legnagyobb inségbe jutottak, félmeztelenűl jártak a téli hidegben s abból éltek, a mit a szegény paraszttól elvettek. Igy a nagy sereg mindinkább elzüllött, szétoszlott. Egy része úgy okoskodott: mint élhetek, úgy élek. Utonálló, futó betyár, szabad katona lett.

Károlyi, id. m. 122.

Szolgámnak a neve hányd-el-vesd-el Gyurka,
Magamnak a neve bujdosó katona.*

Thaly Kálmán, Adalékok, I. 225.

Az ily szegény legények néhol annyira megszaporodtak, hogy kiirtásukra valóságos hajtó vadászatokat rendeztek. Mindazáltal a Thökölyféle haderő tetemes része megmaradt a császári zászló alatt s dicsőséggel működött közre a további küzdelmekben, melyeknek a tél sem vetett véget. Heves, Török-Szent-Miklós, Szolnok, Szarvas, Arad, Szent-Jób visszafoglalása főleg a volt kuruczok műve, kik felgyujtották Eger külvárosait s még a temesvári pasát is megremegtették.

Igy a kuruczok tevékeny közreműködésével messze területek szabadultak föl a Tiszánál és a Tiszántúl. Kitünő magatartásukat a Bécsben időző diplomatia is elismerte s jelentéseiben nagy dicsérettel szól hőstetteikről. Sőt Buonvisi nuntius 1686 január 24-ikén egyik hires vezérüket, a kálvinista Petneházyt arany lánczczal tüntette ki s nuntiusa e tettét maga a pápa örömmel hagyta jóvá.

A budai pasa október 22-ikén jelentette Thököly elfogatását a németeknek. Ezek egyszerüen markukba nevettek, mert Kassa és Felső-Magyarország birtokában, Thököly személyével nem sokat törődtek. Csufot űztek a váradi pasából s gúnyosan mondották, hogy a Thököly fejére kitűzött 10,000 tallér dijat akarta megnyerni. Tréfálkozva kérdezték, mit is akar a török Thökölyvel cselekedni? A török elbámult s azt felelte: szeretném előbb megtudni, mit akar Lipót Thökölyvel?*

Angyal, id. m. II. 155.

Lipót pedig nem akart semmit s pár hét alatt a török belátta tévedését és sóhajtva mondotta: „bár több Thököly is volna”, most nagy hasznukra lehetne; azért veszett el Szolnok és Szarvas, mert igy bántak Thökölyvel. Ismét azzal biztatták tehát, hogy olyan úrrá teszik, minő eddig sohasem volt. A vérmes reményű Thököly hitt a szép szónak, s hálát adott „dolgainak ennyiben való boldogitásáért”.* November 26-ikán értesült Kassa átadásáról, s párthivei tömeges elpártolásáról. Étlen-szomjan töltötte nagy keserűségben e napot. Csakhamar Ibrahim szerdárt megfojtották s helyére Ahmedet nevezték ki, mire Thököly teljesen visszanyerte szabadságát. De új helyzetet talált s hivei, kiket csatlakozásra szólított fel, azt felelték, térjen meg maga is koronás királya hűségére.

Thaly Kálmán, Thököly naplói, II. 257–311.

A sokféle siker, mely az 1685-iki évet kisérte, Európaszerte a legmesszebb menő reményeket és várakozásokat ébreszté. Mindenütt érezték, óhajtották, hirdették, hogy a legközelebbi hadjárat a Nyugatot örökre megszabadítja a sok százados keleti veszedelemtől, s Buda visszafoglalásával fogja a császári fegyverek diadalát megkoszoruzni. De különösen a magyarok néztek bizalommal a jövő év elé. Nemcsak királyaik ősi székhelyének visszaszerzését remélték, hanem azt is, hogy az udvar sérelmeik orvoslásával fogja áldozataikat jutalmazni s a korona és a nemzet régi, benső viszonyát helyreállítani. A nádor ily irányban emelt szót s egyes miniszterek is elismerték a magyarok óhajainak jogosultságát.

Buonvisi szintén támogatta ez irányt, mely azonban Kollonics ellenállásán hamar hajótörést szenvedett. Mindazáltal a magyarok az új hadjáratban lelkesen támogatták királyukat s a különböző hadtesteknél több mint 20,000 magyar harczolt. Az ország csekély területe és megfogyott népessége mellett, nagyobb magyar haderőre csak úgy lehetett számítani, ha Thököly feloszlott csapatait felfogadják és szervezik. De nemcsak ezt nem tették, hanem a Dunán inneni és tuli magyar végbeliekkel is oly oktalanúl bántak, hogy egy részük, mint a hivatalos vizsgálat megállapította, negyedfél éven át egy fillér zsoldot sem kapott s szétoszlott. Nem a magyarságon mult tehát, hogy az 1686-iki hadjáratban még nagyobb tömegekben részt nem lehetett. De igy is bőven hozta a véráldozatokat hazája felszabadításában, melyet most ugyanazon okok tettek lehetővé, melyek 1526-ban romlását okozták. Magyarországot egykor a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulata sodorta örvénybe s Francziaország, Velencze s a Habsburgok más ellenségei, melyek hazánkat a Habsburgok érdekkörébe tartozónak tekintették, zudították reá a török támadást. 1686-ban Velencze a császár szövetségese volt, Francziaországnak meg érdekében állt, hogy a császár folytassa a magyar háborút s XIV Lajos mindent elkövetett, hogy Lipótot a háborútól el ne riassza. Bécsben 1686-ban is erős párt dolgozott a törökkel való megbékülés érdekében, mert az udvar diplomatái épen nem álltak ama szinvonalon, mint hadvezérei. „Itt – irja a bécsi nuntius* a pápának, – az embereknek nincsen saját gondolatuk”, – helyes tanácsot velük elfogadtatni, vagy „velük született tunyaságukat” leküzdeni meg épen lehetetlen. „Idegen hatalom – irja később vesztegette-e meg őket vagy csak rossz szellemük sugallatát követik, Isten tudja.” Ha tehát Francziaország ellenséges állást foglal el a császár irányában, okvetetlen a békepártot juttatja Bécsben tulsulyra. E párt élén Hermann, badeni őrgróf, a hadi tanács elnöke, vagy is a hadügyminiszter, háta mögött a nagy befolyású spanyol követ és Eleonora Magdolna császárné állt. Mindnyájan megelégelték a császár sikereit keleten s azt akarták, hogy a törökkel megbékélve visszanyerje nyugaton cselekvése szabadságát. Szerencsére a franczia politika ügyesen működött Konstantinápolyban és Bécsben, Velenczében és Varsóban a magyar háború folytatása érdekében.* Mig a német birodalmi gyűlésen azon buzgólkodott, hogy a császár minél nagyobb segítséget kapjon, a portát azzal biztatta, csak folytassa a háborút, mert 1687-ben nagy europai szövetséget fog Lipót ellen alakitani. Mindkét küzdő felet háborúra sarkalta tehát s így a császár is mindinkább azok befolyása alá került, kik a török háború erélyes folytatását sürgették s kiknek élén Károly herczeg, a győzelmes hadvezér s Buonvisi nuntius álltak. Törekvéseiket támogatta Velencze, melynek attól kellett félnie, hogy összes eddigi hódításait elveszti, ha már most meg kell a szultánnal békülnie. János király szintén harczias hangulatban volt, ámbár Bécsben féltek tőle, mert 1686 januárban megtudták, hogy ismét Erdély megszerzésére gondol, mire nézve rövid ideig tényleg alkudozott Apafyval és Telekivel.

1686 szeptember 6. és 23-iki jelentései. Fraknói, XI. Incze pápa és Magyarország, 146.

E viszonyokat igen élénken megvilágítja Károlyi Árpád alapvető, s már idézett nagy munkája: Buda és Pest visszavivása 1686-ban.

Apafy Mihály.
1683-iki festmény az Esterházy herczegek fraknói várkastélyában. Felirata: MICHAEL APAFI. PRINCEPS TRANSILV(aniae). ET. SICVLORUM. COMES. A(nn)O. 1683.

A pápai diplomatia a legbuzgóbban támogatta az udvar azon törekvését is, hogy minél több szövetségest szerezzen. Hosszas tárgyalások* után sikerült a brandenburgi választótól tetemes hadi segélyt nyerni. Miksa Emánuel, az ifjú bajor választó, ki Lipót császár leányát vette nőűl, valamint a többi fejedelmek szintén nagyobb segély igértek. A czár csatlakozott a hármas szövetséghez, mely azonban eleinte kevés hasznát látta a csatlakozásnak, mert a czár nem folytatta nyomatékkal a háborút, ámbár némi török hadat még is csak elvont a magyar harcztérről, sőt a kozákok gyors hajói akadályozták a Fekete tengeren a közlekedést. Igy ez úton nem lehetett Konstantinápolyba eleséget szállitani, hol nagy volt az inség, a mi még inkább fokozta török lehangoltságát. Buonvisi Perzsiát, sőt Abyssziniát is meg próbálta nyerni, mely utóbbival Egyptomot akarta megtámadtatni. A császár* és a pápa levélben szólították fel a saht, de sikertelenűl. Havasalföldhöz szintén fordult az udvar, csakhogy követét a vajda az ugyanakkor nála levő török, tatár, erdélyi követek miatt fogadni sem merte s csupán titokban biztosította jóakaratáról.

Pribram, Oesterreich und Brandenburg in 1685–86.

A császár és a sah levele: Hormuzaki, id. m. V. 126–28.

Teleki Mihály.
Egykorú festmény a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban. Idősb gróf Teleki Sándor birtokában levő fénykép után

A legnagyobb sulyt azonban Lipót király Erdély megnyerésére helyezte. Erdély ez időben kétségkívül nehéz helyzetben volt. A császár győzelmei daczára a török az országot még mindig valóságos vasövként vette körül. Nem igen moczczanhatott tehát s e mellett a közvélemény sem rokonszenvezett a bécsi udvarral, mert attól félt, hogy reá zudítja a vallásüldözést s anyagilag ép úgy tönkre teszi, mint Magyarországot. Mindazonáltal számba kellett venni az új helyzetet, a császár győzelmeit s azon szándékát, hogy Erdély támogatását megszerezze. Lipót erre nézve eleinte nagyon előnyös ajánlatokat tett. 1685 januárban felhivta Apafyt, csatlakozzék a hármas ligához, mely esetben a csatlakozás feltételeit természetesen maga szabta volna meg. A fejedelem és mindenható minisztere. Teleki azonban nem mert határozni s János lengyel királynak jelentette be az ajánlatot. Lipót erre bizalmasát, Dunod Antid burgundi származású papot küldte Erdélybe. Február 5-ikén kelt meghatalmazása szerint Lipót király hajlandó volt Erdélyt a hármas szövetségbe fölvenni a szövetséges fél összes jogaival és előnyeivel s csak azt kivánta, hogy 3000 lovasból és 12,000 gyalogból álló haddal, szükség esetén teljes erejével segítse. Ellenben a hármas szövetség kötelezte magát, hogy Erdély nélkül békét nem köt s mindazt, a mit a régi erdélyi területből a töröktől elfoglal, Erdélynek adja. Nemcsak a császár, hanem Lengyelország, Velencze és a pápa is biztosította a szerződés minden pontjának megtartását.* Ez ajánlat igen kedvező volt s Lipót a fejedelemnek tényleg „fekete táblát s krétát adott kezébe, hogy a mit akar, irja azt s ő felsége subscribálja”. Apafy azonban azzal küldte vissza Dunod-t, hogy majd csak később fog határozni. Igy Erdély elszalasztotta az alkalmat, hogy maga szabhassa meg csatlakozása árát és feltételeit. De ha Apafyt nem, Telekit Dunod még is megnyerte a császárnak, kinek már április 12-ikén bejelentette hódolatát, Dunoddal pedig 15-ikén Kercsesorán titkos szerződést kötött. E szerint a császár Telekinek a multra teljes bűnbocsánatot ad, Thököly egyik nagyobb felső-magyarországi uradalmát neki igéri, visszaadja minden jószágát, mely török vagy magyar kézbe jutott, évdíjjal látja el s azt titokban fizetteti ki, teljes védelmébe fogadja minden ellensége ellen, szükség esetén menedékhelylyel és kellő ellátással látja el; ha fogságba kerül, kiváltja s neki és családjának korlátlan vallásszabadságot enged. Az is megállapíttatott, hogy a szerződés a legnagyobb titokban maradjon, s Dunod csak a császárral és Buonvisi nuntiussal közölje, de előbb velük is megigértesse a titoktartást. Másrészt Teleki, kit a szerződés két izben grófnak* nevez, szent esküvel kötelezte magát, hogy a török háborúban tőle telhetőleg előmozdítja a kereszténység s a császár érdekeit; azon lesz, hogy az erdélyi hadak a császáriakhoz csatlakozzanak, a császáriaknak kellő eleséget ad, átvonulásukat Havasalfölde felé nem gátolja, Lipót, mint magyar király s a fejedelem közt az egyességet lehetőleg elősegíti.* Lipót király megerősítette e szerződést s június 24-ikén grófnak czimezve Telekit külön levélben* üdvözölte. Teleki ekképen számba vette a viszonyok változását s egyéni érdekeire nézve épen úgy megalkudott a némettel, mint azelőtt a francziával és a lengyellel. De Erdély közjogi viszonyainak kedvező körülmények közötti rendezésére nem gondolt. Sőt, ellenkezőleg épen olyan áron biztosította magánérdekeit, hogy Erdélyt minden egyezség nélkül fogja Lipót kezére játszani, ki, mihelyt Telekit megnyerte, Apafyval nem sokat törődött többé. 1685 őszén a németek egyszerűen értesítették Apafyt, hogy seregük egy részét erdélyi területen helyezik el téli szállásra. Be is vonultak s irgalmatlanúl fosztogatták a népet. Oktoberben ujra megjött pater Dunod, de már fenyegetőzve követelte a töröktől való elszakadást. Azt mondta, akár kell, akár nem, ő felsége pártfogásába veszi az országot. A tehetetlen Apafy követséget küldött Bécsbe, hogy csatlakozása feltételeit megállapítsa. Arról többé szó sem volt, hogy Erdély a hármas szövetségbe lépjen. Most a király egyszerüen azt kivánta, térjen vissza a magyar korona felsőbbsége alá. Csakhogy Apafy, ha már kénytelenségből engedett, nem a magyar királylyal, hanem a római császárral akart volna egyezkedni s lelkükre kötötte követeinek, hogy a „tractatusról való levelek” ne másutt, vagyis a magyar, „hanem a német cancellárián expediáltassanak”. Az országos követség 1686 január 9-ikén érkezett Bécsbe, s csakhamar Lipót is fogadta. Gyorsan megegyeztek. Február 5-ikén a király aláirta a diplomát, melyben Erdély jövendőbeli jogállását szabályozza. De az országgyűlés április végén nem fogadta el, a fejedelem meg ismét ide-oda kapkodott. János királyhoz fordult s felkérte, hogy inkább ő szállja meg Francziaország támogatásával az országot. Ugyanakkor a portától is segítséget kért. Ekképen 1686 május havában Erdély Lengyelországnak ajánlotta fel magát s Törökország támogatását kereste. Csakhogy az udvarral sem szakított, hanem új követet küldött Bécsbe, a ki végszükség esetén, tiltakozva ugyan, de mégis elfogadja a diplomát. Ily körülmények közt csak az történhetett, a mi Erdélyre a legkárosabb volt. Még májusban megjelent Scherffenberg tábornok 12–13,000 főnyi haddal az országban, hogy Apafyt szükség esetén fegyverrel hódoltassa meg. De az erdélyiek még ekkor is azt mondották – s Teleki nem világosította fel őket a helyzetről, – hogy addig nem csatlakozhatnak a némethez, „valamig Budát, Egret, Váradot, Temesvárt, Nándor-Fejérvárt”* meg nem veszi. „Sokszor megváltoztatok igéretekben, felelte nekik Scherffenberg, mert nekünk a portáról is megirták, hogy ti hivjátok a török-tatárt, holott a török tinektek nem jóakarótok; meg vagytok jegyeztetve a török előtt igen, csak szintén az alkalmatosságot várja”. Apafy ekkor is a legsürgősebben Szulejman pasa török fővezértől kért segélyt.* Azt mondta, hogy inkább életét áldozza, semhogy német uralom alá jusson* Teleki olyan jól vitte szerepét, hogy még a ravasz Thökölyt is megtévesztette, ki ugyanakkor, mikor Apafyt a némethez való átpártolással vádolta, Telekiről azt irta, hogy a hatalmas császár hű szolgája.* Lipót király, hogy kielégítse Apafyt, új diplomát adott ki, mely a viszonyokhoz képest még mindig nagyon kedvező volt. A diploma szerint Erdély visszatér a magyar király főuralma alá, s évi 26,000 frt adót fizet, ellenben a király elismeri Apafy és fia méltóságát, biztosítja a vallásszabadságot, sőt a visszahódítandó régi területeket is Erdélyhez csatolja. Csakhogy Apafy ezt a diplomát sem fogadta el s még novemberben is valósággal dicsekedett vele, hogy az okmányt, „melyet követeink Bécsben (kire instructiojuk nem volt), féltekben, egyébiránt protestálva” irtak alá, nem hagyta helyben, „mert a török igájánál tizszer nagyobbat akar nyakunkba vetni”.* Minthogy időközben Scherffenbergnek távoznia kellett Erdélyből, az ország sorsa 1686-ban sem dőlt el, mert Teleki megakadályozta, hogy a fejedelem Lipóttal megegyezzék. Az erdélyi kérdést az udvar titkos vágyainak megfelelően végre is a kard oldotta meg.

Dunod utasitásai: Alvinczi Péter okmánytára, I. 5–8.

Lipót 1696-ban csakugyan kijelentette, hogy Teleki grófsága ez időtől számitandó. M. Tört. Tár, XIX. 130.

A szerződés szövege Szilágyinál: Erdélyi Orsz. Eml. XVIII. 329–3.

Levele: M. Tört. Tár, XIX. 101.

Alvinczi Péter okmánytára, I. 281.

Július 11-iki levele Hormuzakinál, id. m. V. 116.

Apafy ez időbeli magatartásáról számos okmány: Tört. Tár, 1898. 77–99.

Tört. Tár, 1898. 92.

1686 november 12-iki titkos utasítása Szilágyi: Erd. Orsz. Eml. XIX. 63.