A MAGYAR FÖLDMŰVELÉS TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI
A MAGYAR FÖLDMŰVELÉS TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI
A magyar földművelés legrégibb történetét két szempontból érdemes megvizsgálni. Az egyik a honfogalás előtti korszakra vonatkozó adatok és párhuzamok, a másik azok az ismeretek, melyekkel a Kárpát-medencében a magyarok megjelenése előtt élő népek rendelkezhettek.
301A magyar földművelés legkorábbi szakaszával kapcsolatban az utóbbi évszázad folyamán különböző elméletek alakultak ki. A legelterjedtebb, máig is ható nézet szerint a magyarok csak állattartásból éltek, a földművelést egyáltalán nem gyakorolták. Elterjedtnek mondható az a nézet is, mely szerint a magyarok a föld megmunkálását leigázott népekkel, elsősorban szlávokkal végeztették. Az utóbbi évtizedekben egyre több híve van annak a felfogásnak, mely szerint a jelentős állattartás mellett földműveléssel is foglalkoztak. Lássuk a bizonyítékok közül a legfontosabbakat.
A magyar nyelvtudomány már régen megállapította, hogy a magyar földművelés szókincsének egy jelentős rétege a (bolgár)török néptől származik. Ezek közül megemlíthető: az árpa, búza, eke, sarló, tarló, boglya, szórni, őrölni, dara, illetve a gyümölcstermelésben a gyümölcs, alma, körte, som, dió, valamint a szőlőművelés néhány alapvető szava: szőlő, szűrni, bor, ászok, seprő. Ezek alapján állapította meg Bárczi Géza (1963: 46): „Ezek elég fejlett földművelésre utalnak, sőt mintha bizonyos fokú megtelepedésre is.” A fenti szavakkal kapcsolatban megállapítható, hogy a szántóföldi művelésre vonatkozó szavakat, de a gyümölcsök némelyikét is valahol a Volga-könyökben tanulhattuk el, míg másokat, de különösen a szőlő termelését csak délen, valahol az Azovi- és a Fekete-tenger mellékén sajátíthattuk el.
A történeti feljegyzések és a régészeti ásatások egyaránt amellett tanúskodnak, hogy azon a területen, ahol ez megtörténhetett, a magyarok éltek, illetve olyan népekkel érintkeztek, melyek a földművelést magas fokon űzték. A bolgár-törökök fejlett földműveléssel rendelkeztek, és a régészek a 8. századtól kezdve jelentős mennyiségű vas mezőgazdasági szerszámot tártak fel, elsősorban ekevasat és csoroszlyát, de sarlók is szép számmal kerültek elő. Ezekből megállapítható, hogy többféle ekét is használtak, így a karcolóekét (orosz: szocha), mely a frissen feltört földek ekéjeként szinte napjainkig ismeretes, a túróekét, mely a legelterjedtebb lehetett, és a legfejlettebb aszimmetrikus vasú ekét, az ún. ágyekét, mely a faeke fejlődésének legmagasabb fokát jelentette. Az arab történeti források, így Ibn Ruszta (870 körül), majd Gardezi azt írják – valószínű a magyarokról is –, hogy „olyan nép, melynek vetései és szántóföldjei is vannak. Mindenféle gabonát vetnek: búzát, árpát, kölest és más egyebeket is”.
A honfoglalást közvetlenül megelőző évtizedekben a 9. században a magyarok olyan keleti szlávokkal, feltehetően poljánokkal is érintkezhettek, akik ugyancsak fejlett földműveléssel rendelkeztek. Ezt általában magasabb szintűnek értékelhetjük, mint a korabeli Kárpát-medence szláv népeiét. Nemcsak a történeti források bizonyítják, hogy magasfokú ekés földművelést folytattak ezen a tájon, hanem a régészeti feltárások is, melyek aszimmetrikus ekevasakat, csoroszlyákat, sarlókat, rövid kaszákat, ásópapucsokat és más mezőgazdasági tárgyakat egyaránt felszínre hoztak. Az ekékhez tartozó vasak arról tanúskodnak, hogy a túróeke mellett már ágyekével is művelték a földet, melynek biztosabb járását az eketalyiga tette lehetővé. Néhány ekével kapcsolatos szláv eredetű szavunk feltehetően ebből a korból is származhat: gerendely, pating, kakat, ösztöke, kabola, kormány, talyiga. A keleti szláv kapcsolatok kutatásának lehetőségei még e téren sincsenek kimerítve. Szőke Béla, László Gyula és mások már korábban megállapították, hogy a honfoglaló magyarság műveltsége már a délorosz síkságon kialakult és ebben az állattartás mellett a földművelés is jelentős szerepet játszott. Hoffmann Tamás már egyenesen három rétegre oszolva 302képzeli el e korban a magyarokat, és ezek közül az egyik földműveléssel foglalkozott. Bartha Antal úgy gondolja, hogy a foglalkozás esetleg családokon, esetleg nemzetségeken keresztül oszlik meg; a fiatalok az állatokat legeltették, míg a középkorúak és az idősebbek a folyó melletti településeken a földet művelték, halásztak és különböző iparokkal foglalkoztak. Emellett tanúskodik Ibn Ruszta sokszor idézett feljegyzése: „A magyarok országa fában és vízben bővelkedik, talaja nedves, sok szántóföldjük van, a velük szomszédos szlávok fölött uralkodnak és nehéz adókra kötelezik őket, ezeket foglyokként tartják.”
A honfoglalás utáni külföldi krónikák egy része a magyarokat kizárólagos állattartókként jellemzi. Ezek közül érdemes megemlíteni az 1970-es években felfedezett és közreadott, 942-ből származó spanyolországi arab feljegyzést, mely a vezérek névsorára, a magyarok településeinek határaira és elődeink életmódjára tartalmaz a tudomány számára fontos adatokat. A magyarokról megjegyzi: „Duna folyó mellett laknak és vándorló állattartók, mint az arabok. Se városuk, se házuk nincsen, nemezsátorban élnek, szétszórt településeken” (Czeglédy K. 1979: 276). Ez a megállapítás sokban hasonlít a Konstantinosz Porfürogennetosz egy évtizeddel későbbi megállapításához, mely szerint „az avarok a Duna folyón túl tanyáznak, ahol most az állattartó életet élő türkök (vagyis magyarok) vannak”.
Lehet-e ezt az ellentétet feloldani? Azt hiszem, igen! Ugyanis a távoli, külföldi szemlélő számára egy népet elsősorban az jellemez, ami saját országában ismeretlen. Márpedig a vándorló állattartás ebben a korban nem volt gyakori, sem a bizánci birodalomban, sem a nyugati országokban, éppen ezért egy távoli országban elsőként a 10. században, de sok helyen még a későbbiekben is, a magyar állattartást a különböző extenzív vonásokkal jellemezték. Ezek a vonások a 9. században még meg is erősödhettek, mert ha egy félig letelepült, de jelentős részeiben állattartó nép valamilyen oknál fogva hazát változtat, akkor annak ilyen vonásai kerülnek előtérbe. Ezt még hangsúlyozhatja az is, hogy a letelepült földművelők és egyéb rétegek egy része nem mindig követi a vándorlókat. Azok, akik pedig velük mennek, a megtelepedés bizonytalanságában hosszabb vagy rövidebb ideig nem tudnak földműveléssel foglalkozni. Arra is tudunk példát, hogy a korábbi földművelők is nomádokká válhatnak, mint az részben a hunok esetében történt, akik egy része a nyugat felé történt vándorlásuk előtt földműves lehetett. A magyarság esetében a honfoglalás idején számolnunk lehet az extenzív vonások megerősödésével, vagyis az állattartás jelentőségének megnövekedésével.
Érdemes krónikáinkat is áttekinteni a földművelés és az állattenyésztés szempontjából. Anonymus megemlékezik a kiküldött fürkészekről, akik a Kárpát-medence különböző részein nagy alapossággal megvizsgálták a föld termőképességét. A Bécsi Képes Krónikában olvashatjuk, hogy „Szvatopluk örvendezett a magyaroknak, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy földjét megműveljék”. E korban a hírszerzés már állott olyan magas fokon, hogy a közelebbi vagy távolabbi szomszédokról tudták, mivel foglalkoznak. Ezért lehetett Szvatopluknak tudomása arról, hogy a magyarok egy része a földet művelte.
Mindehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a népvándorlás hullámaiként a Kárpát-medencébe érkező állattartó népek (hunok, avarok, majd később a besenyők, kunok, tatárok) hosszabb-rövidebb idő alatt eltűntek, illetve a környezethez alkalmazkodva 303az előző lakosságba vagy az újabb hullám népeibe beolvadtak. Ez a sors várt volna a magyarokra is, ha a részbeni letelepedés, melynek már minden bizonnyal voltak előzményei, nem indult volna meg. A gyors letelepülés eredményeként, melyben a földművelés jelentős szerepet játszott, hiszen ugyanaz a terület lényegesen több embert tudott eltartani, mint az állattenyésztés, a magyarok rendelkeznek a Kárpát-medence népei között a legnagyobb lélekszámmal.
A régészet, a nyelvtudomány, a néprajz és a történettudomány adatait és megállapításait összevetve meg lehet állapítani, hogy a honfoglalás előtti magyarok egy része minden bizonnyal földműveléssel is foglalkozott. Ennek viszonya a gazdaság vezető ágához, az állattartáshoz a különböző korszakokban változó lehetett. A Kárpát-medence középső részén a honfoglalás után is csak lassan szorult háttérbe a földműveléssel szemben. A török uralom alatt, de főleg után a nagy határú alföldi városok, falvak körül újraéledt, s az ún. szilaj pásztorkodás századunk elejéig fennmaradt.
A magyarok kizárólagos állattartó foglalkozása történetírásunk legkorábbi korszakának központi felfogása, melyhez természetesen a később meginduló néprajzi irodalom is csatlakozott. A földművelés csak úgy illeszkedhetett bele, ha annak extenzív jellegét hangsúlyozzák, mely egyben az állattartáshoz kapcsolja. Az 1823-ban megjelent, Kállay Ferenc nevéhez kötött tanulmány az első, mely számos korabeli példával kívánja igazolni, hogy a vándorló állattartás és a földművelés nem zárja ki egymást. „Ezek a régi és újabb példák megmutatják, hogy a Nomadesek pásztorkodásával sokszor együtt járt és jár a földművelés és mezei gazdálkodás” (Tálasi I. 1946: 15). Innen veszi át Csaplovits János, aki a magyar földművelésben európai és ázsiai rendszert és eljárásmódot különböztet meg 1829-ben. E megállapítás sokáig pihent vagy csak nagy ritkán említik meg, mígnem Györffy István 1928-ban felfedezi és alkalmazza az aratásról és nyomtatásról szóló alapvető munkájában. Így megkülönböztette a helyhez kötött és az extenzív mezőgazdaságot, vagyis a földművelést. Ez utóbbit kaszával történő aratás, a kötetlen kezelés és vonatóba rakás jellemezte, vagyis a gabonát széna módjára kezelték. Szérűn elnyomtatták, majd felszórták, a tiszta szemet kiégetett veremben, szuszékban vagy hombárban helyezték el. Ez az eljárás a munka jelentős részét a lóra hárította, és nem volt szüksége épületre, a betakarítást és feldolgozást a szabadban végezték. Györffy (1928: 1–46) azonban az elnevezéstől eltekintve, melyet megkülönböztető terminus technicusnak tekint, nem utal arra, hogy az a honfoglaló magyarság földművelésének egyenes, közvetlen leszármazottja. Sőt Bátky Zsigmond mint szerkesztő ehhez a tanulmányhoz ezt a megjegyzést fűzi: „Mezőgazdaságunknak, mint a pásztorélettel idestova egyidős és egyértékű ősfoglalkozásunknak néprajzi szempontból való tanulmányozása, eleddig sajnálatosan hátramaradt.” Néhány év múlva Györffy (1942: 199) a Magyarság néprajzában már a megkülönböztetést hegyvidékire és alföldire változtatja, sőt egészen határozottan ki is jelenti: „Az Alföld nomád jellegű mezőgazdálkodását azonban nem tekinthetjük a honfoglalás előtti magyar mezőgazdálkodás egyenes leszármazottjának”, hanem annak jellegét ... „a török világ pusztításával magyarázzuk”.
Ez a felfogás sokáig megmaradt és elsősorban Tálasi István (1957) tanulmánya mutatta meg, hogy időrendi kérdésről van szó. A sokkal korábbi sarlót az aratásban a 16. században kezdi kiszorítani a kasza, de ez a folyamat főleg a 19. században 304zajlott le, abban az időben, amikor már annak sarkában is megjelent az aratógép. Tudjuk azt is, hogy egyes korszakokban az élesen megmutatkozó különbség a domb-, hegyvidék és az alföldi tájak között a gazdasági és társadalmi egyenetlen fejlődésre vezethető vissza, melyet a talaj és időjárásbeli különbségek is jelentősen befolyásoltak.
Ugyancsak Györffy István volt az, aki a gazdasági fejlődés alapvető befolyását érzékelte a földművelésre. Az alföldi vasútvonalak megjelenésével kapcsolatban megállapítja: „Ez az időpont volt az ősi, évezredes magyar mezőgazdálkodás első határköve. Ettől kezdve gyors fejlődésnek indult, egyelőre a régi alapokon. Másik határkövének a gépek megjelenését tekinthetjük, amikor a művelés módja is alaposan megváltozik, sőt részben a termények is a világpiaci szükséglethez igazodnak.” Mi elsősorban a régi földművelést igyekszünk bemutatni és annak az utóbbi két évszázadban bekövetkezett előbb lassú, majd egyre gyorsabb változását.
