LEGELŐ, LEGELŐJOG, LEGELTETÉSI REND
LEGELŐ, LEGELŐJOG, LEGELTETÉSI REND
Az állattartás természetes formája a legeltetés, a füves, fás térségek hasznosítása. Legelő szavunk a legel igéből származik, székely tájnyelvi megfelelője a reglő, ormánsági tájszó a ’ligetes tisztás’-t, legelőt jelentő gyóta.
A legelőtípusok osztályozása több rendező elv szerint történhet:
1. Természeti legelőtípusok.
2. Belső és külső legelők.
3. Téli és nyári legelők.
4. Birtokjogi típusok.
Természeti legelőtípusok
Természeti környezeti adottságok alapján a Kárpát-medencében legalább öt hagyományos legelőtípust kell megkülönböztetnünk. Ezeknek a vegetációja – az eltérő domborzati, éghajlati, talaj- és egyéb adottságoktól függően – erősen különbözik egymástól.
a) Pusztai legelő. Az alföldi ősgyepek mellett ide sorolhatók a 18–19. századi folyószabályozások után különösen elszaporodó szikes legelők és a homokkal, futóhomokkal borított területek. A szikesek különösen a Hortobágyon, Békésben és a Bánságban, a homokos puszták a Nyírségben és a Kiskunságban jellegzetesek. Gyakori fűfélék: szikfű, szőrfű, rozsnok, csenkesz. A földművelésben gyengén hasznosíthatók, ezért is maradtak meg legelőnek csaknem napjainkig. Legelőnek is gyengék, leginkább juhászattal hasznosíthatók (Baskay Tóth B. 1966: 125–127; Paládi-Kovács A. 1979a: 62–68).
607b) Rétségi, vizenyős legelő. Rétségek, mocsárszélek, folyóárterek legelőféléje. Növényzete dús, de túlsúlyban vannak közte a savanyú, kevésbé értékes fűfélék. Kaszálónak és téli legelőnek is hasznosítható. Szénáját, füvét főként lovakkal etették, ezért a Hanság, a Duna-ártér s más vizenyős területek lótartása többnyire jelentős volt. Juhra a vizenyős legelő veszélyekkel jár (mételykór), de réti sertéstartással egykor jól tudták hasznosítani.
c) Erdei legelő. A lombos erdők övezetének jellegzetes téli-nyári legelője. Különösen a tölgyesekben, kevert lombú erdőkben és tisztásokon jelentős, ahol bőven van aljnövényzet. Középhegységi, dombsági tájakon a marha-, a juh- és a sertéstartásban egyaránt hasznosították (Dunántúl, Felföld). Egykor az Alföldön is több erdei legelő volt, s az alföldi erdők megfogyatkozását jórészt a legeltetés, a kaszálás és az állatteleltetéssel járó terhelés okozta.
d) Havasi legelő. Általában véve 800 méternél magasabban fekvő gyepes terület. Flórája gazdag, dús, füvei a tejelválasztásra kedvező hatásúak. Szarvasmarha- és juhlegelőnek egyaránt kiváló. Téli legelőnek azonban a nagy hó miatt alkalmatlan. Síksági neveltetésű marha többnyire nehezen szokja meg a havasi legelő füveit, vizét stb. (például a Tisza árteréről a Bükk-fennsíkra nyáron felhajtott tinók). Különösen fontos a Székelyföldön és más erdélyi csoportok gazdálkodásában (gyimesi és hét-falusi csángók, Máramaros, Szatmár, Kalotaszeg, Fekete-Körös völgye).
e) Parlag, ugar, tarló. Időszakonként legelőként hasznosítanak mezőgazdaságilag művelt területeket is. Ezeknek a faluhoz közeli legelőknek az 1960–1970-es évekig fontos szerepük volt a legeltetés éves ciklusában. A parlagoló földművelés rendszerében a parlag éveken át kaszálóként, legelőként szolgált. Két- és háromnyomásos gazdálkodás esetén a művelt határ fekete ugarnak következő fele vagy harmada egy évig szintén legelőnek szolgált. A tarlót többnyire augusztus 20-a és november eleje között legeltették, azaz a hordás befejezése és az őszi szántás elkezdése közötti időszakban. Tél végén, tavasszal több-kevesebb rendszerességgel legeltették a zöldelő őszi vetéseket is. A legeltetés hozzájárult a gyomnövények kipusztításához és szolgálta a szántóművelés körébe tartozó földek trágyázását is (kosarazás, hálatás, állítás, telkesítés).
A természeti legelőtípusok közül természetesen csak 2–3 létezett egy-egy település határában. Például a Kiskunságban két fontos legelőfajta volt: a rétes, vizenyős legelő és a pusztai (homokbuckás) legelő. Debrecen hatalmas határában a pusztai (hortobágyi) legelő mellett a rétes, semlyékes legelőnek és a várostól keletre elterülő erdei legelőnek is fontos szerepe volt (Tálasi I. 1936b: 37–38; Balogh I. 1938).
Belső és külső legelők
Ez a legelő- és határhasználati rendszer főként a nagy határú alföldi településekhez kapcsolható, de némi módosulással a középhegységek és a havasok vidékén is fellelhető. Alföldi „kertes települések” határában az ólas kertek gyűrűje után a belső legelő övezete következett. Azon éltek a fejős juhnyájak és a „város alatti” esztrengák juhászai, oda járt ki naponta a csorda, az anyakocákból és a malacokból 608álló csürhe, ott legelt a szárazmalmok lovaiból szerveződött őrlős ménes, ott legeltették esténként és pihenőnapokon az igás ökrök, fogatolt lovak falkáit.
A külső legelőn élt a növendék jószág többsége, a tőkemarha, a szilaj ménes és gulya, ott legeltek a meddő- és ürüjuhok elterülő nyájai, s a posványos, semlyékes helyeket kereső disznókondák. Tavasztól őszig kinn éltek pásztoraikkal, s a gazdák csak időnként látogattak ki hozzájuk. Míg a belső legelők a település szélén terültek el, a külső legelők egyike-másika igencsak távol esett. Kunszentmiklós pusztái, külső legelői közül Orgovány 50, Szank 80 km-re volt a várostól. Kiskunlacháza külső legelői közül Móricgát Kecskemét és Bugac szomszédságában, de Lacházától légvonalban is legalább 100 km távolságban terült el. Debrecen külső legelői a Tiszáig terjedtek. Szeged, Kecskemét, Vásárhely, a jász, a kun és a hajdú városok pusztái, külső legelői között is akadtak napi járóföldre elterülők. A 18. században, az alföldi pusztabérletek virágkorában, jobbágyközségek bérelt, külső legelői is olykor napi járásra voltak a falutól. Párhuzamba állítható ezzel a havasi legeltetést folytató erdélyi, kárpáti települések gyakorlata, sőt a középhegységek bérelt, majd vásárolt legelőin folyó „nyaraltatás” (például a Bükkben, a Gömör-Tornai karsztvidéken).
Téli és nyári legelők
Eleink századokon át, a szigorú erdőtörvények bevezetéséig és a 19. századi nagy ármentesítő és lecsapoló munkálatokig fenntartották a téli és nyári legelők rendszerét. Az Alföldön a 16–17. században is elkülönültek a nyaraló és telelő puszták, szállások (Takáts S. 1961: 217–218). Téli legelőnek tartalékoltak, „tilalmasba tettek” olyan belső legelőket, kaszálókat is, amelyeken a város közelében tarthatták a telelő jószág értékesebb részét.
Megnövekedett a téli legelők szerepe aszályos éveket követően, amikor kevesebb szénát lehetett felhalmozni. Ilyen években az aszálytól kevésbé sújtott rétségek, lápok, árterek nagyobb térségek állatállományának telelését segítették elő. 1863 aszályos éve után a Rétköz, a Bodrogköz és az Ecsedi-láp vidékére húzódtak a Nagykunság és a Hajdúság gulyái, sőt ménesei és nyájdisznói is (Szabadfalvi J. 1970a: 112–113). A folyók árterei, galériaerdei, a lápok és mocsárszélek havas teleken is nyújtottak némi táplálékot a „szilaj”, külterjes módon tartott jószág számára. Nem ok nélkül húzódtak télen a folyók mellé a nomád népek és Dél-Európa transzhumáló nyájai. A 18. században még sok erdélyi purzsás is a Tiszántúlon és Bánságban bérelt téli legelőt. A 19–20. században téli marhalegelő lett a földeken hagyott tengeriszár, juhlegelő a kint maradt káposztatorzsa.
Téli legelőnek használták, s nem csupán sertéskondákkal járták, a makktermő tölgyeseket, bükkösöket. Debrecen telelő szállásainak zöme a várostól keletre elterülő erdőségekben volt, s az Alföld más vidékein is teleltettek erdők hajlatában mind a Tisza, mind a Duna mellékén. Középhegységi, dombsági tájak (Dunántúl, Felföld, Erdély) téli legelői szintén az erdőségekben, kisebb részt a folyók árterein voltak.
A téli legelők az Alföldön az ármentesítések, lecsapolások és a puszták felosztása folytán a 20. század elejéig eltűntek. Ezt követően a jószág télen beszorult a faluba vagy a tanyákra. Az 1898. évi erdőtörvény lassacskán visszaszorította az erdei teleltetést, 609a lombtakarmány (csereszéna, frunza) készítését és a rügyező, bimbózó faágak legeltetését is.
A nyaraltatás „nyári legelőt” bérlő falvak vagy kisebb paraszti közösségek gyakorlataként, illetve nyári haszonbérletre átadott jószágok (főként juhfalkák) formájában az 1880–1960 közötti évtizedekben is létezett (Paládi-Kovács A. 1965: 48).
