FÖLDMŰVELÉSI RENDSZEREK
FÖLDMŰVELÉSI RENDSZEREK
A földhasználati rendszerekkel kapcsolatban a magyar nyelvben két általánosan elterjedt elnevezés ismeretes: a parlag és az ugar. A parlag „több éven keresztül műveletlenül hagyott föld” szláv eredetű és két részből áll, per ’át’ + log ’feküdni, pihenni’ szavak összetétele, vagyis ’pihentetett föld’. Az ugar, „egy vagy két éven keresztül bevetetlenül hagyott föld” ugyancsak szláv eredetű és az égetéses irtásos föld-művelés emlékét őrzi: u + gor ’felégetéssel nyert szántóföld, hamuval megtermékenyített föld’. A két szó a különböző szláv nyelvekben váltakozó jelentéssel található meg és ez a magyar nyelvterületen is kimutatható. A jelentésbeli elkülönülés a 19. században jórészt a gazdasági irodalom, tankönyvek hatására a köznyelvben állandósult, de a nyelvjárások az ingadozást tovább is megőrizték. A parlag, mely általában hosszabb időn keresztül bevetetlenül pihent, földrajzi neveinkben gyakran előfordul, míg az ugarral nem vagy alig találkozunk, hiszen annak helye évenként változott, így nem válhatott földrajzi névvé.
Az Árpád-korban a parlagolásnak azt a módját gyakorolták, hogy a kimerült szántóföldet felhagyták és a legelőből mást törtek fel, esetleg az erdőből újat irtottak ki. Mivel ebben az időben bőven állott föld rendelkezésre, nem tértek vissza a korábbi földhöz, hanem új területet vontak be a termelésbe. Ezt hívják vadparlagolás-nak, és csak ott gyakorolhatták, ahol a lakosság száma kicsi, a föld pedig sok. Így ez a módszer a török uralom megszűnése után egy ideig újra feléledt, amikor a földeket szabadon lehetett elfoglalni.
A parlagolásnak szabályozott formáját jelentette, amikor a kimerült földeket felhagyták, nem vetettek, de azért 6–10 éven keresztül gondozták. Így megakadályozták a beerdősülését, a bokrokat kivágták, sok vidéken legeltették és kaszálták, így amikor termőerejét újból visszanyerte, feltörték és szántóföldi termelésbe állították. Ehhez a módszerhez is nagy mennyiségű felesleges föld kellett, a viszonylag csekély számú lakosság mellett. Később parlagolással a településtől távolabb eső területeket élték, míg a közelebbit két- vagy háromnyomásos rendszerben művelték.
A parlagolás szabályozott változatainak tekinthetjük a földközösség egyes formáit is. Ebben az esetben a határ egy-egy részét parlagon hagyták, majd bizonyos meghatározott kulcs segítségével újraosztották. Ezt a periodikus újraosztást nyilazásnak nevezték. A földközösség a 18. század után elsősorban az erdőbirtoklásban, a legelő- és rétosztásban és speciális kultúrákban (például kender, dinnye stb.) sok helyen egészen a kollektivizálásig tovább élt. Az újraosztás a nyomásos földhasználattal is kombinálódott, mint arról egy 1845-ből a Bihar megyei Sárrétről származó feljegyzés is tanúskodik: „... a közbirtokosság között a szántóföldek és a kaszálók minden évben forduló és darabszám újra felosztatnak, olyan formán, hogy senki egy évnél tovább ugyanazon földet nem használhatja...” (MG 1845. 1520).
316A nyomásnak a parlagolással való kapcsolatára a Hajdúságból ismerünk példákat. A szántóföldet négy részre osztották. Őszi–tavaszi–ugar, míg a negyedik részt 6–8–10 évig pihentették, majd feltörték és más részt hagytak meg parlagnak. Ezt a rendszert hajdúfordulónak is mondták.
A 13–14. században a magyar mezőgazdaságon belül jelentős változás indult meg. A túróekék mellett megjelennek az aszimmetrikus ekevasú, csoroszlyás fordító ágyekék, melyek a földet sokkal jobban meg tudták művelni. Elkezdődött az ennek vontatásához szükséges nagyobb erejű szarvasmarha kialakulása is. Ugyancsak erre az időre esik a jobbágyság megerősödése. Mindez tükröződik a földhasználati rendszerekben is, melyet az első foglalás, a parlagolás már csak azért sem elégített ki, mert egyre nagyobb számú lakosságot kellett eltartania. Ezért a 14. században az ország legkülönbözőbb területén feltűnik a nyomásos gazdálkodás, vagyis a termelés és a pihentetés rendszeres és meghatározott váltása.
E rendszernek két alapvető formája ismeretes. Kétnyomásos változatában a szántóföldeket két csoportra osztják, az egyikben folyik a termelés, míg a másikat rendszeresen legeltetik, így az állattartásnak különösen kedvez. A háromnyomásos rendszerben az osztás háromfelé történik. Az egyikbe az őszit vetik, a másikba a tavaszi gabona kerül, míg a harmadikat nem vetik be, de legeltetik. Ez már kevesebb pihentetéssel megelégszik, ez pedig megköveteli a trágyával történő javítást.
Mindkét rendszer kötött gazdálkodást jelent, melyben azonos területeken a különböző mezőgazdasági munkákat azonos időben kellett megkezdeni és befejezni, ugyanazt a növényt kellett a meghatározott területekre vetni. Mindezt a közösség, illetve a földesúr határozta meg, de a rendet megszegni semmiképpen sem lehetett.
A két- és háromnyomásos rendszer Európát két nagy részre osztja. A kétfordulóst általában a földrész déli, míg a hármast döntően az északi felében alkalmazzák. Megjegyzendő, hogy a 14. században a háromfordulós rendszert egyre többen említik hazánkban, a kétfordulósnak nyomát okleveleinkben ebben a korban még nem sikerült kimutatni.
A két nyomásra osztott határ megművelt felében a tavaszi és őszi gabonát egymástól elválasztva vetették, mert más és más munkát igényelt mindegyik a vetéskor, de bizonyos mértékig a betakarításkor is. A két- és háromnyomásos rendszer a legtöbb helyen összekeveredve jelentkezett. A kétnyomásos Erdélyben mindig túlsúlyban volt, Zemplén megyében 1620–1630 körül az északabbra fekvő, de még gabonatermő területeken három, míg a délebbi (Hegyalja, Bodrogköz) vidékeken a két nyomást találjuk meg.
A három nyomás egyikébe mindig őszit vetettek, mivel azonban a tavaszi gabonák kisebb hellyel is megelégedtek, egyes esetekben a tavaszi határt is legalább részben, de néha egészben is őszivel vetették. Egy 1614-ből származó feljegyzés ezt írja: „Vadnak zanto főldek három niomasra mindenik niomasra szoktak uetni őszi uetést” (OklSz). A 18. századtól, különösen annak második felében egyre több olyan növény jelentkezett (kukorica, lucerna, lóhere, majd a burgonya stb.), melyet nem lehetett a nyomásban elhelyezni, hanem az ugarban szorítottak számára helyet. Ezt a folyamatot az is elősegítette, hogy 1771-től az ugarban termett növények tizedmentességét rendelet biztosította. Néhány évtized alatt azonban az ugar használata olyan mértéket 317öltött, hogy ezt a kedvezményt 1806-ban megszüntették. Ekkorra azonban már az ugarba történő vetés meglehetős széles körben elterjedt.
A 18. század második felében, Wellmann Imre kutatásai szerint, a magyarországi falvakban 16% a parlagoló rendszert követte, 45% a két- és 27% a háromnyomásos gazdálkodással élte határát, „egy nyomást” (örökhatár) a falvak 10%-ában lehetett találni, a fennmaradó töredéknek pedig egyáltalában nem volt szántóföldje. Bár ebben az időben sem lehetett egy-egy területhez valamelyik használati módszert kötni, de általában a Dunántúlon az egy- és kétnyomásos rendszer volt a legelterjedtebb. A Kisalföldön a döntően kétnyomásos mellett a háromnyomás is előfordult, míg a Felvidék nyugati fele három nyomásban művelte földjeit. Az Alföldön a parlagolás és a két nyomás volt a leggyakoribb. Erdélyben és az északkeleti Felvidéken a két nyomás mellett a parlagolás is gyakori jelenségnek számított. Erdélyben igyekeztek a háromnyomásos gazdálkodást bevezetni, de ez nem járt különösebb eredménnyel (Tagányi K. 1894: 21–26). A gazdasági irodalom a háromnyomásos rendszer előnyeit hangsúlyozta, de még Nagyváthy János is így ír a kérdésről: „Bizony a tapasztalat mutatja, hogy a Mezei-Ember földjének csak harmad része jól meg-mivelésére sem érkezik a közönséges terhek viselése miatt. Hátha még mindent be kellene vetni az időből is kifogyna...” (1791: 1. 346). Mindenesetre Mária Terézia úrbérrendezését a földesurak egy jelentős része a háromnyomásos rendszer bevezetésére igyekezett felhasználni (Wellmann I. 1961: 344–370).
A múlt század közepén Galgóczy Károly szerint (1855: 263 kk) a háromnyomásos feketeugaros vagyis vetetlen ugar van túlsúlyban, míg a kétnyomásos már kisebbségbe került. Az ugart nagyon sokan bevetik vagy legalábbis bevetnék, de a „... legtöbb helyen gátolja az ugar legeltetési közhasználata: kivált ott, hol gyakran az ugaron kívül egyéb közlegelő nincs, s a következő nyomás felszabadulásáig egyedül ezen jár mindenféle barom.”
1836-tól törvény adta lehetőség kínálkozott a tagosításra, vagyis egy határon belül a sokszor 30–40 darabban elaprózott birtok egy–három helyen történő összevonására. Ez különösen a 19. század második felében egyre több helyen megtörtént, de a 20. században is folytatódott. Nem egy helyen két-három alkalommal is tagosítottak, ott, ahol azt a birtok elaprózódása viszonylag gyorsan újra szükségessé tette. A tagosítás a háromnyomásos rendszer terjedését is előmozdította, mert a szétdarabolt földek helyett a határnak csak két részére kellett közlekedni. Az Alföldön ösztönözte a tanyásítást ott, ahol a birtokot egyben adták ki, mert a földet egy helyről lehetett megművelni. Ezért a tagosítás után ott is megindult a tanyásodás, ahol korábban erre a birtok szétaprózódása miatt nem volt lehetőség.
A felsorolt legfontosabb földhasználati rendszereken kívül már a középkortól ismerünk egymezős földművelési rendszert, vagyis olyan területeket, amikor a földeket állandóan használták. Ilyen a 14. század elejétől előfordult és a tanorok földrajzi nevekben napjainkig megőrződött. Ez a falu alatt meghúzódó állandóan használt szántóföld, melyet a magyar nyelvterület egy részén megtalálunk, de különösen gyakori az északkeleti és délnyugati végeken; más jelentéssel (’a falu alatti bekerített kaszáló, legelő’) a Székelyföldön is gyakori. A szláv eredetű szó alapjelentése ’tüskés ág, illetve az abból készült kerítés’. Ez egyben azt is jelezte, hogy eredetileg kerítéssel vették körül, és nem tartozott a határ nyomásos részéhez. Az Abaúj megyei Nyíriben 318a tanorok egészen az 1960-as évekig ahhoz a portához kapcsolódott, amelynek a lábjában húzódott meg, és ettől legfeljebb csak egy út választotta el. Ezzel pótolták a telek rendezésekor a falu egyes részein osztott telkeket. Később hosszas pereskedés után tanorokot azok is kaptak, akik a falu belsejében laktak. Ezeken a földeken gabonát termeltek, de az nem vett részt a háromfordulós ugar nélküli gazdálkodásban, mely itt az 1960-as évek elején a szövetkezetek megszervezésével ért véget (Balassa I. 1964a: 4; Balassa I. 1970a; Belényesy M. 1960; Wellmann I. 1967).
A nyomásos rendszerbe nem tartoztak bele az irtások, melyeket helyenként láznak neveztek, bár ez az ugyancsak szláv eredetű szó elsősorban az erdő helyén létesített legelő és kaszáló elnevezése. Hasonlóképpen különálltak a 18–19. században azok a kertek, melyekben kukoricát, krumplit, dinnyét termeltek, sok helyen a falu alatti kenderföldeket is időről időre újraosztották.
A tagosítás után a múlt század második felében a nagybirtok mintájára a nagyobb paraszti birtokokon a váltógazdálkodás is feltünedezett. Ennek alapelve, hogy az egymás után következő növények előkészítői legyenek a másiknak. Ezt csak úgy lehetett megvalósítani, ha a gabonaneműek vetésterülete nem érte el az 50%-ot. Néhol találkozhattunk forgó nélküli gazdálkodással is, melyben a piaci kereslet szabta meg a vetésterület felhasználását. Ezt azonban csak megfelelő talajjavítási lehetőséggel (főleg szerves és műtrágya, technikai felszerelés stb.) és munkaerővel rendelkező birtokon lehetett megvalósítani.
