FALUSI ÁLLATTARTÓ ÜZEM – TANYAI GAZDASÁG

Teljes szövegű keresés

FALUSI ÁLLATTARTÓ ÜZEM – TANYAI GAZDASÁG
Komplex paraszti gazdaság a közlegelők, a közös nyájszervezés és falupásztor fogadása esetén sem mentesült teljes mértékben az állattartás napi feladataitól. Állományának „kinn háló” része élt tavasztól őszig a legelőn, a külső üzemhelyen, másik része egész évben a gazdasági udvaron vagy annak épületeiben hált. A paraszti üzem és háztartás nem működhetett a vonóállatok, a fejős jószágok, a tojást, húst adó baromfiak nélkül.
A hagyományos parasztgazdaságok zömében a falusi portán történt a jószág istállózása, hizlalása, fejése stb. A belső állattartó üzem szükséglete szerint alakult a bel-telek felosztása (kétbeltelkes, ólaskertes településrend, baromudvaros telekrend), a teleltetést szolgáló széna- és szalmarakományok tárolása stb. A belső állattartó üzem határozta meg a családok napi időgazdálkodását, s igényelte – különösen télen – a gazdaságra fordított munkaórák jelentős hányadát.
A falusi állattartók naponta kijáró csordákba, sertés- és juhnyájakba engedhették jószágaikat a közlegelő és a közös nyájszervezés fennállásáig. Erre különösen a törpe- és kisbirtokok gazdálkodói voltak rászorulva. A birtokelaprózódás és a tagosítás azonban új irányba térítette a 19. század második felében még csaknem mindenütt működő, a rendi társadalomból örökölt kooperációkat.
A megyei monográfia szerint a 19–20. század fordulóján Észak-Hevesben visszaszorult a kisüzemek juhtartása. „A régebb időkben a falusi kisgazdák mindnyájan tenyésztettek birkát. Egynek-egynek 8–10–20 darabja volt, és több ilyent egy nyájba csapva legeltettek. Azonban a földbirtoknak kis parcellákba való eldarabolása azt idézte elő, hogy az ily 1/16-od telkes vagy annál kisebb gazdáknál, kik juhot nem tartottak … az egyetértés megbomlott… (vö. Paládi-Kovács A. 1965: 30). Mindamellett a kisparaszti juhtartás még az 1940-es években is meglehetősen elterjedt volt például Tolna és Baranya községeiben, ahol minden udvarban volt 5–10 birka, továbbá 615Nógrád, Gömör, Borsod, Abaúj-Torna és Erdély kisparaszti gazdaságában. Az alföldi kisgazdák a tanyai szérűkön tartottak több-kevesebb juhot (Guoth E. 1947: 7). A legelők felosztása, a külső üzemhelyek megszűnése és a kinnháló gulyák, ménesek, juhnyájak felszámolása a 20. század első felében nagy lépésekkel haladt előre, s ezzel párhuzamosan növekedett a paraszti állattartás magánosodásának, a közösségi formák, kooperációk megszűnésének üteme. Megnőtt a belső állattartó üzemek és a tanyai gazdaságok, más szóval a közösségi nyájszervezést nem igénylő gazdaságok szerepe.
Országszerte nőtt a magánlegelők részaránya és jelentősége. Például Átányon az 1927. évi tagosítás ismét csökkentette a közlegelő területét. Tehetősebb gazdák „el-vállaltak” a határ távoli részén fekvő, s nagyobbrészt legelőnek használható földeket. Az alacsony aranykorona értékű földből nagy darabot kaptak, s azon tanyát építve birkatartáshoz fogtak (Fél E.–Hofer T. 1997: 34). Hasonló folyamat zajlott le az észak-hevesi, borsodi falvak határában. Ennek során – az úri birtok példáját követve – az északi sávban is elterjedt a nagygazdák tanyás gazdasága. A tanyát a tehetős gazdák juhnyájuk és juhászuk számára építették. Ez az ágazat térben és szervezetileg kivált a falusi porta gazdasági udvarából (Paládi-Kovács A. 1965: 31.).
Önálló állattartó gazdasággal rendelkeztek az ún. „magatarti” juhászok is, akiknek gyakorta földjük, legelőjük sem volt, csupán 100 juhot is meghaladó állatállományuk. Borsodban, Hevesben elődeik – a föld nélküli „juhos emberek” – a 16–17. században a jobbágynépesség 1–3%-át tették ki. A 20. század derekán Észak-Tiszán-túlon (Szabolcs, Bihar) éltek jelentős számban (Varga Gy. 1956: 111–112; Paládi-Kovács A. 1965: 37). Erdélyben a kapitalista árutermelő gazdaságok különálló típusát képviselte a hatalmas nyájakkal rendelkező néhány holdas juhos gazdáké. Náluk a birtokolt földterületnek nem volt jelentősége a több százas, sőt több ezres állatállománnyal szemben. Főként dél-erdélyi román juhos gazdák fogadott pásztorokkal őriztetett transzhumáló nyájaiból álltak ezek az önálló juhtartó gazdaságok (Egyed Á. 1975: 76–77; Földes L. 1968: 236–241).
A tanyás gazdálkodás szükségszerűen magába foglalja az állattartó üzemet is. Történetileg állatteleltető szállásból alakult át állandóan lakott magános teleppé, ahol az egész évben „kinnháló” jószág számára létesített karámok, aklok, színek után következett a lakóház építése. A tanyafejlődés második szakaszában vált a tanya a kezes és igás jószág nyári szállásává, miközben a belterületi (városi, falusi) udvaron, ólaskertben is állt még az istálló. Legkésőbb kerültek ki a szállásra, a tanyára a fejős juhok és a hízó sertések. Azonban a disznóól, a hizlaló hidas még akkor is ott állt a tanyabirtokos gazdák városi, falusi udvarán, amikor beltelki állattartásuk már minimálisra zsugorodott (Orosz I. 1980: 202–203).
A tanyai gyepeken mindenütt egyéni legeltetés folyik. Közös nyájak szervezése lehetetlen, közös legelő nincs, tanyai tagok érintkező gyepterülete is ritka. Az őrzést családi munkaerővel oldják meg, s előtérbe kerülnek a jószág mozgását akadályozó eszközök, a béklyók, nyűgök, nyakba tett keretek, koloncok, s a pányvás legeltetés módozatai. Pásztorok főként a tanyai juhászatban, a legeltető állattartás üzemhelyein találhatók. Ők családjukkal együtt élnek a tanyán, s gondozzák, fejik a faluban élő gazda juhnyáját. Ez a tanyatípus az Északi-középhegység és a Heves-Borsodi síkság területén különösen kedvelt volt az 1960-as évekig (Paládi-Kovács A. 1965: 30–32).
616A tanyai állattartó üzemeknek a tiszántúli „rideg tanyáktól” az árutermelő, disznóhizlaló tőkés tanyagazdaságokig számos formája volt. Az 1880–1890-es években Jászszentlászló határában gazdálkodó Tápai família bevételeinek túlnyomó része állatok és állati termékek eladásából származott, s azon belül a sertés- és juhállomány számosállat-egységben meghaladta a lovak és szarvasmarhák összesített értékét (Balogh I. 1980: 296–297). Tanyai állattartásuk nem elsősorban saját gyepterületükre és a földjeiken termett takarmányokra, hanem a Bácskából behozott kukoricára és árpára, a közeli malmokban vásárolt korpára, darára alapozódott, s a hízott disznókat nagy tételekben szállították Budapestre és Bécsbe is.
Tanyai gazdaságokban a sertések és a tehenek száma többnyire a birtoknagysággal arányosan növekedett. A Tiszazugban kisbirtokon (10 kat. hold körüli tanyán) a 20. században igás ökröt, juhot, növendék marhát nem tartottak (Szabó L. 1997: 435). Ott nagyobb szerepe volt az önellátásnak, a sertés- és baromfitartásnak. Alacsony az állatlétszám a belterjes, de szőlő- és kertgazdaságra szakosodott tanyák többségében is. Ott a földbérlőket a városok korlátozták, például a juhtartásban, miközben előírták a pillangós takarmány-termesztés, a kapáskultúrák területi normáit, továbbá a földek trágyázásának ütemezését. Például Kecskemét 10 holdas tanyabérlői csak 5 birkát tarthattak, azon felül 2 kat. holdanként még egyet-egyet (Für L. 1980: 270).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages