A VOLT ÚRBÉRESEK KÖZBIRTOKOSSÁGAI
A VOLT ÚRBÉRESEK KÖZBIRTOKOSSÁGAI
A jobbágyfelszabadítás után a földesúritól különválasztott erdőt a legelőhöz hasonlóan nem osztották szét a volt jobbágyok és zsellérek között – hiszen csekély mértékük miatt ezeket külön-külön fenntartani nem lehetett –, hanem közös kezelésben maradtak, és osztatlanul birtokolták. Az így létrejött közbirtokossági erdők használatáról és műveléséről az 1879. évi erdőtörvény XXXI. törvénycikke rendelkezett, melyet később további rendeletek egészítettek ki (vö. Csizmadia A. 1977: 39–40; Kolossváry Sz.-né 1975: 51–53). A 19. század végéig megalakult közbirtokosságok szervezeti felépítését és működését központi rendeletek szabályozták, ugyanakkor az egyes szervezetek erdőkezelési gyakorlatát, a faosztás módját nagyban befolyásolták a helyi viszonyok és a korábbi közösségi, földhasználati hagyományok.
A közös erdő és legelő ügyeit intéző szervezetet úrbéres birtokosságnak, úrbéres közbirtokosságnak, közbirtokosságnak, gazdaközönségnek nevezték, melyek a legeltetési ügyek különválasztásával erdőbirtokosságként működtek. A volt zsellérek több faluban külön közbirtokosságot – zsellérbirtokosságot – alakítottak (Vö. Petercsák T. 1992: 59–60).
Az erdőbirtokosság a községen belül önálló testületet jelentett, vezetősége és sajátos szervezeti rendje volt. Az erdővel kapcsolatos legfontosabb kérdésekben a tagok közgyűlése döntött. Évente 2–4 gyűlést tartottak. A vezetőséget, gazdatanácsot, 218birtokossági tanácsot 1–3 évre választották. A testület vezetője az elnök, aki a falu módosabb gazdái közül került ki, de inkább a rátermettség és falubeli megbecsültsége számított. Ő vezette a gyűléseket, tárgyalt az erdészeti hivatallal, képviselte a közbirtokosságot a hatóságoknál. Fakitermeléskor ő kérte a vágási engedélyeket, az erdésszel és az erdőgazdával együtt kijelölte a vágható erdőterületet, irányította a faosztást, gondoskodott a facsemeték ültetéséről, az erdő és legelő tisztításáról. Az erdőgazda, erdőbíró feladata volt az erdő ellenőrzése, a határjelek felújítása; faosztásnál segít az elnöknek és irányítja a fakitermelést. Helyenként a közbirtokosság tényleges gondjait a gazda vette magára, az elnök adminisztratív vezetőnek számított. A vezetőség tagja volt még a pénztáros vagy pénztárnok, a jegyző és a néhány főből álló választmány, tanács. A közbirtokosságok az erdők felügyeletére kerülőket, erdőőröket is alkalmaztak, akiket természetben fizettek.
A közbirtokosság tagjai a közös erdőből az ún. jog, erdőjog alapján részesedtek. Ezt hívták még illetőségnek, résznek, részaránynak, arányjognak is. Az erdőjog a szántóföldhöz, a telki állományhoz kapcsolódott, vagyis a jobbágyfelszabadítást követő erdőelkülönítéskor egy-egy gazdának a birtoka nagysága után járó erdőterületnek a közösből ráeső eszmei értékét jelentette. Az Északi-középhegység falvaiban általában egynyolcad telek, fél kvárta, illetve fél fertál után járt egy illetőség (Petercsák T. 1992: 60–62). Ugyanennyi volt például a Zala megyei Szilvágyon, de Veszprém megyében egy fertály (1/4-ed telek) után kaptak egy erdőjogot (Hegyi I. 1975a: 499). Könnyebb volt az erdőhasználatot, a faosztást megszervezni, ha a helyi birtokviszonyokat, a sok résztelket és a nagyszámú zsellért figyelembe véve minél kisebb eszmei egységeket állapítottak meg. Ugyanakkor több faluban a zsellérek házanként kaptak egy erdőjogot, amit zsellérjognak is neveztek, s ez fenntartotta a nincstelenek minimális jogát az erdőhöz.
A gyermekek az erdőjogot a szántófölddel, illetve a birtokkal együtt örökölték, de a 20. századra már különvált az erdőjog, amit szabadon adhattak-vehettek. Az erdőjogot tulajdonosaik nem szívesen adták el, erre csak akkor került sor, ha a család „anyagilag megszorult”. Az erdőjogot pénzért, állatért, terményért értékesítették. A 20. század első felében például Borsodnádasdon 10 mázsa búzáért, Felsőtárkányban 120 pengőért, Baskón pedig egy tehén áráért adták el az erdőjogot. Azokat, akik idegenből betelepültek és jogot vásároltak, a közösség befogadta, de például Berne-cebarátiban szégyen volt a jogot idegennek eladni. Örökléskor a gyerekek rendszerint egyformán részesedtek az erdőjogból, ezért idővel nagyon sok töredékjog keletkezett. Emiatt a Dunántúl középső vidékén és a Duna–Tisza közén a holdjogokban való számolás váltja fel a telekjogot. Ennél minden hold szántóföldhöz tartozott egy eszmei erdőjogrész. Ugyanez előfordult a Hargita vidékén is (Petercsák T. 1992: 61; Hegyi I. 1975a: 495–500).
A közös erdő legfontosabb hasznából, az évenként kitermelt fából a tagok joguk arányában részesedtek; a jogosulatlanok csak a szabad gyűjtögetés és a száraz gallyak szedése révén használhatták az erdőt. A közbirtokosság fontos feladata volt az erdő fáinak védelme és a fahaszon szétosztása. Az évenként kivágható területet az erdőfelügyelőségek engedélyezték, amit a vágási ütemterveknek megfelelően az erdész jelölt ki. A közbirtokossági erdő területétől és állapotától függött, hogy egy-egy településen évente mennyi fát vághattak.
219Az erdőterület szerinti osztástól a vágott fa osztásáig igen változatos formák alakultak ki. Olyan átmeneti gyakorlatra is akad példa, hogy a gazdag erdőjű Zala megyei Szilvágyon a falu erdejét két tagra vették, az egyik tagot felosztva örökös tulajdonként szabad használatra adták a tulajdonosoknak, míg a másikat vágásokra tagolták, s egy-egy vágásrészt évente levágva, annak fáját arányosan osztották szét (Hegyi I. 1975a: 497).
Az erdész az úrbéri elnökkel, az erdőgazdával és néhány segítővel ősz végén, tél elején vonult ki az erdőre, s először kijelölték az erdészeti üzemterv szerint kivágható területet, a nyilast, parcellát, pagonyt, vágteret. Ekkor döntötték el, hogy az adott területen milyen vágási módot alkalmazzanak, illetve a tűzifa és a szerfa arányát. Tallóra vágáskor (tarvágás) minden fát kitermeltek, csak 40–50 méterenként hagytak egy-egy magfát. A közbirtokossági erdőkben gyakori volt a ritkítás (tisztítás, szálalás), amikor a növendék fákat vágták ki. Gyérítéskor a beteg, fejlődésben elmaradt fákat szedték ki.
A fának a jogosultak közötti elosztását a vezetőség intézte, s erre a műveletre mondták a Palócföldön, hogy „megnomerázták vagy kinyilazták a fákat” (Petercsák T. 1989: 250). Ezek a kifejezések azt jelzik, hogy a tagok között számozott vagy megjelölt területet, illetve fát osztottak szét. A 19. században joguk arányában még rendszerint egy-egy erdőrészt kaptak, amit maguk termeltek ki. Ritkításnál és gyérítésnél az álló fákat jelölték meg, illetve számozták, és elosztás után az vágta ki, akinek jutott. A faállomány csökkenésével a két világháború közötti években már a legtöbb közbirtokosságban először a tagokkal vagy bérmunkásokkal kitermeltették a tűzifát, majd egyenlő egységekbe rakva osztották szét.
A lábon álló fák területi osztásánál a vezetőség tagjai először annyi nyilast, léniát alakítottak ki, ahány erdőjog összesen volt a faluban. A nyilas határán álló, illetve kivágandó fák lehántolt törzsére írták a nyilas számát. Az egy nyilasba tartozó szálfák értékét egyenként megbecsülték, meglimitálták, hogy megközelítően azonos értékű és mennyiségű fa kerüljön egy-egy területre. A pénztáros vezette a lisztát, ahol feltüntették a nyilas számát és azt, hogy abban hány fa található. Máshol kocsi szerint számították a fát, az alapegység egy negyed kocsis volt.
A Bükkben és a Dunántúl középső vidékén több erdőjogost magába foglaló parcellát, páskomot, pagonyt jelöltek ki, majd a gazdák illetőségük arányában osztották el egymás között a fát (Hegyi I. 1978: 37–38; Petercsák T. 1992: 65–66; Takács L. 1991: 139).
Amikor már kitermelt fát osztanak, a tűzifát méterbe, a gallyfát rakásba, rakatba, kopkába, illetve határba rakják. Egy-egy rakás egy kocsira való fát tartalmazott, s mindegyiket megszámozták.
Mind az erdőterület, mind a lábon álló, illetve kitermelt fa elosztása ugyanolyan módon, sorshúzás révén történt. Ez biztosította a titkosságot és a tagság egyenlő esélyét a joga után őt megillető fához. A Dunántúlon cédulát húztak, az Északi-középhegység falvaiban nyílhúzás, fanyilazás a megnevezése. Ez az ősi elosztási mód a földközösségi határhasználatnak szinte napjainkig élő maradványa, ami a faosztás gyakorlatában őrződött meg. Az osztáskor ott is számozott cédulát húznak, ahol nyíl a neve. Ugyanakkor a fából készült nyíl emléke is él a Palócföld keleti részén. Bükkszéken ujjnyi széles, 4–6 cm hosszú vesszők voltak.
220Az elnök lakásán vagy a községházán tartott nyílhúzás során mindenki annyi cédulát húzott, ahány jog őt megillette. A töredékjogosok többen összeálltak, és a nyílhúzás után egymás között osztották el a fát. A közbirtokosságok rendszerint kitűztek egy időpontot, ameddig a fát ki kellett vágni és hazaszállítani.
Az arányjog szerinti faosztás mellett a Hargitán lévő Kápolnásfaluban a régi jog továbbéléseként mindenki egyformán részesedett a falu tízes (településrész) beosztásán alapuló és házszám szerint vezetett listáról. Itt a juttatott fára mindenki rákoccantotta a saját fajegyét, hogy a havasról való lecsúsztatásnál vagy folyón úsztatásnál más szálfái közé ne keveredjen (Hegyi I. 1975a: 504–505; Petercsák T. 1992: 67–68; Molnár K. 1974: 307–325).
Több közbirtokosságban részért lehetett nyesteni, pucolni az erdőt. A legallyazott és rakásba halmozott fát a vezetőség vette át és a jobb minőségű fából a felét, a gyengébből a kétharmadát kapták meg a kitermelők. Széles körben elterjedt volt a közbirtokossági erdő árverésen való értékesítése. Területet és méterbe, rakatba halmozott kivágott fát egyaránt árvereztek, s licitálás útján értékesítettek. Az így befolyt összeg elsősorban a közös kiadásokat fedezte, de a Zempléni-hegységben rendszeresen osztalékot is fizettek a tagoknak erdőjoguk arányában. Többfelé általános gyakorlat volt, hogy a faosztás után még néhány nagyobb fát szálanként elárvereztek, hogy meglegyen az áldomásra való (Petercsák T. 1992: 69).
