FAHORDÁS, FUVAROZÁS
FAHORDÁS, FUVAROZÁS
A különféle közös erdők legfontosabb haszna az volt, hogy tűzifát biztosított tagjainak. Az élelmes hegyvidéki nép, különösen a fogattal rendelkezők, számtalan praktikával „toldották meg” a hazaszállított fát, és ezt a közvélemény nem tekintette lopásnak. Igyekeztek minél kevesebb ölfát rakni a szekérre, hogy az erdőn összeszedett gallyfával kiegészíthessék.
Az uradalmi vagy állami erdőben dolgozó favágók a munkadíj fejében vagy amellett kaptak lehetőséget arra, hogy gallyfát vihessenek haza. Egerben a 19. század elején a püspöki erdészetnél minden öl fa kivágása után a munkabéren felül három cédulát kapott a favágó, hogy talyigán vagy szánkón ingyen hordhasson száraz tűzifát. A Börzsönyben a favágók ún. bimbófát vihettek haza kedvezményes áron. Volt rá eset, hogy az uradalom a száraz fát felében szedette (Petercsák T. 1992: 83–84).
A falvak, mezővárosok szegényebb családjai, az erdőjog nélküliek a száraz gallyak összeszedése révén jutottak tüzelőhöz. A közbirtokossági erdőkben mindenkinek szabad volt a száraz gallyak szedése, az uradalmi erdőkben viszont rendszerint tiltották vagy külön engedélyhez kötötték. Legtöbben ősszel és télen jártak az erdőre. A Börzsönyben az asszonyok csapatostól, bandában mentek fát szedni, a férfiak közül inkább csak az öregebbje járt, aki a nehéz fizikai munkát már nem bírta. Itt sajátos fahordó eszközükről, a bazárkáról bazárkásoknak is nevezik a gallyszedőket. Hasonló szállítóeszközt használtak Debrecenben, amit kákónak hívtak. A tilalom ellenére a szárazfaszedők gyakran rövid nyelű baltát, baltikát, félkézfűrészt is vittek magukkal, amit a kötényük vagy a háti teher közé rejtettek. Észak-Magyarországon általánosan elterjedt, hogy a kamóval (kampós fa) lerángatott és körülbelül méteres darabokra tördelt fát kötélbe kötve a hátukon cipelték haza. Gömörben és a Zempléni-hegységben a vászonból készült ponyvába, hamvasba kötve is szállították. A Bükkben és a Börzsönyben a nők a hátyinak nevezett hátikosárban, Gyöngyös környékén a rudakkal megmagasított puttonyban, illetve a férfiak a krosnyának nevezett sajátos teherhordó eszközzel vitték haza vagy a piacra (Petercsák T. 1992: 84; Balogh I. 1936: 6; Paládi-Kovács A. 1989a: 334). A krosnyával történő fahordás nehézségeire utal a gyöngyösi Duránda városrészben elterjedt mondás: „Hogy a krosnya nyőjjön el!” – amit sokszor szitkozódásszerűen mondtak egymásnak (Petercsák T. 1984: 494). A Bakonyban az asszonyok a fejükön, a férfiak a vállukon hordták a száraz gallyakat (Vajkai A. 1959a: 21–22).
A tűzifát az udvar végében tárolják. Az ölfát keresztben egymásra, kalitkába rakják. Ez a Börzsönyben mértékegységet is jelentett, egy kalitkában 2 erdei méter fa (10–12 mázsa) van. Bernecebarátiban egy tehetősebb gazdának 8–10 kalitka fa is volt az udvarában. A gallyfát csak egyszerűen halomba rakják a favágató mellett. Ehhez 235egy tuskó és fűrészbak is tartozik, melyen a tűzifát felaprítják (Petercsák T. 1992: 85–86).
A fogattal és a közös erdőben nagyobb számú erdőjoggal, illetve magánerdővel rendelkező családok a tűzifa nagy részét értékesítették, és a saját tüzelőjüket gallyfából, hulladék fából pótolták. Erdélyben, a Hargita vidékén a közös erdőből kapott fát a cimborasági fűrészeken gerendának, deszkának feldolgozva tavasszal és ősszel vitték a szekeresek a fában szegény szomszédos tájakra (Molnár K. 1974: 315).
A hegyvidékek ló- és ökörfogatos gazdái a mezőgazdasági munkák szüneteiben erdei fafuvarozással kerestek pénzt. Az élelmesebbek az uradalmi és állami erdészettől is vásároltak tűzifát – „bárcát váltottak” –, hogy háromszoros, négyszeres haszonnal értékesítsék a városokban és a fában szegény alföldi tájakon. A bérmunkában történő erdei fuvarozás során a kitermelés helyéről szállították a fát a rakodóba, a vasútállomásra. Ölfahordáshoz megnyújtott karfás kocsit (Palócföld), bérfás szekeret (Zempléni-hegység), oldalas kocsit (Bakony) használtak. A hozzávetőleg két köbméter fát két-három szakaszban rakták a szekérre, lánccal a szekérhez kötötték a terhet, majd csatlóval, csaptató fával rögzítették. A rönkfát oldal nélküli szekérrel, pőre-kocsin (Bakony), rönkhordó szekérrel, négy keréken (Palócföld) vagy nyútón (Zemplé-ni-hegység) vitték. Ilyenkor a Bakonyban hosszi nyújtót tettek be, az Északi-közép-hegységben a két tengelyt egymástól 6–8 méterre széteresztették, és mindkét részt a rönkfához csatolták. A lejtőn leggyakrabban kerékkötéssel fékezték a szekeret. A bükki Mályinkán hosszú rönköt kötöttek utána, ha pedig jeges az út, pokrócot tettek a kerék alá, illetve felvágták az utat (Petercsák T. 1992: 142; Paládi-Kovács A. 1988a: 582; Hegyi I. 1978: 66).
Télen általános szállítóeszköz az egyrészes szán, a Bakonyban az ölfát és rönkfát egyaránt a pőreszánnal hordták. A Bükkben, a Zempléni-hegységben a két csúszó-talppal kiegészített szán a lacsuhás szánka, vlacsuha szán, ezt Udvarhelyszéken nyoszolyás szánnak hívják (Hegyi I. 1978: 71; Petercsák T. 1992: 142).
