JUHFAJTÁK
JUHFAJTÁK
A rackajuh (magyar racka, hortobágyi racka) kevert gyapjas, hosszúfarkú (24 csigolya) parlagi juh. Mind a kosoknak, mind a nőstényeknek a dugóhúzószerűen csavarodott szarva (pörge szarv) a homlokcsontból V alakban felfelé nő ki. Tincses szerkezetű (hossza 25–30 cm), fekete vagy fehér bundája durvább felszőrökből és finom pehelyszálakból áll. Tejelésük jelentős, hústermelésük csekély, izomzatuk ösztövér és rágós, növekedésük lassú. Fajtaváltozatai előfordultak hazánk szomszédságában is, például Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában (Mezőgazd. Lex. 2. kiad. II). A racka szó nyelvünkben meglehetősen későn, csak a 18. század végén jelent meg. Úgy tűnik, hogy a régi fajtának csak a merinó birkák érkezése után adtak nevet. (A szót a nyelvtudomány magyar fejleménynek tartja – TESz) A régi állattenyésztési szakirodalom megkülönböztetett magyar-moldvai rackát és oláh rackát is (Kozák L. 1921). Délkelet-Európa másik nagy jelentőségű fajtája, a cigája juh is délről, a törökökkel érkezett hazánkba. A Kárpátok vidékének juhtenyésztését a 18. század elejéig-közepéig a racka és a cigája határozta meg.
A magyar juhtenyésztést – saját belső fejlődése mellett – a honfoglalástól különböző etnikai hatások is érték. A szókincs tanúsága szerint elsősorban két meghatározó réteg figyelhető meg. Egy korábbi szláv és egy viszonylag későbbi román. Ez utóbbi többségét azonban a szomszédos szláv népek közvetítésével vettük át. Az alábbi felsorolásban az évszám a szó első előfordulását jelzi az ismert és feldolgozott nyelvemlékeinkben.
Szláv eredetűek a következő szavaink: a bárány (1194) talán a szlovákból; a jerke ’fiatal nőstény juh’ (1590) a szlovákból vagy ukránból; a bacsa, bacso ’számadó juhász’ (1522) szlovák; a gomolya (1577) szlovák vagy délszláv; a birka ’juh, rövidgyapjas juh’ (1461) cseh eredetű.
A magyar juhtenyésztés szókincsének román eredetű eleme a cigája (1795) ’sely-mes, rövid szőrű juhfajta’ szavunk, amely főként a keleti nyelvjárásokban ismert, és hasonlóképpen, mint a szlovákok is, a románból vettük át. A románból származik a berbécs ’kos’ (1423), amelyet közszóként elsősorban Erdélyben ismernek. A román eredetűek közül a bács ’számadó’ (1462) valószínűleg a trák-illírből származó vándorműszó (1801), eredeti jelentése: ’sajtkészítő juhász’. A bálmos ’tejes kukoricaétel’ (1695) ugyancsak a vlach fejősjuhászat szókincséből származik, de lehet oszmán-török eredetű is. Az orda ’friss savó főzésekor kiváló édes túró’ (1548) az ősbalkáni, trák-illírből származtatható román szó érkezhetett szlovák közvetítéssel is. Ugyanez mondható el a brinza ’túró, sajt’ (1546), a zsendice ’juhsavó felforralásából készült étel’ szavainkról is. A román eredetű juhtenyésztési szakszavainknak jelentősebb 707része a tejfeldolgozás fogalmai körébe tartozik. Ugyanez figyelhető meg a Kárpátok vidékének szláv népeinél is.
A magyar juhtenyésztés hatalmas szókincsének nagyobbik része azonban belső fejlődéssel, már ebben a hazában alakult ki. A három nagy történeti-etnikai hatás, a bolgár-török, szláv és a román jövevényszavak alig több mint húsz szakszava azonban igen jelentős hatásra utal. Érdemes e szempontból is áttanulmányozni Herman Ottó pásztorszótárának (1914) megfelelő fejezetét.
A magyar juhtenyésztés történetére a magyar írásbeliség kezdetétől vannak adatok (Rodiczky J. 1892; Éber E. 1961; Gaál L. 1966; Paládi-Kovács A. 1993b). Már a 11. századtól kiadott, első királyi oklevelek is említik juhok és juhászok adományozását, illetve báránytized biztosítását. De említenek juhaklot (ovile), takarmányozást és gyapjút a csuhák készítéséhez.
A 14. századtól jelentős hatás éri a Kárpátok hegykoszorúján élő népek juhtenyésztését. Valahol a Balkán-félszigeten keletkezett egy transzhumáló (néhol nomadizáló) állattenyésztéssel foglalkozó pásztornép, a vlachok. Juhtenyésztés mellett foglalkoztak még fuvarozással, és híresek voltak az antik hagyományokban gyökerező tejtermékeik és szőtteseik is. Az Északi-Kárpátok vidékén a 14. században tűntek fel. Hatásuk hamar megfigyelhető az itt élő népek, a szlovákok, lengyelek, ruszinok, morvák és magyarok juhtartásában, elsősorban a havasi és a transzhumáló pásztorkodásban, valamint a juhtej feldolgozásában. A 13–16. század között Erdélytől Galíciáig és Morvaországig ún. vlachjogú juhtartó falvak jöttek létre. Ezek népeit nem terhelték a jobbágyok királyi és földesúri szolgáltatásai, kedvezőbben adóztak és saját kenézeik irányítása mellett élhettek. A vlach juhászok között a táj minden népe – románok, ukránok, lengyelek, szlovákok, magyarok stb. – megtalálható (Ila B. 1957; Kniezsa I. 1934; Dobrowolski K. 1961; Macůrek J. 1969).
Az Angliában kezdődő ipari forradalom következtében, a 18. század közepén terelődött a figyelem az ún. finom gyapjúra. Ez a merinó birka tenyésztésének nagyméretű fellendülését eredményezte. Az eredetileg Spanyolországból származó fajta kivitelét királyi rendelettel tiltották. Jobbára a 18. század folyamán királyi ajándékként vagy engedéllyel mégis kijutott a német tartományokba és fejedelemségekbe, majd – Mária-Terézia uralkodása alatt, az 1770–1780-as években – Ausztriába és a Monarchia más részeibe, így Magyarországra is. Elsőként kosokat importáltak és velük keresztezték a helyi állományt, majd többszörös visszakeresztezéssel Európában számos tájfajtát (negretti, rambouillet, cotswold, elektoral stb.) tenyésztettek ki. Magyarországon döntően a fésűs merinót honosították meg (Schandl J. 1947). Paládi-Kovács Attila (1993b) szerint a német parlagi juh már a középkor végétől megjelenik hazánkban. Velük német, cseh és morva pásztorok is érkeztek magukkal hozva speciális kultúrájukat.
A 18–19. században, a merinó birkák behozatalával ismét érkeztek külföldi, többnyire német, cseh és morva származású birkások. Elsősorban a dunántúli uradalmakban alkalmazták őket. A nyugatról érkezett pásztorok eszközöket, eljárásokat és szokásokat honosítottak meg. Behozták és elterjesztették az új terelőeszközt, a juhászkampót, valószínűleg az újabb díszítőmódot, a spanyolozást, a jellegzetes viseletdarabot, a rajthúzlit, és helyenként, nyugati mintára juhászcéhbe tömörültek. Tálasi István (1936b) a juhászcéhek megjelenését is hozzájuk kapcsolja, elterjedésüket a 708Dunántúl nagy részére, a Kiskunságra és Gömör megyére is kiterjesztette (vö. még Riedl A. 1962).
A juhászcéhek elterjedését hazánkban legutóbb Paládi-Kovács Attila (1993b: 307–310) foglalta össze. A pásztorok céhei a nyugati megyékben a 18. században erősödtek meg. A Moson megyei juhászok 21 pontot tartalmazó céhlevelét I. Lipót 1701-ben adta ki. „A kormányzat szorgalmazta a pásztorok, kertészek céhalapítását, és ki kívánta terjeszteni ezt a szervezeti rendet a török alól felszabadított területekre is.” A csallóközi juhászcéh 1717-ben kiadott céhszabályzatát Herman Ottó (1909: 246–253) közölte. A céh felállítását azzal indokolták, „hogy a jeles gazdáknak és uraknak állandó és értelmes juhászmesterek lehessen”. A pásztorcéhek ekkor csak Vas, Sopron, Moson és Pozsony megyékben terjedtek el. Céhmestert választottak és volt céhládájuk is. Fejér megyében a német juhászoknak, tehát a birkásoknak volt céhük Székesfehérvár központtal. Kiskunhalasra a 18–19. század fordulóján érkeztek a Fejér megyei Velence vidékéről német birkások, akik ott is folytatták céhes összetartásukat. A halasi római katolikus templomban az 1930-as években is megvolt a juhászok zászlója (Tálasi I. 1936b; Riedl A. 1962). A birkások a 19. században átkerültek a Tiszántúlra és Felső-Magyarországra is, majd fokozatosan beolvadtak.
A magyar nép mindig következetesen megkülönböztette a juhot a birkától. A juhok tartása lényegesen egyszerűbb és természetesebb volt, mint az érzékenyebb birkák tenyésztése. A 19. század első felében fellendült a juh- és birkatenyésztés. A Tudományos Gyűjtemény 1817. évi 3. számában azt írták, hogy „a pusztákat bírók méneseiket, gulyáikat megsemmisíttetik, hogy juhokkal népesítsék be a mezőt”. Az uradalmakban is megduplázták, megháromszorozták az állományt, 1841-ben juhkiállítást, juh- és gyapjúversenyt rendeztek (MG I. 64). A századelő gyapjúkonjunktúrája az 1840-es évekre csökkenést mutatott. A juhállomány összetétele azonban csak lassan alakult át. 1869-ben az összes állománynak 31,5 százaléka volt merinó vagy merinóval keresztezett. Szűk száz évvel később, 1953-ban viszont az 1 500 000 darabból álló országos állománynak már 96 százaléka merinószármazék, racka és cigája pedig csak 2–2 százalék. Az ősi juhfajták közül napjainkban már csak egy-egy fekete és fehér rackanyáj maradt meg a Hortobágyon.
