RÉTMŰVELÉS
RÉTMŰVELÉS
A legeltetésre, kaszálásra alkalmas ősgyep már a középkorban sem elégítette ki az állattartók igényeit, akik korán behatoltak nyájaikkal a lombos erdők és a vizenyős rétek, lápok, szigetek világába. Már a legeltetés is komoly változást idézett elő a növénytársulásokban, a rendszeres kaszálás pedig még inkább. A legeltetés és a kaszálás hatására a tövisek, gazok helyét is mindinkább szelíd pázsitfüvek foglalták el. Kaszáló rétekhez, takarmánynak való füvet termő helyekhez – ősgyep hiányában – irtásokkal lehetett hozzájutni. Bozótot, erdőt, nádast kellett fűtermő telekké változtatni.
Középkori latin forrásokban fenile, fenetum a száraz erdei vagy erdőből irtott kaszálóhely neve, pratum vagy kaszás rét a vizenyős, nedves talajú fűtermő helyeké. Zsombékos, nádas területek művelésbe vétele már a 13. században is erőteljesen folyt, mint arra a Nádastelek, Nádasláz típusú helynevek elszaporodása utal (Belényesy M. 1954: 395). A kaszálórét rendszerint átmeneti fokozat volt a művelési ágak között, mert az irtásréteket egy idő után szántóföldnek törték fel.
Irtásrétek kialakításának legfőbb eszköze volt a fejsze, a bárd, a balta. Erdők, berkek fáit, bokrait és gyökereit távolították el velük. Rétirtáshoz olykor ásót és erős, speciális formájú kapát (ortó- vagy irtókapa, vermelő, gyükérkapa, kétágú kapa), ritkábban csákányt használtak, s elmaradhatatlan „eszköz” volt a tűz. Nem bizonyult könnyebb feladatnak a nádasok, lápos helyek kaszálóvá alakítása sem. Nagyhalász (Szabolcs m.) 1857. évi iratai sokéves folyamatról számolnak be: „A lápkaszálók céljára felfogott nádasláp mindenekelőtt ősszel meggyújtattatik, s lehetőség szerint tövig leégettetik, ha a szél kedvez, akkor a nád tövig kiég s akkor csak kevés munkát vesz igénybe, többnyire azonban a nád tallójának egy része fennmarad s akkor vagy 250facsépekkel töretik le a tarlót vagy pedig nehezebb darab fatuskókat, néha pedig megfordított boronát húzatnak marhákkal rajta végig, hogy a fentmaradt nádtallót, a töveket a fagyos föld alapig összetörjék és lelapítsák; ... a nádtövek kihajtanak, mely első új hajtást facsépekkel, fogatlan gerebenekkel, s ki hogy tudja, újra földig lecsépelik s összetörik és csak ezen eljárás után másodízben újabban kihajtott sarjadékot, úgynevezett nádfiókot veszik rendesen kasza alá, s annak utánna évről évre kaszálják, hol azután a nád évről évre gyöngülvén, néhány évek múlva rendes kaszálóvá válik” (Kiss L. 1954: 339).
51. ábra. Rétművelési eszközök: a) irtókapa, Patca (Somogy vm.); b) talajgereblye, Gégény (Szabolcs vm.)
A rétégetés a kaszálók fenntartásának, javításának legfőbb eljárása volt az Alföldön és a Kisalföldön, s mindenfelé a vizenyős területeken. Oláh Miklós feljegyezte Hungáriájában (1530-as évek), hogy a fű sokasága miatt levágatlan szénafüvet fel szokták gyújtani az új fű dúsabb felnövése végett. Meglepődve látták és jegyezték fel a rétégetés szokását a 17–19. századi utazók és a 18. századi idegen telepesek írástudói. E. Brown 1669–1670-ben tett útjáról írta: „Midőn az országon február vége felé átutaztam, az egész környéket lángban állni láttam, mit a fűnek és szalmának elégetése okozott, ezáltal a gabonaféle növényeknek jobb talajt készítenek.” Simon Clements 1715-ben a Zala folyó vidékén látta, hogy ezer meg ezer acre-ra rúgó terület magas fűvel volt benőve, amit nem győztek kaszálni. Hagyták rothadni, vagy pedig felperzselték (Paládi-Kovács A. 1979a: 127). Markovicz Mátyás szarvasi lelkész 1748-ban jegyezte fel, hogy a hatalmas alföldi pusztákon a száraz, régi füvet tavaszi időben felégetik, hogy bőségesebben nőjön az új fű. Az Alföld és a Dunántúl vizenyősebb vidékein a 20. század közepéig szokásban maradt az avas nád, sás, gaz égetése, a szittyós, kákás laposok „pörkölése” a böjti szelek segítségével. A nagy rétségek égetéséből a vigyázat ellenére is sok kár származott, ezért a hatóságok a 18. 251század közepétől gyakran tilalmazták és büntették ezt az eljárást (Szabó M. 1957: 8–9). A rétégetés párhuzamait főként Észak-Európában és a közép-ázsiai nomád népeknél találjuk meg. Fennmaradásához Magyarországon a vizenyős környezet és a földközösségi réthasználat is nagyban hozzájárult. Újraosztásos földközösségben a tagok minden évben más „nyilat” kaptak kaszálásra. Egyéni tulajdonlás hiányában a kollektív rétégetés volt a gondozás, trágyázás legfőbb, szinte egyetlen módja (Paládi-Kovács A. 1979a: 129). Ezt egészítette ki a rétek őszi-téli legeltetése, ami némi trágyázást is maga után vont.
52. ábra. Rétsimító (csúszó), Átány (Heves vm.)
Rétek, kaszálóhelyek trágyázásának hagyományos módja volt a telkesítés, újabb szaknyelven fektetéses trágyázás. Ismeretes már a középkorban, s a 16–17. században is gyakran említenek „telekös kaszáló”-t, „szénás telek”-et. Kinnháló gulyák, juhnyájak esti, éjszakai nyugvóhelyét hetente váltogatva módszeresen trágyáztatták a következő évre tilalmasnak, szénafűnek kijelölt gyepterületet. Kaszálók, rétek fektetéses, illetve kosarazó trágyázása a 20. század elején a Kárpát-medence sok vidékén gyakorlatban volt (MNA 161–165. térkép).
Kevéssé terjedt el a magyar parasztok gazdálkodásában a rétek javítása istállótrágyával. Az Alföldön még a 19. század közepén is „csaknem egészen divaton kívül van” (Galgóczy K. 1855: 271). Viszont a Dunántúl és a Felföld tájain már a 18. században is megszokott dolog. Vas és Zala megyei jobbágyok rendszeresen hordtak ki polyvát, töreket a rétjeikre. A somogyiakról Pethe Ferenc is megjegyzi, hogy miközben szántóikra alig fordítottak figyelmet, rétjeiket rendszeresen meghordták istállótrágyával (Pethe F. 1805: 693). A Dunántúl és a Felföld nyugati felén az uradalmi majorok már a 16–17. században bevezették szántók, szőlők, rétek javítását istállótrágyával (Paládi-Kovács A. 1979a: 130; 1993b: 240–241). Uradalmi, városi majorokból robotos jobbágyoknak kellett a trágyát szekéren, szánon kiszállítani. Parasztságunk 252a 19–20. században adatolhatóan, a korábbi századokban pedig feltehetően főként télen hordta ki a trágyát a határba. Akkor jutott erre idő, s a havon könnyen csúszott a szán. Rétekre sok vidéken csak a maradékot, a „pucolékot” vitték. Dunántúli, felföldi tájakon gyakran hintettek a rétekre fahamut, s a kaszálókon locsolták szét – lehetőleg a hóra – a hígított trágyalét is. A trágyalé gondos kezelése és a rétgazdálkodásban történő felhasználása a 19. század közepe táján honosodott meg a Dunántúl, a Kisalföld és Erdély polgárosuló magyar és német parasztságánál (Dor-ner B. 1912: 195; Paládi-Kovács A. 1979a: 131).
Folyóvölgyek, árterek rétgazdálkodásának visszatérő nehézsége a vízvédelem. A vizenyős rétek árkolása, sáncolása, a pangó vizek levezetése az okszerű rétgazdálkodás követelménye volt a 18–19. században is. Mohács-szigeten például a rétségek kezeléséhez tartozott a pangó vizek levezetése ásott árkok s a tisztogatott fokok révén, hogy a rét jobb minőségű szénát teremjen (Andrásfalvy B. 1970d: 170). Hajdúböszörmény városa 1841-ben nagy költségen csatornát ásatott, hogy egy 2500 holdas hasznavehetetlen laponyagot (vizes, kákás terület) kaszálóvá alakítson át. Az uradalmak és a városok, falvak sok kiöntéses, árteres vidéken kezdeményezték árvízvédelmi gátak és lecsapolásra szolgáló árkok, csatornák megépítését már a 18. században. A rétek sáncolását, a patakmedrek rendezését sok uradalom robotos jobbágyokkal végeztette. Az alföldi városok, falvak, s a dunántúli uradalmak egy része pedig nagy költségen végezte a posványos rétek kiszárítását (Rétköz, Kis- és Nagy-Sárrét, Fertő-mellék, Hanság, Kis-Balaton és környéke). Maguk a parasztok sem voltak restek, ha rétjeik vízvédelméről volt szó. Plánder Ferenc 1838-ban Göcsejről szólva főként a kisnemeseket marasztalta el az árkok gondozatlansága miatt. Ugyanis az áradások az egyébként dús kaszálókat folyton beiszapolták. Ennek megelőzésére a jobbágyok, a parasztgazdák maguk tisztították a patakok medrét, erősítették kővel vagy fonott gáttal a sodrásnak kitett partszakaszokat.
Rétöntözésre a 19. században főként dunántúli és felföldi uradalmakban törekedtek. Az öntözött rétek szénahozama kétszeresére-háromszorosára nőtt. A kelecsényi rét (Bars m.) például 1844 előtt holdanként 15 mázsa szénát és sarjút adott. Az öntözés után a rét hozama 46 mázsára emelkedett (Paládi-Kovács A. 1979a: 133). Patakok elzárásával, árkok, zsilipek létesítésével a víznek a közeli rétekre „csergedezte-tése” vagy a rétek teljes elárasztása viszonylag könnyen megoldható volt. Például Vas megyében 1841-ben a Gyöngyös és a Pinka folyó mellett úr és jobbágy egyaránt „vizezi” réteit, s a rétöntözés ott már akkor „mindennapi dolog”. Akkoriban a Bereg megyei Schönborn uradalomhoz tartozó községek is öntözték már kaszálóikat. A patakok vizét fogták fel, és árkok, zsilipek segítségével nemcsak a lapályos, de a dombos oldalak szénafüvét is öntözni tudták. Hasonló eljárással történő rétöntözést írtak le Gömör, Abaúj, Udvarhely egyes falvaiban a 19. század második felében. Sok vidéken a malomcsatornák szolgálták a rétek nedvesítését. Azonban a rétöntözés az említett példák ellenére sem nevezhető közönséges, bevett gyakorlatnak. Az Alföldön az ármentesítések, lecsapolások előtt nem is gondoltak rá. Ott az árvizek öntözték a réteket. „A kun városok régi protokollumaiban sohasem olvastam – írja Györffy István –, hogy az árvizek miatt panaszkodtak volna... Sőt ellenkezőleg.” A túrkevei tanács 1780-ban úgy határozott, hogy „a víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mindjárt el mégyen, sok helyen alig vagyon térdig való víz és ha ez a kevés 253árvíz sem lett volna, a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta” (Györffy I. 1941b: 8).
Gyepjavítás fűmagvetéssel a 19. század elejétől fogva ismeretes, de csak egyes uradalmakban. A Festeticsek keszthelyi birtokain az 1820-as években a mohás rétek felszaggatásával és fűmagvetéssel növelték a szénahozamot. Dunántúli és felföldi parasztgazdák tavaszonként a rétekre hordták a szénamurvát, szénapolyvát, amit a pajta, a csűr földjén vagy a szénapadláson összesepertek. Nemes fűmagvak vásárlására azonban sajnálták a pénzt kiadni. Magkereskedőktől vásárolt nemes fűmagvakkal a 19–20. század fordulója tájékán is csak néhány uradalom végzett füvesítést.
Réttisztítás, egyengetés. A kaszálók rendszeres gondozásához tartozott a talaj egyengetése, a tövisek, gazok és az állati kártevők pusztítása, a mohosodás megakadályozása, a kövek elhordása stb. Réttisztításra a közbirtokossági, községi réteken közmunkát, kalákát szerveztek, urasági majorok kaszálóira pedig robotos jobbágyokat küldtek. Elkaparták a sok pocoktúrást, szétszórták a hangyazsombékot, kivágták a tüskebokrokat, betöltötték a vízmosást, árkot ástak, mohát, száraz avart, gazt gereblyéztek. A tövis- és gyomirtást fogasboronával, tövisboronával vagy kézikapákkal végezték. Rendesen kora tavasszal, ritkábban késő ősszel kerítettek sort a kaszálók, rétek tisztogatására.
Hangyabolyok, vakondtúrások elsimítására szolgál a ló- vagy ökörfogattal vont rétgyalu, rétgöcs. Hagyományos formája házilag, helyben készült két súlyos gerendából és az azokat összekötő két keresztpántból. A gerendák hossza 130–200 cm között váltakozott, anyaga rendszerint tölgy- vagy akácfa volt. Használat közben a gazda ráállt, hogy még nehezebb legyen. Paraszti gazdaságokban főként a Dunántúlon terjedt el. Neve simító, rétsimító, rétgyalu, rétgöcs, földsikáló, csúsztató, csúszka, ódala-zó, a művelet neve göcsülés, simítás, ódalazás, rétpucolás stb. Fejlettebb eszköz volt a fogas rétgyalu, a réti láncborona, a csoroszlyakésekkel felszerelt rétújító. Ezeket a 19. század első felében angol példa nyomán kezdték Magyarországon propagálni. 1852-ben a pesti Vidats-gyár is hirdette rétgyaluját. Gyárilag készült rétművelő eszközöket a falusi nép csak a 20. század elején kezdett beszerezni, akkor is előbb a község költségén és közös tulajdonaként.
Fogas- és tövisboronát a magyar nyelvterület túlnyomó részén, tehát a Duna vonalától keletre is használtak rétegyengetésre. Helyenként sűrűbb és élesebb fogazatú vasboronát csináltattak a rétekre, másutt a szántóföldeken használatos boronákkal dolgoztak a réteken is, de jobban megterhelték tuskóval, kövekkel. Ezért négy lovat vagy ökröt fogtak be a rétborona elé, és a kaszálót hosszában is, keresztben is végighúzatták vele. Rétegyengetéshez kevesebb vidéken használtak tüskeboronát, mint fogasboronát. Sok magyar tájon a zsombékot, a vakondtúrást előbb szétvagdosták kapával, s csak azután járatták a rétet boronával. A mohát, az őszi csaritot (falevél és ágtörmelék) különösen a hegyi kaszálókon kell minden évben gereblyével összegyűjteni. A csaritgereblye feje kisebb, rövidebb, a fogazata pedig sűrűbb, mint a szénagyűjtő gereblyéé (Paládi-Kovács A. 1979a: 144–147).
