FALUNYÁJ ÉS NYÁJGAZDASÁG (SZÁLLÁS, PÁSZTOR)
612FALUNYÁJ ÉS NYÁJGAZDASÁG (SZÁLLÁS, PÁSZTOR)
Magyarországon a közös nyájszervezés, a községi nyájak és községi pásztorok intézménye, a csordák sorőrzése a középkor óta ismeretes. Legalább a 14–15. században vált a városok és községek feladatává a közlegelők rendjének szabályozása, a közös nyájak szervezése és a pásztorfogadás (Paládi-Kovács A. 1993b: 123–124). A „falupásztor”-ság intézményének megjelenése, a jobbágyparaszti gazdaságok kényszerű kooperációja számos üzemszervezeti változást eredményezett.
Közös nyájak szervezése a paraszti kisüzemek számára részint munkaerő- és munkaidő-megtakarítással, másrészt bizonyos kiadásokkal, kötelezettségekkel járt. A nyájközösség a legegyszerűbb formák esetén is a gazdák együttműködését igényelte (sorőrzés, pásztorfogadás, a pásztor bérezése, lakása, apaállatok tartása stb.). Üzemszervezeti szempontból a közös nyájtartásnak legalább két formáját kell élesen megkülönböztetni:
1. A bentháló, naponta kijáró nyájak esetén a tartás szoros kapcsolatban marad a tulajdonosok paraszti gazdaságával. A gazda naponta feji a tehenét, naponta látja, gondozza jószágát.
2. A kintháló nyájakban a jószág egész évben vagy annak hosszabb szakaszában a parasztgazdaságtól távoli legelőn, szálláson tartózkodik. A pusztai, erdei, havasi pásztorszállás s az ott élő emberek, jószágok csoportja térben is elkülönülő tartozéküzemet, közös üzemhelyet alkot. A szállásgazdasággal és állataikkal a tulajdonos gazdák kapcsolata laza, a pásztorokat a közös gazdaságok választott képviselője (társulati gazda, tőkegazda, esztenabíró, kondásbíró stb.) ellenőrzi szorosabban.
Kintháló nyájak esetén a közös vagyont növeli a szálláson épült esztena, sajtház, hodály stb. értéke. Fejős nyájak esetén a tejgazdaság munkálatai teljes egészében a pásztorra hárulnak, a gazdák a sajtból, túróból részesednek. A komplex paraszti üzemek számára a közös szállások, a kintháló nyájak azzal az előnnyel jártak, hogy általuk mentesültek a sok tennivaló egy részétől a nyári munkacsúcsok idején.
Pusztai szálláson, távoli juhásztanyán létesített állattartó üzeme sok nagygazdának, úri birtokosnak, bérlőnek is volt a kapitalizmus korában. Földesúri majorgazdaságoknak, pusztabérlőknek a 18. században, sőt azt megelőzően is jellegzetes üzemformája volt a pásztorokat alkalmazó szállás, tanya.
Kisebb településen a közös nyájak szervezése, a pásztorfogadás, a legeltetés rendjének szabályozása a faluközösség, később a közbirtokosságok és a legeltetési társulatok feladata volt. Népesebb, nagyobb határral és állatállománnyal rendelkező településeken azonban már a 18. században megjelentek az állattartó gazdák autonóm gazdasági társulásai, melyek magukra vállalták a nyájgazdaságok szervezését. Továbbra is a tanácsok írták elő a legelőhasználat rendjét, osztották el a lokális gazdaközösségek között a legelőt járások szerint, egységesítették a pásztorbéreket a megyei limitációkhoz igazodva, s döntöttek a közrendet vagy a szokásjogot megsértő vitás ügyekben. Azonban a nyájszervezés, a pásztorok fogadása és ellenőrzése, a tej és tejtermékek, a gazdaságra háruló költségek elosztása a gazdatársakra és választott vezetőikre hárult.
A marhahizlalás kollektív nyájszervezeti formája volt az alföldi településeken a gazdaság, baromgazdaság, más néven göböly, göbő. Rendszerint egy-egy tőkegazda 613köré csoportosult kisebb gazdák alkották e közösségeket (Balogh I. 1958: 546). Hódmezővásárhelyen az 1730–1740-es években bukkantak fel ilyen gazdatársulások, s többnyire a tőkegazdáról nevezték el őket: például Kardos-barom, Olajos-barom, Kis Had barom, Bánfi-gazdaság, Kóti-gazdaság stb. Vásárhelyen több mint tíz gazda tartozott egy-egy gazdasághoz (Tárkány Szücs E. 1983: 147, 155; lásd még Paládi-Kovács A. 1993b: 262; Bellon T. 1996b: 179). Kismarján a göbők utcánként alakultak, és az ökrös gazdák pásztor nélkül, maguk vállalták az őrzést házszám szerint sorban haladva. Az 1930-as években 4–5 ökörgöbő és ugyanannyi tehéngöbő működött a faluban. Hasonló módon társultak az őrlős ménes nyári legeltetésére is, de nem spontán módon, hanem a közbirtokosság kívánságára. A ménes őrzésére pásztort fogadtak, aki főleg éjjel legeltetett (Varga Gy. 1976b: 164–165). A debreceni gazdák legjellegzetesebb csoportosulásai a gulyagazdaságok voltak. Mind a gazdák önkéntes társulásából jött létre. A vezető rendszerint valamelyik tekintélyes, tehetős gazda volt, s a közelben lakók ahhoz csatlakoztak.
Autonóm állattartó gazdaságok korán kialakultak és országszerte léteztek a juhtartásban. A Tiszántúlon részint rokonság, részint „régi szokás” alapján szerveződtek a juhtartó gazdaságok. A közösséghez tartozás apáról fiúra öröklődött. Minden gazdaság élén ún. listás gazda állt. Vezette a számadást, házánál fogadták meg a pásztort, nyírták a juhokat, hányták szét ősszel a nyájat, s évente néhány alkalommal nála volt az ún. gazdasági evés, ősszel pedig a „dobzódással” járó juhtor. A Hajdúságban, a Nagykunságban kétféle nyájuk volt: a belső legelőn tartózkodó fejősnyáj, melynek esztrengát létesítettek és a külső legelőn járó meddőnyáj. Mivel a fejős juhnyájakat a pásztor naponta kétszer-háromszor fejte, a nyáj létszáma behatárolt volt. Tiszántúli városokban egy napi juhot (20–30 darabot) adó gazdák társultak, és 120–180 fejősjuhból szerveztek egy-egy nyájat. Így minden gazdára jutott hetente egy napi tej, a vasárnapi fejés pedig a juhász illetményét növelte (Ecsedi I. 1931: 254–255; Földes L. 1962a; Szilágyi M. 1968b: 361–363; Dobrossy I. 1974; Fazekas M. 1979: 178–187; Paládi-Kovács A. 1993b: 304).
Az esztrengát, a hodályt a gazdák közösen építették, szállították, s a pásztorbért is juhaik arányában adták össze.
Erdélyben a juhosgazdák közös esztenát tartanak fenn. Székely falvakban a lovak és a marhák pásztorlásának ügyeit a communitas intézte, de az esztenákat tízesek, azaz falurészek szerint maguk a juhtulajdonosok szervezték. Minden esztenatársaság (gazdaság, cimboraság, cimboraszer) élén maguk közül választott esztenabíró (főgazda, majorbíró) állt, aki a közösség dolgait intézte, a juhászt ellenőrizte és munkájáért némi javadalmazásban is részesült (Imreh I. 1973: 181–185; Kós K. 1976: 123–124; Duka J. 1978: 123–124; Tarisznyás M. 1982: 85–90). Az esztenaközösség építette fel a szállás építményeit (juhkosár, sztrunga, koliba), a tej feldolgozására, az edények, üstök, tejtermékek tárolására szolgáló kis házat, az esztenát. Közös tulajdonában volt a berendezés, az eszközkészlet is (üstök, fejőedények, csebrek stb.).
Az erdélyi esztenaközösségek számára a tej és a tejtermékek elosztása fontosabb kérdés volt, mint a Duna-Tisza vidékén, ahol juhszám szerint osztoztak. Erdélyben a fejőidény kezdetén próbafejéssel (bemérés) állapították meg a tejhozamot, s annak alapján osztották el a tejhasznot (sajtot, túrót). Az esztenaközösséget a tejelosztás szisztémája szerint nevezték el szer-, derék-, mértékes esztenának. Erdélyben nyolcféle 614elosztási rendszert ismernek, s egyidejűleg többféle esztena működhet egyetlen községben is (Földes L. 1961; K. Kovács L. 1961, 1968).
A havasi esztenákhoz hasonló elven működtek a fekete ugaron háló kosarazó esztenák a Mezőségen és Kalotaszegen (Kós K. 1947b). Gyergyóban, Máramarosban a 20. század elején havasi tehénesztenák is működtek, de nem közösségi, hanem vállalkozói alapon. Olyan bácsok létesítették, akik a tehenek gazdáival egyénileg egyeztek meg, s nyaraltatás fejében bérelték a tejhasznot.
A lokális közbirtokosságok, legeltetési társulatok és a nyájgazdaságok, esztena-közösségek társadalom- és gazdaságszervező szerepét a Magyar néprajz sorozat VIII. Társadalom c. kötete (564–567) vázolja. A pásztorok bérezése, jószágtartása, vagyoni helyzete ugyanott (124–128) kapott helyet. Állattartó tartozéktelepek (szállás, tanya), pusztai és erdei, havasi tartozék-„üzemek”, nyaralók és telelők (akók, szálláskertek) rendszerező leírását találja az olvasó a sorozat IV. Életmód c. kötetében (22–28, 84–87). A mezei szállások, tartozéküzemek, illetve a pásztortartás, az apaállattartás költségeinek, a gazdákra háruló terheinek áttekintése – részletkutatások hiányában – ma még nem lehetséges.
