TRÁGYAHASZON
TRÁGYAHASZON
Nem lebecsülhető haszna volt a marhatartásnak a folyton termelődő trágyából, amit az Alföld 18–19. századi parasztsága még inkább hasznosított fűtő-, tüzelőanyagként, mint a talaj javítására. A tejgazdálkodás 19. század végi fellendülése előtt még Moson megyében is a trágyanyerést tartották – némi túlzással – a marhatartás egyik fő haszonvételének (Vörös A. 1964: 99).
Legelőn gyűjtött árva ganéval tüzeltek az alföldi pásztorok, akik ezt a fűtőanyagot eladásra is gyűjtögették a baromállás körzetében. Használata az Alföld fátlan síkságain ugyanis szokásban volt a falusi, városi háztartásokban is. Oláh Miklós már a 16. században a „kunok tüzelőjé”-nek nevezte. Fátlan pusztákon Kelet-Európában, Közép-Ázsiában ősidők óta tüzelnek vele. A 20. század elején szorgalmasan gyűjtögették a legelőn a tiszjéknek nevezett állati hulladékot a kirgiz és kazah pásztorok, akik falat építettek belőle a jurta körül. Ezek a trágyahalmazok védték a lakást a hideg szelek ellen, s egyben tüzelőként szolgáltak (Almásy Gy. 1903: 684; Ecsedi I. 1914: 128; Nagy Czirok L. 1959: 123). Gyűjtögetett árva ganét használt a szegény nép földpadlós lakásainak mázolására, a döngölt padló tisztán tartására.
Marhatrágyából készült egykor a tőzeg vagy tőzeggané. Az istálló, marhaól közelében felhalmozott trágyát elterítették, lóval gázoltatták vagy saját maguk lábbal „kitaposták”, esetleg fabunkóval is megdolgozták. Amikor szikkadni kezdett, ásóval vagy speciális tőzegvágóval kockákra vágták, majd a vályoghoz hasonlóan szárították, forgatták. Legvégül kúpokba, kupacokra rakták. Újabb, 1910–1960 között követett eljárás szerint vetőnek nevezett fakerettel formát is adtak a tőzegnek. A marhatrágyából készült tőzeg, tréfás újabb nevén kun koksz tartós parazsat ad, kemencefűtésre is alkalmas (Tálasi I. 1936b: 241; Gunda B.–Ráduly E. 1975). Azonban az 1920–1930-as évektől fokozatosan visszaszorult, mert a trágyát a földművelés igényelte, s az Alföldre is több kőszén, tűzifa jutott.
Trágyázó talajjavítás mindig folyt a kinn háló gulya helyének változtatásával, a rétek, kaszálók, ugarok legeltetésével. 1720-ban a hortobágyi Zámért folyó határper tanúi, többségben pásztorok vallották, hogy „hol egy, hol két hétig hált egy helyen” a 704gulya, mert trágyájával így sok helyen javította, telkesítette a legelőt (Balogh I. 1943: 104). Polgár vidékén az uradalmak megkövetelték a 20. század első felében is, hogy a gulya hálóhelyét háromnaponként változtassa a pásztor. A Kiskunságban az 1920–1930-as években 5–6 napig maradt egy helyen a gulya. Az állítással „a jószág megteleköli” a földet, ezért a tarlót is szívesen engedték legeltetni a gazdák és az uradalmak (Bencsik J. 1974: 41; Tálasi I. 1936b: 43).
151. ábra. Trágyahányó favillák: a) kétágú villa, Határszög (Ung vm.); b) háromágú villa, Határszög (Ung vm.); c) lapát alakú villa, Telgárt (Gömör és Kishont vm.); d) saraglyás villa; e) saraglyás villa (Bács-Bodrog vm.); f) saraglyás villa, Endrőd (Békés vm.)
Máramarosban és Erdély sok vidékén ősz elején szokták a marhát szállásolni, az addig tilalmas kaszálókat és réteket állítás, hálatás révén telkesíteni. Telek szavunk feltehetőleg ennek a műveletnek a megnevezéséből (telik, telít) származik. Szarvasmarhával általában építmény, azaz karám vagy kosár nélkül folyt a határ trágyáztatása. Ez az állítás, hálatás, telkesítés, szállásolás és egyéb neveken ismert trágyázási mód meglehetősen elterjedt volt még a 20. század elején is (Szilágyi I. 1876: 254–264; Földes L. 1971: 430; 1983: 329; MNA III. 165. térkép).
Az istállótrágya jelentősége az istállózás arányainak legújabb kori növekedésével összefüggésben nőtt meg, majd a műtrágyázással és az állami, szövetkezeti tulajdonformákkal esett vissza az 1960-as évektől.
