ISTÁLLÓZÓ TARTÁSMÓD
684ISTÁLLÓZÓ TARTÁSMÓD
Az istállózás kezdeti fokának tekinthető a zárt helyen (például kertben) felhalmozott száraz takarmányon történő jószágteleltetés. Ez a kezdetleges istállózás ismert volt már a középkor és a korai újkor századaiban élt magyar parasztok előtt. Bátky jól látta, hogy a nagyjószág egyik része századokon át fészerekben, ólakban (olykor földólakban, putrikban), kertekben, ólaskertekben telelt, s az ott álló nagy kerek jászlakból evett (Bátky Zs. 1933: 39). A telelőhely nem feltétlenül kötődött a gazdák falusi telkéhez, udvarához. Gyakran állt éppen szőlőhegyen. Jobb esetben a település közelében, ahhoz kapcsolódva alakult ki az ólas- vagy istállóskertek övezete. A telelők, szálláskertek rendszerétől azonban hosszú út vezetett az egész évben istállózó tartásmódig, a jól felszerelt, korszerű istállókig.
Az istálló eredetileg a lótartáshoz kötődött, a marhák férőhelyét a magyar nyelvterület nagyobb részén máig sem nevezik istállónak. Erdélyben pajta, a Felföldön és az Alföld nagyobb felén ól a marhaistálló neve (MNA IV. 271. térkép). Egykor a Kiskunságban, s az Alföld déli felén is ólnak nevezték a marhatartás épületét (Tálasi I. 1936b: 140), erre vall a Szlavóniában ’marhaól’ jelentésben megőrzött tános ól kifejezés is (MTSz II: 651). A romániai magyar nyelvjárásokban az ól szintén tért veszített az évszázadok folyamán, s a kezdetlegesebb, kisebb épületek neveként élt tovább (Kalotaszeg, Mezőség). A nyugati székelységben és a vele érintkező tájakon viszont még a sertések és a baromfiak építményeit is a pajta szóval nevezik meg (Murádin L. 1975: 139–140).
A marhatartás fentebb említett épületeinek és azok elnevezésének nagytáji, geográfiai elrendeződése már a 18. század előtt kialakult. Ez a folyamat a Dunántúlon a 16–17. században a főúri majorsági gazdálkodás kifejlődésével kapott lendületet. Nádasdy Tamás sárvári majorjában 1533-ban már az ökrök és a tehenek elhelyezésére is jó istállók szolgáltak. A Dunántúl és a Kisalföld s az északi népterület határos részeinek népe a 18. század elején már a marhaólat is istállónak nevezte. Meglehet, hogy az elnevezés fejlettebb, jobban megépített és felszerelt épületeket jelölt, mint amilyeneket az Alföld parasztsága ismert ebben az időben. Tágasságuk esetenként igen szembetűnő: Ludány községben (Nógrád m.) 1717 nyarán leégett egy „a pajta végébe épített ... rovott istálló tizenhét marhára való” (Zólyomi J. 1989: 159). A szóban forgó épület tehát boronafából készült, s a pajtának nevezett csűrhöz kapcsolódott. Nógrádban, akárcsak a környező Felföldön és a Dunántúl közeli vármegyéiben akkoriban a lakóházak is főként fából épültek.
Erdélyben a majorsági gazdálkodásnak szintén példaadó szerepe lehetett az istállók építésmódjában. Erről tanúskodnak a 17. századi gazdasági instrukciók és az inventáriumok is. Thököly Imre 1684-ben keltezett gazdasági utasításában olvasható: „A marhának télre jó meleg hídlásos pajták készíttessenek illendő jászlakkal együtt...” (vö. Szabadfalvi J. 1970a: 160). Pajta néven említik 1758-ban a marhateleltetés jászlakkal felszerelt épületét Háromszékben (Cs. Bogáts D. 1943: 144), s a század megannyi erdélyi összeírásában. Az erdélyi marhapajta – az esetek nagy részében – nem önálló épület, hanem a csűr egyik része. Erdélyben a marhaistálló, a bivalypajta beépült a csűrbe, nem csupán kapcsolódott hozzá, mint az említett nógrádi példában. A székely csűristálló fölötti odorban főként szénát tároltak.
685A szénapadlás a 18–20. században hozzátartozott a dunántúli, kisalföldi és felföldi istállók többségéhez (Paládi-Kovács A. 1979a: 446–452).
Jellegzetes épülete volt a Közép-Tisza vidéki tájak településeinek az ún. tüzelős ól. Ezekben az ólakban több tucat szarvasmarha elfért. Jászlak, hatalmas szénatartó ketrecek, fekvő- és ülőhelyek kaptak bennük helyet, s mélyített, sárból, vályogból épített tűzhelyek. Az említett óltípusnak padlása nem volt, viszont a nádfedelet a tűzhely fölött sárral csapkodták meg, nehogy szikrát fogjon. Télen kint élt a férfinép a jószág mellett. Ott aludt, ott étkezett, s amikor a takarmány előkészítésével, az etetéssel, szecskázással vagy a trágya kihordásával végeztek, összejöttek a szomszédok egy-egy nagyobb tüzelős ólban. Ott kártyázással, meséléssel, tréfálkozással mulattak a hosszú téli estéken. Ez a „klub” szerepe a marhaólnak itt-ott felföldi tájakon 686is élt még a két világháború között (például az abaúji Hegyközben), de sehol sem volt olyan jelentősége, mint a matyók, s a hozzájuk közeli hevesi-borsodi síkság, a Hajdúság és a Nagykunság településein (Kóris K. 1905; Bátky Zs. 1929: 12–13; Fél E.–Hofer T. 1969: 92; Petercsák T. 1983: 64).
147. ábra. Szénatartók: a) szénatartó az istállóban; b) szénatartó az istállóban, fölé épített dikóval (1905), Mezőkövesd (Borsod vm.)
A lovakat és a szarvasmarhákat általában elkülönítve, külön istállóban szokták tartani. Számos vidéken megszokott azonban a közös elhelyezés, az istálló megosztása 687(abaúji Hegyköz, Nógrád, Észak-Heves). Ennek oka lehetett a gazdaság viszonylag kis mérete, szegénysége, s az igaerő váltásának átmeneti kényszere is. Ilyen esetben a lovakat egyszerűen bekötötték a velük lecserélt ökrök helyére (Petercsák T. 1983: 51; Zólyomi J. 1989: 162).
148. ábra. Jászolformák (1950 körül): a) félszerjászol; b) arcaljászol, Kismarja (Bihar vm.); c) nyári jászol, Átány (Heves vm.)
A marhaól helye a telken, kapcsolódása az udvar egyéb épületeihez sokat elárul a parasztgazdaság szerveződéséből. Helyenként a marhaistálló olyan szervesen kapcsolódott a lakóházhoz, hogy a bejárata is a ház pitvarából nyílt. Ezt az elrendezést szórványosan még a 19–20. század fordulóján is megőrizték, főként egykori zsellérek portáin. Nem földrajzi térségekhez, hanem társadalmi, gazdasági státushoz kapcsolódott. A ház pitvarából nyíló marhaólakat az abaúji Hegyközben az 1910-es évekig használták. Palócföldön és a Nyírségben szintén leírtak ilyen eseteket. Mindenütt a legszegényebb marhatartók éltek jószágaikkal ilyen szoros életközösségben (Paládi-Kovács A. 1965: 68; Petercsák T. 1983: 52).
Túlnyomórészt a lakóházzal egy fedél alá, annak folytatásában, de külön udvari bejárattal épültek a marhaistállók a Palócföld nyugati szélein, a Cserhát vidékén és az Ipoly völgyében. Viszont a Karancs és a Mátra vidékén a csűrrel egy fedél alá épült istállók voltak többségben. A lakóházzal összeépült marhaólak, istállók megtalálhatók a Dunántúl, a Kisalföld, a Felső-Tisza vidék-falvaiban is.
A fajtaváltással és a tejgazdaság fellendülésével egyidejűleg sok vidéken épültek hatalmas, a kor igényeinek megfelelő istállók. Különösen a tejtermelő körzetek falvaiban (Bonyhád vidéke, Kapos mente, Mosoni-síkság, Ipoly-völgy) figyelhető meg a 20. század elején épített istállók és lakóházak kontrasztja. A téglából emelt, az ajtók, ablakok fölött téglaboltozással épült, nagy szénapadlással megtetézett marhaistálló korszerűségben megelőzte a telken álló lakóházat.
A marhaól vagy istálló fontos tartozéka a szénatartó, ami a napi fogyasztásra szánt szálastakarmány tárolására, előkészítésére szolgál. Rendszerint az egyik sarokban választják le, helyezik el a deszkából épített rekeszt. Más esetekben középen, a bejárattal szemközti fal mellett, illetve az ajtó mögött van a helye. Erdélyt kivéve a nyelvterület jelentős részén nyílás van a szénatartó rekesz fölött az istálló mennyezetén. A rekesz méretezése az istálló nagyságához, az állatok számához igazodott. Palócföldön s az északi népterületen általában kisebb, míg az alföldi tüzelős ólakban nagyobb szénatartó rekeszek voltak. A szénatartó vázát három-négy, mennyezetig érő oszlop alkotta, a deszkaoldalak elöl 100, oldalt 150 cm magasak lehettek. Dél-Dunántúlon, különösen Baranyában a csűrből, pajtából közvetlenül vezet ajtó az istállóba, ezért szénatartó rekeszre nincs szükség. Északon a Sajótól, az Alföldön a Zagyvától keletre szokás a szénatartó rekeszt az istálló, a marhaól eresze alá építeni. Az Alföld középső részein (Kiskunság, Körösök vidéke) az istállón kívüli kis épület szolgál a takarmány előkészítésére. Gyakran a takarmány aprítása, darabolása is ott történik (szecskázás, répavágás). E toldaléképület gyakori neve kandi. A szénatároló rekesz neve a Dunántúlon kerekjászol, északon és a Tiszántúl nagyobb részén szénatartó, tartó, a Kisalföld északi felén ketrec, kotrec, a Duna–Tisza között kötröc, a Felső-Tisza vidékén kec, kecces, kaducs (MNA IV. 272–273. térkép; MNL III. 27: kandi címszó).
Ahol az istálló fölött szénapadlás volt, a mennyezeten hagyott szénahányó lyukon keresztül közvetlenül a szénatartó rekeszbe dobták le a szénát (Petercsák T. 1983: 68854; Zólyomi J. 1989: 166). Más helyeken a csűrből vagy a szérűn álló kazlakból, boglyákból töltötték fel egy-két naponta a szénatartót.
Az alföldi tüzelős ólak széna- és szalmatartói helyenként, így Mezőkövesden és környékén szépen faragott oszlopfejekkel készültek. Ott a szénatartó fölé többnyire dikó, azaz fekhely is került (Kóris K. 1905: 250, 254, 256). 1900 körül a nős férfiak hálóhelye gyakorta az istálló volt. Erdélyt kivéve minden nagytájon élt ez a hagyomány (MNA IV. 263. térkép). Nemcsak alkalmi fekvőhelyek (jászol, szénatartó), hanem a járás felett a mennyezetről csüngő priccsek is szolgáltak alvóhelyként. A Dél-Dunántúlon akaratnak nevezték az ilyen hálóhelyet.
149. ábra. A takarmánykészítés eszközei: a) szecskavágó; b) hajtós répavágó (1950-es évek), Átány (Heves vm.); c) kézi répavágó, eselő, répa-s (1900 körül) Szentes (Csongrád vm.)
Erdélyben a marhapajtákban nincs szénatartó. Ennek magyarázata, hogy a szomszédos csűrből kis nyíláson, az ún. könyöklőn át közvetlenül a jászolba tehetik a szénát. A többnyire négyszög alakú nyílást deszkából készült tolóablakkal szokták elzárni (Paládi-Kovács A. 1979a: 445; MNA IV. 272. térkép).
689A marhaól legfontosabb – bár nem nélkülözhetetlen – berendezése a jászol. Az Alföld sok vidékén az 1870-es évekig alacsony, padlás nélküli ólakban telelt a szarvasmarha. Etetéskor egy-egy kocsirakomány szénát, kukoricaszárat szórtak eléjük a földre. A jószág a takarmány egyik részét megette, a másik részt meg maga alá taposta (Tálasi I. 1936b: 144; Varga Gy. 1972b: 397; Paládi-Kovács A. 1980: 154). Egykor más tájakon is jászol nélkül, aklokban, fészerekben teleltették a szarvasmarhát. Takarmányát a jószág a földről szedegette fel. Plánder Ferenc 1838-ban a Göcsejről írja, hogy „a’ tehenek és más rédeg szarvasmarhák egész télen a’ fészerben szabadon állanak, az ... trágya közepén lévő vesszőből font kerítésből vagy kosárból esznek” (Paládi-Kovács A. 1985c: 74). Nem volt jászol a tolnai Sárköz telelő szállásain és a Kiskunság hajdani tüzelős istállóiban, fészeraklaiban sem.
Marhaólakban a 19–20. század fordulójáig megőrződtek egyes kezdetleges, fenék nélküli jászolfélék. Ezek rendszerint földbe vert karók befonásával, vesszőből, kóróból, nádból épültek. A sövényjászol többnyire kerek vagy ellipszis alaprajza folytán főként a Dunántúlon kapta a kerekjászu nevet. Ez a név utóbb a szénatartó rekeszre szállt át (Kovách A. 1912: 214; Paládi-Kovács A. 1980: 166). Etetésre szolgáló kerek jászlat mindig csak a szabadban, illetve a fészerakó, a marhaól közepén építettek. Maga a jászol név a középkorban a sövényre, a fonott gátra utalt.
Régtől léteztek fal mellé rendszeresített sövényjászlak is. Ezeket vagy a pajtaistálló egyik végében, vagy az eresz alatt építették. Erdélyi főúri majorságok inventáriumai a 17. században gyakran említik ezt a jászolfélét. Az északi népterületen és a Kisalföldön az 1910–1920-as évekig használták az egyetlen alacsony fonott gátból álló jászolfélét (Paládi-Kovács A. 1980: 157–159; Petercsák T. 1983: 54).
Erdős hegyvidéken használták az odvas tölgyfából vagy fenyőtörzsből készített bodonjászlakat. Legtöbb emléke a Székelyföldön, az Északi-Középhegységben és a Bakony vidékén él. Az utóbbi száz esztendőben azonban a marhajászol országszerte már főként deszkából, bárdolt vagy fűrészelt faanyagból készült. Ennek felső peremét vastag dorong (süvegfa, prémfa, rígely, szegő) védte. Ahhoz kötötték meg az ökröket, teheneket is. Fal mellé ún. félszerjászlat, nagyobb istálló közepére arcaljászlat alkalmaztak. Ez utóbbi lóistállóban inkább használható, mert a marha szarvával kárt tehet a szemben állóban.
A szarvasmarhák jászla mindig alacsonyabb, mint a lóé. Közismert különbség az is, hogy a marha jászla fölött falra függesztett szénarács vagy saroglya, ami a lóistállók tartozéka, nem szokott lenni.
Hordozható, illetve keréken vagy szántalpon vontatható nyári jászolt a marhatartásban is használtak, különösen az Alföldön és a Kisalföldön. Szláv eredetű jászol szavunk a 14. század óta adatolható. Eredeti jelentése kezdetleges ’sövényjászol, fonott kertelés’ lehetett. Ezért nem a fejlett istállózó tartásmód bizonyítéka, hanem a kevés takarmánnyal rendelkező gazda gondoskodásáé, amivel elejét kívánta venni a pazarlásnak.
A szarvasmarha takarmányozása sokban eltért a lovakétól. Marhának ritkán szok-tak adni szemes abraktakarmányt: zabot, árpát, kukoricát. A hízóba fogott göböly-marha még a csákvári uradalomban is olykor csak pelyvával kevert főtt burgonyát, répát kapott, igaz, az 1880-as években már darával meghintve (Für L. 1969: 170). Heverő marha szénát sem kapott tisztán, annál több szalmát, polyvát, töreket. A 691telelő marhák egyik legfontosabb takarmánya a 19. században már országszerte – az Alföldön különösen – a tengeriszár volt. Régebben az első kaszálású széna állt az első helyen, amit a marhának szalmával vegyítve adtak. Fele-fele arányban vegyítették, amikor rétegesen egymásra terítették. Szénahiány idején pedig több szalma volt a jászlában, mint széna. Ezt a kevert szálastakarmányt a nyelvterület túlnyomó részén rázottnak nevezik. A név arra utal, hogy villahegyen rázogatva történik a vegyítés. Búza-, árpa- és zabszalmát használnak hozzá. Nagy szükségben megteszi a rozs is, de azt előbb apróbbra kell vágni vagy törni. Sok vidéken (Kiskunság, Monor környéke) egész kazlakat raktak rázottból. Ezzel az volt a céljuk, hogy a széna és a szalma együtt „éredjen”, s a szalmát is szívesebben egye a marha. Kisebb gazdaságokban csak az etetés előtt készítették el. Régi eljárás lehet, mert a rázott szó és a vele megnevezett marhatakarmány az 1800-as évek elején ismeretes az egész magyar nyelvterületen. A sarjúszénát sok vidéken búzatörekkel keverték (Borzsák E. 1936: 54).
69021. térkép. A sövényből, nádból és fatörzsből készült jászlak elterjedtsége a Kárpát-medencében
A Dunántúlon a búzatöreket felaprított burgundi répával vagy nyers burgonyával vegyítették a szarvasmarhák számára. A pelyva és a törek répaszelettel történő pácolása az Alföld és a Felföld marhatartó gazdáinál is szokásban volt a 19–20. században. Alkalmanként csupán egy-két napra elegendő pászt készíthettek, mert harmadnapra megsavanyodott volna. Sok vidéken a töreket sós vízzel meghintve, szénával keverve etették fel. Ez volt a régiesebb eljárás. Székelyföldön a sarjúszénával elegyített, vízzel puhított polyvát mindig a marha kapta. Ennek a takarmányfajtának áztatott a régi neve (MTSz I. 69). A székely gazda a 19. században egész télre elosztotta a cséplést, amit kézicséppel a csűrben végzett. Ily módon folyamatosan termelődött a becses takarmánynak számító pelyva és törek is.
Még a heverő marha takarmányozásánál is igénytelenebb módon történt a bivaly teleltetése. A bivaly terjedését a 18–19. századi Erdélyben vonóereje mellett főként az magyarázza, hogy jól hasznosítja a vizes, posványos legelőket, s télen megél a sásos, csátés szénán is. Erdélyben a 20. század első felében már a bivalynak is fő takarmánya volt a szálasan elé rakott tengeriszár, a kóré (Nagy M. 1944: 182; Éber E. 1961: 316; Kós K. 1979: 233–234).
Hagyományos téli takarmány volt a szarvasmarhatartásban a lombszéna. Györffy István ismeretei szerint Magyarországon már a 19. század végén is csupán ínségtakarmányként vették számításba. Nem így Erdélyben, ahol a 20. század első felében a cserszéna évről évre a takarmánykészlet egyik eleme volt. Kalotaszeg, a Gyalui-havasok, a Lápos-völgy és a Székelyföld állattartói augusztus második felében és szeptember elején nyesegették a cserfák, tölgyfák vékonyabb leveles ágait. Erre a fanemre utal a székely nyelvjárásokban honos cserszéna, csereszéna elnevezés is. Több magyar nyelvjárás román kölcsönszóval frunzának nevezi a lombszénát (pél-dául Kalotaszeg). A román szó jelentése ’falevél, leveles ág’.
A szekereken hazaszállított lombos ágakat az udvaron megszárították, majd a pajtaistálló közelében nagy boglyába rakták. Régebben az erdők tisztásain is folyt a lombszéna szárítása, tárolása. Az ottani boglyákat vagy szánon hordták haza, vagy az erdőn telelő marhákkal etették fel. A lombszéna főként ökrök, tinók és juhok téli takarmányozására szolgált. Magyarországon a rétgazdálkodás és a szántóföldi takarmánytermesztés fejlődése már a 19. század derekán elvezetett oda, hogy a lombtakarmányt mellőzhették. Száraz, aszályos években a Dunántúl és a Felföld gazdaságai, 693még az uradalmak is gyűjtöttek lombszénát. A csertölgy mellett főként a hárs, a kőris, a mogyoró és a nyár leveles ágait gyűjtötték. Rendszerint a vékonyabb, kisebb hajtásokat vagdosták le a fákról, s kötegelve szárították, tárolták. Magyarországon az erdőtörvény is korlátozta a lombszéna használatát. Erdélyben az erdei rendtartások már az 1800-as években tiltották a fák pusztításával, csonkázásával járó marhateleltetést, de a tiltásoknak nem sok foganatja volt. Az 1940-es években még nélkülözhetetlen kóst (takarmány) volt a csereszéna (Tagányi K. 1896–1908. I. 772, 848; Szabadfalvi J. 1970a: 74; Paládi-Kovács A. 1983: 197–201).
69222. térkép. A „jászol” értelemben használt váló szó elterjedése
Az istállós teleltetés korszakában is gyakran megesett, hogy a heverő marhát tél végén az erdőre hajtották. A Dunántúl és a Felföld középhegységeiben a parasztok a 19–20. század fordulóján is szívesen hajtották az ökröket az erdőre, hogy ott rügyező gallyakon, ághegyen (fabimbó, rigya, zabja), illetve a nagy fákról levagdosott fagyöngyön „jól tartsák” őket. Ökreiket így feljavítva a fuvarozást és a tavaszi szántást is könnyebben végezhették velük (Tálasi I. 1939: 16; Andrásfalvy B. 1975: 405).
Főként a szarvasmarha eledele az apróra vágott széna, szalma, tengeriszár, közkeletű nevén a szecska. Az etetésre szánt szalmazsúpot, kukoricakórót vagy kocsánt még a 20. század első felében is több vidéken (Gyimes, Kalotaszeg) baltával, fejszével aprították fel egy tuskón. A Búrmező szlovák parasztjai a 19. század végén térdük közé fogott kaszapengén húzogatva szecskázták a zsúpszalmát. Ezek a kezdetleges munkamódok annak ellenére fennmaradtak, hogy a szecskavágás fejlettebb eszközei már évszázadokkal korábban kialakultak. Elsőként említhető a kézzel-lábbal működtetett kaszás szecskavágó vagy rugdalós szecskavágó. Ennek egyik fő eleme a vízszintesen nyugvó deszkavályú, amibe a zsúpot, szálas köteget fektetik. Másik fő alkatrésze a vályú egyik nyílásához szerkesztett, arra merőlegesen elhelyezett kasza. Ezt a vágóeszközt Csehországban már a 16. század első felében megörökítették (Beráno-vá, M. 1991: 24). Kézenfekvő, hogy Magyarországra is cseh, német, szlovák közvetítéssel került. Erre vall, hogy a Kisalföld északi peremén (Nyitra és Bars megye) napjainkig tót láda, német láda a „rugdalós”, kaszás szecskavágó népi neve. A szálas-takarmány aprításának ez az eszköze és maga a szecska évszázadok óta jelen van az istállózó állattartásban Magyarországon és Erdélyben is. A szláv eredetű magyar szó első említése 1587-ből ismeretes (TESz III. 690). A 17. század derekán szacska alakban használták az erdélyi majorságok. Szélesebb, országos elterjedése a 18–19. században következett be (Paládi-Kovács A. 1979b: 52–53; Paládi-Kovács A. 1993b: 222).
Az Alföld parasztsága az 1860–1870-es években tért rá tömegesen a szecskázásra. Akkoriban kezdtek elterjedni a gyárakban készült kerekes meghajtású szecskavágók, s a lovas járgányhoz kapcsolt „szecskametsző malmok” is (Tálasi I. 1936b: 183; Varga Gy. 1965: 299).
A szántóföldi takarmánytermesztés az állattartás ágait eltérő módon érintette. A 18. század végén jelentek meg a parasztgazdaságokban is az évelő pillangósok, a lucerna, a vöröshere és a többi. Hatósági kényszer is közrejátszott abban, hogy az ország legtöbb megyéjében csaknem egyidejűleg jelentek meg ezek a növények. Biharban például 1776-ban szolgabírói rendelet utasította a községeket, hogy „három-levelű füvet”, azaz lóherét vessenek. Ezzel a központi akarattal magyarázható, hogy a lóheretermesztést 1771-ben még Pest megyében sem ismerik, de 1774-ben már 694Abaújban is vetnek lóherét. Nem spontán folyamat, gyors diffúzió eredménye a pillangós takarmányok termesztése, mint korábban vélték (Éber E. 1961: 99; Varga Gy. 1978: 170). A lucerna, lóhere, bükköny és a többi szálastakarmány beépülése a paraszti gazdálkodásba mégsem történhetett egyik napról a másikra. Pethe a lóherét 1805-ben nem is ajánlotta szénakészítésre, téli tartaléknak, csupán nyári zöldtakarmánynak (Pethe F. 1805: 736).
Minden vidéken sok fajtáját kipróbálták a vetett takarmányoknak addig, míg megtalálták a táj természeti adottságainak legjobban megfelelőt. Tanulságos példa erre a szarvaskerep esete, melynek néhány vidékén ma meghatározó szerepe van a szarvasmarha takarmányozásában. Nógrádban, Heves megye északi részén, s a velük szomszédos borsodi, gömöri kistájon, illetve a Szamosháton nagyobb a vetésterülete, mint a lucernáé és a vörösheréé együttesen. Ezeken a tájakon szénáját is jobb tejelőtakarmánynak tartják, mint a lucernaszénát. Azonban a Mátra és a Szamos vidékére csak az 1930-as években jutott el a szarvaskerep, korábban nem ismerték. Szántóföldi termesztése Nyugat-Dunántúlon jóval előbb kezdődött, s ott máig fontos takarmány (É. Kiss I. 1969: 102, 106).
A lóhere, a lucerna az 1830-as években a Répce-melléken „nyersen nyáron is használtatik, részint fejős szarvasmarhák, részint lovak’ tartásokra ... Illyen helyeken a’ fejős marha nagyobb haszonnal tartatik” (TGy 1833: I. 19). Ezeknek a vetett takarmányoknak a terjedése az ország más vidékein is a tejgazdálkodás erősödésével összefüggésben történhetett. A zöldtakarmány etetésével azonban óvatosan kellett bánni. Sokszor előfordult, hogy a szarvasmarha bezabálta, felpuffadt és elpusztult tőle.
A nyári istállózást segítő zöldtakarmányok mellett szükség volt egyéb, az őszi, téli hónapokban is használható lédús takarmányokra. Ilyen a sűrűn vetett takarmánykukorica, a kapásnövények közül a tök, a répa és a burgonya. A zöld leveléért, száráért vetett kukorica neve országszerte csalamádé, a Szamosháton kaszamálé. Betakarítása valóban kaszával, sarlóval történt. Csallóközben szénakóró, a Tiszántúlon misling néven ismerik. Ezt a zöldtakarmányt a fejőstehenek mellett az igásállatok, az ökrök és lovak is meghálálták.
Több alföldi körzetben – így a Nagykunságban – a tök volt a legrégibb vetett takarmány. A marhatök, a veres- vagy disznótök kedves eledele a lónak és a sertésnek is, nagyobb részét azonban a marhatartásban hasznosították. A Rétközben az 1870–1880-as években a szarvasmarhát főként fehér tökön hizlalták (Tálasi I. 1942a: 217; Kiss L. 1961: 223). Székelyföldön az 1840-es években kezdtek a marhákkal pityókát (burgonyát) etetni. Disznótököt még korábban (MG 1843: 1526).
Takarmányrépát sok gazdaság termesztett már a 18. században is, különösen az uradalmi majorok. A takarmányrépa vetésterülete az 1880–1890-es években nőtt meg hirtelen. Különösen ártereken, a lecsapolásokkal szerzett „új töréseken” adott nagy termést. A hazai parasztság többsége (például a Nagykunság) a burgundi répát, a vörösrépát kedvelte.
Répaaprításra szolgált a rövid nyéllel készült répavágó vagy esselő, a farámára szerelt, ferdén kilyuggatott fémlemez, a répareszelő, továbbá a kézi hajtású, hengeres vagy tányéros (lapostárcsás) répaszeletelő gép (Varga Gy. 1965: 300; Zólyomi J. 1989: 195).
695A 19. század vége felé kezdett terjedni a takarmány levegőtől elzárt füllesztése, amivel a répafejet, répalevelet, a szalmát és a polyvát, a tányéricát (napraforgó-tányér) lehet értékesebb takarmánnyá változtatni. Olykor a szecskát is vermeléssel füllesztik. Ennek során a takarmány ecetsavas, tejsavas stb. erjedésen megy át. A köznyelvben silózás néven ismert tartósítást, tárolást a Dél-Alföldön zsombolyázásnak nevezik. Ez a megnevezése a takarmány füllesztésének egyik módjára vezethető vissza, amit a torontáli Nagyzsombolyán próbáltak ki, s az ottani tapasztalatok alapján propagáltak a 19–20. század fordulóján. A silózás, zsombolyázás a két világháború között meghonosodott a parasztgazdaságokban az Alföld középső részein, a Tiszántúlon is. Erdély és a Felföld parasztsága az 1940–1950-es évek előtt nem ismerte.
Marhaólakban a hídlás csak a 19. század vége felé terjedt el, azaz jóval később, mint a lóistállókban. Almozni azonban a marha alá is kellett. A Kiskunságban azt tartották, hogy a jó gazda minden nap almoz, a rossz gazda meg csak hetenként egyszer. Almozni főként búzaszalmával szoktak. Ínséges időkben, amikor a szalmát is felétették a jószággal, csupán falevelet vagy homokot szórhattak alá (Tálasi I. 1936b: 145). Erdős vidéken mindig kevés a szalma, ezért ősszel rendszeresen összegyűjtik az ajjazásra való falevelet. Az abaúji Hegyközben a tölgy levelét alkalmasabbnak tartják, mint a bükkét. Fenyőerdőkben a székelyek csereklyét, az őrségiek szakát (tűlevelet) gereblyéznek össze, s szekéren vagy háton viszik haza hintésnek. Felsőőrön (Vas m.) a szaka külön színbe kerül, mert amilyen könnyen felszívja a nedvességet, olyan nehezen szárad (Imre S. 1941: 40; Petercsák T. 1983: 62–63).
Alomnak vetik a jószág alá a takarmányból meghagyott izéket, izikét, a széna kórós, gazos részét. Ezt a jószág a jászolban hagyja vagy elhullajtja. Vasban zagot, a Felső-Tisza vidékén rezák a vastag sással, dudvával vegyes széna maradékának neve. Zemplénben az alomnak való sást nevezik rezáknak (MTSz II. 283, 1029.) A felgyülemlő trágya kitakarításához, kiszállításához ugyanazokat az eszközöket használták, mint a lóistállóban. Az almozás és a trágyakezelés fontossága a 19. században a fejlődésben lemaradó távoli peremtájakon is megnövekedett (Székelyföld, Moldva). Akkoriban a Dunántúl sok falujában már a híg trágya, a húgy kezelése is előtérbe került. Ez utóbbit főként a rétek javítására használták (Dorner B. 1910; Kós K. 1976: 110).
