A SZÁLASGABONA ÖSSZERAKÁSA A TARLÓN
A SZÁLASGABONA ÖSSZERAKÁSA A TARLÓN
A levágott gabonát hosszabb-rövidebb ideig, de legalábbis az aratómunka teljes befejezéséig a tarlón hagyták. Különböző módokon igyekeztek az időjárás viszontagságaitól, főleg a gyakori nyári zivataroktól, viharoktól védeni.
A rendre vágott gabonát, különösen a régebbi időben, vontatókba, csomókba rakták. Ezek kisméretű, rudas nagyságú boglyácskák, melyeket lánccal vontattak a szérű helyére. Ezt a módszert elsősorban a Tiszántúlon, a Duna–Tisza közén használták legtovább. A 19. század első felében paraszti kezdeményezésre alacsony, kerekes szállítóeszközt készítettek, melyek megfelelőit a nyugati gazdaságokban is meg lehet találni. Ezek a vontató-, bolondkocsik egyszerre nagyobb mennyiséget tudtak, kevesebb szemveszteséggel a szérűre szállítani (Balassa I. 1949b).
A kévék karóra (oszró, ösztörü stb.) való rakása még a magas hegyekben is (például Székelyföld) ritka. A magyar nyelvterület nyugati szegélyén a kúpszerű összerakás is előfordul (bak), mely 7–8 kévéből áll, tetejére védelmül egy kévét húznak és terítenek szét. Ez a forma az Alpok felé mutat (Takács L. 1991: 29).
394A magyar nyelvterületen a kévébe kötött gabonát általában négyágú kereszt alakba rakták össze; mégpedig úgy, hogy a kévék kalászos feje befele néz és egymáson fekszik, a kévék tusája kifelé helyezkedik el. Ez a rakási mód független attól, hogy a keresztben mennyi a kévék száma. A kereszt aljára rendszerint egy visszahajtott fejű kévét (bujtó-, tolvajkéve), esetleg a tarlón összekapart kuszából álló csomót tesznek, és erre fektetik a többi kéve fejét. Ezeket az alsó kéve, kusza megvédi a rothadástól és bizonyos fokig a kártevő rágcsálóktól.
A kereszt tetejére minden esetben egy kévét erősítenek (pap, kalap, sapka, púp). Ehhez a kalászos részt szépen szétteregetik és lekötik a kereszt lábához. A felső kéve széthúzott feje védi a többieket; ez a kéve tusájával mindig arra fordul, amerről általában a zivatarok szoktak jönni. A magyar keresztek többségükben négyágúak, három- és ötágú változatok (Somogy m., Székelyföld) csak ritka kivételként fordulnak elő.
Az összerakott kévének bizonyos egységei jöttek létre, melyek egyike-másika igen nagy múltra tekint vissza, bár a számokat a változó gazdasági körülmények alakíthatták. Ezek közül a legrövidebb életűek azok, melyeket ideiglenesen, csak addig csoportosítanak, amíg este keresztbe nem rakják őket. Ilyen a kettős sorban való előkészítés, amikor a tusa befele néz és ezt sok helyen halhénak nevezik, mert mint a halpikkely feküsznek egymás mellett és egymáson (Békés m., Zemplén m.). Ezek a kisebb egynapos egységek arra szolgálnak, hogy a kévék jobban kiszáradjanak, de egymáson fekve a vihar ellen mégis bizonyos védelmet nyújtsanak. Sok esetben ezeknek állandó számuk alakult ki, ami lehetővé tette a keresztbe történő rakáskor a könnyebb számolást. Három 7-esből raktak egy 21 kévés keresztet, vagy két 9-esből jött létre a 18-as.
A magyar nyelvterületen, de mondhatjuk: az egész Kárpát-medencében a kereszt alakú összerakás általános. Így van ez a szomszédos szláv népeknél is: a lengyeleknél, a cseheknél és a szlovákoknál. Ismerik végig az egész nagy orosz síkságon, észak-déli irányban a Balkántól a Balti-tengerig. A tarlón összerakott kévébe kötött szálasgabona elnevezései a magyarban általában szláv eredetűek: kereszt, kepe, kalangya. Adataink arról tanúskodnak, hogy a keleti vagy nyugati szlávoktól vettük át az elnevezéseket, s a velük járó a régiségben kimutatható 60-as számrendszert is. Használatos a csomó terminus is az ország középső részén, ennek alapszava finnugor eredetű és sok más jelentéséből specializálódott mint tájszó. A mai magyar nyelvben a kalangya a keleti magyar nyelvterületen használt, míg a kereszt a középső részeken ismert, a kepe pedig Dunántúlon és Erdélyben a leggyakoribb. Ez utóbbit nagyobb területen ismerték a múltban, és ennek maradványaként kepéseknek mondják az aratókat az északkeleti nyelvjárásterületen is.
A keresztben elhelyezett kévék száma országrészenként, tájanként változott, de ezek a területek nem mindig váltak el egymástól. A Magyar néprajzi atlasz (45. térkép) adatai szerint a 19–20. századforduló idején a 10 kévések a Dunántúl déli részében, a 20–21 kévések e terület nyugati felében fordultak elő a leggyakrabban. A 13–15 kévéseket a Dunántúl középső részén kívül a palóc területeken és a Duna–Tisza közének felső felében alkalmazták, továbbá a Bánátban találkozunk velük. A 18-asok a nyelvterület középső részén csaknem kizárólagosak, és az utóbbi kétszáz évben a környező, de még a távolabbi vidékeken (Erdélyben, a Dunántúl nyugati 395felében stb.) elterjedtek. Erdélyt egészen a legutóbbi időkig a 25–30 kévéből álló kalangyák jellemezték.
A történeti időszakban az egységek egymásból következtek: 15–30–60 kéve, a nevük: kereszt-kalangya-kepe. Ezt ma már csak kikövetkeztetni tudjuk, és minden bizonnyal egy általánosabb számolási rendszer részeként élhettek, melynek hagyományát több európai népnél (orosz, német, finn stb.) meg lehet találni (Balassa I. 1956: 435–440).
Az aratás, illetve a keresztrakás után a szegényeknek, főleg gyerekeknek megengedték, hogy a tarlón elmaradt kalászokat összeszedjék. A Biblia is azt írja, hogy az aratáskor elhullott és elmaradott gabonafejeket hagyják a szegényeknek (3Mózes 19: 9; 23: 22; 5Mózes 24: 19). Ez nálunk még a 20. században is széles körben elterjedt, bár akadtak olyanok is, akik ellenezték. „A Kalász-szedést a Gyermeketskéknek meg-lehetne engedni talán. De a Gyermek-is, szint úgy hamis, mint a nagy Ember. A Keresztnek vagy Tsomónak neki áll, abból tölti meg tarisznyáját...” (Nagyváthy J. 1791: 241–242). Sok helyen éppen azért tiltották, mert a tarlózók, szedegetők a keresztek kévéiből is húztak ki szálakat. Ezeket marokba kötötték, úgy vitték haza. Kicséplésük a küszöbön, a tornácon sulyokkal vagy bottal történt. A sarlós aratásban kevés szár maradt el, lényegesen több a kasza után.
A sarló magas tarlót hagyott, de kaszával igyekeztek 5–10 cm-re levágni a gabonát. Az ilyen tarlón az elmaradt szálakat össze lehetett gereblyézni. Az így összegyűjtött kalászokból kötött kéve volt a kaparék, gereblyélés, kotrás, kusza, murva, zila stb., amit rendszerint a keresztek alá helyeztek el. A 19. század közepétől egy nagyméretű gereblyeforma fejlődött ki, valószínűleg a szénagereblyéből, melynek 150–200 cm hosszú fejébe 25–30 fogat erősítettek. Ennek neve búzagereblye, tarlógereblye, bőgő, brugó stb. Rendszerint késő délután, a keresztek összerakása előtt vagy után mentek végig a tarlón és kaparták össze az elmaradt búzaszálakat. A tarlógereblye használata az Alföldről indult el, de a hegyvidékeken, így például Erdélyben nem honosodott meg. Nagybirtokon a 19–20. századforduló táján a ló vontatta gereblye is elterjedt, azt a nagyobb parasztgazdaságok is átvették.
A nyomáskényszerben a tarlót nem szántották le azonnal, hanem a jószág számára felszabadították, és a falu közös csordája, csürhéje járta. Ez, akárcsak az ugar, a legelőterület fontos kiegészítőjének számított. Mindkét esetben meghatározott időre közös legelőterületté váltak az egyéni parcellák. Ez az eljárás a méheknek is kedvezett, mert a tarlón tenyésző tisztesfű (Stachys) bőséges mézet szolgáltatott olyan időben, amikor már más virág erősen megfogyatkozott. A jószág által földbe taposott szalmát összegyűjtötték és többnyire elégették. Egy angol utazó a 18. század végén számos ilyen tüzet látott: „... midőn az országon február vége felé átutaztam, az egész környéket lángba állni láttam, amit a fűnek és szalmának elégetése okozott” (Szamota I. 1892: 304). A tarló kora tavaszi felégetése helyenként egészen a legutóbbi időkig előfordult. A nem legeltetett tarlón annyira megnövekedhetett a fű, hogy azt kaszálni lehetett. A 18. század első negyedében Vas megye több községében a határperek kaszált tarróról beszélnek, mutatván annak jelentőségét (Takács L. 1991: 33).
