LEGELŐK ÉS LEGELTETÉS
LEGELŐK ÉS LEGELTETÉS
A juhokat tavasszal, rendszerint Szent György-napkor (április 24.), ritkábban József-napkor, vagy május elsején hajtották ki (kiverés) a határ kijelölt, rendszerint rosszabb, más állatok részére nem vagy nehezen hasznosítható gyeplegelőire, a korábbi századokban, a nyomásos határhasználat esetén az ugarra is. Nagyváthy János 1791-ben (II. 478) legjobb juhlegelőnek a hegyoldalak, illetőleg a puszták apró füvét tartotta. A falvak juhtartó gazdái egy vagy több juhnyájat adtak össze. Ha sok juhot tartottak, akár utcánként vagy falurészenként alakítottak gazdaságot (a nyáj ügyeit intéző bizottságot). Külön nyájakba verték a tavasszal ellett fejőjuhokat (fejőnyáj) és a meddőket. Az előbbi pásztorítása a legelőn sokkal több munkával járt, elsősorban a napi kétszeri, ritkábban háromszori fejés és a tejfeldolgozás miatt. Ha a legelő a faluhoz közel esett, gyakran a kifejt juhtejből, ha a pásztorszálláson dolgozták fel a tejet, a gomolyából a gazdák állataik számának megfelelő arányban részesedtek.
Az együtt pásztorított állatcsoportot a magyar nép nyájnak, falkának, seregnek, csapatnak, turmának hívta a következő területi megoszlás szerint (MNA 166. térkép):
Nyáj: az Alföld északi peremén, a Középhegységben, Felső-Tiszántúlon és a Dunántúl egy részén.
Falka: a Felső-Tiszántúl nagyobbik részén, a Duna–Tisza-köz déli felén, az Alsó-Tisza mentén és a Dunántúl egy részén.
Sereg: Erdély délkeleti felén és a Keleti-Kárpátokon kívül.
Turma: Erdély középső részén.
A csapat, csomó, csokor és fót elnevezés is előfordult néhány helyen.
A 20. században általánosabban a közös nyájak mellé juhászt (nyájjuhász, bács, bacsó, fejősjuhász) fogadtak, előfordult azonban a soros őrzés is, amikor a tulajdonosok sorban egymást váltva őrizték a nyájat; például a Hajdúságban, a szabolcsi 712Ibrányban, Biharban és Göcsejben is (Ecsedi I. 1930; Varga Gy. 1960; Takács L. 1964d). Az uradalmak pedig kommenciós juhászokat fogadtak.
Hasonlóképpen, mint más állatfajták esetében, a juhnyájak legfontosabb és hagyományos legelőterületei is a települések melletti ősgyepek. A hegyvidéki és jobbára a dombvidéki juhászok tavasztól az őszi beszorulásig rendszerint itt tartózkodtak, a sík vidéki, még inkább a pusztai legelők azonban a nyár végére általában kiszáradtak. Ezért ez utóbbi területeken kiegészítő legeltetési lehetőségeket is kellett biztosítani. Az alföldi nagy gyeplegelőkön, például a Hortobágyon pontosan ki voltak jelölve az állatcsoportok, így a juhnyájak legelőterületei is. De a határokon belül is a juhász járásokra osztotta be a területet; ezeket sorban legeltették, hogy a megjáratott területen a fű regenerálódni tudjon (Balogh I. 1958; Béres A. 1974; Törő L. 1968).
152. ábra. Juhász szállások elrendezési vázlata: a) 1. hodály, 2. karám, 3. kunyhó, 4–5. tyúkól, 6. nádrakás, 7. esztrenga, 8. szoktató, Hajdúszoboszló (Hajdú vm.); b) 1. akol, 2. kolyiba, 3. csapás, 4. gát, 5. tűzhely, 6. patka, Váraszó (Heves vm.)
71325. térkép. A román vándorpásztorok legelőterületei és piacai
714Az Alföldön a gyeplegelők kiszáradása miatt a gabonafélék aratását követő tarlószabadulás után a juhnyájakat – ha arra lehetőség volt – tarlólegelőkre hajtották. Itt az elhullott kalászok és magvak, illetőleg a felszabadult és felnövekedett gyomnövények, például a tarlófű nyújtott gazdag legelőt. A tarlólegeltetés jelentősége talán a magatarti juhosgazdáknál volt a legnagyobb. A pusztás területeken, például a Hortobágy peremén nyaraltatók gyakran a hazai vagy akár távoli tarlókra is elhajtottak (Nyárády M. 1959; Varga Gy. 1956; Szabadfalvi J. 1970a). A tarlólegelőket tulajdonosaik szívesen engedték át, mert a juhászok a legeltetés fejében a földet meghálat-ták, megkosarazták, megtrágyázták. A tarlók legeltetése leginkább az Alföld és Dunántúl nagy gabonatermesztő területein volt jelentős, de a hegyes, dombos és erdős területeken is előfordult. Az Északi-középhegységben a tarlókat például jobbára a családok járatták juhaikkal, a magashegyi területeken, a székelyek között az irodalom nem említi.
153. ábra. Birkaakol és kerítés: 1. akol, 2. állás, 3. kerítés, Szentgál (Veszprém vm.)
Ősszel más kultúrnövények betakarított területein is legeltettek juhokat, de megesett – elsősorban a magatarti juhosgazdáknál –, hogy ősz elejére visszatértek az akkorra már megújuló bérelt gyeplegelőikre (Szabadfalvi J. 1970a). A juhok őszi legeltetésében, sőt téli takarmányozásában legnagyobb jelentősége talán a káposztatarlónak és a betakarított és még le nem vágott kukoricaföldeknek volt. Már a 18. század végén Nagyváthy János (1791) is megemlítette, hogy egyes alföldi falvakban a magatarti juhászok saját földjükön azért termesztettek káposztát, hogy juhuknak legyen téli takarmányuk (Varga Gy. 1956). Hajdúhadház és a Rétköz nagy káposztásföldjein a nyírségi juhosgazdák őszöltek, sőt teleltek (Gombás A. 1963; Nyárády M. 1959). A Sajó völgyének nagy káposztatermesztő falvait hasonló okok miatt keresték fel a juhászok (Paládi-Kovács A. 1965). A bihari kertészkedő falvak határában még egy századdal ezelőtt is megtalálhatók voltak a román juhászok is.
715A szénakaszálás befejezése után, a nyár második felétől juhokat legeltethettek a kaszálóréteken is. Ősszel, ha felfagyott a föld, ráhajthatták a juhnyájakat az őszi vetésű gabonaföldekre is.
A juhászok a nyári legelőn szállásokat (állás), esztenákat alakítottak ki. A Hortobágyon és a hajdúsági városok juhászszállásain kunyhó, vasaló, karám, dranka, juhállás és egy-két ágas található. Hajdúszoboszló belső legelőjén már olyan juhászszállások is álltak, ahol két végén is nyitható hodályokban éjjeleztek a birkák (Dám L. 1972–74: 119). A Hortobágy északkeleti részén, a folyási legelőn 1962-ben nyaraltató tiszarádi (Szabolcs m.) juhász állásán csak lécka, kunyhó és tyúkól állt. A Heves megyei Váraszón az erdei szálláson akol és kalyiba volt. A csereháti Krasznokvajdán a nyári szálláson is nyitott elejű, hodályszerű aklot találtak. Hasonló építmények álltak a Bakonyban is, például Szentgálon. A csíki juhászok szállása a Hargitán kosárból, kalibából, esztenából és disznópajtából áll (Paládi-Kovács A. 1965: 62; Bene Zs. 1961; Vajkai A. 1959a; Szebeni G. 1962). A juhászok nyári szállásain – elsősorban a havasi és az alföldi pusztai területeken – baromfiakat, néha növendék sertéseket is tartottak. Óljaik ott álltak a pásztorkunyhók környékén.
154. ábra. A juhteleltetés építménye: baromkert juhszínnel, Csíkszentkirály (Csík vm.)
A legelőkön tartózkodó juhok itatását a rendelkezésre álló lehetőségek szabták meg. A természetes vizekben, forrásokban, patakokban, tavakban és vízjárásokban bővelkedő magashegyi és dombvidéki legelőkön a napi legeltetést úgy tervezték meg, hogy a szükséges időben érintsék a természetes itatóhelyeket. Ezeken a területeken, például az Északi-középhegységben és a Bakonyban a juhászok a forrásokból ivócsanakkal ittak (Bátky Zs. 1928). Az Alföld pusztás legelőin, főként a lecsapolás előtt, természetes vizekből, majd pedig különböző kutakból itatták a juhokat és ittak maguk a pásztorok is.
A juhászszállásokon gondoskodtak az állatok sózásáról, az ún. marhasódarabokat a nagy állatoknál sózó ágasokra, a juhoknál kis lapos deszkákra, sózóvályúba tették (Paládi-Kovács A. 1965; Béres A. 1965).
A néprajzi monográfiák említést tettek az állandó szállás nélküli juhlegeltetésről, 716az ún. gúnyáspásztorról. A juhász legfontosabb felszerelési tárgyaiból álló gúnyát (csobán, szolgafa, bogrács, az élelmiszert tartalmazó tömlő, szűr vagy bunda) kampóra akasztva a vállán vitte vagy szamár hátára rakta, ha megpihent, maga mellé állította (Ecsedi I. 1914; Borzsák I. 1964; Béres A. 1962; Fazekas M. 1979).
155. ábra. A kősó kihelyezésének módjai: a) teknő, Gadna (Abaúj-Torna vm.); b) ágas, Gadna (Abaúj-Torna vm.)
Az állandó szállással rendelkező juhászok is szívesen tartottak teherhordó szamarat. A juhászok szamaráról 1822-ből a következőket olvashatjuk: „A szamár a kietlen pusztaságon legeltető Juhászoknak társzekere és a félénk Juh komoly társa, tsak a Juh Nyájaknál tartatik” (GyEFM Kiadv. 39: 10). A juhászok lótartását viszont a 18–19. században sok helyütt tiltották. A juhász felszerelési tárgyait a szamárnyeregre (tergenye), a favágóbakra emlékeztető formájú eszközre akasztották. Az így megrakott állatot tergenyés szamárnak mondták. A juhász a szőrrel vagy bundával letakart teher mögé, a szamár farára ülhetett. A fejős juhászat szélesebb körű elterjedése előtt egy-egy juhásznak 3–5 teherhordó szamara is lehetett, legtovább a vándorló életmódot folytató juhászok között maradt fenn (Béres A. 1962; Nagy Czirok L. 1959; Borzsák E. 1964; Madarassy L. 1912). Szamarat a gömöri juhászok is tartottak (Hunfalvy J. 1867b: 210). Erdélyben az alföldihez hasonló szerepe nincsen, néhol az esztenáknál tejhordásra használták (Szebeni G. 1962; Vámszer G. 1959).
Jobbára a nagyállatok pásztorai használták, de néhol a juhászoknál is előfordult a szamár vontatta kétkerekű kenyeres taliga (eleséges taliga, taliga). A domb- és hegyvidékeken ez az eszköz ismeretlen. Lehetséges viszont, hogy a kenyeres taliga mintájára alakultak ki a négykerekű pásztorkunyhók (Bátky Zs. 1930; 1941: 120).
A nyári legelőn a juhoknak hosszabb vagy rövidebb időre tartózkodási helyet jelöltek ki. Itt állították fel az építményeket mind a juhászok, mind a juhok részére. A juhok már enyhe széllel is szembefordulnak, megindulnak azzal szemben és menet közben legelnek. Ezért tehát a juhász a legelőn mindenképpen enyhet keres vagy valamit épít nyájának. Enyhelyül felhasználhatják dombok, erdők, szakadékok védelmét. Adatunk van arról is, hogy a juhászok a barlangokat is felhasználták juhaik 717védelmére, például a Bükk-hegységben (Istállóskő) és Erdélyben a Tordai-hasadék oldalában. A legtöbb esetben azonban a legelőkön építményt készítettek mind az állatnak, mind saját maguknak.
A magyar néprajzi irodalom keveset foglalkozott a legelőkön kialakított tartózkodási helyek elnevezéseinek módszeres vizsgálatával. Egyes munkák nevezik a legeltetőhely központját állásnak (Bánság, Kiskunság, Debrecen, Hajdúnánás, Nyíregyháza, Szarvas, Komádi stb). Az Új magyar tájszótár (I. 198–199) említ juhállást, bárányállást, baromállást, gulyaállást stb.; mindegyik az illető állatféleség legelőbeli tartózkodó helyét jelzi. De meg kell említeni, hogy a Magyar néprajzi lexikon csupán a lábakon álló tetőzetet ismeri nyári állásnak, amely alá állították a tanyákon a lovakat, esetleg szarvasmarhákat. A legelő állatok tartózkodási helyeként egyes munkák a szállás, tanya, például juhásztanya kifejezést használják.
A kárpáti, elsősorban erdélyi juhászszállások neve esztena. Jelentése az Új magyar tájszótár szerint: 1. vesszőből font, szétszedhető kerítésből álló, hordozható juhkarám a hegyi legelőn; 2. pásztorkunyhó, ahol a tejet is feldolgozzák; 3. mezőgazdasági idénymunkákra, például szénamunkára épített szállás; 4. juhkarám; 5. az itt tenyésztett juhok összessége. Az esztenázik ige jelentése „a közös nyájban legeltetett juhokkal legelőről legelőre jár”. A szó korábbi jelentése (1583) ’juhkarám’ volt, s csak később (1801) kapott ’juhászkunyhó’ jelentést.
