A VETÉSTŐL AZ ARATÁSIG
A VETÉSTŐL AZ ARATÁSIG
A gabonaföldeken az őszi vetés után csaknem nyolc hónapos viszonylagos munkaszünet következik, de a tavasziak is csak egy negyedév után kerülnek betakarításra. Sokan azt gondolhatják, hogy ez idő alatt a vetéseknek felé sem kell nézni, pedig már évszázadok óta korántsem ez volt a helyzet. Nagyváthy János (1821: 107) ezzel kapcsolatban írta: „A’ Régiek [ti. rómaiak BI] példája azt mutatja, hogy a’ Vetést nem lehet egészen magára hagyni. Ők találták azt jónak, hogy azt gyomlálni, ’s tisztogatni szükséges. A’hol nagyok a Táblák legalább tsak a’ Vetnivalótis meggyomlálni szükség. A’ki pedig keveset vet; vagy közel a’ népes városokban, a’ pénzes Lakosok, és Zsemlyesütők jól fizetik a’ tiszta Buzát, a’ maga erszényje ellen vét, ha a’ gyomlálást elmúlasztja.”
Alig fejezték be a vetést, boronálták el a szemeket, máris megjelentek a madarak, elsősorban a varjak, de még a faluból is kijártak a madarak, hogy a felszínen maradt vagy nem nagy mélységben lévő szemeket kiszedegessék; a madarak kártevése még jobban megerősödik az érés idején. A Biblia többször is megemlékezik a madarakról, melyek ugyancsak Isten teremtményei. „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat” (Máté 6: 26). Az ember mégis védte munkáját és annak gyümölcsét, amikor vázat, „madárijesztő”-t állított a vetésre. A szót a 15. századtól ismerjük és ez volt eredeti jelentése, de származását eddig a szófejtők (TESz; EWUng) nem tudták megmagyarázni. A madárijesztőt könnyű elkészíteni, mert csak egy karót ütnek le a 376földbe és arra keresztbe egy másikat erősítenek, mely így az emberhez válik hasonlóvá. Ezt még fokozza, ha a tetejére egy kalapot erősítenek és rongyos ruhadarabokkal vonják be. Máskor a rúd végére egy üres tojást (kukó) húznak, mert ettől nagyon fél a varjú. Ha meg egy cső kukoricát erősítenek fel, akkor a tapasztaltabbak messze elkerülik azt, mert azt hiszik, hogy hurokkal van felszerelve. A döglött madár felfüggesztése is be szokott válni, mert attól különösen tartanak a madarak.
Azokat a mellékmunkákat sokfele megtaláljuk, melyeket Békésről Márton László (1983: 382) így foglalt össze: „Aki tehette, birkát hajtott vagy hajtatott rá [ti. az elboronált vetésre], hogy azok apró körmeikkel tapossák, tömörítsék a földet, hogy a búza hamarabb kikeljen és télen ne fagyjon ki. A varjakat kiakasztott varjútetemmel riasztották. Olvadás után, kora tavasszal az áttelelt vetést tövisboronával mëghúzat-ták. Ha Szent György-nap előtt már sásos volt a levele, birkákat hajtottak rá, törettík a kövér leveleket, hogy ne nőjön a szára és ne dőljön meg. Áprilisban felszedték a csutkatövet, majd aszottoltak. Ha nyúl elbújt a zöld búzában, akkor reménykedtek a jó termésben: Ëhettëk, szíp a vetís”.
A búza, de általában a gabonavetések között a régészeti koroktól kezdve megtalálták a különböző gyommagvakat, melyek az új termés értékét nemcsak csökkentették, hanem egyszer-egyszer szinte használhatatlanná is tették. A Biblia a gyomnövények közül a konkolyt tartja a legveszedelmesebbnek: „A szántóföld pedig a világ; a jó mag Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fia” (Máté 13: 38), akiket összegyűjtenek, akárcsak a konkolyt, és elégetik azokat. A gyomok elleni küzdelem biztosan korán megindult, de a gyomlálást és az ahhoz szükséges gyomlálókést csak a 16. századtól tudjuk kimutatni. A 17. századtól egyre több feljegyzés bizonyítja a gyomlálás jelentőségének növekedését. 1606: 2 May Giomlaltattam megh, az zeginek zamara ualo buzat, voltak giomlalok niolczan... (Kolozsvár – SzT. 4. 493). Lippay György 1662-ben kiadott latin nyelvű kalendáriumában jelzi, hogy a vetéseket március–május hónapokban kell gyomlálni. Báró Palocsay György kuruc generális 1700-ban versben mondta el a gyomlálás szükségességét:
„Egész házanépit vigye ki mezőre,
Őszkor elvetett buza-vetésire,
Gyomláltassa tisztán mindeniket rendre,
Annak idejében lesz fejér kenyere!”
(MGtSz. 1898: 207)
Őszkor elvetett buza-vetésire,
Gyomláltassa tisztán mindeniket rendre,
Annak idejében lesz fejér kenyere!”
(MGtSz. 1898: 207)
A 18–19. század fordulójától az egyre szaporodó mezőgazdasági irodalom is ajánlja ezt a műveletet. A munkát az ún. kaszasarlóval végezték, melyet egyébként fűvágásra használtak, és akárcsak a kaszát, kalapálni és fenni kellett, ha veszített éléből. Helyenként tővetőkapát is alkalmaztak a gabona közötti gaz irtására (aszot-kapa Velem, Vas m.). Az aszat (Cirsium arvense) kiirtására egy V alakú, erre a célra készített vasat húztak a 120–150 cm hosszú bot végére. A legelterjedtebb elnevezése aszatoló (acatoló), melyet a Nagyalföldön, elsősorban a Tiszántúlon találunk meg. Szatmárban inkább szurózónak mondják. Szabolcsban, Tolnában irtókés, az Északkeleti-Felvidéken bökködő a neve, mellyel a vele végzett mozdulatot jellemzik.
A munkát az őszi búzával kezdik, amikor az már a gyomtól jól elválik: április–májusban. 377A munka viszonylag könnyűnek számított, ezért a nők és gyermekek végezték Tápén (Csongrád m.) is, hogy az acat: „...el ne nyomja a búzát, az irtást nyélre szerelt kaszaheggyel, acatolóval végezték. Az acatolás könnyű munka volt, amit a család apraja-nagyja végzett” (Molnár I. 1971: 375). Debrecenben is elsősorban a gyermekekre várt ez a munka, de ha számuk kevésnek bizonyult, akkor még fogadtak hozzájuk pénzért (Balassa I. 1940: 28). Beregdarócon március végén, április elején a 8–10 éves uradalmi cseléd gyermekeket az első világháború előtt 20 krajcárért fogadták fel szúrózni. „Mindenki felfogott maga előtt egy pászmát, ahogyan Bereg-darócon mondják, előt. Az előben lassan haladva nyesték a szelíd szúrót, a szamárszúrót, a vadtormát, a konkolyfüvet és egyéb dudvákat. Ki kell választani azt a helyet, ahol legritkább a vetés. A sűrű vetésbe nem szabad beletaposni! A szemüket nem vették le a vetésről, nem lehetett elbámészkodni. A kerülő ott haladt mögöttük, ha gyomot talált, akkor kiabált, káromkodott, nyaklevest osztogatott. A gyomot nem a föld felett, hanem a föld alatt, körülbelül két ujjnyira kellett elnyesni azért, hogy többet ne hajtson ki” (Papp Z. S. 1975: 93–94). A Duna–Tisza közén és a Dunántúlon a gabonagyomlálás éppúgy gyermek- és női munka volt, és ezt mondhatjuk el Erdélyről is. Kalotaszeg falvaiban: „Májusban, ’amikor még nem hányta ki a búza a fejét’, amikor még araszos a vetés, mennek búzagyomlálni. A gyomlálás inkább női munka, azonban például Sztánán ’a konkujt, tüviset, repcét, vadborsót asszonyok, gyermekik s még az emberek gyomlálják, aki csak ráér. Jákótelkén a gyermekek hat éves korukig csak disznóra, libára vigyáznak, de nyolc éves korukba’ már viszik gyomlálni, a búzából a töviset kivágni bicsokkal ...” (Kós K. 1999: 92).
A búzagyomlálás sok esetben kölcsönös segítséggel végzett munka volt, amiért nem járt fizetség, csak reggel adtak a férfiaknak egy kis pálinkát, majd szalonnasütés következett; délre a gazdasszony gondoskodott kétfogásos ebédről, vacsorát este a gazda házánál kaptak. A munkát mindig az irányította, akinek a földjén dolgoztak (Szamosszeg, Szatmár m. – Balogh L. 1986: 14). A magyar nyelvterület számos részén egykor gyakorolt kölcsönös segítséget Szendrey Ákos (1938: 275) így foglalta össze: „A búzagyomláló kalákát kora tavasszal tartották, amikor a búza még kicsiny, s azért nem féltek, hogy kárt tesznek benne. A szomszédos földesgazdák elbeszélgetve végig tisztogatták egymás földjét s a kigyomlált gazt a teheneknek hazavitték”. Az ilyen összejövetelek alkalmat adtak mesélésre, dalolásra, mert az időszak nem sürgette különösebben a munkavégzést.
Más volt a helyzet, ha a gyomlálást bérért végezték, melyhez hozzátartozott az élelmezés is. A földesurak ezt a jobbágyokkal végeztették, de sokszor elnézték, hogy azok gyermekeiket küldték maguk helyett. 1736: „... a múlt Tavaszszal egy 13 Esztendős leányomat gyomlálni küldtem volt, ő kglme le vonatta és jól meg tsapatta...” (Háromszék – Bogáts D. 1943: 53). Az Eszterházy birtokokon 1724-ben: „... a jobbágyokkal kötött szerződésben a vetés gyomlálását is kikötötte(k)” (Wellmann I. 1933: 142).
A búza gyomlálása ingyenmunkaként még a jobbágyfelszabadítás után, sokszor a 20. században is megmaradt. Bakonybélben 1901-ben az aratószerződésben is rögzítették, hogy az aratók: „Tartoznak az őszi búzából és rozsból a konkolyt és a búzából a rozsot kiirtani, mégpedig, ha egyszeri irtás elégtelen lenne azt másodszor is tartoznak megtenni.” 1912-ben Bedegen (Tolna m.) annak fejében, hogy nyáron kaszálás 378és aratás idején az uradalom ivóvizet biztosított: „konkoly és aczat irtásnál minden pár 4 napot tartozik szolgálni” (Balassa I. 1985b: 172).
A nagybirtokon végzett acatolás (gyomlálás) nagyjából hasonlóan történt, mint Szamosszegen (Szatmár m.). „A munkások csatárláncszerűen állnak fel a búzaföldön, kb. egy méter sávot felfogva végzik munkájukat ... itt alkalom volt a népi hagyományok kicserélésére, továbbadására, minthogy három nemzedék dolgozott egyszerre együtt. A munkát tréfálkozással, nótázással fűszerezték, de alkalmat adott a találós kérdések és mesék mondására is. Ezentúl különösen az uradalmakban végzett búzatisztítás, lehetőséget nyújtott a fiataloknak ismerkedésre, összemelegedésre. Az ilyen uradalmi búzatisztítás nemegyszer lakodalmat eredményezett” (Balogh L. 1986: 15).
A 16. századtól a földesúri, a jobbágyi birtokon, majd a paraszti parcellákon egyaránt ki lehet mutatni a gabona-, elsősorban a búzagyomlálást. Ez különösképpen a következő évben vetőmagnak vagy eladásra szánt vetésekre vonatkozott; de az idő haladtával egyre általánosabbá vált. Később, a 20. században háttérbe szorult, mert a cséplőgépek jobban tisztítottak, illetőleg az országos vetőmagtermelés sok helyen feleslegessé tette. Mindenesetre a magyar földművelés korai magas szintjét bizonyította, hogy a kikelt vetést a gyomoktól igyekeztek megtisztítani.
A 19–20. században, különösen a paraszti gazdaságokban a kukorica után sok esetben őszi gabonát, különösen búzát vetettek. Az idő szorított, ezért a levágott csutkatövet nem tudták a szántás után kiszedni, hanem rávetettek, s tavasszal a boronálás után szedték azokat össze. A föld végében halmokba hordták és vagy ott helyben elégették, vagy szekérrel, különösen a tüzelőben szegény Alföldön, hazavitték és a kemencékben azzal tüzeltek. Erre a munkára akkor került sor, amikor a tavaszi szél jól kiszárította a csutkatövet, melyből egy kat. hold három jól megrakott és lekötözött szekérnyit adott. Ezt a munkát az uradalmak és a nagyobb gazdák kukoricarészeseikkel akarták elvégeztetni mint előző évi munkát, és ha nem vállalták, azzal fenyegetőztek, hogy költségükre napszámosokkal szedetik fel a töveket. E munkának Szamosszegen (Szatmár m.) csatakolás a neve és nagyjából úgy történt, mint máshol a Tiszántúlon: „Ezt az egész család végezte a gyerekekkel együtt, vagyonosabbaknál a harmados vagy feles családja. Rajvonalban álltak keresztben a búzaföldön s azokat a csatakokat, amelyeket az eke nem takart el vagy a borona felszínre hozott, végig két barázdába dobálták” (Balogh L. 1986: 13; lásd még Balassa I. 1960: 251; 1998b: 24–25).
Ha az őszi gabona nagyon kövéren kelt, attól lehetett félni, hogy a későbbiekben megdől és éppen a kövérsége miatt nem hoz megfelelő termést. Ezért jószággal megjáratták vagy a tetejét sarlóval lecsapdosták.
Debrecenben tavasszal, még mielőtt szárba indulna a vetés, a juhnyájat ráterelték, de nem hagyták sokáig, csak míg a gabona tetejét lecsipdesték, mert ha többet is lelegeltek, akkor egy száraz tavaszon a vetés nagyon megsínylette volna. Szegeden az őszi rozsra: „Amikor október elején már jól mëgtőkésödött, mögtalpasodott, akkor rá szokták engedni a libát, pulykát, disznót, bürgét, esetleg még a gyenge borjút is. Járatják velük egész télen. Erre azért is szükség van, illetőleg volt, mert akadt olyan rozsvetés, amit feltétlenül meg kellett járatni, hiszen túlságosan fölkapott, azaz szépen fejlődött és télen kifagyott volna” (Bálint S. 1976: 533). A mezőgazdasági irodalom a hó megtörését is javallta: „... a’ vastag havat marhák lábával szoktuk megliggatni...” 379(Nagyváthy J. 1821: 108), és ennek megfelelőjét a 20. században is gyakorolták a parasztgazdaságokban (Börzsöny, Szilágyság – Balassa I. 1998b: 25)
Elsősorban a Dunántúlról ismerjük a sásolás gyakorlatát, vagyis amikor a túlságosan dús gabonavetés tetejét kaszával vagy sarlóval lecsapdossák. Ezt az eljárást már a 18. század végén is ajánlották, de Felsőőrben (Vas m.) még a 20. század első felében is gyakorolták (Nagyváthy J. 1791: I. 462; Imre S. 1941: 18). A levágott zöldet a jószággal etetik meg, ami a tavaszi takarmányszűkében nagyon jól fogyott. Az eljárást jelölik megsarabol igével is, és gyakorlatát több helyről feljegyezték (Balassa I. 1998b: 25–26).
A búzavetésbe óhatatlanul keveredhetett rozs, ami a búza értékét csökkentette, s nem szívesen vetettek az ilyenből. Mivel a rozs előbb hányta ki a fejét, viszonylag könnyen el lehetett távolítani, csak egyszerűen le kellett vágni: ez a rozsolás. Ezt már a nagyobb birtokokon a 17. század óta gyakorolták. 1674: „... az búzákat mind megh rosoltak” (NySz. 2. 1469). Bél Mátyás az egész országra vonatkoztatva állapította meg: 1730 körül: „... a rozsot is levágják, miután kihányta kalászát s a zöldellő búza fölé magasodott, hogy csupa búza indulhasson érésnek” (Bél M. 1984a: 128). A mezőgazdasági irodalom a 18. századtól különösen ajánlotta ezt a műveletet (Balassa I. 1998b: 21).
A rozsolás a 19–20. században az egész magyar nyelvterületen többé-kevésbé ismert volt. Legrészletesebben a bihari és békési falvakból Molnár Balázs (1979: 571) írta le. Nemcsak sarlót, nyeletlen kaszapengét használtak erre a célra, hanem jellegzetes rozsolót, rozsolókést is. A „kasza élének egy részét úgy metszette le a kovács, hogy az ormójából 12–13 centiméter megmaradjon. A meghagyott ormócsonkot enyhén edzette, és utána az ormó végét kihegyezte. 25–30 cm hosszú hántolt fűzfanyél egyik végét 3–4 cm hosszan, 3–4 mm mélyen elvékonyította, és ezt az elvékonyított részt behasította, a hasításba a kaszahegy élesebb szélrészét úgy húzta be, hogy a kinyúló oromvég a nyél felső peremén végignyúlt. A nyél elvékonyított végére húzott kovácsoltvas övkarikával az ormószárat a nyélhez szorította. A nyél felső peremén húzódó ormószárat a nyélhez verte, kalapácsolta. Az ormó hegyét behajtotta és a nyélbe ütötte.” A Tisztántúlon május végén vagy június elején végezték a rozsolást, s mivel könnyű munkának számított, még vasárnap is sort kerítettek rá. Hasonló szerszámot Zalából is bemutattak még a 20. század második felében is.
Tiszacsegén (Hajdú m.), a Zempléni-hegységben a műveletet meghegyelésnek, nyakalásnak mondták. Alsónémediben (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.) éppúgy ismerték és gyakorolták, mint a nyelvterület északi részében. A Répce mellékén, Náraiban (Vas m.) hegyezik vagy lefejezik a búza között magasra nőtt rozsfejeket (Balassa I. 1998b: 22). Szegeden „... a fejlődő búzatáblában tavasszal végigmennek és kaszával vagy hosszú nyélre erősített kaszavassal kivágják, kirozsolják, belőle a hosszú szárú, tehát kiemelkedő rozsfejeket. Ez a rozsolás, kaccsolás” (Bálint S. 1976: 534).
A rozsolást elsősorban asszonyok és gyerekek végezték, de itt a férfierőnek mégis nagyobb tér jutott, mint az acatolás esetében láttuk. A kölcsönös segítséggel itt is gyakran lehetett találkozni. A nagybirtokokon sok helyen az aratókkal végeztették ezt a munkát ingyen. 1893-ban Hevesen (Heves m.) az aratószerződésbe belefoglalták, éppúgy, mint Bakonybélben (Veszprém m.) 1901-ben, hogy a részes aratók tartoznak ingyenes rozsolással is (Balassa I. 1985b: 78, 172).
380A rozsolás műveletét a 17. századtól nyomon lehet kísérni, hogy ezzel jobb vetőmagot, jobb árért eladható búzát nyerjenek. Ezt elősegítette az a hiedelem is, mely szerint a tiszta búzavetés egy idő múlva kétszeressé, majd egyre inkább rozzsá válhatik.
Comenius már 1643-ban felveti a kérdést: „Honnét vagyon, hogy a búza rossá, sőt konkollyá-is változnék” (NySz. 2. 2469). Bél Mátyás (1984a: 125) részletesen foglalkozik a kérdéssel: „A rozs csak a száraz, hideg homokos földet tűri. Ezért vélik hozzáértőbbek, hogy Magyarországon az elvetett rozsból helyenként búza lesz. Hihető ugyanis, hogy a rozs neki meg nem felelő, de búzának való talajban elemésztődik, a hozzá vegyített búzaszemek sarjai viszont úgy elhatalmasodnak, hogy az a látszat, mintha a rozs búzává változott volna. Ellenben a rozs kerekedik felül a búzán, ha ennek kedvezőtlen földbe vetik. Amint Hohberg idézi, Columella úgy vélekedett, hogy azért változik át a búza rozzsá, mert „négyszer egymás után vetve, ugyanannak a földnek termelőereje nem tudja úgy hordozni, hogy ne változzék át rozzsá.” Kételkedését Bél Mátyás azzal fejezi ki, hogy Sopronban négyszer egymás után vetnek búzát, és az mégsem válik rozzsá.
A 18. század második felétől a mezőgazdasági irodalomban sokszor felmerül a kérdés és mind a két oldalról érveket sorolnak fel, de még a konkollyá változás lehetősége is felmerül, ahol a Biblia hatására gondolhatunk. Szabó József (1793: 90–103) váci katolikus pap a kérdéssel kapcsolatban kísérleteket is végzett. Elismeri, hogy egyes vetésekben a rozs megszaporodhat, de annak okául azt hozza fel, hogy az adott földben korábban ezt termesztettek, esetleg a szomszédos földekről került át a rozs, de az is lehetséges, hogy előző évben a búzának kévekötelékét rozsból csavarták, és így jutott valamennyi mag a földbe. „Más Gazda ellenben azt mondta, hogy tiszta Búzát vetett el, és konkollyal kétszeres lett. Felelet: Erre még jobb szívvel reá térek, de nem úgy, hogy a Búza konkollyá változott volna; hanem hogy ezen gaz már taval ben volt a földben, és az utolsó szántás alkalmatosságával ősszel kikelt.” Hosszú fejtegetése végén megállapította: „A Búza soha nem változik Rozsá...” A 19. században még a szakirodalomban is fel-felbukkan ez a hiedelem, sőt a parasztság körében még a 20. században is találkozunk vele.
A gabonavetés különösen a késő tavaszi, kora nyári időszakban van kitéve az időjárás viszontagságának, mely egészében tönkreteheti vagy fejlesztheti. Ezekben a népi hitvilág és főleg a katolikus egyház segítsége jól megfér egymás mellett, sőt sokszor kiegészítik egymást.
A magyar nyelvterületen nagyon gyakori a szárazság, nemegyszer az aszály, mely különösen a gabona fejlődési korszakában tesz nagy károkat. Ezen a katolikus pap vezetésével a határba történő kivonulással, a kereszteknél való imádkozással próbálnak segíteni. A bukovinai székelyek ilyen imát mondanak:
„Áldd meg! Add a bőséget a földre! Édes Istenem!
Locsol’ meg, öntöz’ meg
A határunkat! A búzaföldeket!
Hogy mijjen, mint a beton!
Óh, jó Istenem!”
(Kakasd-Andrásfalva, Erdélyi Zs. 1976: 203)
Locsol’ meg, öntöz’ meg
A határunkat! A búzaföldeket!
Hogy mijjen, mint a beton!
Óh, jó Istenem!”
(Kakasd-Andrásfalva, Erdélyi Zs. 1976: 203)
381„A gyermekvilág versei között is megmaradt néhány esőt kérő versike:
Ess, eső, ess,
Hónap délig ess!
Búza bokrosodjon!
Zab szaporodjon!”
(Dömötör T. 1981: 201)
Hónap délig ess!
Búza bokrosodjon!
Zab szaporodjon!”
(Dömötör T. 1981: 201)
Az esővarázslások között olyanok is előfordultak, melyek áldott állapotban lévő asszonyokhoz kötődtek. A 20. század első éveiben, ha három várandós asszony megfürdött a Fekete-Körösben, akkor rövidesen megindult az eső (Györffy I. 1916: 83). A moldvai magyaroknál feljegyezték, ha nagy szárazság idején egy áldott állapotban lévő asszony csuprát beásták egy forrásba, akkor 9–10 nap múlva megeredt az eső (Dömötör T. 1981: 200). Háromszéken egy keresztet engedtek a patakba, és rövidesen jött az égi áldás (Balázs M. 1942: 113). A Temes-közben kakasokat fürösztöttek ugyan-ilyen célból. Vistán (Kolozs m.) az aratókoszorút valaki a fejére tette és azzal bejárta a falut, minden házba beköszönt és mindenütt vízzel megöntözték (Dömötör T. 1981: 200). Biharban azt tartották, hogy ha valaki szárazság idején sarlót visz a szobába, akkor az nagy esőzést okoz aratáskor (Ethn. VI. 201).
Az eső mint Isten áldása, a jégeső, zivatar mint büntetése gyakran szerepel a Bibliában. „Isten az esőnek Atyja” és „... fordítja azt áldásra vagy büntetésre” (Jób. 38: 25–28). Ézsaiás próféta szerint: „Az Istennek nagy ítéletei a jég-esőhöz és záporhoz hasonlítanak” (30: 30; 32: 19). Mindezt 1593-ban Kolozsvárt így fogalmazták meg: „Myert hogy az Vristen eo felsege Bywneykert határúnkat Sanyaru Izonyw es halhatatlan Jeg Esewel ely Veue...” (SzT. 5: 956). Éppen ezért az elhárítások egy része Istenhez kapcsolódik, ha nem is mindig a vallások által előírt formában.
A jégeső elhárítására a megszokott imádságokon kívül olyanokat is használtak, melyek a záporeső távoltartására szolgáltak. Ilyet ismerünk többek között Lészped-ről (Moldva):
„Elindula a záporeső a szegen ember eledele e’ rontására
Kérdezi a Bódugságos szép Szűz Mária
Hová mensz te záporesső?
Elindultam a szegén ember eledele elrontására,
Kérlek térj meg (lassítva mondja)
Menj a kősziklára,
Hol kenyervel nem élnek,
És az ótáriszentcséget nem használják”
(Erdélyi Zs. 1976: 124).
Kérdezi a Bódugságos szép Szűz Mária
Hová mensz te záporesső?
Elindultam a szegén ember eledele elrontására,
Kérlek térj meg (lassítva mondja)
Menj a kősziklára,
Hol kenyervel nem élnek,
És az ótáriszentcséget nem használják”
(Erdélyi Zs. 1976: 124).
A vasnak és a belőle készült eszközöknek nagy szerepe volt egykor a zivatar és a jégeső elhárításában. Diószegi K. István református predikátor egyik könyvében ez olvasható, 1679: „Nem használ annak [a zivatarnak] a fejszekivágás, mint a magyarok szokták” (Ethn. XLIV. 101), vagyis a jégesőbe kihajították a fejszét. Ezt a magyar nyelvterület számos részén feljegyezték (például Szatmár, Nyitra, Szilágy, Csanád 382stb. megyében). Erre vonatkozó kutatásait Solymossy Sándor (1933: 103) így foglalta össze: „... bármilyen vasanyagú eszköz alkalmas a fenyegető veszedelmek, bajok elhárítására. Veszedelem és ártalom mindig démonok elképzelésével áll kapcsolatban; a vihart ők hozzák az emberek nyakára, mint más egyéb bajt is ... Ellenük, ha nem egyetlen, de legalkalmasabb ellenszerül a vasból való tárgyak mutatkoznak.” Tehát nem a tárgy alakja a fontos, hanem az, hogy vasból készüljön.
A zivatar elhárítására, a jégeső megszüntetésére mégis a harangok megcsendítése a legáltalánosabb és napjainkig élő eljárás. Már a középkorban így határozták meg a harangok feladatát: vivos voco, mortuos plango, fulgura flango (az élőket hívogatom, a holtakat elsiratom, a felhőket eloszlatom), és ezt gyakran lehet olvasni oldalukon is. Szegeden „A pusztító égiháború, jégeső eloszlatására, messzire elűzésére valamikor benn a városban is meghúzták a harangokat. Amint mondogatták: vihar ellen harangoztak. A harangozó 1723-ban szövegezett hatósági esküjében ünnepélyesen kötelezte magát, hogy a ’háborgó felhők alkalmatosságával’ mindig harangoz” (Bálint S. 1980: 329). A reformátusok általában tiltották a harangozást „vihar ellen”, de a nagy bajban ott is megcsendültek a harangok. Jankó János (1892: 190) a református Kalotaszegről írta: „Különösen a jég csinál nagy károkat s ezért ez ellen is igyekszik babonákkal védekezni. Erősen hiszi, hogy a jég ellen a harangozás és a könyörgés használ s ha nehéz idők járnak s a babonák ellen küzdő fiatal pap nem könyörög eléggé, ha a jég veri a határt, a papot támadják meg, miért nem könyörgött.” A szokás általános elterjedését mutatja az is, hogy a Borsod megyei palócoknál azt tartják, hogy a barboncás (garabonciás) sárkányon lovagolva gerjeszti a vihart, és ellene még a református falvakban is megkondítják a harangot (Istvánffy Gy. 1911: 298; lásd részletesebben Balassa I. 1997b passim).
A gabonaneműek között mindig a búza volt az első, mely a legszebb kenyeret adta, melyet a legmagasabb árért lehetett értékesíteni; ezt tartotta a legtöbbre a keresztény hit és egyház is. Bizonyítja ezt a búzaszentelés, melyet Szent Márk napján (április 25.), ritkábban Szent György napján (április 24.) tartott a katolikus egyház a római Ambarvalia ünnep továbbéléseként. E napon a rómaiak körmenetet tartottak, állatokat áldoztak, hogy a vetést, különösen a búzát a rozsdától megvédjék. A pogány vonatkozásokat elhagyva az ilyen körmenetet a keresztények is Nagy Konstantintól kezdve megtartották. A protestánsok a 16. században nem vették át, amit többek között Bornemisza Péter erős tiltása is bizonyít. 1575: „A papasoc isten pranczo-lattya ellen valo dolgokat szerzettec: kokonya [húsvéti szentelt étel BI], gyertya, víz, búzaszentelést, holtak imádását” (NySz. 3. 174).
Hazánkban a középkortól megmaradt a katolikus vidékeken a búzaszentelés. A körmenet a templomtól indult el a pap vezetésével templomi zászlókkal, keresztekkel; ez idő alatt nem fogtak semmiféle mezei munkához. Lehetőleg a legszebb búzatáblákból választottak a megszentelésre, ami a tulajdonosnak nagy tisztességet jelentett. Az egyházi rendtartáshoz különböző hiedelmek is kapcsolódtak. „A Szeged-alsóvárosi asszonyok közül sokan a maguk földjéről is szoktak vinni zöldbúzát a szentelésre, amelyet aztán jószágaikkal etettek meg. A helybeli kenyérsütögetők, vagyis házikenyeret sütő és piacon áruló felsővárosi asszonyok körében még a múlt század végén is járta, hogy a kovászba Szent György-nap előtti harmatot és búzaszenteléskor szentelt búzaszálakat tettek, hogy a kenyér minél szebbre keljen meg. 383Régivágású gazdasszonyok ilyen búzaszálat már a készülő komlóba is aprítottak” (Bálint S. 1977b: 1. 315–318).
A búzaszentelés hagyománya különösen a Palócföldön volt egykor általános és azt Madarassy László (1930: 158–159) örökítette meg Maconkáról (Heves m.). „Félóráig tart a mise, azután a nép kor és nem szerint csoportokba verődik és a templomot megkerülve körmenetté alakul. Legelöl halad az egyházfi a búcsús feszülettel, majd tőle jobbra és balra egy-egy levente templomi zászlót emel a magasba. Utánuk jönnek párosával az iskolások, majd a legények és házasemberek. Azután az eladósorban lévő lányok – kettejük kezében templomi lobogó –, kezükben frissen fonott zöld búzakoszorúval. Majd a menyecskék tarka és végül az asszonyok fekete csoportja. A menyecskék előtt halad a plébános fehér karingben, lila palásttal, a kántortanító, négy ministránsfiú a misekönyvvel, a kézi feszülettel, a tömjénfüstölővel és a szenteltvíz-hintővel, meg a bíró a dicsőségesen feltámadott húsvéti Úr Jézus szobrával. A menet a mindszentek litániáját mondja és gyors ütemben halad föl a temetőhegyre, ahol megáll felsorakozik Orosz Andris Kele búzavetésén.” A lányok megállás után koszorút fonnak az Úr Jézus szobrára és a templomi zászlókra. A férfiak a megszentelt búzából a kalapjuk mellé tűznek egy-egy szálát, mások többet is letépnek és a kislibák eledelébe vágják. Az aggódó anyák a sublót fiókjába teszik el, mert igen jónak tartják a gyerekek betegsége ellen.
A szentelt búzát olyan erővel ruházták fel, hogy az a föld négy sarkába ásva oltalmazott a jégverés ellen (Tápé, Csongrád m.). A hajdúszoboszlói katolikusok a búzát a még lábon álló vetésre szórták, ezzel a vetés minőségét és mennyiségét kívánták előmozdítani. Magyarbélen (Pozsony m.) azért tettek el néhány szál szentelt búzát, hogy ezzel adják fel az utolsó kenetet. Az andrásfalvi székelyek égiháború idején szentelt búzát dobtak a tűzbe, és a vihar mindjárt csendesedett. Udvarhelyszéken az új párt ajándékozták szenteltbúzával, hogy az áldást hozzon életükre; máshol a lakodalmi kalácsba tettek belőle, hogy szerencsésen kezdjék meg életüket (Bálint S. 1977b: 1. 317–318).
Májusban, de különösen júniusban a mise, az istentisztelet után a gazdák csoportosan kimentek a határba, hogy a termést megszemléljék. Azt tartották, hogy minden búzaszemen kirajzolódik az Úr Jézus arcvonása. A búzához, a búzavetéshez számos Jézus-legenda kapcsolódik, ezek jelentős része a Palócföldről származik:
„A szegény embernek mondta Mária: Rejtsél el! A szegény ember akkor vetette a búzát, hát puszta volt a föld. Harmadnapra kivirágzott, Mária és a kis Jézus elbújhattak benne. Heródes odaért katonáival, kérdezi a szegény embert: Láttad erre a szentcsaládot? A szegény ember így szólt: Akkor láttam, amikor búzát vetettem. Heródes azt gondolta, hogy ez az ember bolond. Visszafordult a katonáival, a szegény ember meg hazament. Azt mondja a feleségének: Asszony megyünk aratni! Az is azt hitte, hogy hibázik (bolond) az ember, de kiment vele másnap. Másnap learatták a harmadnapra kikelt búzát. Aztán még egyszer vetettek, arattak abban az évben” (Mátraderecske, Heves m. – Balassa I. 1989: 32).
