A GYÜMÖLCS FELHASZNÁLÁSA ÉS JELENTŐSÉGE A NÉPÉLETBEN
A GYÜMÖLCS FELHASZNÁLÁSA ÉS JELENTŐSÉGE A NÉPÉLETBEN
Napjainkban az üzletekben és a piacon igen mutatós és ízletes, divatos gyümölcsfajtákat találhatunk. A gyümölcs csemege, étkezés utáni ráadás, nem mindennapi táplálék. Az időben visszafelé haladva azt tapasztaljuk, hogy egyre szerényebb külsejű 521és talán kevésbé ízletes fajtákra akadunk, de azok táplálkozásbeli súlya, mennyisége egyre nő. A 18. század végén ez a lassú változás ugrásszerűvé válik, akkor az elkülönözéssel lett a gyümölcs táplálékból csemege, csökkent le fogyasztása a korábbinak töredékére.
Madocsán 1793-ban vették el az uraságok a falu erdejét, benne a jobbágyok irtásrétjeit és gyümölcsfáit. Madocsa sem nyugodott bele erdei elvesztésébe, kevesellte a 522gyümölcsfákért kilátásba helyezett kártérítést, melyet csak a termésért adtak, mert hiszen a fa nem számított korábban sem a jobbágy tulajdonának, hanem az a közé, illetve a földesúré volt. Most a köz helyett kizárólag az uraság használatába került. Az irtásrétekről is könnyebben lemondtak volna a jobbágyok, „tsak gyümölcsöseik birtokába állandóul megmaradhassanak”. Újból és újból fellebbeztek a megyéhez, mindhiába. „Amikor a földesurak a tőlünk elfoglalt birtokaikba magukat megerősödve látták, edgymás után mind kivagdaltatták szegény házunk népének élelmet adó drága gyümölcsfáinkat... szívfojtó érzés volt látni, hogy a mint Atyáink terhes munkával kiirtott s megtisztított Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 60 esztendők alatt nevelkedtenek fel oly nagyra, edgy két óra alatt mint pusztítattak el. Életemtől inkább fosszanak meg kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, 523gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék!” A fennmaradt kártérítési jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy egy-egy madocsai gazdacsaládnak átlag 5–10 alma- és körtefája és 40–50 szilvafája volt, de volt olyan is, akinek 76 alma-, 48 körte- és 635 szilvafa terméséért ígértek kártérítést. Sajnos, nagyon kevés olyan írásunk maradt fenn, mely az erdőkisajátítások során elveszett jobbágyi használatban volt gyümölcsfákról számszerűen is szólna. A madocsai példa felhívja a figyelmet arra, hogy régi gyümölcsfogyasztásunkat nem tudjuk túlbecsülni! (Andrásfalvy B. 1975: 75–76).
118. ábra. Gyümölcsaszaló kemencék: a) szilvaaszaló szekérernyő fedéllel, Damos (Kolozs vm.); b) aszaló a szilváskertben, Almásszentmihály (Kolozs vm.); c) szilvaaszaló kemence (fistölő), Lujzikalagor (Moldva, Románia); d) szilvaaszaló cserény, Őrség (Vas vm.)
119. ábra. Almatörők: a) medence és törő, Cikolasziget (Moson vm.); b) lábbal működtetett almatörő, Tivadar (Bereg vm.)
120. ábra. Almaprések: a) 1893-ból, Oltszakadát (Szeben vm.); b) nyomórudas almaprés (Baranya vm.)
A régi paraszti háztartásban a gyűjtögetett és termelt gyümölcs egyaránt fontos táplálékot jelentett, akár önállóan vagy kenyérrel fogyasztva, akár más étellel összefőzve, összesütve, összekeverve. Egy-egy háztartás lehetőség szerint úgy válogatta, oltogatta be fáit, hogy azok egész évben ellássák őket gyümölccsel. A termesztett fajtákat kiegészítették a gyűjtögetett vadgyümölcsök. Legkorábban a májusi cseresznye ért, ez még csak a gyermekek csemegéje volt, de a korai cseresznye, akármilyen hitvány is volt a későbbiekhez képest, kapós volt a piacon. A különféle saláták, ciberébe főzött burjánok után mégiscsak ez volt az első friss vitaminforrás a hosszú tél után. Ezután jött a meggy, egyik legfontosabb és a népköltészetben is gyakran szereplő gyümölcsünk. Ezzel már ételeket savanyítottak, kalácsot, tésztát sütöttek, levest és mártást készíthettek. A meggy után már értek a korai, előérő almák és körték. Ezeket ették reggelire kenyérrel, mezei munkában hűsítőnek víz helyett is fogyasztották. Korai almát termelő fajták messze vidéket láttak el hűsítő almával az aratás tikkasztó idején. Nem véletlen, hogy néhány korai körtefajta ilyen nevet visel: árpával érő, árpás, búzával érő vagy zabos körte. A barackoknak kisebb jelentősége volt régen, annál nagyobb a szilvának. Ezt nyersen, kis vízzel összetörve és megerjesztve ételsavanyítónak, keszőcének használták. Később a röviden felfőzött és ezzel egy ideig tartósított szilvaíznek, a resztelt szilvának is neve lett, aszalásáról, lekvárnak való besűrítéséről már szóltunk. A nyári, kora őszi almák után lassan beértek azok az almák és körtefajták is, melyek karácsonyig, újévig, húsvétig s egyesek még az új almatermésig is eltarthatók voltak. Ezek leszedéskor keménységük miatt még fogyaszthatatlanok voltak, csak fenn a padláson, pincében, kamrában, veremben vagy az ágy alatt puhultak meg és kásásan, meglevesedve-barnulva, szotykosan még a fogatlan vének is elfogyaszthatták. Ilyen szotykosan ették a naspolyát és a berkenyét is.
Néhány fontos gyümölcsfajta érése évszázadok óta – a szőlő szüretéhez hasonlóan – ünnepszámba ment s ez volt nem egy néprajzi csoport, szorosabb területi, műveltségi egység fiatalságának találkozó napja, úgynevezett leányvására. Például Csicsón, a Tolna megyei Szakály mellett cseresznyeéréskor, pünkösdkor volt a leányvásár; Zengővárkonyban gesztenyeéréskor, október 18-án, Lukács napján. Az előbbin cseresznyét, meggyet kínáltak és ettek, az utóbbinál szinte minden udvaron nyílt tűznél sütötték a gesztenyét és kínálták a vendégeket, ez hozzátartozott az ünnephez. Az első korai alma a szentiván alma. Különösen azok, akiknek gyermeke kiskorában elhunyt, nem ettek almát Szent Iván-napig. Rájuk emlékezve, mintegy etetve őket a szentiváni tűznél, a tűzön keresztül szórták szét ezt az almát az ott várakozó kisgyermekek közé. Nem véletlen hát, hogy egy-egy gyümölcsfajta ünnepről kapta nevét: szentiváni alma, nagyasszonyi körte stb., de az ellenkezője, illetve fordítottja is igaz: egy-egy nevesebb búcsút elneveztek cseresznyés búcsúnak, káposztás búcsúnak, 524(szőlő) szüreti búcsúnak. A szüretnek, gyümölcsérésnek ez a kitüntetett társadalmi szerepe az európai kultúra legősibb rétegeire mutat, párhuzamait ismerjük szomszédaink köréből és Finnországból is (Madarassy L. 1930a; Sulman, M. 1952; Vilkuna K. 1964: 164–199; Andrásfalvy B. 1969b).
A nyár és ősz folyamán a gyümölcsöket étel savanyítására is használták, a már említett formákban. Például savanyú almát, megposhasztott szilvát használtak a bab-, a lencse- és borsófőzelékek savanyítására. Ecetet készítettek almából és körtéből, és ecet helyett meggyet, somot, kökényt, egrest és éretlen szőlőt főztek össze babbal, lencsével. A tél folyamán ugyanígy használták föl a megaszalt somot. A moldvai csángóknál a somos faszulyka (bab) igen kedvelt ünnepi étel volt.
