A PARASZTGAZDASÁGOK JELLEGE, ÖKONÓMIAI TÍPUSOK
A PARASZTGAZDASÁGOK JELLEGE, ÖKONÓMIAI TÍPUSOK
A birtoknagyság, a gazdasághoz tartozó föld kiterjedése önmagában nem teszi gazdaggá vagy szegénnyé a tulajdonost. Speciális művelési ágak, termékek esetén kis földterület is hozhat nagy hasznot. „Egy 40 holdas, esetleg több száz munkást foglalkoztató szőlőgazdaság vagy kertészet – bár területileg a kisbirtok kategóriába tartozik – távolról sem tekinthető kisgazdaságnak...” (Orosz I. 1965: 18–19). Nem elegendő tehát a földbirtok nagyságát figyelembe venni a paraszti gazdaságok típusainak megállapításához. A parasztgazdaságok jellegét, ökonómiai típusait sokkal inkább jellemzi a földhasznosítás intenzitásának foka, továbbá piaci magatartása, mint a birtok nagysága. „Egy gazdaság belterjes, ha abban viszonylag sok ráfordítást igénylő és ennek eredményeként viszonylag nagy hozamokat adó növényeket termesztenek és állatokat tenyésztenek, s ily módon viszonylag nagyobb összköltséggel gazdálkodnak, de több terméket is állítanak elő” (Erdei F. 1970: 184). A belterjesség – külterjesség nem értékkategória, hanem „tulajdonság” – mutat rá Erdei –, következésképpen mindkét gazdálkodás lehet eredményes és hasznot hajtó.
A gazdálkodás jellege megmutatkozik az árutermelés és az önellátás gazdaságon belüli arányaiban, szerepében is. Paraszti gazdaságok és háztartások természetéhez szorosan hozzátartozik az önellátásra való törekvés. Ezt a tulajdonságot a „natural gazdaságról” szóló történetfilozófiai eszmefuttatások gyakran túlhangsúlyozták. Tény, hogy a 19–20. század fordulóján az önellátásra törekvő s a szakosodásra kevéssé hajlamos paraszti közösségek (mint Átány) mezőgazdasági termékeik mintegy felét a piacon értékesítették, míg a másik felét maguk fogyasztották el (Fél E.–Hofer T. 1997: XIII).
Összességében az 1880 utáni korszakot a paraszti gazdálkodás specializálódása jellemzi, s a munkaigényes ágazatokban, így a kapás- és kerti kultúrákban, az intenzív állattartásban a kisüzem életképesebbnek bizonyult. Egyes tájakon (például alföldi és hegyi szórványtanyákon) élt még és egyes időszakokban (például az 1929–1932-es gazdasági válság idején) felerősödött az önellátásra törekvés, de egészében csökkent az önellátás mértéke és nőtt a piac szerepe (Benda Gy.–Hoffmann T.–Szilágyi M.–Szuhay P. 1982: 56).
Magyarországon a parasztgazdaságok zöme még a 20. század első felében is őrizte a gazdálkodás vegyes jellegét, törekedett a gabonatermesztés, a kapáskultúrák, a takarmánytermesztés és az állattenyésztés gazdaságon belüli egyensúlyára, de voltak elsősorban piacra szánt termékei is (például búza, bor, tej, növendék állat, hízott marha, hízott sertés, dohány, cukorrépa, gyümölcs stb.).
A tradicionális árutermelők, mint a történelmi borvidékek gazdaságai, már a feudalizmus időszakában is egy-egy termék előállítására szakosodtak, s a „vegyes gazdaság”-ról lemondtak. Nemcsak saját árujukat vitték a piacra (bort, szalonnát stb.), 203hanem a gazdaságukban nem termelt árut is ott szerezték be (Benda Gy.–Hoffmann T.–Szilágyi M.–Szuhay P. 1982: 60). A monokultúrához közelítő körzetek – mint a bortermelők falvai vagy a dohánykertésztelepek – a feudális rendszerben is „hiányos gazdaság”-okat működtettek, s nem törekedtek a teljes önellátásra. (Féloldalas, hiányos gazdaságaik voltak a juhtartásra szakosodott hegyi pásztorfalvaknak, alföldi „magatarti” juhászoknak is.)
Tanulságos fejlemény, hogy az 1920–1930-as években a gazdagparaszti birtok, sőt a középbirtok nagyobb része – a 20–25 holdon felüli kategória – külterjes irányba fejlődött. Belterjesebbnek, fejlődésképesebbnek bizonyult a 10–20 holdas kisbirtok. A kisgazdaságok birtokméretének átlaga növekedett, s kialakult az a 15–22 holdas átlagméret, „amely a paraszti üzemvitel mellett a legrentábilisabbnak bizonyult, s amely a paraszti agrárfejlődés élére került…” (Gyimesi S. 1968: 159). A parasztgazdaságok zöme azonban ebben a kategóriában is főként szemtermelő volt. 1938-ban az ipari és takarmánynövények együttes részaránya alig haladta meg földjükön a 10%-ot. Mindemellett az Alföld egyes területein a speciális növényi kultúrák tovább terjedtek, s a Dunántúlon is virágzó körzetei fejlődtek ki a paraszti kisgazdaságoknak (például a tejszövetkezetek térségeiben).
