III. FEJEZET. A magyar nyelv és irodalom.
III. FEJEZET.
A magyar nyelv és irodalom.
A magyar nyelv és irodalom.
E kor irodalmának vallási jelleme. Polemikus irodalom. Pázmány Péter és Alvinczi. Pázmány irodalmi működésének jellemzése. Szenvedélye. Műveinek nyelve. Veresmarti Mihály, bátai apátur. Lepés Bálint. Káldy György. Szenci Molnár Albert. Külföldi bolyongása. Latin-magyar szótára. Zsoltárforditása. Nyelvtana. Jellemzése. Medgyesi Pál irodalmi működése és eszméi. Gelei Katona „Magyar Grammatikácská”-ja. A „Gradual”. Apáczai Cséri János „Magyar Encyclopaediá”-ja. Rimai János élete. Költői működése. „Nagypénteki Meditátiói”. Zrinyi Miklós. A szombatos költészet. Pécsy Simon. Életpályája. Forditásai. Költészetének jellemzése
E kor irodalmának a vallásosság a főjellemvonása. A megelőző korszakban a protestánsok támadása, most a katholikus reactió tette a vallást napi kérdéssé. A társadalom minden osztályának érdeklődését az kötötte le. Eleinte, mikor a támadás megindult, a protestánsok nem védekeztek azonnal s külföldi bizományosaikhoz fordultak hiterősitő s czáfoló művekért, a kiknél mindig volt készletben egy-egy korszerü mű a jezsuitákról, – ezek voltak a legkeresettebbek, – a szentek imádásáról s más efféléről.* De csakhamar itthon is elkészültek s megindult a czáfolat és felelet, ujabb czáfolat és erre ismét ujabb válasz. Mind a két tábor hivei nagy lelkesedéssel nézték a vitát s nagy lelki gyönyörüséggel olvasták a „Csepregi szégyenvallást”, a „csepregi hiúságok kőszegi toldalékinak verőfényre hozását”,* a „csepregi szitokszaporitó morgó praedicátornak az igazságnak jóra tanitó ostorával való iskolázását”, valamint másrészről a „tetetes, nevevesztett pápista embertől küldetett szines öt levelekre rend szerint való feleletet”* s „Pázmány Péter pironságit” stb.* Természetesen mindenik tábor a saját bajnokának itélte oda a győzelmet.
Prága 1616.
Csepregi iskola. Pozsony 1616.
Alvinczi Péter. Debreczen 1609.
Keresztur 1615.
A nagy és hosszu vitában Pázmány Péter a vezéralak, azzá tették képességei, szenvedélye s egyházi állása. Kitartó ellenfele protestáns részről Alvinczy Péter, a híres „kassai pap”. Egyenlő erős szenvedélyük és meggyőződésük.
Pázmány messzeható működése már más helyen ismertetve volt, mi még irodalmi működésének néhány jellemvonását emeljük ki. Első föllépése már nagy feltünést keltett, s csak ugyan elérte, hogy neve nem sokáig maradt az ismeretlenség homályában. Képtelen vádakat dobott a protestánsok szemébe, olyanokat, a melyeket maga sem hitt el, mint pl. hogy azok az ördögöt imádják. De czélját elérte vele. Magára akarta vonni a figyelmet s csakugyan első fellépése óta nevét mindenki ismerte Magyarországon: a protestánsok felzudultak, hitsorsosai magasztalták s nemsokára érsekké lett. Később engedett az ily vádakból, de a protestánsok megtéritése holta napjáig legkedvesebb eszméje volt: „hogy egy akolban, egy hitben és vallásban szolgáljunk ő szent Felségének” – a mint ő kifejezte.* – Pál apostol irta valahol, hogy kész lenne „átokká”, elkárhozottá lenni, ha ez által megnyerhetné a keresztyén vallásnak zsidó atyafiait. Az ezen sorokon elömlő szenvedély Pázmány téritői működésének jellemvonása. Ugyanilyen szenvedély lángja csapdos felénk az ő polemikus irataiból. Az ő atyafiai a protestánsok voltak. Mint kéri őket s könyörög nekik, térjenek vissza az igaz egyházba; majd meggyőzni igyekszik őket s a jezsuita dialektika és sofistika leleményességének egész tárházát kimeríti, gunyolódik, majd fenyegetőzik. A mai kor gyermeke alig képes megérteni ez emésztő szenvedélyt, sőt ma bizonyos borzadálylyal olvassa az ilyen sorokat: „Im halljátok édes Magyarim, mint felelnek a mi irásinkra az új hitfaragók . . . Hamisság, költés, szitok, csavargás, hiuság minden feleletek. Nincs is egyéb módgyok az igazságnak fojtóson nyakokba vetett idegének óldozgatásában. Azért ne menjetek édes Magyarim, mint a szarvon kötött marha az örök kárhozatnak mészárszékibe. Ne hidgyetek vakúl a nyelves predikátoroknak.”* Vagy más helyen: „Ha valami világi dologban dicsekednem kellene, úgy tetczik, abban dicsekedném, hogy a farkasok (t. i. protestánsok) reám orditanak, a lelkek hóhérai ellenem agyarkodnak.”* De nem is a tartalomért, hanem tősgyökeres magyar nyelvéért s ennek hatásáért becsesek az ő művei. Nem teremtette ugyan meg a magyar könyvprózát – mint egy nevezetes iró mondotta róla – erre szerencsére a tizenhetedik században már nem volt szükség, de nyelvének tisztasága, erőteljessége, eredetisége s népies zamatossága jótékonyan hatott az irodalmi nyelv fejlődésére.
Setét hajnal-csillag után bujdosó lutheristák vezetője. Bécs 1627. 481.
U. ott, 480–481.
U. ott, 6.
Pázmány nagyobb katholikus volt mint a ki katholikusnak született, még inkább az volt lelki gyermeke Veresmarti Mihály, a későbbi bátai apátur, ki debreczeni kálvinista deák korában hadat üzent volna a „pápistáknak”. Van valami megható és szánalomra méltó jellemvonás ez ember életében, ki „Megtérése históriáját” maga megirta: Mint sellyei plébános ki-kimegy a Vág partjára s várja a kálvinista prédikátorokat, egykori iskola- és paptársait, kik ott mennek el a zsinatra. Megszólitja, majd sirva kéri őket, győzzék meg s vissza megy hozzájok. Azok próbálják, de sikertelenül. Végig kiséri őket az országúton, a város utczáján, még mindig kérve és vitatkozva...*
Ipolyi Arnold, Veresmarti Mihály megtérésének hist. I. (1875.)
A „Setét hajnalcsillag” czimlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról.
Pázmány kortársai közül a szelidlelkü Lépes Bálint nyitrai püspök és imakönyviró s a fentebb már szintén emlitett Káldy György válik ki bibliaforditásával (1626), Vasárnapi, innepi és halotti beszédeivel.*
A tiz parancsolat magyarázatát halála után gr. Kolonics Lipót adatta ki. (Nagy-Szombat, 1681.)
Pázmány mellett irodalmunk másik kimagasló alakja a kálvinista Szenczi Molnár Albert.
Nem egyenlők tehetség, eredetiség, sokoldaluság vagy hatás tekintetében sem, de mindketten nagy és elévülhetetlen szolgálatot tettek a nemzeti nyelv és irodalom ügyének s egyforma volt lankadatlan buzgóságuk s lázas tevékenységük, habár különbözők voltak is az eszközök, melyekkel dolgozhattak s különböző a társadalmi helyzet és működési kör is.
Az egyházi és politikai méltóság s a vele egybekötött befolyás, hatalom, vagyon, az udvar kegye nagyon megkönnyitette az egyik munkáját, a folytonos küzdés, nélkülözés, sőt inség közepette végzett önzetlen munkásság a tudomány vértanujává avatta a másikat.
Molnár Albert, egy székely származásu molnár gyermeke, 1574. augusztus 30-ikán született Szenczen, Pozsonymegyében. A család Erdélyből származott a Mátyusföldére s Szencz polgára később is büszke volt székely származására s fajára, mely a „régi” magyar nyelvet romlatlanul s a mátyusföldinél tisztábban beszélte.* A gyermek a szenczi iskolában kezdte meg a tanulást s Győrött és Gönczön folytatta tovább; amott az egykori szenczi református lelkész Sibolti kisérte figyelemmel, itt Károli Gáspár, a bibliaforditó a szomszéd Visolyba az eleven gyermektől gyakran küldözgetett kéziratot és korrekturát. Másfél évig volt Gönczön s innen 1588. Debreczenbe ment. A mi üres ideje maradt, olvasgatásra fordította; már Győrben is szivesen olvasgatta a Sibolti műveit s most is, a mi magyar könyv kezeügyébe esett, szorgalmasan olvasgatta s azokba sokszor, talán a tanulási órák alatt is, annyira elmélyedt, hogy tanitói „kiütötték” kezéből, hogy azok miatt a latin nyelvet el ne hanyagolja, Már ekkor foglalkozott mellékesen a versirással is: magyar verseket irt, de ezek nem maradtak fenn. Debreczenből Kassára ment s öt hónapon át egy polgárcsaládnál nevelő volt.
Dictionarium Ung. Lat. (1604) A magyar és erdélyi ifjusághoz intézett ajánlása.
Szenczi Molnár Albert
A ker. „religióra ... oktatás. Hanau. 1624.” czimlapján megjelent, egykoru metszet után rajzolta Cserna Károly.
Már mint győri és gönczi tanuló bekalandozta fél Magyarországot; többen össze állottak s csapatosan jártak faluról falura, hol a pap, hol a tanitó vendégelte meg őket. A kassai nevelősködés után az alig tizenhat éves gyermek külföldi útra is elhatározta magát. 1590. november 1-én indult el szülőföldéről. Első megtelepedési helye Vittenberg volt, hol ez időben sok magyar ifjú tanult, mindannyian egyszersmind a magyar egyletnek (bursa) is tagjai; később Drezdában, Heidelbergben és Straszburgban folytatta a tanulást.
Straszburgban a főiskolával kapcsolatos convictusba, az úgynevezett collegium Wilhelmitanumba is fölvették, melyben szegény sorsú tanulók lakást és élelmezést kaptak. A három év alatt (1593–96), melyet itt töltött, kijárta az iskola két felső (második és első) osztályát s a babérkoszorut is megszerezte. Tovább is tanult volna, a magisteri és doktori fokozatért, ha egy váratlan esemény pályáját ketté nem szakitja. Vallási meggyőződését nem titkolta el s el-eljárt egy szomszédos faluba a lelkészt hallgatni s úrvacsorát venni. Mikor ezt az intézet előljárói észrevették, kérdőre vonták s rövidesen kimondták reá az intézetből kiutasitó határozatot. Megint újabb bolyongás, ismét vándorbotot vett kezébe. Svájczba utazott, a hol Básel, Genf és Lausanne voltak útjának nevezetesebb pontjai; innen Olaszországba ment: megtekintette a loretói Casa-Santa-t, volt Rómában és Velenczében. Négy hónapi utazgatás után újra tanuláshoz fogott Heidelbergben, melyet egyszer már inséges helyzete miatt hagyott el. Ez idő alatt meghivást kapott a sárospataki iskolánál megüresedett tanári (lectori) állásra, pénzsegélylyel együtt, hogy tanulmányait befejezze. De pártfogója Fabricius időközben elhalt s ez állástól elesett. Kilencz évet töltött igy el külföldön s ekkor visszatért hazájába, hogy itt pártfogókat keressen s pénzt gyűjtsön a tanulás folytatása és irodalmi tervei megvalósitására.
Különösen két gondolat foglalkoztatta folytonosan, a melyek szinte gyermekkori emlékekhez füződnek: egy latin-magyar szótár irása s a magyar bibliának ujabb kiadása. Az első gondolat kassai nevelősködése idejében merült föl lelkében, midőn növendékével egy latin-német szótárral kellett vesződnie, a második Gönczig nyúlik vissza, arra az időre, mikor Károli Gáspár a „gönczi plébános”, a visolyi nyomdába küldözgette a „tőle irott levelecskékkel”. Most, midőn pártfogókra tett szert, hozzáfogott e tervek megvalósitásához. De mindjárt a kezdetnél megakadt, legelőször a bibliát akarta kiadni s nem tudta hazulról megkapni a Károli-féle forditást s kiadót és alkalmas helyet sem talált, a hol nyugodtan e munkának élhessen. Herborn, majnai Frankfurt, Amberg csak rövid időre szolgálhattak tartózkodási helyül.
A Nürnberg közelében eső Altdorfban addig is, míg a bibliát megkapja, hozzáfogott (1603) egy latin-magyar szótár irásához s öt hónap alatt elkészült vele s alig egy hónapra volt szüksége a második, a magyar-latin rész szerkesztéséhez. Erre kiadó is csakhamar akadt s 1604-ben megjelent Nürnbergben az egész mű. E szótárra, mint azt a gyakorlati észjárású Molnár már ifjonta felismerte, igen nagy szükség volt. Az addig megjelent szótárak nagyobbrészt tárgyi és fogalmi csoportok szerint sorolták föl a szavakat s iskolai czélokra alkalmatlanok voltak s azonkivül kevés példányban jöttek forgalomba; volt ugyan betürendes szótár is, miként a Calepinus tizenegy nyelvű szótára, de ez drága és hasonlókép nehezen kezelhető volt. Magyar-latin szótár pedig egyáltalában nem volt Molnár müve az első ilynemű kisérlet.
Első művét Molnár Rudolf magyar királynak ajánlotta. Személyesen vitte el Prágába, hogy azt bemutathassa. Altdorfi és nürnbergi barátai s pártfogói ajánlólevelekkel látták el Prága irodalmi köreihez, Keplerhez, Weston Erzsébethez, a kik mindannyian szivesen fogadták. Ezek pártfogása mellett jutott be a királyhoz is, a ki ötven forintot utalványozott ki részére s Unverzagt Farkas, az udvari kamara elnöke megkisérlette áttéritésére is, s levelet adott neki, hogy azt Bécsbe vigye az egyetem kanczellárjához s kilátást nyujtott neki, hogy ott állást nyerhet. De Molnár inkább Altdorfba tért vissza s új művek irásához látott.
Előbb a Zsoltárokat forditotta le s azután a magyar bibliát és catechismust adta ki. A Zsoltárokat már ekkor a protestáns egyházakban világszerte énekelték. Népszerűségüket nagyon emelték a Marot-Béza-féle franczia forditás gyönyörű dallamai. E franczia dallamokkal teszik meg azután körútjukat a világban, e szerint forditotta Melissus (Schede) Pál és Spethe András latinra, Lobwasser németre stb. Molnár a Lobwasser forditását vette alapul, vagy – mint mondja – „vezetősinórul”, de a franczia forditást is maga előtt tartotta. Ismerte a korábbi magyar forditásokat, de úgy találta, hogy zsoltárforditásaink nagy része „parasztversekben” van irva, noha „még az szentléleknek is kedves az versek szép, egyező volta”, s hogy azok verselése a históriás énekekre emlékeztet, a melyekben vagy semmi „egyenlő terminatiók” nem voltak vagy tiz vers is egymás után mind egy igében ment ki, a honnan számtalan bennük a sok „vala”, kin az idegen nemzetek nem győznek eleget nevetni. Ismerte az újabban megjelent „ékesb” verseket, igy a Balassi Bálint költeményeit s helyes érzékére mutat, hogy ezt választotta példányképéül. Molnár zsoltárforditása korszakot alkot verselésünk történetében. „Százharmincz különböző nótát” és majd megannyi versnemet ültetett át s változatosnál változatosabb, eladdig nálunk ismeretlen versformákkal gazdagitotta költészetünket. Bámulatos könnyűséggel birkózott meg nehéz feladatával: a franczia, apró igékből álló verseket nehezen lehetett beszoritani a „magyar zubonköntöskébe”, melyben az 5–6 szótagú szavak sem ritkák. „Meggondolhatja minden minemű nagy munkával kellett ennekem ez hosszú magyar igéket . . . versekre formálnom,” mondja ő maga, ne csodálkozzunk azért rajta, ha itt-ott a beerőszakolás meglátszik, vagy egy-két szó pongyolán kirí a versből; annyival kevésbbé, mert inkább hűségre, mint correct verselésre törekedett: „nagyobb gondom volt – irja – a fondamentombeli igaz értelemnek forditására, hogysem a verseknek ékesgetésére”. De forditása igy is magasan fölötte áll költőiség tekintetében a Lobwasser forditásának s erőteljes, szép, zengzetes, tiszta magyarsága a legnépszerűbb magyar könyvvé tették azt, mely száz kiadásnál többet ért meg, s a magyar protestantismus ma sem tud megválni tőle.
E művét IV. Frigyesnek és Móricz hesseni tartománygrófnak ajánlotta. Midőn ez utóbbinak, kit Tököly Miklós egy izben „magyarul szólani hallott”, személyesen átnyújtott egy példányt, megbizta őt, hogy szótára kiegészitéséül irjon egy magyar nyelvtant is. Molnár elvállalta a megbizást s 1610-ben megjelent „Nvvae grammaticae Ungaricae libri duo” czimü, latin nyelvén irott műve. Nagy hátrányára van, hogy egy latin grammatika rendszerét erőszakolta a magyar nyelvre, ahelyett hogy magából a nyelvből vonta volna el a szabályokat, de művét igy is becsessé teszi az, hogy finom nyelvészeti megfigyelésnek s önálló nyelvészi gondolkodásnak is számos jeleit találjuk benne. Midőn e müvekkel elkészült, engedett a több rendbeli hivásnak s családjával együtt hazajött Magyarországra. Itthon a Batthyány Ferencz pártfogása alatt rohonczi (1613) s a következő évben komáromi lelkész lett. De egyik helyen sem viselte sokáig hivatalát, családja nem tudott megbarátkozni a magyar viszonyokkal. Majd egy nyomda felállitását tervezte, de pártfogás hiánya miatt ez sem sikerült. Elkedvetlenedve hagyta el hazáját, miután még egy körútat tett az országban s többek közt felkereste Fogarasban Bethlen Gábort is. Külföldön V. Frigyes, a későbbi cseh király ajánlatára Oppenheimban kapott előbb kántori, majd iskolamesteri állást. 1620 körül ezt is el kelle hagynia, s Heidelbergben, az V. Frigyes oltalma alatt vonta meg magát. E város feldúlatása alkalmával Tilly durva katonái őt is kirabolták és megkinozták. Ismét hazaköltözésre határozta el magát s egy Hollandiában tett utazás után, 1623-ban, ismét Magyarországban van, egy ideig Kassán, a Bethlen Gábor költségén, majd Kolozsváron várva a gyulafehérvári egyetemhez kineveztetését, a melyre őt Bethlen már régóta kiszemelte. De Bethlen elhalálozása után ez állást nem nyerte el s úgy hunyt el 1633 tájban, nyomorban hagyva feleségét és gyermekeit. Molnár már emlitett művén kivül még több forditást is adott ki, melyek közül nevezetesebbek: Scultetus Postillái (1617). Imádságos könyv (1620), melynek előszavában a nőnevelés szükséges voltát fejtegeti, Kálvin Institutiójának forditása (1624), mely nyelvének szabatosságával s erejével tűnik ki s utolsó műve Zigler „Főjóról” czimű munkájának forditása, melyben az elbeszélő prózával próbálkozott meg.*
Molnár életrajzát először Bod Péter irta meg egy becses monografiában, melyet egy külföldi folyóiratban készült kiadni. Czime: „Rediviva Alberti Molnár Szenciensis memoria”; kézirat a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban. Ugyanő készitett kivonatot levelezéseiből „Gellius Molnarianus” czimen. Utána életrajzát Szathmáry Pap Zsigmond (1837.), Toldy (1869.), Jancsó Benedek (1878.) irták meg. Legújabb életrajza e sorok irójától a Történeti életrajzokban, (1897.). Mint szótárirót Szamosi János és Zipser Miksa, mint nyelvészt Jancsó, mint költőt Szücs Lajos méltatta. A hozzá irott levelekből s okmányaiból mutatványokat közölt Kemény József (Uj Magyar Múzeum, 1859. I.), Naplójának egy hibás kiadása a Történeti Lapokban (III. évf.) jelent meg. „Sz. Molnár Albert naplója, levelezése és irományaik a M. Tud. Akadémia kiadásában most van sajtó alatt.
Molnár irodalmunk legrokonszenvesebb alakjai közé tartozik. Ő a nemzeti tudamányosság vértanúja. Inség és nyomor között tengődött s még sem fogadta el a felajánlott kényelmes állásokat, hogy megvalósithassa irodalmi terveit. Csupán erre használta fel összeköttetéseit, Bethlen, Móricz hesseni fejedelem és V. Frigyes cseh király pártfogását. Műveinek legnagyobb része forditás, de hatásuk igy is jelentékeny volt. Azon hit ösztönözte a működésre, hogy műveinek csak egyike által is több hasznot tesz hazájának, „mintha sok éven át bárhol személyesen tanitotta volna az ifjúságot és gyülekezetet”, s ebben az utókor is igazat ad neki.
A protestáns theologiai irodalomnak e korban rajta kivül Medgyesi Pál a legnemesebb alakja, a kit szenvedélye oly tulságokra sohasem ragadott, mint Alvinczit, Geleit és még több másokat. Vitázó irataiban* is nem annyira ellenfelét akarja meggyőzni, mint inkább hitsorsosait hitükben erősiteni. Különben sem szivesen lépett a vita terére, a meddő „szóvagdalkozásnál” hasznosabbnak tartotta a „tanétó theologiát” s szivesebben irt homilétikai müvet lelkésztársai számára, hogy megtanulják belőle, miként irjanak egyházi beszédet és imádságot;* szelid lelkülete a dogmatikánál többre becsülte a belső vallásosságot s ily iratokról is gondoskodott;* az egyházkormányzatban a népképviselet mellett szállt sikra „Dialogus politico-ecclesiasticus”* czimü müvében s megrótta a főurakat, kik idegenkednek attól, mert nem szeretnének jobbágyaikkal együttűlni a presbyteriumban. Az új eszméknek e nemes bajnoka csak egy tekintetben volt ósdi: megrótta a neologismust, ha ugyan illik e kifejezés a Gelei Katona ily irányu kisérleteire, a ki meg más téren mindenben conservativ volt.*
Szentatyák öröme (Gyula-Fejérvár, 1640.) Égő szövétnek, minden hiveknek és kiváltképpen a Catholikusoknak hasznokra 1645.
Doce nos orare, quin et praedicare. (Bártfa, 1650.) Rendes könyörgésnek tudománya. U. ott.
Scala coeli. (Debreczen, 1632.) Praxis pietatis (Bayle után) (Debreczen, 1636.)
Bártfa 1650. Továbbá: Rövid tanitás a presbyteriumról, (Sárospatak, 1650.)
Medgyesi és Gelei Katona között érdekes párhuzamot von Szilágyi S. Erdély irodalom történetében: Budapesti Szemle (Csengeri szerk.) IV. 23.
A „Thema seculare” czimlapja.
A m. tud. Akadémiai könyvtár példányáról
Kortársai közül Gelei Katona István (1589–1649), e korszak Meliusa válik ki terjedelmes vallási műveivel („Váltság titkának I., II., III. volumenje”, „Titkok titka”) s egy „Magyar grammatikátska” czimű fejtegetésével, melyben tudományos műszavak alkotásával is megpróbálkozik. Egyik szerkesztője (Keserüi Dajka volt a másik) az I. Rákóczy György rendeletére készült „Gradual”-nak (1636), melyet a fejedelem a maga költségén kinyomatva, nevével és jelmondatával ellátva ajándékul küldött az egyes nevezetesebb református egyházaknak. Sok tekintetben ellentéte Molnárnak, ő is szegény sorsban született, de nem veti meg azért a „világi nyereséget” sem, s halála után 75,000 forintot hagyott az egyháznak.*
Imre Sándor, Gelesi Katona István főleg mint nyelvész, (Pest, 1869.)
Philosophiai irodalmunk figyelemreméltó úttörő alkotása Apáczai Cseri János-nak, egy szintén sokat küzdő tudósnak, s később kolozsvári professzornak „Magyar Encyclopaediá”-ja (1653), mely által a bölcsészetnek nemzeti nyelven való tárgyalásában a németeket (Thomasius) is megelőzte. Nagy és magasztos czélok után törő léleknek bizonysága egy javaslata: „A magyar nemzetben immár elvégtére egy akadémia felállitásának módja és formája felől.”
A költők közül a politikai életben is nevezetes szerepet játszott* Rimai János válik ki. Előkelő családból született s ifjukorában külföldön is tartózkodott. Tehetsége és becsvágya korán érvényesült, Bocskai Istvánnak kamarása és belső tanácsosa volt, Bethlennek is mint követ több izben tett jó szolgálatokat. Ifjukorát megnemesiti a belső barátság, mely Balassi Bálinthoz füzte, a ki őt jelölte ki utódjának s halála óráján őt kérte föl emlékköltemény irására. Ez ifjukori barátság, a tanitványnak mesteréhez való állandó ragaszkodása emléke gyanánt „Istenes énekei” a Balassiéval együtt jelentek meg. Az Istenben való rendületlen hit és gyermeki odaadás s bizonyos borus világnézlet jellemzi e költeményeket; bűnt lát mindenfelé: haszonlesést, irigységet, hizelkedést alant, dobzódást, léhaságot, „üres fejet” a magasabb társadalmi osztályokban, „a főemberségben”, a „borivó hadnagyságban” és „korcsmás kapitányságban”, a kiktől megvetéssel fordul el s menekül a „középséghez”, hol édes álmot nem bont félelem s nagy gond; a természet szépségeiben való elfogulatlan gyönyörködés s a vallásos megnyugvás vegyit némi derüt e költemények alaphangjába. Még szerelmes énekei sem mentek minden reflexiótól. Egy eddig elveszettnek hitt, de újabban felfedezett prózai müve „Nagypénteki meditatiói” egy mélyen vallásos lélek áhitatának őszinte megnyilatkozásai.
Ipolyi, Rimai J. államiratai és levelezése, kiadta Szilágyi S.
E korszak végén már hallatta bűbájos énekét, költészetünknek jobb jövőt jósolva, az „Adriai tenger Syrenája, gróf Zrinyi Miklós” is, kinek irodalmi működését politikai szereplésével kapcsolatban a következő kötet fogja méltatni.
Az „Öreg Graduál” czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról.
Az a különös jelenség, hogy e kor theológusai bizonyos előszeretettel az újnak is elébe helyezve, szivesebben tanulmányozták az ó-testamentumot, melyen a kutatásnak tág tere nyilott: némelyeket bizonyos túlzó tévirányba terelt. Nem a Szenczi Molnár későbbi nejének, Ferinári Kunigundának férje volt az egyetlen, a kinek héber és khald bibliai tanulmányokba s metaphysikai vizsgálódásokba elmélyedve, egyszer csak az az elhatározás szülemlett meg agyában, hogy „az Izráel istenéhez való szerelemből s a Mózes törvénye tanulmányozása kedvéért” elhagyja a keresztyén vallást és zsidóvá lesz. Nálunk egész szekta vall zsidó szinezetű vallási tanokat: a zsidózók vagy szombatosok szektája. Azért-e, hogy az unitárismusról e lépést könynyebb volt megtenni, vagy pedig – mint egy iró mondja – azért, mert az elnyomott zsidó nemzet szenvedése visszhangra talált a székely nép szivében, bajos volna megmondani.*
Kővári László, a „Keresztény Magvető”-ben VII. évfolyam. Kohn, Szombatosok a „Magyar-Zsidó Szemlé”-ben és külön is (1889); németül szintén megjelent.
Eössi András volt nálunk az első, a ki nyiltan zsidózó nézeteket vallott, de e felekezet tanainak jelentőséget nem ő, hanem fogadott fia Péchy Simon adott. Ő a szellemi vezérük, vele emelkednek, védelme alatt terjeszkednek, majd vele buknak el. Számra nézve kicsiny felekezet, melyet soha sem ismertek el, melynek nem volt fénykora, de több üldözést és viszontagságot állott ki, mint a többi felekezetek együttvéve. Péchy a legnagyobb szombatos, származása s ifjukora homályban vész el. Azt sem tudjuk, mikor született. Állitólag „csak egy szőcs legény volt s parasztemberségből ment volt nagyra.”* Ifjukorában került Erdélybe s itt a szenterzsébeti unitárius iskolában rektor lett. Ekkor ismerkedett meg Eössivel és vallásos tanaival, a ki „lelki gyermekévé” majd örökös fiává fogadta s nagy vagyonát reá hagyta. A müvelt s már előzőleg sokat útazott és állitólag tizenkét nyelvet értő Péchy ezután csakhamar érvényesitette tehetségeit. Bocskaynak titkára, Bethlen Gábornak pedig kanczellára lett. A legfontosabb követségek és alkudozások vezetése bizatott reá s szolgálatai nagyságát mi sem mutatja inkább, mint az, hogy Bethlen (1617) azokat kilencz faluval jutalmazta.
Kemény János, Önéletírása 11 és 407.
Később gyanuba esett a fejedelem előtt, hogy meg hagyta magát vesztegetni s az (1621) elfogatta s Szamosujvártt, majd Kővárott rabságba vetette s birtokait lefoglalta. Három és féléven keresztül viselte a bilincseket, s ekkor a rendek közbenjárására szabadon bocsáttatott ugyan, de szenterzsébeti jószágát soha sem volt szabad elhagyni. A működés teréről ekként leszoritva, irodalmi folglalkozásokban keresett vigasztalást. Rajongó odaadással csüngött az Eössitől örökbe kapott szombatos tanokon s államférfiui munkássága közben is szakitott időt kedvencz tanulmányaira. Most ennek folytatására is kedvező alkalma nyilt. Héberből magyarra forditotta „Az szent Atyákból kiszedegett tanulságok”-at, vagyis a Talmud egy részét, Chajun, Álnákvá, Ibn-Gabiról és mások müveit,* Mózes öt könyvének egy részét, a Zsoltárokat; továbbá ima- és szertartási könyvet szerkesztett, melyre az új felekezetnek legnagyobb szüksége volt, énekeket irt és forditott. Egy szakavatott ismertetője, magasztalja forditói ügyességét, forditása hüségét és pontosságát, bámulja rendkivüli nyelvismeretét és héber irodalmi jártasságát s e kor legnagyobb hebraistája Buxtorf mellé, sőt fölé állitja.* De más szempontból nevezetesek Péchy forditásai. Teljesen beleéli magát a héber irók gondolat- és érzelemvilágába, velük érez és velük gondolkodik; a héber szellem iránt való ez a fogékonysága kiválóképpen képesitette őt arra, hogy müveiket forditsa: a Zsoltároknak s a Mózes könyveinek, a héber szertartási imáknak eddigelé ő volt leghivatottabb magyar fordítója. A héber irók erőteljes nyelvét, megkapó képeit, sajátszerü felfogását az életről mintha eltanulta volna, e szellő fuvallatát érezzük saját költeményein is s a megkapó fájdalom, mely a Jeremiás vagy a Deutero-Ésaiás keserveiből tör elé, az ő költeményeiben és imádságaiban is kifejezésre jutott s az üldözött zsidó nép szenvedése az ő szivében nemcsak részvétre, hanem visszhangra is talált.*
Részletesen felsorolja és ismerteti Kohn id. m. 265–285.
Kohn i. m. 289.
Esedező imádság az üldözés ellen.
Zárókép a „Postilla Sculteticá”-ból.
