ÖSSZEFOGLALÁS
ÖSSZEFOGLALÁS
A magyar földművelés, azon belül is a gabonatermesztés néprajzi kutatása az utóbbi évtizedekben jelentősen fellendült, és bár nem minden irányban egyenletesen fejlődött, de már eljutottunk odáig, hogy néhány korábban felvetett kérdésre megpróbáljunk feleletet adni.
Ma már a régészet, a történelem, a néprajz, a nyelvtudomány kutatói közül egyre többen ismerik el, hogy a honfoglaló magyarok egy része jelentős földművelési ismeretekkel is rendelkezett. Ezek ótörök, illetve keleti szláv kapcsolatok egykori meglétéből következnek.
A Kárpát-medencében a nyugati és déli szlávokkal együtt élve kétségtelenül hatottunk egymásra, kölcsönösen sok mindent elsajátítottunk a földművelés területén is. Kapcsolatunk Európával egyben azt is jelentette, hogy a gabonatermelés technikájában nem maradtunk el tőlük. Így a fordító- vagy ágyeke a 12–13. században ugyanakkor jelent meg nálunk, mint Nyugat-Európában, s amikor a flamand területen az aratásban a kaszát ki lehet mutatni, akkor azt már nálunk is kezdték alkalmazni. A 16–17. századtól és később is a magyar gabonatermelés technikája egyre jobban elmaradt a nyugati fejlődéstől, sok esetben egy évszázaddal, de még nagyobb idővel jártunk utánuk. A nagyobbrészt vasból készült Brabanti-ekét nyugaton egészen a 17. századig lehet követni. A 18. század első évtizedeiben Angliában már ekemanufaktúrák működtek. Nálunk még egy évszázad múlva is csodálkozva vettek körül egy-egy angol vagy német vasekét. Az első ekemanufaktúra az 1840-es években kezdett szerveződni. A jobbágyfelszabadításkor pedig az ún. félvasekék száma nem lehetett több 2–3%-nál, melyek legtöbbje földesúri birtokon szántott.
Az elmaradás a 18. századtól kétirányú. Egyrészt elmaradtunk Nyugat-Európától, másrészt a hazai nagybirtok gyorsabban fejlődött, mint a parasztbirtok. Eddig ugyanis a gabonatermelés a földesúri birtokon ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel történt, mint a jobbágyföldeken, hiszen az úrdolgára kötelezett jobbágyoknak saját szerszámaikat kellett használniuk. A 18. században, különösen annak második felében számos földesúr, gazdatiszt elkezdte a nyugati földművelést tanulmányozni, megindult a magyar mezőgazdasági irodalom. Új eszközök, módszerek, fajták honosodtak meg, ez azonban a jobbágybirtokot alig érintette, mert az akarva-akaratlanul kénytelen volt a régit megőrizni, hiszen az új szerszámokat nem tudta, de nem is akarta megvásárolni, mert azzal földesurának is kellett dolgozni.
A fentiekből már közvetve az is kiderül, hogy a magyar földművelés eszközeit, munkamódjait egészében nem lehet etnikai jellegzetességnek tekinteni. Vajon hogy lehetne annak tartani a fordító(ágy)ekét, mely Nyugat-Szibériától Európa középső 434részén át egész Angliáig tart, belefoglalva a Kárpát-medencét is. A szarvtalpas eke egykor a Volgától egészen Magyarországig a legkedveltebb formának számított. Ugyanez mondható el a sarlóról vagy a kaszáról, a rendre vágásról és a rávágásról, a gabona vermeléséről, a nyomtatásról és a cséplésről, hogy csak néhányat említsek a fentebb részletesen tárgyalt eszközök és munkamódok közül. Ez technika, ami különleges utakon terjedhet vagy hasonló körülmények között egyik vagy másik eleme újra feltalálható. Mindezt nagymértékben befolyásolják a talaj- és az éghajlati adottságok. Mindezek ellenére, ahogy egy-egy magyar táj a földművelési munka eszközeit és módjait összeilleszti, az mindenképpen jellemző rá.
Ezzel magyarázható, hogy a Kárpát-medencében kétféle gabonatermelési móddal találkozhatunk: egyik az alföldi, a másik a domb- és hegyvidéki. Az előbbit jellemzi, hogy minden munkát a szabadban végez és lehetőleg minél többet áthárít a vonójószágra. Ez egyben extenzív gazdálkodásnak is mondható. Itt terjedt el leghamarabb a kasza, általános a nyomtatás, a szabadban történő szórás, a gabona vermelése. A hegy- és dombvidéki földművelést a csűr vagy az annak megfelelő építmény határozta meg. A többnyire sarlóval levágott gabonát minél hamarabb a csűrbe vagy annak közelébe szállították. Itt csépelték ki, a felszórást is itt végezték el, majd a gabonát faedényekben, gabonásokban vagy a ház padlásán raktározták. A természeti körülmények úgy határozták meg ezt a művelési egységet, hogy az semmivel sem belterjesebb az előzőnél, csak a kisebb földterületek régebbi eljárásokat őriztek.
Az alföldi módszer munkája általában haladósabb, ezért különösen a 19. század első felétől, az érintkező területeken erőteljes hatást gyakorolt a hegy- és dombvidékire. A kasza általános használata innen terjedt, a nyomtatás különösen észak felé erőteljesen behatolt a folyóvölgyekbe. A vermeket átvették a nagyobb gazdaságok. Ez a hatás azonban rövid ideig tartott, hiszen a század második felében az alföldi földművelési mód újra változott, amikor a félvasekét széles körben alkalmazta. Jellemző, hogy amíg 1872-ben Fejér, Szolnok és Pest megyében 3–7%-ot tett ki a régi faekék száma, addig Erdélyben 90–100% között mozgott. Az Alföldön a gőzcséplőgépek a 19. század utolsó negyedében a nyomtatást már csaknem teljesen kiszorították, amikor az észak felé még terjedt.
A fentiekből világosan látszik, hogy a földművelés kutatása milyen fontos része a néprajznak, hiszen a Kárpát-medencében történt megtelepülésünk óta egyre inkább ez képezi a lakosság megélhetésének döntő alapját. Ennek gondos és alapos megértése nélkül nem ismerhetjük meg a magyar parasztság életének legfontosabb mozgatórugóját, meghatározó alapját.
