A MACSKA
A MACSKA
A macska (Felis silvestris f. catus L. 1759) domesztikációjának első nyomai a i. e. a 6. évezredtől, Elő-Ázsiából származnak. Matolcsi János (1975a: 234–241) szerint az első megbízható bizonyítékai az i. e. 2 évezredből, Egyiptomból valók. Szerinte őse az ún. núbiai fakó macska lehetett, amely Líbiától Arábiáig volt őshonos. A faj kialakításához hozzájárulhattak az iraki és sztyeppei macskák is, amelyek Elő-Ázsiában voltak őshonosak. A macska háziasítását kultikus okokra is visszavezették, Egyiptomban ugyanis tisztelték, s itt több macskamúmia is fennmaradt. Újabb teóriák szerint domesztikációjának gazdasági okai lehettek, a különböző rágcsálók távoltartása miatt szoktatták lakóhelyükre. Az is meglehet, hogy a településeken először betolakodók voltak, majd hasznukat látván az ember magához édesgette.
Európában első emlékei az ókori Görögországból, az első évezred elejétől származnak. Az Appennin-félszigetre i. e. az 5. században kerülhettek, majd fokozatosan meghonosodtak a római birodalomban és tartományaiban, majd azokon túl is. A középkorban nem volt mindig kedvelt állat, üldözték és irtották is. Hasznosságát ismét a keresztes háborúkkal behurcolt fekete patkány elterjedése után fedezték fel. Védett, majd kedvelt, sőt luxusállattá vált. Domesztikációját a szaktudomány nem tartja befejezettnek. Nagyváthy János (1791: II. 258) munkájában például a következőket olvashatjuk: „Azonban tsak látszik az, hogy a’ Matska Szelíd-állat; de valósággal vadságát soha tökéletesen le nem vetkezi...” Életmódjában és szaporodásában összehasonlíthatatlanul nagyobb önállóságot élvez, mint bármely más háziállat. Tömegesen sohasem tartották, gazdasági célból nem tenyésztették (Zimmermann A.–Zimmermann G. 1944).
810A magyar nép a macskát rágcsáló állatok (egér, részben pocok és patkány) irtására tenyészti. Egy-egy gazdálkodással foglalkozó háznál kettőt-hármat is tartanak. Tenyésztését nem irányítják, de a szapora állatnak mindig csak annyi fiát hagynak meg, ahány maguknak vagy ismerőseiknek kell. Színük szerint megkülönböztetnek cirmost, feketét, fehéret és tarkát.
A magyar néprajzi irodalom a macskával alig foglalkozott. Szerepéről kielégítően csak Nagy Gyula írt hódmezővásárhelyi könyvében (Nagy Gy. 1968). A macskáknak is mindig adtak nevet, ez igen gyakran férfi és női név volt: Ali, Ádi, Ágnes, Bandi, Cenci, Cili, Dani, Dóra, Gyuri, Matyi, Peti, Tomi, Tóni, Zsiga, Zsófi stb. Ilyen arányban más állatokat nem neveztek el becézett vagy becézetlen keresztnévvel.
A macska igen sok kultikus hiedelemnek is tárgyává vált. Viselkedéséből jósoltak az emberi élet eseményeire vagy például az időjárásra. Ha karácsony vagy újév éjjelén nyávogott, halált jelzett. Macskával találkozni szerencsét vagy szerencsétlenséget jelentett. Ha a farkára lépnek, vendég jön. Foga, szíve, szőre vagy ürüléke lehet mágikus hatású, sőt gyógyszer is. Viselkedésével az időjárást is megjósolta. A boszorkányokat is gyakran képzelték nagy fekete macska képében, szerepére az építőáldozatban is rábukkanhatunk (MNL III. 477).
