BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Emberi közösség folytonos kapcsolattartás, érintkezés nélkül nem létezhet, a kommunikáció és a javak cseréje alapvető társadalmi szükséglet. Utak és közlekedés, szállítás és árucsere nélkül civilizáció nem alakulhat ki, s nem tartható fenn. Az utak, a közlekedő módok és a közlést szolgáló eszközök (nyelvek és technikák) történetében a civilizáció története is szinte „testet ölt”. Közlést és közlekedést szolgáló eszközök nélkül nincs sem gazdasági, sem kulturális érintkezés a különböző emberi közösségek, népek, foglalkozási rétegek között. A közlés (kommunikáció) és a közlekedés, miként az árucserének, úgy a kulturális javak áramlásának is nélkülözhetetlen előfeltétele.
A természeti környezet – mint az emberi aktivitás színtere – minden időben kikerülhetetlen tényezője volt a közlekedésnek és a hírközlésnek. Magas hegységek, mocsár és lápvidékek terepadottságai, sűrű erdőségek és fátlan pusztaságok, sivatagok gátolták a közlekedést. Folyók hátán, jó útviszonyok mellett viszont könnyű a szállítás, többnyire élénk volt a forgalom. Sziklás hegygerincek között a teherszállítás minden terhe az emberre hárult, mert járművekkel csak az alacsonyabb szorosokon, hágókon át közlekedhetett.
Az emberi találékonyság a technikák és eszközök nagy változatosságát teremtette meg a közlekedés, szállítás és a közlés akadályainak leküzdésére. A földrajzi és technikai tények összefonódtak a társadalmi struktúrával. Társadalmak között éles különbségek adódtak abból, hogy milyen utakon közlekednek, milyen eszközökkel és módokon juttatták célba az árut. Ezek jelentős hányada több ezer éves múltra tekint vissza és elterjedésük is a földrajzi adottságokhoz, viszonyokhoz kötődik. A közlekedőeszközök, járművek, hír- és jeladó eszközök, eljárások tökéletesítésének folyamatában evolúciós sorozatok alakultak ki. Innovációk, technikai újítások egészen egyszerű tárgyak esetében is kimutathatók (például hótalp, korcsolya), s még sokkal inkább követhetők a vízi és a szárazföldi járművek fejlődéstörténetében. Fejlettségi szintjük a különböző korok, népek technikai civilizációjának egyik fokmérője, fontos mutatója. A közlekedés területén a legzseniálisabb találmány alighanem a kerék volt. Ez a mezopotámiai civilizációból származó vívmány a természeti népeknél mindvégig, azaz felfedezésükig ismeretlen maradt (Lips, J. 1962: 200).
Mindaz, ami ilyen általánosan elmondható, több-kevesebb megszorítással érvényes Európa népeire, tradicionális paraszttársadalmaira is. Népeink számos elemét 814megőrizték az európai örökségnek egészen a legutóbbi századokig. A magyarság korai (a népvándorláshoz kapcsolódó) történetében a közlekedés és szállítás, a hír- és jeladás különös hangsúlyt kapott. Népünk mozgékonysága nemcsak a 9–10. században, a kalandozások idején, de a feudalizmus hosszú századaiban sem szűnt meg. Noha a személyi közlekedésben a hátasló a 19. század végéig kitüntetett szerepet kapott, jeles újítások révén a kocsik, szekerek és a fogatolásmódok is páratlan fejlettségi szintet értek el.
Nem lehet pontosan meghatározni az úri és népi szállításmódok, közlekedő és hírközlő eszközök elválásának időszakát. Kétségtelen viszont, hogy a szállítás, rakodás, fogatolás mindenkor a parasztság és a belőle fokozatosan kiváló foglalkozási csoportok, rétegek feladata volt. Úri kocsikat, hintókat, posta- és bérkocsikat hajtó kocsisok, ökrös fogatokkal szállító béresek, forspontra, hosszú fuvarra kirendelt jobbágyok, hajósok, tutajosok, fahajókat az ár ellen puszta kezükkel vonó hajóvontatók, révészek, hosszú utakra, külföldre is vállalkozó furmányosok, hajóvontatást is vállaló szekeresgazdák, mezővárosi taligások, építkezéseken dolgozó kubikos kordésok végezték a teher- és személyszállítás izzadságos munkálatait. S akkor a paraszti gazdaságon belül adódó teherszállításról, cipekedésről még szó sem esett. A hírközlésben, jeladásban szerepet játszó lovas küldöncök, mészárosok és marhahajcsárok, töröknek, németnek is szolgáló magyar íródeákok mellett emlékezni kell a lármafa mellett szolgáló strázsára, őrszemre, a tűzre-vízre vigyázó éjszakai bakter jeladására, a falusi kisbírók dobszavára, a harangozók munkájára.
A járműveket és egyéb szállítóeszközöket tucatnyi kisipar, háziipar műhelyeiben állították elő. Egykori kerékgyártók vasat nem ismerő fakó szekereitől hosszú út vezetett a 19. században kialakult kocsigyárakig. Bognárok, kovácsok, szíjgyártók, nyergesek, kötélgyártók, hajóácsok (superok), kádárok, bodnárok, kaskötők, kosárfonók, harangöntők specializálódtak a közlekedést, a szállítást és a jeladást segítő eszközök előállítására. Sok egyszerű eszközt maguk a felhasználó parasztok, erdő- és bányamunkások, kézművesek állítottak elő.
A hírközlés és a közlekedés állami szervezésére, utak építésére ókori birodalmak éppúgy törekedtek, mint a későbbi nagy hódítók. Ögödej kán mongol birodalma a 13. században fejlett szervezetű futárpostával rendelkezett (Ligeti L. 1962: 137), s a hírközlés megszervezésére volt a legtöbb gondja már a középkori magyar államnak is. Új alapokon fejlődött az állami posta által szervezett levél- és személyforgalom a 18. századtól. A kapitalizmus korában az új, a közlekedést és a hírközlést forradalmasító találmányok gyorsan átformálták a mindennapok életét. Új foglalkozási rétegek alakultak ki, mint az útépítők, útkövezők, pályamunkások, vasutasok, kalauzok, gépészek, postások, majd a távírászok, sofőrök, villamos- és buszvezetők népes, sőt tömeges csoportjai. Első nemzedékük még erősen kötődött a faluhoz, jelentős hányaduk ma is falusi lakos. Azonban a technika fejlődésének gyorsuló üteme éles határvonalat húzott a hagyományos és a modern közé, s hamarosan múzeumba kerültek a gépi technika első generációi is. A modernizációnak köszönhetően a 20. században a tradicionális eszközök, eljárások háttérbe szorulása feltartóztathatatlanul végbement. Mindaz, amiről a következőkben szó lesz, részben vagy egészben a történelmi múlt lapjaira tartozik.
