LEGELŐJOG, LEGELŐRENDTARTÁS
LEGELŐJOG, LEGELŐRENDTARTÁS
A földesúri és a paraszti legelők arányosítása, elkülönözése után – a nemesi közbirtokosságok mintájára – megalakultak a volt úrbéresek gazdaközösségei, hogy az osztatlan erdők, legelők használatát szabályozzák. Egy-egy településen – a régi rendi rétegződésnek megfelelően – nemesi, úrbéres és zsellér gazdaközösség is működhetett egyidejűleg. Az állam csak a 19. század végén szabályozta a közbirtokosságok működését. Az 1894. évi XII. tc. szerint a közlegelők rendtartását az érdekelt birtokosok közgyűlése állapítja meg. Rövidesen el kellett választani az erdők és a legelők kezelését. 1898-ban a XIX. tc. rendelkezett a volt úrbéres közbirtokosságok önálló erdőbirtokossággá alakulásáról. Az 1913. évi X. tc. pedig legeltetési társulatok szervezését rendelte el a közbirtokosok legeltetésben érintett tagjaiból. Csupán a nyájszervezés, a legelőhasználat szabályozását tette a társulatok feladatává, a birtokjog a korábbi tulajdonostársaké maradt. 1948-ban a földmívelési miniszter rendelete nyomán a helyi tanácsok mellett működő legeltetési bizottságokat kellett alakítani.
A közbirtokossági tagok között a legelőjog felosztása a volt nemesi vagy úrbéri telekhányadok arányában történt. Egy-egy egész telekhez a település határának jellegétől, legelőjének kiterjedésétől függően több vagy kevesebb legelőjog tartozott. Átányon az arányosítás előtt minden jobbágytelek után 8 hold legelőt vettek alapul, de az 1864–1868-as mérnöki rendezés alkalmával telkenként 10 holdra emelték a legelőjárandóság helyi kulcsát (Fél E.–Hofer T. 1997: 34). Ugyanakkor a zsellérek „eszmei” legelőterülete családonként 1 hold volt, s megtörtént a körülbelül 300 holdas „zsellérlegelő” kijelölése. Ezen már megalakulhatott a zsellérek különálló legelőbirtokossága, legeltetési társulata is.
Keleti-palóc falvakban (Észak-Heves, Borsod) a 19–20. század fordulóján az egész telkes gazdák legelőjoga – a közlegelők falvanként változó nagyságától függően – 6–12 között mozgott. A fél- és negyedtelkes gazdáké ennek arányában volt kevesebb. Akinek 1 joga volt, az egy öreg marhát küldhetett a közös legelőre. Öröklés 611esetén a legelőjogot éppúgy megosztották a testvérek között, mint a szántóföldet. A birtokelaprózódás következtében az 1900-as évek elején már akadtak olyan családok, akiknek a legelőjoga csupán 2 libaszámot tett ki. Ehhez tudni kell, hogy többnyire 25 libát tekintettek egy „számosállat szám”-nak (Paládi-Kovács A. 1965: 47; lásd még Petercsák T. 1979: 268).
A legelő teherbírását országszerte számosjószág szerint becsülték meg. A kétéves vagy idősebb ló és szarvasmarha „egész számot” tett, s képviselte az eszmei szorzót. Egy „számos jószág”-nak megfelelt két tinó vagy tavalyi csikó, öt juh vagy sertés. (Helyenként 8–10 juh vagy kecske fért egy számba.) A még szopós szaporulatot sok vidéken nem vették tekintetbe. Középszerű legelőn átlagosan csapadékos évben 2 magyar holdra (2400 négyszögöl) számítottak egy számosállat számot (Györffy I. é. n. /1934/b: 120). Ennek a szorzónak a segítségével minden dűlőről, legelőjárásról könnyen megállapíthatták, hány jószágot képes eltartani. Kedvező időjárás esetén a becsült, s a korábbi években tapasztalati úton kialakult létszámokat kissé felfelé kerekítették. Átányon egy számosállat legelőjogát – s eladásnál annak értékét – 1 kat. hold (1600 négyszögöl) legelő értékéhez viszonyították. A keleti-palóc falvak kopár legelőin viszont 2–3 magyar holdra (2400–3600 négyszögöl) számítottak egy számosállatot, egy legelőjogot. Tagosítatlan határokban ott is szokásban volt a legelőjogok adásvétele (Paládi-Kovács A. 1965: 47; Fél E.–Hofer T. 1997: 35).
Akinek nem volt örökölt vagy vásárolt legelőjoga, vagy aki több jószágot szándékozott kihajtani, mint amennyi joga volt, fűbért fizetett a helyi közbirtokosságnak (később legeltetési társulatnak), ha az tudta fogadni a jószágot. Abban az esetben, ha a község határában már legelőbér (fűbér, szájbér) ellenében sem volt erre lehetőség, a közeli falvakban kellett legelőt keresni. „Idegen helyen” azonban többet kellett a legeltetésért fizetni.
A fűbért szintén számosállatra vetítve állapították meg a legelővel gazdálkodó birtokosságok, társulatok. Átányon a legelőjoggal rendelkező beltagok kedvezményes fűbért fizettek a jogosultságukon felül a közlegelőre hajtott állataik után. Velük szemben a nem jogos „külsők”-kel kétszeres legelőbért fizettettek. Azok, akik nem használták ki teljes egészében legeltetési jogosultságukat, térítést kaptak. A befolyt legelőbérből fizették a térítést, az ügyintézőknek járó tiszteletdíjakat, a pásztorház adóját, s a maradék pénzből abrakot vettek a bikának (Fél E.–Hofer T. 1997: 34; Petercsák T. 1979: 268–269).
A sokféle nyáj járását a község vagy a közbirtokosság, a társulat által megválasztott pusztabíró (legelőgazda, havasgazda) osztotta be. A járások határait tavaszonként földkupacokkal, gödröcskékkel megjelölték. Azonban a tudott és látható határok esetén is sok ütközés történt a pásztorok és a birtokosok között a járások elhagyása, a határok megsértése miatt. A legeltetési rend meghatározása, az állatcsapatok számának, létszámának, legeltető járásának meghatározása a nagy határú alföldi városok gazdálkodásában különösen nagy hozzáértést, tapasztalatot kívánt. Például Debrecen hortobágyi legelőjén 1774-ben 11 gulyajárás, 2 ökörcsordajárás, 2 ménes- és 18 nyájterület (juhjárás) volt. Úgy kellett a járásokat kijelölni, hogy aszályos évben is minden állatcsapat itatása és legeltetése megoldható legyen (Balogh I. 1958; Törő L. 1968: 265–266).
