AZ ERDŐMUNKÁSOK ÉPÍTMÉNYEI, ÉLETMÓDJA
AZ ERDŐMUNKÁSOK ÉPÍTMÉNYEI, ÉLETMÓDJA
A település határában dolgozó favágóknak nem volt szükségük semmiféle szállásra, hiszen esténként 3-4 kilométerről is hazajártak. A falujuktól távol munkát vállaló favágók, faragók több hétre is elmentek, s maguk gondoskodtak szálláshelyükről.
237A legegyszerűbb, ideiglenes jellegű építmény a féloldalas kunyhó, ami azért készült, hogy legyen hova behúzódni az eső elől. A Mátrában félhajas kunyhó, illetve nyári féleresz a neve, Gömörben félereszes kolyibának hívják. Székelyvarságon egy farakáshoz kapcsolják a két ágasfára támaszkodó félereszes enyhelyet (Bakó F. 1968b: 81; Petercsák T. 1992: 173; Paládi-Kovács A. 1988b: 70; Tagán G. 1943: 53).
Észak-Magyarországon az erdőmunkások széles körben ismerték a bogárhátú kunyhót, szénégető kunyhót, amit kolibának, kolyibának vagy csak kunyhónak neveztek. Ennek fő eleme a szelemenrúd, amelynek hátsó vége a partoldalnak támaszkodik, elöl pedig egy ágasfa vagy két ferdén egymáshoz támasztott ágasfa tartja. Erre két oldalról rudakat, gallyakat raknak, gyakran be is földelik (Bakó F. 1968b: 87; Petercsák T. 1989a: 327–328; Paládi-Kovács A. 1988b: 68–69). Téliesített, nyílt tüzelőjű, oldalbejáratú változata az Északi-középhegységben, a Bakonyban és a debreceni vákáncsosok körében is ismert. A mályinkai kuliba elejét ölfákkal zárták le, a keskeny bejárat a kunyhó oldalán van, melyet még egy kinyúló tető (supella) is véd az esőtől, hótól. A tűz a bejárathoz közel a kulibában ég, és lábtól melegíti a kunyhóban éjszakázókat (Petercsák T. 1989a: 328; Vajkai A. 1959a: 177–178; Balogh I. 1936: 14).
A favágók a Bükk, Mátra, Zempléni-hegység vidékén, Gömörben, a Garam mentén, Baja környékén és a Székelyföldön is ismerték a kerek kunyhót. A vázát 3–5 ágas fa alkotta, melyeket felül egymáshoz támasztottak. Ezekhez körben félbehasított fatörzseket raktak, esetleg falevéllel, földdel be is fedték úgy, hogy középen nyílás maradt a füstnek. A kunyhó közepén levő nyílt tűzhelyet dorongokkal, hasábfákkal vették körül, a fekvőhelyeket száraz harasztból a védett oldalak mentén körben a földön alakították ki (Bakó F. 1968b: 73–76; Paládi-Kovács A. 1988b: 79; Tagán G. 1943: 53; Solymos E. 1958c: 365–366.). A kerek kunyhó sajátos változata a debreceni erdőkben dolgozó favágók karámja. Itt a kunyhó oldalát a földbe vert ágasfákon nyugvó szelemenek tartották (N. Bartha K. 1946: 67–71). Az erdélyi kerek kunyhó jellegzetes típusa a gyimesi szulla (MNL V. 118).
A favágók legerősebb és huzamosabb használatra épített kunyhótípusa a bükki jármas vagy szegletes kunyhó, amit boglyakunyhónak is neveznek. Ezt a formát Székelyvarságon is használták. A négyzet vagy téglalap alaprajzú, felül nyitott építmény négy ágasfán nyugszik, melyeket egy-egy szelemen és járom fog össze. A szelemengerendákhoz támasztják a kunyhó oldalát (Bakó F. 1968b: 69–73; Tagán G. 1943: 53–55).
A kunyhók mérete a favágó csapat nagyságától függött. A kerek és bogárhátú kunyhót rendszerint egy vagy több parti építette, s ennek megfelelően változott a nagysága a kétszemélyestől a 6–8 személyesig. A legnagyobbra a jármas kunyhót készítették, ebben akár 20–25 favágó is elfért (Bakó F. 1968b: 69–73).
Az 1950-es évektől az erdészet az alkalmazásában álló erdőmunkásoknak komolyabb bódét vagy lakókocsit biztosít, illetve naponta hazaszállítja őket.
A falutól távol dolgozó favágók, faragók hetekig nem mentek haza. Dél-Gömör-ből másfél-két hónapra is elmentek Bereg, Ugocsa megyébe. A gyergyóremeteiek erdőmunkája hat héttől három hónapig tartott. A remeteiek a tavaszi mezei munka befejezése után mentek fakitermelésre, és július hónapban tértek haza, aratásra. Októbertől a tavaszi munkák megkezdéséig ismét az erdőn dolgoztak.
238A favágók nagyon igénytelenül éltek, ennivalójukat a magukkal vitt, illetve az erdőn található nyersanyagokból főzték. Egyes falvakban vasárnaponként hazajártak a heti élelemért, tiszta ruháért, máshol az asszonyok vitték ki nekik a heti kosztot. Debrecen környékéről kéthetenként mentek haza feltisztálkodni és élelemért. Az erdőn mindenki magának főzött; reggel, délben, este meleget ettek. Itt a leggyakoribb étel a lebbencsleves, paprikás krumpli, kockástészta, csigatészta, köleskása, öhöm vagy slambuc (krumpli és tészta). Otthon az asszonyok főzték és vitték ki a savanyúlevest. A Palócföldön az útra induló erdőmunkás tarisznyájába, hátizsákjába rendszerint egy kenyér, 1 kg szalonna, körülbelül 4 kg burgonya, félliteres bögrében elkészített rántás, száraztészta, 1 kg bab, vöröshagyma került, meg a pálinka. Az étkezések rendje a munkához igazodott. 8–9 óra tájban früstököltek, ami leggyakrabban kenyér és szalonna volt hagymával, esetleg pirítós kenyér vagy az előző estéről maradt étel. Télen rendszerint csak este ettek főtt ételt, nyáron viszont ebédre szalonnát, gombát sütöttek. Este mindenki külön főzött magának a kövekre rakott lábasban, fazékban. Leggyakoribb főtt étel volt a bableves laskatésztával, esetleg szalonna- és kolbászdarabkákkal. Gyakran főztek paprikáskrumplit, lebbencslevest. A téli favágókétól sokkal változatosabb a tavasztól őszig az erdőn dolgozók táplálkozása, hiszen felhasználhatták a különféle gombákat is. Levest főztek az erdőn fogott madarakból, de fogyasztották a madártojást is. Vizet az erdei forrásokból nyertek, de télen a havat is megolvasztották a tűz mellé állított váluban. A Barkóságban csóbika a megolvasztott nagy hógolyó neve. Tavasszal a Bükkben és a Zempléni-hegységben gyakran megcsapolták a nyírfákat, jávorfákat, hogy nyírvizet, viricset, bozát nyerjenek.
50. ábra. Erdőmunkások kunyhói: a) kerek kunyhó alaprajza, Répáshuta (Borsod vm.); b) jármas kunyhó rekonstrukciós rajza, Répáshuta (Borsod vm.)
A gyergyóremetei erdőmunkások hajnalban 4 órakor, „világodatkor” keltek. Délben ebédszünetet tartottak, majd sötétedéskor vacsoráztak. Általában reggel és este főztek, de előfordult, hogy csak este. A kalyibában lévő tűzhelyen kívül nyáron a kunyhó előtt főztek. Leggyakrabban puliszkát ettek túróval és szalonnával. Étrendjüket 239a laska és krumpli egészítette ki. A „prémondához” hetenként 7 kg kukoricaliszttel, fél kg szalonnával és 1 kg túróval az őket alkalmazó „cég” is hozzájárult, megfelelő áron. Főzéskor 2–4 ember állt össze, és közösen készítették el az ételt. A nyáj tagjai gyakran beosztás szerint sorban főztek. A kalyibákat igyekeztek forrás vagy patak közelébe építeni. Ha ez nem sikerült, a vizet a 14–16 éves gyerekek, a kájmánok hordták. A vacsora utáni időben egyesek mesét mondtak, igaz történeteket meséltek, mások pedig nagyotmondásokkal ugratták egymást.
A favágók ruházatában nem voltak olyan elemek, melyek kizárólag a foglalkozásukkal függnek össze. Általában a szegényparasztságra jellemző viseletet hordták (Bakó F. 1968a: 267–275; Paládi-Kovács A. 1982a: 30, 109; Petercsák T. 1992: 177; Garda D. 1978: 142–143; N. Bartha K. 1946: 69–70).
