AZ ÁLLATTARTÁS TÖRTÉNETI-FÖLDRAJZI TÍPUSAI ÉS RENDSZEREI

Teljes szövegű keresés

AZ ÁLLATTARTÁS TÖRTÉNETI-FÖLDRAJZI TÍPUSAI ÉS RENDSZEREI
A nemzetközi irodalom alapján az állattartás hat nagy történeti-földrajzi típusát lehet elkülöníteni:
1. nomadizmus,
2. transhumance,
6003. magashegyi, havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft),
4. modern kapitalista legeltető állattartás,
5. a növénytermesztést kiegészítő állattartás,
6. a növénytermesztés fölé rendelt állattenyésztés (Enyedi Gy. 1964).
Az utóbbi kettő azonban összevonható komplex földművelő-állattartó üzemek állattartása néven, minthogy ezek térben és időben kevéssé különülnek el egymástól, mint az előző négytől. Lényegében ezekről a típusokról van szó a világ mezőgazdasági rendszereit történeti szempontból, s a jellegadó formát kiemelő újabb tipológiákban is.
Önálló mezőgazdasági rendszernek tekintik a nomád pásztorkodást; a mediterrán típusú gazdaságot, amelyben a transhumance is jelen van; a tejtermelő gazdaságot, amely az alpesi állattartásban önállósodott először és az ún. ranchgazdálkodást, amely az amerikai kontinensen alakult ki, s a kapitalista legeltető állattartással vehető egynek (vö. Grigg, D. B. 1980). „Vegyes gazdaságok Nyugat-Európában és Észak-Amerikában” néven tárgyalja Grigg a komplex földművelő üzemeket, melyek a növénytermesztést és az állattartást egyesítik a gazdaságban. Más-más néven, de a világ alapvető mezőgazdasági rendszerei és azon belül az állattartás történeti-földrajzi típusai szoros megfelelést mutatnak a különféle osztályozásokban.
A nomadizmus nem csupán az állattartás, a gazdaság egyik formája. Valójában létforma, társadalmi berendezkedés egész népek számára. Számos formája ismeretes. Megkülönböztetjük a sarkvidéki rénszarvas-nomadizmust és a száraz égövi (sztyeppi, sivatagi, félsivatagi) tevés- és lovasnomadizmust. A nomád gazdaságra épülő társadalmaknak minden tagja követi a nyájakat az egész évi legeltetés folyamán. Típusos formájában a nomád gazdaság egyoldalú. Hiányzik belőle a földművelés, s az állatállomány csupán a legelőket, a természetes takarmányforrásokat hasznosítja. A régi nomád pásztornépek megelégedtek néhány háziállatfaj tenyésztésével. Ezek közül a sertés és a baromfi hiányzott.
A nomadizmus előtörténete kevéssé ismeretes, klasszikus formája az i. e. 2. évezred folyamán fejlődött ki (Paládi-Kovács A. 1993b: 73–74).
A transhumance megtelepült életmódot folytató népesség pásztorkodási módja, amely egész évi legeltetésen, a nyári (hegyi) és a téli (síksági) legelők ritmikusan váltogatott használatán alapul. A transhumance fő állata a juh, kisebb számban a kecske. A téli és a nyári legelők közötti távolság, a migrációs útvonal hossza esetenként több száz km is lehet. Azonban a legelőkön és a vándorlások alkalmával csak a pásztorok követik a nyájakat. Nem tartanak velük családok, népes közösségek, mint a nomád társadalmak esetében.
A kétlegelős, transzhumáló (legelőváltó) állattartás az ókori Rómában az 1. évezredben már ismeretes. Töretlenül élt tovább a Földközi-tenger térségében a feudalizmus századaiban is. Legnagyobb jelentőségre valószínűleg az Ibériai-félszigeten tett szert a 13–14. században. Spanyol telepesek honosították meg Kaliforniában, Argentínában, Chilében, sőt Közép-Amerikában trópusi változatát is kialakították.
Magyarországon a Balkánról a Déli-Kárpátokba felhúzódó vlach csoportok honosították meg. Nyaranta a havasi legelőket keresték fel, ősszel pedig felhajtották nyájaikat a Duna mellékére és Dobrudzsába, később Moldva és a Tiszántúl is telelőhelyük lett. Az osztrák vámnaplók tanúsága szerint a 19. század elején még virágzott 601az erdélyiek teleltetése Moldva Havasalföldjén (Veress E. 1928; Földes L. 1968, 1982: 372–374; Paládi-Kovács A. 1993b: 75–76, 255–257).
A havasi pásztorkodást (Alpwirtschaft, Sennwirtschaft, szállásoló gazdálkodás) két természetes fűforrásra, a völgyek rétjeire és az erdőöv feletti havasokra alapozták. Az állatállomány – az Alpokban főként szarvasmarha, a Kárpátokban többségében juh – a völgyek településein élő gazdák tulajdonában van, akik nyáron át szénát gyűjtenek a völgységi és havasi réteken, miközben a pásztorok a havasi legelőkön vigyázzák az állatokat. Télen át az állatállományt szénán tartják a településen vagy a mezei téli szálláson, ahol a szénát felhalmozták. A település és a havasi nyári legelő közötti távolság kicsi (5–25 km), s többnyire a téli és a nyári telephely is a községhatáron, a közigazgatási egységen belül van. A havasi pásztorkodást fejlett tejgazdálkodás, sajtkészítés jellemzi. Főként az Alpok országaiban, kisebb mértékben a Jura-hegységben és a Kárpátok egyes részein alakult ki a középkor végén, az újkor elején. Kibontakozásában szerepet játszott a kolostorgazdaságok mintája is. Skandináviában a seterwirtschaft hasonló havasi szállásgazdaságokat jelent, általánosabb benne a szarvasmarha-, bár a juh- és a kecsketartás sem idegen tőle.
A havasi szállásgazdaság a paraszti vagy uradalmi komplex agrárgazdaságok tartozéka, amelytől időszakosan a térben is elszakítva működik. Rendszerint pásztori munkára alapozott tejgazdaságot is magába foglal (Paládi-Kovács A. 1983b). Ismeretes a családi havasi gazdaság változata is. Ez esetben a családok nagy része nyárra kiköltözik a havasra, s maga végzi a tejgazdaság munkálatait. Az Alpok, a Kárpátok havasi szállásfalvai a völgyi falu ikerpárjaként létező időszaki falvak (templommal, közintézményekkel).
A modern kapitalista legeltető állattartást európai telepesek a 18–19. században alakították ki az észak-amerikai prérin, a dél-amerikai pampán, továbbá Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika területén. Természetes fűforrások egész évi legeltetésére alapozták, fő állata a szarvasmarha és a juh. A világpiacon értékesített, kapitalista tulajdonban levő állatállományt fizetett pásztorréteg őrzi (cowboy, gaucho).
A Magyar Alföldön a 14. században kialakult a pusztai pásztorkodás, a pusztabérletek rendszere. A pusztai vágóbarom-tenyésztés előfeltétele volt a középkori „pusztá-sodás”, a legelőbérletek, pusztabérletek megjelenése. A 14. századi „szabad bérlők” az akkor kialakult mezővárosok gazdagodó, vállalkozó parasztjai közül kerültek ki, akik a bérbe vett legelőkön szállásokat építettek és gulyáikat fizetett pásztorokkal őriztették. Ebben az időben lett a vágómarha az ország egyik legfőbb kiviteli cikke, melyre ráépült a tőzsérek és a hajtók (® hajdúk), hajcsárok társadalma. Ez a pusztai pásztorkodás – miközben őrizte a zootechnika és a terminológia egyes keletről hozott elemeit – voltaképp már a prekapitalista legeltető állattartás egyik kelet-európai típusos formája volt a 14–18. század folyamán.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem