A KÖZÖS ÉS MAGÁNERDŐK GONDOZÁSA, FELÚJÍTÁSA
223A KÖZÖS ÉS MAGÁNERDŐK GONDOZÁSA, FELÚJÍTÁSA
A 19. század végi országos törvények, az erdőgazdálkodást szabályozó rendeletek ellenére sok probléma volt a közbirtokossági és magánerdők újratelepítésével, pótlásával. A 19. század végéig a közös erdőkben nem ültettek csemetéket, a magánerdőkben pedig még századunk első felében sem ültették az erdőt, „csak ahogy nyőtt”. Tarvágás után 30–40 méterenként hagyásfákat, magfákat, anyafákat hagytak, arról települt újra az erdő. Az ilyen erdőrészt vágásnak nevezték, és 5-6 évig nem legeltették, hogy mielőbb újra sarjadjon. A magfát csak akkor vágták ki, amikor a csemeték egy méterre megnőttek.
44. ábra. Díszített balták: a) jelölő fokos monogramja, Gyöngyös (Heves vm.); b) díszített baltafej, Gyöngyös (Heves vm.)
A 19. század végétől a közbirtokossági erdőkben az erdészeti hatóságok már megkövetelték a favágás utáni csemetézést. Ebben főként a családok asszonyai, lányai vettek részt erdőjoguk arányában. 1898-ban Diósgyőrben még a közösen szedett makk elültetése volt az általános. A férfiak által méterenként kiásott gödörbe 2–3 szem makkot szórtak a lányok. A facsemetéket az állami csemetekertek biztosították, de a Börzsönyben az úrbéreseknek saját csemetekertjük is volt, amelyet kerítéssel védtek a vadaktól. A csemeteültetés ideje tavasz vagy ősz, amikor az erdész irányításával dolgoztak. A férfiak ásóval, ortókapával 20–30 cm mély gödröt ástak, az asszonyok belerakták a csemetét, rákaparták a földet. A facsemetéket 40–50 cm-re ültették egymástól, csak az akácfákat 2–3 méterre. A legtöbb közbirtokosságban nem nagyon gondozták a megfogant csemetéket, néhol viszont két évig kapálták, sarlózták a környékét, a tányért, illetve a vadak ellen vessző- és töviskerítéssel védték (Mádai Gy. 1965: 134; Petercsák T. 1992: 77–78).
A legelőerdő, vagyis a ritkásan fás legelők felújítása úgy történt, hogy ahol hiányzott a fa, ott nem tisztították ki a tüskétől a legelőt, s így a tüske védelmében hamarosan kinőtt egy gyümölcstermő fa vagy egyéb haszonfa. Kellő növekedés után – amikor a legelő állatok már nem tehettek kárt a fában – kiirtották a fát védő tüskét, mely amúgy is árnyékba került.
224Az Alföldön és a Dunántúlon sajátos módja volt az erdőfelújításnak és a kiirtott vágáserdő hasznosításának. Ahol bőven akadt fa, ott a tuskót odaadták annak, aki kiszedte, és a földet is három évig szabadon művelhette azzal a kötelezettséggel, hogy a harmadik évben csemetéznie kellett. Ahol viszont kevés volt a föld és sok a szegény ember, ott némi bérleti díjat is érte kapott a közbirtokosság. Így például a Somogy megyei Igalon holdanként 2 mázsa búzát fizettek bérleti díjul 3 évre. A harmadik évben a vetéssel egy időben makkot, famagot is ültettek, és a kisarjadó csemetéket óvni, gondozni kellett. Máshol (Bak) az első évben kukoricával, a másodikban búzával vetették be a kituskózott területet, s a harmadik évben vetett gabona fele lett az uradalomé. A rozsvetésre az erdész útmutatása szerint megadott sortávolságban ültették a makkot. A kelő csemetesorok közeit még újabb három évig használhatták kukorica, bab, répa termesztésére a csemeték ápolásának fejében. Egyes alföldi területeken, mint például Debrecen környékén az erdőültetőknek, akik a csemetézés kezdetén a földet vetéssel hasznosították és annak terméséből éltek, sajátos rétege alakult ki, melyet a szakirodalom vákáncsos néven ismer (Balogh I. 1936; Miklós Zs. 1972).
Az 1950-es évektől az állami erdőgazdaságok felügyelik a közös erdők felújítását, több helyen ők gondoskodnak a szakszerű kezelésről, melyért a közbirtokosságok járulékot fizetnek.
