A TENYÉSZTÉS
A TENYÉSZTÉS
A szarvasmarha tenyésztését, fajtanemesítését a 18. és különösen a 19. században egyre több gonddal, szakértelemmel végezték. Korábban sem zárható ki a tudatos szelekció és a keresztezés alkalmazása. Sok helyen azonban a jószág nemre és korra való tekintet nélkül összeállított gulyákban élt a legelőn az esztendő legnagyobb részében, s emiatt az állomány korcsosulása is előfordulhatott. Debrecen tanácsa 1815-ben foglalkozott a marhaállomány kor és ivar szerinti szétválasztásának, a tenyésztés javításának ügyeivel, de csak 1827-ben valósult meg a szűzgulya, a tenyésztésre válogatott üszőtinók elkülönített legeltetése, hogy az idő előtti vemhesítést elkerülje a város (Béres A. 1974: 172). Ugyanott a bikák gondozásának, jászol melletti teleltetésének kezdetei is a 19. század elejére nyúlnak vissza.
A tenyészbikák kiválasztásáról, beszerzéséről a mezővárosi, falusi elöljáróságok vagy maguk a közbirtokosságok gondoskodtak. Az 1880–1890-es években a föld-mívelésügyi kormányzat is hozatott be tenyészbikákat külföldről, főként Svájcból és Ausztriából. Gazdaközösségek megbízottai az országon belül szintén messzi vidékre 664elmentek tenyészbika vásárlása, kiválasztása végett. Az abaúji Hegyköz falvaiban minden közbirtokosság tartott két-három tenyészbikát. Utánpótlásért a Hernád-völgybe jártak, s Göncön, Zsujtán vettek újat az ottani kiváló tenyésztőktől. A nagykun városok a bihari Sárrét uradalmaiban vásároltak tenyészbikákat (Petercsák T. 1983: 74; Bellon T. 1996b: 195).
141. ábra. Szopásgátló eszközök: a) szeges palóka, Kiskunság (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) szúrós palóka, Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.); c) keretes palóka, Hajdúböszörmény (Hajdú vm.); d) keretes palóka (libick), Kiskunság (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); e) billenős palóka, Kiskunság (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); f) billenős palóka, Hortobágy (Hajdú vm.)
665A hajdani közbirtokosságok rendszerint a falu szélén, a pásztorházak közelében építették fel a bikaistállót. Annak közelében tárolták a tartásához szükséges szénát, szalmát, abraktakarmányt. Legtöbb faluban a csordás gondozta, etette a közbirtokosság apaállatait, a „falu bikái”-t. Téli időszakban a csordásnak nem is nagyon volt egyéb dolga. A bikák, mének takarmánya a községi rétről (Falurét, Bikarét) került ki. A rét kaszálása, a széna takarása, behordása közmunkában (falu dolga, kaláka) történt. Ezt a „falu dolgát” rendszerint vasárnapra időzítették, s mint a társasmunkák többségét, ezt is jó hangulatban végezték. Legtöbb háztól a fiatalok jártak szénát kaszálni, gyűjteni a közbirtokossági rétre. A bika téli takarmányozására ezenfelül abrakot gyűjtöttek össze a csordára marhát küldő gazdáktól. Az abaúji Hegyközben, akárcsak a Bódva-völgyben tehenenként 10–15 kg árpát vagy zabot, 1–2 liter korpát és egy pohár sót adtak a gazdák évente. Aki ezt elmulasztotta, kizárta magát a csordát fenntartó, s az apaállatokat is ellátó gazdaközösségből (Petercsák T. 1983: 74; Paládi-Kovács A. 1999b: 292).
Ahol a régi közbirtokosságok feloszlottak és a közös gulyák, csordák szervezése akadozott, a tenyészbikák tartása, gondozása is nehezen ment. Sok faluban ezért egy-egy tehetős nagygazda tartott tenyészbikát a saját gazdaságában. Maga gondozta, takarmányozta, s pénzt szedett a vemhesítésért. Főként egykori kisnemesi falvakban fordult ez elő, ahol a közbirtokosságnak nem volt földje, rétje, pásztorháza, s ahol korán megtörtént a tagosítás, azt követően pedig tanyás gazdálkodásra tértek át. A gulyás, csordás nélkül maradt faluban előfordult, hogy a bikák az utcán háltak, mert nem volt, aki bekösse őket (Paládi-Kovács A. 1982a: 43).
A vad bikák kezelésének, megfékezésének számos eszköze ismeretes. Országszerte szokásban volt, hogy a bika mindkét szarvának hegyére rézgombot tétettek a kováccsal, nehogy emberben vagy jószágban kárt tegyen. Általánosan elterjedt az is, hogy a hamis bika orrába vastag drótkarikát fűztek. Elég volt a karikához csatlakozó kötelet megrántani és a bika máris szelídebb lett. Vezetése csaknem mindig így történt. Istállózó tartás esetén elővigyázatból a bika farkát a háta fölött a szarvához kötözték, hogy a fejét ne tudja ökleléshez lehajtani, ha hirtelen megvadulna (Györffy I. é. n. /1934/b: 125; Nagy Czirok L. 1959: 150).
Az Alföld több vidékén előzték meg a gulyával, csordával a legelőt járó bika vadulását szemellenzővel, szemfedővel. Olykor zsákdarabot, máskor pedig egy szegletes, széles deszkát (tábla, előte) kötöztek a szarvára úgy, hogy a homlokán feküdjön. Ezáltal az állat a lába elé látott, s legelni is tudott, de támadni nem volt kedve. A nekiszilajodott bikát úgy fékezték meg, hogy hátulról kötélhurkot vetettek a tökire, s erősen megrántották (Tálasi I. 1936b: 80). Mindamellett így is előfordult, hogy a bika felöklelte, megtaposta az eléje kerülő embert, ezzel a halálát okozta vagy egész életére nyomorékká tette.
Szilaj gulyákban a folyatás (vemhesítés) szabadon történt. Félszilaj gulyák, tehéncsordák esetében szintén a legelőn esett meg a fedeztetés, amíg a bikák is kijárhattak a legelőre. A bikák együtt legeltetése a csordával tájanként eltérő időpontban szűnt meg. Az abaúji Hegyközben az 1930-as évekig, a Barkóság falvaiban az 1950-es évek közepéig járhattak a bikák a csordával, de a Dunántúl sok vidékén már a század elején elkülönítették és istállóban tartották azokat. A csordás híradással volt a gazdának tehene futosásáról, vemhesítéséről, s a hírért legalább egy kupica pálinka, meg 667néhány – dohányra szánt – krajcár járt neki (Tálasi I. 1936b: 84; Paládi-Kovács A. 1982a: 43; Petercsák T. 1983: 75).
66618. térkép. A szarvasmarhatartás körzetei Magyarországon
Az 1880–1890-es évektől a Dunántúlon, majd az 1910–1920-as évek után az Alföldön és az északkeleti peremvidéken is terjedt már a kézből való fedeztetés. Ahol több bikát tartottak, ott a gazdák választhattak közülük fajta és szín alapján. A folyatás a bikaistálló melletti udvaron vagy a közeli Bikaréten történt. Változást a fedeztetés módjában is a fajtaváltás és a tartásmód megváltozása, az istállózó tartás elterjedése hozott. A tájak, falvak közötti fáziseltérések jórészt ezzel magyarázhatók. Bodrogközben az első világháború után terjedt el, hogy a bikát egész évben istállózták és nem engedték a legelő csorda közé (Bodó S. 1992: 110).
A szilaj gulyában tartott tehenek ellése emberi segítség nélkül történt. A borjazó tehén a gulyaállástól távolabb húzódott és magányosan ellett meg. Nem tűrt segítséget és nem is engedett senkit sem a közelébe (Tálasi I. 1936b: 85; Takáts Gy. 1986: 81). Ellés közeledtekor a gazda már nem engedte ki a legelőre. Ritkán, de mégis előfordult, hogy a legelőn ellett meg egy-egy tehén. Készülődvén a borjazásra a gazda az istállóban friss szalmával vastag almot készített tehene alá. Amikor az ellés megkezdődött, a borjú két első lábára kötélből hurkot vetett, s annál fogva húzta a borjút, amikor a tehén is nyomta kifelé. (A tehén ivarnyílásának a népnyelvben megye, péra, méhlepényének pokla a neve.) Ellés után a tehén hamar feláll, borját lenyalja. Aztán még 5–6 napig nem hajtják ki az istállóból (Zólyomi J. 1989: 199).
A borjúnevelés rideg gulyákban a tehenekre volt hagyva, s a tehén fejésével, a borjak elválasztásával keveset törődtek. Rideg marháknál addig szopta a borjú az anyját, míg csak a teje el nem apadt. A szürke magyar marhafajtánál ez három hónappal az újabb ellés előtt következett be (Tálasi I. 1936b: 85). Istállózó tartásmód esetén a borjú szoptatása 10 hétig tartott. Akkor könyörtelenül elválasztották a borjút, azaz nem hagyták tovább szopni, és anyjával együtt kihajtották a legelőre. Választásig a borjút az anyja mellett, esetleg a sarokban elrekesztett – lécből, deszkából készült – kotricban, ketrecben, kutricában tartották. Etetéskor a jászolhoz kötötték az anyja mellé, hogy mielőbb „megtanuljon enni”. A háromhetes borjút sok vidéken már sós korpával „kínálgatták”, öt-hat hét után pedig szénázgatni szokott.
Legelőn több módja volt annak, hogy a borjút megakadályozzák a szopásban. Főként az alföldi legelőkön, tanyaszéleken ismeretes a borjúcövek. Ehhez a gulyáskunyhó vagy a tanya közelében levert karóhoz szokták a borjút kikötni a fejés idejére. A Kiskunságban a cserény mellett több borjúkaró is állt. A kikötésnél célravezetőbb volt a borjú orrára, szája elé felkötni valamilyen szopásgátló eszközt. Ezek a tárgyak a borjút nem – vagy csak kevéssé – akadályozták a legelésben, de meggátolták a szopásban. Ennek az eszközcsoportnak formai tekintetben legalább három nagyobb osztálya különíthető el.
a) Legelterjedtebb a sündisznóbőrrel vagy kiálló hegyes szögekkel kivert bőröv, amit borjúkantár, orradzó, szúróskantár, szegespalóka, vaslibick és más efféle neveken ismert népünk. A borjú orrára kötözött szúrós eszköz sértette a tehenet. Elrúgta magától a borját, ha az szopási szándékkal közeledett hozzá. Ezt az eszközt használták Erdélyben, a Székelyföldön és az északi magyar népterületen is (Vámszer G. 1977: 154). Távolabb tekintve látható, hogy Európa-szerte elterjedt, sőt azon túl is, ahol csak a szarvasmarhatartás meghonosodott (Gunda B. 1938b; Szabó M. 1955: 668150–155). Ősi formája a sündisznóbőrből készült borjúkantár, amit már a Vergilius korában élt rómaiak is használtak.
b) A másik csoportba tartozik a borjú orrára szúrt hegyes pálca, illetve az orrára húzott hegyes fakeret, melyet hegyes pálcákból szerkesztenek. Lehet négyzet, téglalap alakú, s többnyire szíjjal, zsineggel kötötték fel a borjú orrára. A kaloda, szúró, fakantár elnevezésű keretes szopásgátló ugyancsak fájdalmat okozott a tehénnek, s az elrúgta magától szopni próbáló borját (rúgott bornyú). Ezt az eszközt főként az Alföld és Észak-Dunántúl pásztorai, marhatartói, gazdái ismerték. Dániában, Svédországban önszopó tehenekre alkalmazták. Megtalálták az eszköz párhuzamait távoli nomád török népeknél is (kirgiz, jakut).
c) A harmadik csoportba tartoznak az ún. billenős palókák (pala, libic, lapocka). Ezt a tenyérnyi nagyságú deszkalapot a felső két sarkán faragással kialakított facsapnál fogva akasztják a jószág orrába. Amikor a borjú szopáshoz emeli a fejét, a deszkalap eltakarja a száját, nem tud szopni, s az eszköz a tehenet sem szúrja meg. A billenős palóka a borjút a legelésben nem akadályozza meg, mert hátrálva azért képes legelni. Ezt az eszköztípust főként az Alföldön használták, a Dunántúlon csupán szórványosan fordult elő (például Baranya, Somogy, Vas megye). Analógiái megtalálhatók a sztyeppe legtöbb pásztornépénél (baskír, kalmük, mongol), de Európában korlátozott, behatárolt az elterjedtsége. Megfigyelték Dél-Franciaországban és az Ibériai-félszigeten. A tárgy magyar népi nevei belső szóalkotással keletkeztek, s a tárgytörténethez kevés fogódzót nyújtanak. A palóka, libicke szó a billegő, fityegő mozgásra utal (Bátky Zs. 1935: 219–221; Krüger, F. 1935; Gunda B. 1938b; Szabó M. 1955: 134–136; Nagy Czirok L. 1959: 174).
A bikaborjak ivartalanítása az 1940-es évekig többnyire a pásztorok dolga volt, azóta állatorvosra bízzák. Módozatai közül a szláv népeknél gyakori kitörés (Moszyński, K. 1929: I. 124. §) a 20. század elején már ismeretlen, s az elkötés is csak szórványosan, főképp Erdélyben és Moldvában fordult elő (MNA II. 124. térkép). Egyéves kora előtt a bikaborjat ritkán herélték. Hagyományosan ezt is nagypénteken intézték, de a szarvasmarhát nem bilincselték meg, s nem döntötték le a földre műtét előtt, mint a lovat (Andrásfalvy B. 1975: 370; Zólyomi J. 1989: 201). Palócföldön a bikaborjút nekinyomták az istálló falának, s két ember a borjú fejét, fülét markolta erősen. A herék kimetszését végző specialista éles bicskával dolgozott. A sebet vizes ruhával borogatták, disznózsírral kenegették, csíptetőt nem használtak.
Sok vidéken vándor herélők végezték a bikaborjak ivartalanítását. Tokaj-Hegy-aljára és a Bodrogközbe az abaúji Hegyközben élő pásztorok, szakértő emberek jártak el az első világháború előtt. A hegyközi falvakat ősszel és tavasszal még a két világháború közötti években is járta e célból néhány utolsó hírmondójuk. Morva-vlach vidéken az ottani híres vándorherélők bikaheréléssel is foglalkoztak. Ők főként a Kisalföld és a Dunántúl magyar falvaiba jutottak el az első világháborút megelőző évtizedekben (Sípos I. 1968: 79; Bodó S. 1992: 84; Petercsák T. 1983: 78).
66919. térkép. A palókatípusok elterjedése a Kárpát-medencében
