FOGATOLÁS, IGÁZÁS
FOGATOLÁS, IGÁZÁS
A közlekedésben és szállításban, továbbá a mezőgazdaságban évezredek óta kitüntetett szerepet játszanak a vonóállatok, amelyeknek a felszerszámozása jól jellemzi egy-egy társadalom technikai fejlettségét, anyagi kultúrájának színvonalát. Népünk szántásra, nehéz járművek vontatására inkább ökröt, távolsági fuvarozásra pedig jobbadán lovat használt. Erdélyben a 18. század óta egyre jobban elterjedő bivalyt is igázták. Dél-dunántúli és tiszántúli uradalmakban szintén feltűnt itt-ott bivalyfogat, de környezetük parasztgazdaságaiban nem találtak követőkre.
A középkori nehéz ágyekék vontatása ökrökkel történt. Mivel nem minden gazdaság rendelkezett a szántáshoz szükséges 8–10 ökörrel, két-három jobbágygazda fogott össze és egymással kooperálva, cimborában szántottak. Udvarnokok eneu-szántás nevű robotja arra enged következtetni, hogy a 13. század derekán igázták 959már az ünőket, teheneket is (Györffy Gy. 1977: 40). A 14–15. századi források még mindig 8–10 vonóállat összefogásáról szólnak, s meglepően sok esetben fordul elő lovak és ökrök együttes befogása, „összefogása”. Ilyenkor a lovak az ökrök elé kerültek. A „vegyes fogat” nem kizárólag az igaerő hiányának volt a jele. Inkább az ökrök lassú munkatempóját akarták lovak révén javítani és ezzel a szántást gyorsítani (Belényesy M. 1954–55: 83–91, 1969: 481–490; Szabó I. 1975: 23–59). A 16–17. században a lófogatolás mértéke valamelyest növekedett, s ez a tendencia a 18. században már a lófogatok számának jelentős megnövekedésével folytatódott. A török időkben a hódoltsági „hosszú fuvarba”, 100–200 km távolságra is ökörfogatokkal mentek. Fuvarozásra, hajóvontatásra, gabonanyomtatásra, szárazmalmokban végzett munkára azonban az ökörnél alkalmasabb a ló. Ezért nemcsak az Alföldön, hanem a peremvidékein is a lófogatolás felé billent a mérleg. Nógrád, Gömör, Abaúj magyar falvai lovakkal, kocsikkal jártak le az Alföldre, hogy a gabonatermés elnyomtatásában részt vegyenek (Hoffmann T. 1963: 315–316, 337). A háziipari, kézműipari termékek áruforgalma elősegítette a népes fuvarosréteg kialakulását. Tanulságos, hogy a magyar szívesebben vállalkozott fuvarozásra, mint a vele együtt élő népek parasztsága.
A 19. század folyamán, s különösen a kapitalizmus korában a lófogat és ököriga országos arányeltolódásához hozzájárult az Alföld tanyásgazdálkodásának és települési képének megerősödése, az ekék korszerűsítése, az útviszonyok javulása, a személy- és áruforgalom növekedése, a folyószabályozást, út- és vasútépítést végző kubikos réteg lóigénye stb. A birtokaprózódással egyre növekvő számú kis- és törpebirtokos parasztságnak már nem állt módjában kétféle vonójószágot tartani, ezért az 1920–1930-as években inkább csak lovat tartott (Alföld, Kisalföld), kivéve azokat a területeket, ahol a tehenet rendszeresen igázták (például Nyugat-Dunántúl, Partium). Az igaerő váltása hosszan elhúzódó folyamat volt és a fáziseltérés jelentős táji differenciálódást okozott. Az 1895. évi állatösszeírásból kitűnik, hogy akkor már az összes fogat 55%-a lófogat volt, azon belül pedig a kettes lófogat dominált (a lófogatok 74%-át tette ki). Az alföldi megyék többsége főként lófogatot tartott. Erdélyben viszont az ökör- és bivalyigák száma háromszorosa volt a lófogatokénak. Nyugat-Dunántúl és a Felföld több vármegyéjében 2: 1 arányt rögzítettek az ököriga javára. Említést érdemel, hogy 1895-ben az ökörigák zöme még négyes fogatokból állt, s viszonylag csekélynek mondható a kettős ökörfogatok részaránya (35,5%). Ahol még domináns a szarvasmarha igaerő szerepe, ott mindenütt magas a jármolt tehenek száma is. Sokatmondó adat, hogy az 1895. évi összeírás idején a „Magyar Birodalom” (Horvátországgal együttes) teljes igavonó marhaállományának 30%-a volt a tehén (vö. Bodó S. 1990: 65–69). Ebben az arányban benne van a velünk élő népek, a kis földű hegyvidéki falvak igaállománya, s ezért nem tükrözi hűen a magyar nyelvterület viszonyait. Számok nélkül is igaza lehet Györffy Istvánnak, amikor megállapítja: „A magyar a tehenet az Alföldön sohasem fogja be, egyebütt is csak ritkán igázza” (Györffy I. é. n. /1934/d: 270).
