TULAJDONFORMÁK, ÜZEMTÍPUSOK
TULAJDONFORMÁK, ÜZEMTÍPUSOK
Az állatállomány tulajdonosainak társadalmi rétegződését véve alapul a 19–20. század fordulóján három alaptípus különíthető el:
1. Uradalmi majorok,
2. Parasztgazdaságok,
3. Pásztorgazdaságok.
A kapitalizmus korában a hagyományos földesúri gazdálkodás is változott, s növekedett a bérlők szerepe. Városokban és közelükben olyan állattartó üzemhelyek is megjelentek, amelyekhez nem tartozott földbirtok, illetve legelőterület (például sertéshizlaldák, „aszfalt-tehenészetek”). Kialakultak a 19. század végén az ún. tejszövetkezetek mint a paraszti kisüzemi tehenészetek új kooperációs formái (Vörös A. 1965). 1945 után pedig az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek, illetve a háztáji gazdaságok tulajdonviszonyai határozták meg az állattartás lehetőségeit.
Az uradalmak állattartása a majorsági gazdálkodás kezdeti századaiban (16–17. sz.) alig különbözött a jobbágyokétól, s jórészt a dézsmabárányként, pázsitdisznóként kapott jószágokból állt, de megjelent vele a majoros és a majorosné foglalkozása. Az állattartás majorsági üzemszervezete robotosokkal nem lett volna működőképes. Pedig a földesúri majorok gazdasági tevékenysége a 18. század közepéig kimerült az állattartásban. Cselédségük főként pásztorokból állt, akikhez a földművelés erősödésével csatlakoztak a majorsági ökrökkel dolgozó béresek (Paládi-Kovács A. 1993b: 246–247).
Uradalmi majorok kezdeményezték a fajtaváltást, létesítettek először tehenészeteket (svájcériát), fogadtak birkásnak nevezett vállalkozókat. A gyapjúkonjunktúra idején elterjedő merinótartással új bérleti, szerződéses formák jelentek meg. Mindez az állattartó üzemek tulajdoni és üzemi viszonyait is átformálta. A földesúri és paraszti üzemek egymással szoros kölcsönhatásban fejlődtek.
A jobbágyparaszti (kisnemesi, parasztpolgári) állattartó üzemet a faluközösség és a családforma alakította. Ahol a „família” jellegű, 3–4 generációs nagycsalád még a 19–20. század fordulóján is meghatározó forma volt (Ormánság, Szlavónia, Palócföld), jelentős állatállomány tartozott egy-egy gazdasághoz, s a családtagok közül 604kerültek ki a pásztorok. Helyenként ez a család és állattartó üzemforma még a tagosítást követően is fennmaradt (például Domaháza). Az állatállomány, a legelő, az ólak, aklok, istállók a nagycsalád közös tulajdonát képezték, de a gazda, a családfő rendelkezett vele, s ő szabta meg a családi (üzemi) munkaszervezetet is. Az 1848 és 1945 közötti időben azonban a kiscsaládi forma, s a vagyoni polarizációnak megfelelő állatállományok váltak jellemzővé. Egykori zsellérek, elszegényedett úrbéresek és kisnemesek állatai a közlegelőn, a falunyájban, a falu pásztorainak felügyelete alatt legeltek, s a gazdasági udvaron szerény méretű, értékű épületekben éjszakáztak. A törpegazdaságok, paraszti kisüzemek állománya csak a földbérleteket szerző, törekvő kisgazdák kezén lépett túl az önellátáson, ezek kapcsolódtak be az árutermelésbe, specializálódtak egy-egy termékcsoportra (tej, túró, tojás, baromfi).
Gazdagparaszti (50–200 kat. holdas) gazdaságok állatállománya és legelőterülete egy-egy ágazatban önálló nyájszervezést és pásztorfogadást tett lehetővé. A nagygazdák többsége nemcsak az alföldi tanyavilágban, de az ország más tájain is függetlenítette magát a falusi közösségtől, kiszakította legelőjét a közlegelőből (Paládi-Kovács A. 1965: 20–32).
Az uradalmak maguk tartottak apaállatot és gondoskodtak azok elhelyezéséről, takarmányozásáról. Pásztoraik, béreseik számára lakásokat, cselédházat, birkásházat építettek. Falusi közbirtokosságok szintén több ágazatban tartottak apaállatot (a juhászat kivételével), és fenntartottak pásztorházakat a közbirtokosság pásztorainak, a falu cselédeinek. A hajdani nagycsaládok, majd a kapitalista korszak gazdagparaszti juhászatai maguk is tartottak kosokat, de a többi ágazatban a községi apaállatokhoz, állatgondozókhoz fordultak. Számos vidéken a tagosítást követően megbomlott az egyetértés az apaállattartás és a közös pásztortartás költségeinek megosztását illetően.
A pásztorok jószágtartása sok esetben csupán a nyájőrző és házőrző kutyák, a foglalkozáshoz tartozó hátasló vagy tergenyés szamár, s az önellátást segítő néhány sertés és baromfi tartását jelenti. Felföldi, erdélyi kisparaszti közösségek pásztorai számára kezdettől fogva szűkre szabták a jószágtartás lehetőségét. Ezzel szemben az Alföldön csak a 18. század vége felé kezdték korlátozni a pásztorok jószágtartását. Például Kecskemét tanácsa akkor kimondta, hogy a fejős juhászok 30, a nyájjuhászok 100 saját juhnál többet nem tarthatnak a kezükre adott nyájaknál (Szabó K. 1942: 9). Legtöbb jószáguk már akkor is a juhászszámadóknak volt. A „jószágtartás” járandósága ugyanis lehetővé tette, hogy a juhász a gazdaság vagy a gazda legelőjén, annak állataival együtt járassa a sajátjait. Meghatározott keretszámig a pásztor jószágainak téli takarmányozása is a paraszti gazdaság terhére történt. Egyes juhászoknak olykor 100–200 birkája legelt a paraszti közösség nyájaiban fűbér fizetése nélkül. Kunmadarason például 1771-ben az egyik számadónak mintegy 200 juha és 4 szamara volt. Senkinek sem volt akkor több juha a helységben (Fazekas M. 1979: 188).
A 20. század elején az észak-hevesi és a szomszédos borsodi, gömöri tájakon a kisgazdák közös nyájait őrző juhászoknak 20–25-nél több saját juhot nem engedélyeztek, de a nagyobb uradalmakban a számadó bacsónak 100–200 juha is lehetett. Az a huszados bacso, akinek öt-hatezer juh volt a kezére bízva, 250–300 saját juhot tarthatott az uradalom legelőjén, teleltetett ki az urasági takarmányon. Így vásárolt 605később 300 holdas birtokot, s vált a közeli község egyik legtehetősebb gazdájává (Paládi-Kovács A. 1965: 36–37). A fejős juhnyájak pásztorait országszerte megillette a vasárnapi tej haszna és sok vidéken volt szokásban a tejárenda.
Somogyi urasági kanászoknak olykor 100 saját disznajuk volt, s a községi kanászoknak is 50–60. A 20. század elején a községi fókában két göbét (anyakocát) tarthatott a kanász a malacaival együtt (Takáts Gy. 1986: 21–22). Gulyások, csikósok jószágtartása a 18–19. században főként az Alföldön lehetett jelentős. A karcagi réteken gulyát teleltető pásztornak 1755-ben 15 számosállata volt lóból és marhából (Györffy I. 1941b: 16), több, mint sok 20. századi parasztgazdaságnak. Azért is kezdték a 18. század vége felé a pásztorok lótartását korlátozni.
Pusztai, havasi szállások pásztori állatállományához tartoztak a tejgazdaság melléktermékein élősködő sertések, s ha a számadó felesége is kiköltözött a külső vagy belső legelőre, a tanyahelyen tartott baromfiállomány egészen jelentős volt. A 19. század végén a Nagykunság, a Hortobágy, a Hajdúság külső legelőire azért költöztek ki a számadó pásztorok asszonyai, hogy minél több jószágot tarthassanak (Ecsedi I. 1914; Fazekas M. 1979: 187–88). A pásztorok jószágtartása (s helyenként kupeckedése) tette lehetővé sokak számára, hogy földet vásároljanak és kiemelkedvén a cselédsorból maguk is gazdák legyenek. (Volt példa rá, hogy sikeres birkás vállalkozók nemesi rangra emelkedtek.)
A 19. században jelent meg az uradalmakban az árendás, illetve a részes tartásnak nevezett jogviszony. Az „árendás” szerződés és állattartás annyira elterjedt, hogy egy-egy vármegyében külön rovatot kellett nyitni az adókivetés nyilvántartásához a svajcereknek és az „árendátor” birkás-mestereknek. Mindkét ágazatban, a fejőstehenészetben és a merinó-juhászatban is, a pásztor bérelte ki az uradalom állatait, s fizetett értük darabszám szerint megállapított bérleti díjat. Az uradalmi „birka-juhok” vagy tehenek bérleti szerződését legalább három évre kötötték, s leírták benne a település, a takarmányozás, a sózás, a szaporulaton való osztozás stb. részleteit is. A gyapjú haszna többnyire az uradalmat, a tejhaszon legnagyobb része viszont a bérlőt illette. Az 1790-es években már a kecskeméti gazdák is kötöttek pásztorokkal hasonló szerződéseket. Ezekben a cívis paraszt mint gazda kikötötte bizonyos mennyiségű vaj, túró beszolgáltatását, egyébként pedig a tejhasznot bérbe adta a juhásznak. Hasonló bérleti formák a 19–20. század fordulóján is éltek még, kölönösen a juhtartásban (Paládi-Kovács A. 1993b: 286).
Részes tartás, feles tartás lovak, marhák esetében főként aszályos éveket követően, rendkívüli esetekben fordult elő. Így az 1791-es és az 1863-as aszályt követően a Nagykunságból a Rétközbe hajtott lovakat, szarvasmarhákat „felesben” teleltették ki. Főként a Tiszántúlon volt szokás anyakocákat, kotlós tyúkokat fiastól kiadni tanyára ún. feles tartásra (MNL II. 124).
Jóval elterjedtebb volt a részes juhtartás, amit keleti palóc és nagykunsági településekről írtak le behatóan. A 20. század első felében még Nógrádtól a Rétközig, Szatmártól a Felső-Kiskunságig ismeretesek a részes tartás különböző formái. Ezek közül leggyakoribb a feles juhászat, de tudunk harmados és negyedes juhászatról, sőt csapatos feles vállalásról is. A részes juhtartás szerződéseit általában 3 évre kötötték (Márkus J. 1943: 3–11; Paládi-Kovács A. 1965: 37–39; Fazekas M. 1979: 27–28). Részes juhtartásra a kapitalizmus korában főként a paraszti és a pásztori kisgazdaságok 606kényszerültek, kialakulása azonban az uradalmakhoz és a birkás vállalkozókhoz kapcsolódott (18–19. század fordulója).
A feles juhász saját juhállományát (50–300 db) mint „feles tőkét” vitte be az üzletbe. Annak gyapját, a bőröket, a vaj és a sajt hasznát évente megfelezte a juhász és a gazda, aki a legelőt, a takarmányt, az épületeket vitte a közös vállalkozásba. Három év után a feles tőke (az eredeti nyáj) szaporulatát is megfelezték egymás között a szerződő felek. Ismeretesek két évre és egy évre szóló tartási szerződések, melyek az állomány kisebb hányadát juttatták a legelőt, takarmányt adó gazdának. Előfordult, hogy juhaikat más módon tartani nem tudó parasztgazdák, sőt juhászbojtárok adták át állataikat feles tartást vállaló tanyás vagy másfajta magatarti juhászoknak. Ezek a megállapodások gyakran csak a télre vagy egy esztendőre szóltak, s nem három évre.
A részes tartás különböző formái, az állatállomány teljes tartására és haszonvételére vagy csak egyes haszonvételek (például tejhaszon) bérletére vonatkozó szerződéses viszonyok lehetővé tették a legelők és az üzemhelyek minél teljesebb kihasználását, s a megszorult pásztorok és takarmányhiányt megélő gazdák állatainak kiteleltetését. Nehéz években a túlélést segítették elő, kedvező években pedig a hozamok és a bevételek növelését, a szerződő felek tisztes gyarapodását szolgálták.
