A GYÜMÖLCSFA MUNKÁI

Teljes szövegű keresés

A GYÜMÖLCSFA MUNKÁI
Mielőtt a parasztságot kiszorították volna az erdők használatából, sokkal több gyümölcsöt fogyasztott és sokkal többet foglalkozott a gyümölcsfákkal, mint később. Az erdő egyszerűen nem faárutermő terület volt, hanem különféle fákkal, bokrokkal, füvekkel és állatokkal áldott, legeltetésre, gyűjtögetésre, vadászatra, madarászásra, gombászásra, különféle szerszám- és épületfa szerzésére alkalmas közterület, élés, marhaélőföld. A fák nem álltak sűrűn egymás mellett, hogy a fényért versengve szálasan törjenek fölfelé a magasba, hanem a különböző korú és fajú fák lazán és keverten, széles lombkoronájukkal szétterpeszkedve növekedtek, az ember tevékeny és állandó ellenőrzése mellett. A régi legelőerdők árnyékoltsága mintegy 50%-os lehetett többnyire, vagyis a fák körülbelül ugyanakkora területet árnyékoltak be, mint amennyit a nap besüthetett a füves talajszinten. Ez az élés, élőföld vagy erdő a közösségé volt, a 18. század közepéig-végéig a földesúrral is közös használatban. Az erdő számtalan haszonvételi formája közül első helyen a különféle gyümölcsöt és makkot termő fák haszna állott. Az ember a gyümölcsöt termő fák mellé állt: első lépésként felismerve a többi fa és bokor közt a csemetében az eljövendő gyümölcstermő fát, segíti azt a növekedésben azzal, hogy napfényt és tért biztosít számára, kivágja vagy csonkítja a versenytársakat, bokrokat és fákat, hogy a gyümölcsfa terebélyes koronát és ezáltal bő termést hozhasson majd. A második lépés a fa fajtájának megváltoztatása, az oltással való nemesítése volt. A szakirodalomban feltételezik, hogy már a bronzkorban ismerte az emberiség az oltással való nemesítést. Valószínűleg ez a hasítékba való oltás volt, a népi gyakorlatban máig mindenhol fellelhető sok helyen a nemesítés kizárólagos módja (Andrásfalvy B. 1964: 288). Szemléletesen írja le a gyümölcsfás, havasalji legelő erdő átalakítását gyümölcstermő legelővé Szilády Zoltán (1924: 254). A vad fa, alany csemetéjének törzsét vagy ágait így a szaporítani kívánt nemes fa ágaival lehetett összeforrasztani és az oltógallyak igen messze eljutottak. Az ősszel levágott, lehetőség szerint egy esztendősnél nem öregebb oltóágat pincében, homokban eltemetve tavaszig is el lehetett tartani, az oltás napjáig. Az oltógallyon termő bimbót vagy rügyet nem tűrtek, csak hajtót. Az oltás ideje Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének hete volt, de napján, március 25-én több helyütt nem oltottak, mert az dologtiltó ünnepnek számított (például Zalában).
Nem mindenki tudott jól oltani. Aki tudott, az tavasszal akár több száz fát is beoltogatott, 510kinn az erdőn, az élésben, a vágásokban, erdőszéleken, ahol vadalma, vadkörte, vadcseresznye, meggy, kökény és galagonya is felnőtt. Az lehetett az általános gyakorlat, hogy a vadfákat, az alanyt ott oltották be, ahol megtalálták, és nem is mindig azzal a szándékkal, hogy a megerősödött, nemesített fát kiveszik és átültetik a házhoz, vagy saját használatú kertrészbe, szállásra, szőlőbe. Az oltás megeredése, sikere bizonytalan volt, ezért is kellett többet beoltani a szükséges számnál. Az emlékezet szerint voltak szenvedélyesen oltogató emberek, erdőt járó parasztok, pásztorok, akik minden későbbi átültetési, kizárólagos használati igény nélkül oltogattak.

115. ábra. A gyümölcsfagondozás eszközei: a) hernyózó olló; b) ágfűrész; cd) gyümölcsszedő kampók, Átány (Heves vm.)
511Apáthy Kiss Sámuel említ egy pásztorembert, aki százával nemesített fákat a somogyi erdőkben (Hofer T. 1955: 138; Andrásfalvy B. 1964: 289). Ugyanezt hallottam én is egy moldvai magyarról, egy csángó emberről, aki tavasszal egy nyaláb oltógallyal járta az erdőt, a kaszálók ligeteit, és tréfából is beoltogatta más területén és a közterületeken talált vad fákat. Az ilyen legelőn, erdőn, útfélen oltott és termő fa mindenkié volt: mindig emlékeztek róla azok, akik vettek a fájáról, mert nem magának oltotta. Mások azt állították, hogy az ilyen fákat egyesek azért oltják, hogy hírt-nevet szerezzenek maguknak a késő utódok közt. Később, amikor ez a közösségi gondolkodás már különösnek és idegennek hatott, az erdőkben talált oltott fákra azt mondogatták, hogy az illető ottfelejtette oltását, vagy talált jobban sikerült oltványt is.
A hasítékolásos vagy törzsök oltást ismerték csak. A vad vagy alany akkor a legjobb erre, ha egy- vagy kétujjnyi vastag. A vékonyabb vadat csaknem a földszinten vágták el vízszintesen, vagy egy kicsit feljebb, legfeljebb arasznyi magasságban, de a nagyobb fáknál akár embermagasságban is szétágazó ágakat külön-külön is beoltották. Ilyen magas fák oltásánál a fát felnyesték, vagyis alacsonyabban elágazó hajtásait, ágait tőből levágták. Fontos volt, hogy az oltás helyén az ág vagy törzs sima, göcsmentes legyen. Ezután a vízszintesen elvágott törzset vagy az oldalt álló ágaknál annak tengelyére merőlegesen levágott metszlapot középen behasították. Ehhez kis kalapácsot, baltát is használtak; addig ütögették a kés fokát, míg az el nem merült a fában. Ezután kihúzták a pengét és a hasítékot keményfa ékkel feszítették szét annyira, amennyire az oltógally megkívánja. Az oltóágat vagy gallyat is ék formájában faragták ki s rendszerint egy hasítékba két ágacskát illesztettek bele, a hasíték két szélébe, úgy, hogy az oltóág és a vad kérge egybesimuljon, összeérjen. Az oltóágnak kis vállát vagy tatját is faragtak, mellyel a gally simán az alany metszlapjára illeszkedett. Az oltógallyak beillesztése után finoman kimozgatták a középütt bevert keményfa éket és a vadfa meghasított törzse ráfeszült az oltógallyak ékére. Ha szükségesnek ítélték, madzaggal körülkötötték az oltást. A vadfa szabadon maradt metsz-lapját és a hasítékot a vadfáról levágott ágról lefejtett kéregdarabbal fedték be, hogy be ne piszkolódjon. Az oltást ezután sárral, marhaganéval, újabban viasszal kenték körül, vagy még ronggyal is bekötötték, hogy a nap és a szél a tapasztást ki ne szárítsa, és ezáltal az oltás el ne pusztuljon. A vadról levágott ágat szokás volt az oltás mellé a földbe szúrni, hogy az arrajárókat figyelmeztessék az oltványra, és a madarak se az oltott gyenge ágra, hanem erre a már értéktelen fára szálljanak rá. A két oltógallyból általában csak egyet hagytak meg, ha megeredtek, az egyiket, az erőteljesebben hajtót hagyták, a másikat kiszakították. A meghagyott ágon is csak két hajtást engedtek, később azok közül is az egyiket, a gyengébbet kitörték, hogy a fa egyenesen növekedjen felfelé. A vastagabb s magasabban elágazott alanyokra több oltógallyat is tűztek, s előfordult, hogy ugyanabba az alanyba két vagy három különböző fajtájú oltógallyat is elhelyeztek. Így például egy bogyiszlai udvaron álló körtefa egyik oldalán törökországi körte, a másik oldalon nagyasszonynapi körte terem. Mikor már az egyik rész leérik, kezd érni a másik.
Ha a vadat az erdőben oltották, a megeredt oltványt egy-két év múlva vitték át csak végleges helyére. Az oltványt sem vittek mindig egy-egy család kizárólagos tulajdonát képező kertbe, szállásra, hanem közterületekre is, források, csurgók, kutak 512mellé árnyékolónak, szántóföldek végére, dűlőutak szélére, hogy az aratók a nyárban alatta delelhessenek.
A vadfák átoltása, ha nem is történt azzal az igénnyel, hogy annak termésére jogot formál az oltó, az oltás mégis már a közterület, az erdő bizonyos csonkításával járt együtt. Az oltvány védelmében ugyanis a környezetében lévő fákat, bokrokat kivágták vagy megkurtították ágait, hogy a nemesített fa több fényt kapjon. A későbbiekben fennállott az a veszély is, hogy az egymás mellett csoportosan álló átoltott fákat valaki körülkeríti, szállásnak, irtáskertnek foglalva le a területet. Az oltogatás tehát a foglalás lehetőségét is magába foglalhatta, ezért több adatunk van arra, hogy a közösség, a falu vagy mezőváros elöljárósága megtiltotta a vadfákba való oltást (Andrásfalvy B. 1964: 100).
Az oltványok és csemeték átültetésének ideje az ősz, a lombhullatás után, vagy a tavasz, a nedvkeringés, a mizger (Zala) megindulása előtt. Zalában az volt a gyakorlat, hogy a fa gödrét még ősszel megásták, a csemetét vagy oltványt csak tavasszal ültették bele. Szokás volt a gödörbe trágyát dobni, és azt tartották, hogy a gyümölcsfa tövéhez elásott hullott állat, dög termésre ösztönzi a fát. Általános volt az a hit is, ezt a korai szakírók is hangoztatták, hogy a gyümölcsfa átültetése is nemesítést jelent: az átültetett fa nagyobb, jobb gyümölcsöt terem. Ezzel az indokolással egy-egy fát többször is átültethettek; különösen diófánál alkalmazták ezt.
A régi gyümölcsfakezelés az oltáson és átültetésen kívül legfeljebb az elszáradt ágak eltávolításából, esetleg az igen sűrű lombozat ritkításából és a viharban megsérült ágak eltávolításából állt. Rendszeresen nem metszették a fákat, de alkalmanként a nagyon megnyúlt ágakat a fiatal fákon metszéssel kényszerítették elágazásra. A Szamos-háton a fiatal szilvafák elágazásánál jelentkező tövist, mely a következő évben termő rügyet hajt, levágták, hogy a termés ne akadályozza a fiatal fa növekedését. A fa maga is lerúgja a termőrügyes tövist, ha még nem bírja kiérlelni, de akkor nagyobb sebhely marad a fán, és ezt a gondatlanság jelének tartották. A fákra telepedő gombákat, fagyöngyöt is levágták, ha észrevették, s néha szükségessé vált a hernyófészkek eltávolítása is. Különösen a Tisza és a Szamos vidéki szilvásokat lepte meg néha igen erősen a hernyó. Azért, hogy a hernyófészkeket elérjék, ezen a vidéken hernyózószéket használtak. A gyümölcsfákkal való munkák alkalmas idejét is számon tartották. A nyesést, vágást holdfogytával, az ültetést, oltást holdtöltével kellett végezni. A 19. század második felében sokfelé általánossá vált a gyümölcsfák törzsének meszelése. A gyümölcsös aljának tisztán tartása, kaszálása is hozzá tartozott a jó termés biztosításához. A gesztenyésekben a szüret után a száraz lombbal együtt elégették a gondosan összegyűjtött üres kupacsokat is. Az oltásnak gyümölcs-oltó Boldogasszony, a fák tisztításának, nyesésének a Duna mentén Faustinus napja volt alkalmas. Karácsony éjszakáján megrázták a fákat és gyümölcsfával tüzeltek. A húsvéti sonka csontját sokfelé felakasztották a gyümölcsfákra. A vízkereszttől gyümölcsoltóig összegyűjtött házi szemetet is a gyümölcsfák alá szórták Baranyában.
A gyümölcsfák ápolásának szegényes az eszközanyaga: különféle kések az oltáshoz, nyeséshez, balták, fűrészek az ágak eltávolítására, egyszerű létrák a magasabb részek megközelítésére. Ilyen egyszerű létra volt az occoru vagy oszoru (Sárköz), ösztörü (Zala), mely arasznyira lecsonkolt ágú sudár fa volt. A hosszú nyelű, rugós, zsineggel működtetett gallyazó olló csak néhány helyen terjedt el a 19. század végén. 513Hasonlóan nem váltak általánossá a különféle kis, zsákos gyümölcsszedők sem. A szilva, dió, gesztenye leveréséhez hosszú dióverő-rudakat, csorongokat használtak.
A gyümölcsfák gondozásában a 19. század közepétől terjedtek el a korszerűbb módszerek, amikor a gyümölcstermelés állami támogatást kapott. A szervezett állami támogatás ráépült a Lippay óta terebélyesedő gazdag hazai gyümölcsészeti szakirodalomra és gyakorlatra. Már a 18. század végéről ismerünk nagyszabású, de lényegében egyéni próbálkozásokat a paraszti gyümölcskultúra felvirágoztatására, új, nemesített fajok és fajták elterjesztésére. Ezek az új gyümölcsészeti, művelési (agro-technikai) módszerek és gyümölcsfajták tulajdonképpen a jobbágyi gyümölcstermelés megváltozott jogi feltételeihez való alkalmazkodást jelentették. Az elkülönözés-sel, majd a jobbágyfelszabadítással lényegében megszűnt az erdei, külterjes és tömeges paraszti gyümölcstermelés. Ezután a gyümölcsfák csak a házi kertekben, a portákon maradhattak meg, illetőleg korlátozottan kezdtek terjedni a szőlőkben, különösen az alföldi homokokon. Tessedik Sámuel és a hozzá hasonló papok, lelkészek (mint a kárászi [Baranya m.] Jankó János; Ujvári, Vlasics, Gruber stb.), orvosok (Tótfalusi Miklós, Miskolc; Entz Ferenc Mezőkomárom), a megyei közigazgatás tisztviselői, kisnemesek, polgárok, szabad parasztok, iskolát járt jobbágyok, de mindenekelőtt a falusi tanítók csatlakoztak a különféle gazdasági és kifejezetten kertészeti egyesületek kereteiben működő mozgalomhoz. A nevezetesebb kezdeményezések, mint a Keszthelyi Georgikon vagy Tessedik Sámuel szarvasi faiskolája mellett egyesületi, községi és magán faiskolák keletkeztek és szaporították az oltványokat. A 19. század végén a kormány rendeletére az országot bejárta egy kertészeti bizottság, melynek az volt a feladata, hogy a szaporítható gyümölcsfajtákat vidékenként meghatározza. A javasolt fajtákat 4 állami faiskola nagy mennyiségben szaporította és terjesztette kedvezményesen. Budán a Budai-hegység és a dunántúli elpusztult borvidékek meszes és márgás talajaira őszibarack-, mandula-, kajszi-, ágeni szilva- és diófacsemetéket, évente mintegy 30 000 fát adtak ki. Kolozsvárt a szaporítóanyag 1/3-a alma, 1/3-a körte, 2/9-e besztercei szilva, 1/9-e cseresznye és meggy volt, s évente 45 000 fát adtak ki. Zilahon három almafajtát, az ágeni és besztercei szilvát és diót neveltek az elpusztult szőlő helyére, évenként 31 000 darabot. Lugoson szilva-, dió- és almacsemete szaporítása folyt, évente 50 000 fát adtak ki. A javasolt fajtákat ezenkívül szaporították a gazdasági intézetekben, iskolákban: Magyaróvárott, Kassán, Keszthelyen, Debrecenben, Kolozsmonostoron, Somogyszentimrén, Adán, Csáktornyán, Rimaszombaton, Zsitvaújfalun és Algyógyon is. Óriási méretű gyümölcsfa-telepítésekről beszélhetünk. Az 1890-es évekre már csaknem minden nagyobb faluban volt egyleti vagy községi faiskola. Például Bács-Bodrog megye 123 falujából 118-ban (95%), Barsban 214-ből 182-ben (85%), Szolnok-Doboka 311 falujában mindben volt faiskola (100%). Az egykor nagy mennyiségű paraszti gyümölcsöt kivivő megyékben, ahol a gyümölcstermesztés földművelésre alkalmatlan területeken folyt továbbra is, viszonylag kevesebb faiskolát állítottak fel. Például Mármarosban 159 falu közül csak 31-ben volt faiskola (Gyümölcskertész 1893: 2. sz.; Falusi Gazda 1862: 160).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages