A HATÁR
A HATÁR
A parasztgazdaság helyhez kötött, s bizonyos művelhető terület tartozik hozzá. Terület és település (falu, tanya, mezőváros) akkor is összetartozott, s szoros birtokjogi, igazgatási és gazdasági egységet alkotott, ha térben elvált, s nem érintkezett egymással. Különösen havasok, erdők, puszták esetében fordult elő a jelentős távolság és a térbeli hiátus, más határok közbeékelődése.
A faluhatárhoz rendszerint különböző hasznosítású területek tartoznak, s a művelési ágak elhelyezkedését koncentrikus körökben ábrázolják a sematizált rajzok. A kör közepén áll a falu, a következő gyűrűben a bekerített kertek, majd a szántóföldek övezete következik. Azon kívül találhatók a legelők, s a legtávolabbi gyűrűben az erdők öve helyezkedik el (lásd például Weber, M. 1979: 25; Paládi-Kovács A. 1965: 95). Földműves ember gyakran leszűkíti a határ fogalmát a szántóföldekre. (például „Elverte a jég a határt.” Ikvai N. 1967: 30).
Ez a séma többé-kevésbé alkalmas a Dunántúl, a Felföld és Erdély faluhatárainak jellemzésére, de az Alföldre nem alkalmazható. Előbb a kétbeltelkes településforma és a legelők belső és külső gyűrűje, később pedig a tanyás gazdálkodás miatt nem illeszkedett a fenti sémához.
A faluhatár jelzése, védelme minden birtokosnak és minden faluközösségnek érdekében állt. Évente elvégezték a határjelek megújítását az előírt módon lebonyolított határjárások alkalmával. Erre az alkalomra választott tisztségviselők vezetésével a közbirtokosság, a gazdaközösség tagjai húsvét időszakában körüljárták a falu határát. Ahol voltak határkönyvek, azokban is rögzítették a határjeleket, a természetes határfák, a határkövek, árkok, gyepűk, határdombok helyzetét és állapotát (Takács L. 1987).
A határjárás szerepe a feudális kor végén, s különösen a telekkönyvezés bevezetése, rendtartásának szabályozása után (Magyarországon 1855-ben, Erdélyben 1870-ben, majd az 1886. XXIX. tc.-ben) háttérbe szorult. Erdélyben a falvak körüli, a nyomások (fordulók), dűlők és nyilak (parcellák) közti határbarázdák, árkolások közösségi megvonására szolgált a falu, a földközösség tulajdonában álló falueke, a falu ekéje. Utolsó tárgyi emlékei az erdélyi és budapesti múzeumokban láthatók, használatuk az 1850–60-as években szűnt meg (Kós K. 1979: 187–194).
