TENYÉSZTÉS, ELLETÉS, CSIKÓNEVELÉS
TENYÉSZTÉS, ELLETÉS, CSIKÓNEVELÉS
A lovak természetes szaporodását az ember a domesztikáció kezdetei óta ellenőrzi, s kezdetektől több gondot fordít a fajtanemesítésre, szelekcióra, keresztezésre, mint más állatfajok esetében. A régi magyar lótartók a tenyésztésre alkalmas lovak megszerzésével, a szaporításra kevésbé alkalmas egyedek ivartalanításával, a tenyésztésből való kivonásával érték el lóállományuk javítását. A tenyésztésben a hasznosság mellett esztétikai követelmények is érvényesültek. Sárrétudvari (Bihar m.) lótartói például a pej színt kedvelték, ezért a község ménjei – egy-két évtől eltekintve – mindig pej színűek voltak (Pusztainé Madar I. 1976: 454).
Hajdan a mének egész éven át a szilaj lónyájjal együtt jártak, s a fedeztetés a legelőn, szabadon történt. A szilaj ménestartás korában – a 18–19. századig – a tenyésztés irányát főként a mének és a kancák kiválasztásával, egy nyájban járatásával szabták meg. A 19. század közepe óta a kiscsikós és a meddő igás kancákat, illetve a 3 évnél fiatalabb kancacsikókat ún. renyhe ménesben, mén nélkül járatták. Akkor már csupán a tenyészkancák legelő csapatához engedtek mént az év bizonyos szakaszaiban. Ezt a lónyájat nevezték Debrecen vidékén cifra ménesnek.
A 19–20. században a ménlovat egyre több helyen különítették el, zárták be. Állami, katonai méntelepek mintájára uradalmak, városok, községek is létesítettek ménistállókat, s attól fogva a fedeztetést is ott bonyolították. A 20. század első harmadában egyes lótartó tájakon nem a község, hanem valamely tehetős parasztgazda tartott mént (monyast, csődört). Az ilyen gazdát, illetve az uradalmi, községi méngondozót a környezet monyasos, csődörös néven emlegette. A harapós, vad ménlovak orrára kosarat kellett húzni, s óvakodni kellett a rúgásától. A mént sok esetben csak időlegesen különítették el a ménestől. Zetelaka (Udvarhely m.) havasi legelőin például a ménló az 1930–1940-es években már nem járt együtt a sereggel. Pár holdas legelő volt számára bekerítve, télen pedig istállóban tartották. Sárlás idején azonban a sereghez, a kabolák (kancák) közé eresztették, mert a fedeztetés nem „kézből”, hanem „szabadon” történt. Az őszi, téli ellést a székely lótartók el akarták kerülni, s a mén időleges elzárásához azért folyamodtak, hogy a csitkózást tavaszra, április–május hónapra időzítsék (Földes L. 1958: 36).
Sárrétudvari lótartói a kancacsikót 3 éves korában szokták először befedeztetni, a méncsikót pedig 3–4 éves korától kezdve engedték fedezni, ugyanis a ló szervezete, izomzata 5–6 éves korára fejlődik ki teljesen. Korai beengedése a tenyésztésbe és betörése a munkába az állomány korcsosodásához vezet. Háziállataink közül a ló hordja legtovább vemhét, 11 hónapig.
A 19–20. században elterjedt a kézből fedeztetés. Ahol volt választási lehetőség, ott a fajtában, színben, természetben legalkalmasabbnak látszó apaállatot választották, s ahhoz vezették a lótartó gazdák sárló kancájukat. A mén védelmében terjedt el országszerte az ugratódeszka, hágatódeszka, próbapad elnevezésű korlát. Két oszlop közé állított, mintegy 2 m hosszú és változtatható magasságú (130–160 cm) palánk, mely a kanca rúgásainak felfogására szolgál. Helyenként szokás volt a rúgós kanca hátsó patáira papucsot húzni (Márton L. 1965: 314; Nagy Gy. 1968: 20).
625A vemhes kanca több kíméletet és takarmányt kapott, mint a többi. Utolsó heteiben hosszabb útra, nehéz teher elé már nem fogták, s az istállóban is elrekesztették a többi lótól, nehogy rúgást kapjon. Ellés előtt néhány nappal bőséges almot, friss szalmát terítettek alá. Lótartó gazdaságban mindig a csikózás, a ló ellése volt az év egyik legnagyobb eseménye (Katona I. 1958: 243). A kanca terhét és éppen megszülető csikaját a régi nyelvben a vehem, vemhe szóval nevezték meg (Herman O. 1914: 336; Szabó T. A. 1971: 408).
133. ábra. Kötőfékek 1950 körül: a) télire bőrből; b) nyárra kenderből; c) cifra kötőfék; d) csikókötőfék, Átány (Heves vm.)
Szilaj kanca ellésénél a pásztor nem segédkezhetett, nem is közelíthetett hozzá. Kinn a pusztában vagy az istállóban a ló rövid idő alatt megellik, s hamar feláll. A gazdák többsége tudott segítkezni a csikózásnál, s csak akkor hívtak orvost, ha valami rendellenesség adódott (ikercsikó, farral jött a csikó). Ellés után a gazda megtisztította a kiscsikó orrát a nyálkától. A 19–20. század fordulója táján a csikólépet még megőrizték, megszárították és orvosságnak használták ijedtség ellen (Nagy Gy. 1968: 2; Csiszár Á. 1965: 379).
A kiscsikót az első hetekben különös gonddal vigyázták. Előfordult, hogy az anyja nem engedte szopni. Ezért gúzsba kötötték a lábait, hogy ne tudja elrúgni a csikót. Más esetekben a kanca orrára csiptetőt tettek, vagy pipának nevezett – bottal csavarható – hurkot, amivel engedelmességre kényszerítették (Nagy Gy. 1968: 21; Pusztainé Madar I. 1976: 454).
Amikor a csikó a világra jött, a szentistváni matyók a nyírjából rögtön leszedtek, hogy formásabb legyen a patája. Az Ormánságban és a Palócföldön a kovácsmesterrel pucoltatták, vágatták le a békáját, a felesleges patanyírt nem sokkal a 626csikó világra jövetele után. Ellenben az Alföld egyes pontjain (például Csongrád) csak akkor kezelték a békát, amikor baj volt vele, rothadásnak indult (Mada-rassy L. 1931: 149; Kodolányi J. 1956: 129; Zólyomi J. 1989: 197; Katona I. 1958: 250).
A palóc gazda a csikót lehetőleg az anyja mellett tartja, mert úgy hamarabb megtanulja az evést. Akkor már 3–4 hetes korában „szénázgat”. Ahol a csikónak nincs elég hely az istállóban az anyja mellett, a közeli sarokban alakítanak ki neki deszkával, korláttal védett rekeszt. Hagyományosan 9 napos korában vitték ki először a határba. Régebben sem a falun belül, sem a határban nem kötötték hozzá az anyjához. Az utóbbi évtizedekben azonban a gépjárműforgalom miatt az anyaló húzókarikájához szokták kapcsolni. A határban szabadon engedik, mert a csikó izomzata és csontozata csak akkor erősödik meg, ha eleget futkározhat.
Palócföldön a csikó általában féléves koráig szopik. Előfordul, hogy a csikót tehéntejen kell felnevelni. Ilyen esetben cukorral édesítik táplálékát, hogy olyan édes legyen, mint a lótej (Zólyomi J. 1989: 197). Szilaj ménesekben a csikó egyéves korig is szophatott, az istállós lótól azonban féléves korában elválasztották. Választás előtt napjában többször is zabot adtak neki kis fateknőben. Így is megsínyli, mikor elrúgja az anyja.
Az elválasztott kiscsikó orrára a Szeged vidéki tanyákon sündisznóbőrből készült csikópalókát, a Kiskunságban inkább szeges palókát vagy táblapalókát kötöztek, hogy a szopásban meggátolják. Az orradzó, s a többi különféle szopásgátló a legelésben nem akadályozta a csikót. Általában augusztus-szeptember hónapra esett a féléves kort elért csikók „elválasztása”, akkor rakták rájuk az említett szopásgátló eszközöket (Nagy Czirok L. 1965: 209–210; Bálint S. 1976: 455; a csikópalóka párhuzamaihoz lásd Szabó M. 1955: 162–163).
Elválasztás után a csikó kötőféket kap, addig csak szíjon van.
A csikó nevelésére választás után is gondot fordítanak. Rendszeresen törölgetik, csutakolják, különösen a szügyén és a hátán, ahová később a szerszám kerül. Tisztítás közben a lábemelgetéshez is hozzászoktatják, hogy a patkolókovácsnál se legyen vele gond. Térdét veregetve mondogatják neki, auf, s 3–4 hét múlva már „ért a szóból”, magától emeli a lábát. Kis teknőben visznek neki zabot, s evés közben folyton simogatják, becézgetik, beszélnek hozzá.
A 18–19. században kényszerűségből már a 2 éves csikókat is sok helyen hámba fogták, s ez a gyakorlat a lóállomány leromlásához, csenevészesedéséhez vezetett (Hankó B. 1943: 7). Rendesen csupán 3–4 éves korában fogják a csikót munkára, teszik meg hámos vagy nyerges lónak.
