A DOHÁNY
A DOHÁNY
Az újvilági növények közül a dohány az egyetlen, amelyet európai megjelenése után azonnal valódi hasznáért kezdtek termelni. A 16. század elején spanyol, portugál, majd angol hajósok közvetítésével elterjedő dohányzás – az egyházi üldözések ellenére – Európát teljesen meghódította. Különösen a katonák körében vált szokásossá a dohányzás, akik azután a nép között is elterjesztették.
A dohány Magyarországra két úton érkezett. A 16. században Németországból került a főúri és botanikuskertekbe; majd alig egy évszázad múlva – délszláv és török közvetítéssel – a Balkán felől jutott el a paraszti gazdálkodásba. Heves és Nógrád megye területén a jobbágyok már a 18. század elején a dohány szántóföldi művelésére tértek át, noha ennek mértéke még meglehetősen szerénynek mondható. De a rendkívül munkaigényes növény termelése a jobbágyság kezén nem is virágozhatott fel a feudális kötöttségek, a növekvő jobbágyi szolgáltatások miatt. Ezért hamarosan a kötetlenebb társadalmi helyzetű rétegek jelentkeztek a dohányművelésben, mint a taksások és kisnemesek, majd pedig egyre nagyobb arányban a zsellérek, akik nem voltak úgy lekötve a földekkel és földesúri munkákkal, mint a jobbágyok.
A napóleoni háborúk idején a kontinentális zárlat miatt bekövetkező konjunktúra a 19. század elején rendkívüli mértékben fellendítette a dohányművelést, különösen a kincstári és magánföldesúri birtokokon. A Csongrád, Csanád, Békés megyei uradalmak mind több dohánykertész telepet szerveztek. A föld nélküli, de igaerővel rendelkező jobbágyok és zsellérek – szabad bérlőközösséget alkotva – családonként 20–30 holdnyi területet kaptak hosszú lejáratú bérletre az allodiumoktól. Ezeken a bérelt földeken felépíthették telepeiket, és a bérlet meghatározott részén, általában 5 holdon dohányt kellett termeszteniük, amit aztán a bérbeadó uradalom értékesített (Takács L. 1964a).
A dél-alföldi dohánykertészet kialakulásában legnagyobb szerepet a Szegedről kirajzó szegénysorú lakosság jelentette, akik az 1710-es évektől a Tisza jobb partján fekvő uradalmakon dohányföldeket béreltek (Bálint S. 1976: 600). Ezek azonban még nem voltak állandó falvak, mert a kedvező talajviszonyokhoz való igazodás vándorlásra kényszerítette őket. A későbbi nagyarányú uradalmi telepítések viszont a vállalkozók hosszabb idejű helyhezkötésére irányultak, azzal a szándékkal, hogy a konjunkturális növény művelése mellett alkalmas munkáskezeket biztosítsanak a földesúri gabonagazdálkodás számára is. A 19. század első felében sok helyütt a robot- és dézsmakötelezettségek számottevően megnehezítették az uradalmi bérleteken 450dolgozó dohányosok helyzetét, akik a dohányértékesítés hullámzásának is ki voltak szolgáltatva.
A jobbágyfelszabadítás előtti évtizedekben az ország különböző részein közel másfélszáz település határában folyt nagyobb méretű dohánytermesztés. Már ebben az időben kezdenek kirajzolódni a dohánytermelő tájkörzetek körvonalai, mint például Tolna megyében Fadd és környéke, Somogyban Szulok, Vas megyében Vép, Hont megyében az Ipoly völgye, Hevesben Debrő és Verpelét, Szabolcsban a Nyírség 16 faluja, ezen túl Nyitra és Ungvár vonalától délre elszórtan mindenütt, ahol a talajviszonyok kedvezőnek bizonyultak (Balogh I. 1961b: 7). Az uradalmi bérleteken, valamint a kincstári telepeken megülő kertészségek mellett a kistermelő parasztok széles rétege is hozzájárult a dohányművelés táji kibővüléséhez.
1851-ben a dohánymonopólium bevezetése alapvetően megváltoztatta a dohányművelés társadalmi és üzemszervezeti formáját. A 19. században tulajdonképpen ez volt az egyetlen növény, amelynek termesztésébe az államhatalom irányító módon beleavatkozott. A termesztési engedély bevezetésével az uradalmak dohánytermelése lett meghatározó jelentőségű. Az uradalmak saját kezelésű üzemvitelre való áttérésével az addigi bérlő-vállalkozó réteg helyébe alapvetően új formáció: a feles dohánykertészkedés lépett. Az egykori kertészfalvak lakói idővel beolvadtak a környező települések agrárproletariátusába vagy vándormunkára kényszerültek.
A dohánymonopólium bevezetése együtt járt a növény fajtaváltásával is. A kerti termesztésű kisebb levelű pipadohány-fajták rovására egyre nagyobb teret kapott a nagylevelű féleségek termesztése. A fajtaváltozás és a kistermelők háttérbe szorítása egyúttal a dohánytermesztés területi átcsoportosulását is eredményezte, mert a nagy levelű és bő hozamú tömegdohányokat az Alföld keleti, homokos területein, főképpen Szabolcs megyében kezdték termeszteni a dohányművelésbe újonnan bekapcsolódó földbirtokosok. Ennek az átalakulásnak eredményeként óriási elszegényedés és nagyarányú elvándorlás következett be a legtöbb régi dohánytermelő vidéken (Takács L. 1964a: 150–151).
A nagybirtokra orientált új rendszerű dohánytermelés a múlt század végére kiformálta az uradalmi feleskertészek, vándordohányosok sajátos rétegét. Ennek a paraszti gazdálkodástól elszakadó, a falu lakóitól is elkülönülő specialista termelői rétegnek a bázisát a korábbi parasztdohányosok, volt kistermelők és bérlők alkották. A feleskertészek vándorlásai elsősorban azon területek felé irányultak, ahol a kibontakozó uradalmi dohányművelésnek nem volt meg a szükséges munkaerő-ellátottsá-ga. Így például a Heves megyei dohányosok egy része a Nyírségben talált munkára (Dobrossy I. 1978: 20). A nagybirtokkal szerződéses viszonyban álló dohánykertészek a kapitalizmus kori paraszttársadalomnak igen népes, dinamikus, de mindenütt a cselédsors és az önálló kisbirtokosság határán álló rétegét alkották. Az évenként megkötött szerződéssel feles művelésre szegődő dohánykertészek mint alvállalkozók családi munkaszervezetben, csupán az ültetés és a csomózás idejére felfogadott napszámosokkal, nagyobb részben nemzedékről nemzedékre öröklődő eljárásokkal termesztették a dohányt. Egy-egy dohánytermelő körzet, mint például Heves vagy Csongrád megye országrésznyi területeket látott el uradalomról uradalomra vándorló dohánykertészekkel.
Az uradalmi dohányos telepek családi üzemegységekből tevődtek össze, ahol a 451dohányosok az uradalmi földből kiszakított táblákon önállóan, de szervezeti kapcsolatban dolgoztak. Ennek megfelelően az uradalom által kijelölt dohányföldet egyforma arányban és minőségben nyílhúzással osztották fel egymás között, amit aztán családonként külön műveltek. Az egy telepen élő dohánykertészek érdekeit a maguk közül választott első dohányos képviselte, akinek a telep életében is hangadó szerepe volt. Az évenkénti szerződés lehetővé tette, hogy ha valaki nem találta meg a számítását, a következő évben továbbvándorolhatott. A vándorlás a feles dohánykertészkedés jellegzetes kísérőeleme volt, ami szintén hozzájárult a dohányosok kirekedéséhez a paraszti társadalomból. Ezt a sajátos réteget a parasztság kertész, gányó, kukás, dohányos megnevezéssel illette, és általában lenézte. De a dohányosok is megkülönböztették magukat szaktudásuk és vagyoni helyzetük alapján. Nemcsak a rendszeres pénzjövedelem, a munkadíj biztosította kedvezőbb anyagi helyzetüket, hanem az uradalom részére nyújtott különböző szolgáltatások (harmados burgonyakapálás, aratás, nyomtatás) utáni járandóságuk is. A dohány árának fele arányban való részesedése csupán elvi megállapodás volt, mert az év végi elszámoláskor a különféle levonások miatt a kertész a bevételnek csak 38–40%-át kapta meg. Ebből a pénzből vonták le azokat a naturálékat, amelyeket a kertész utólagos kiegyenlítésre kapott az uradalomtól. Ugyancsak ebből a pénzből fizette a kertész a munkatorlódások idején felfogadott bérmunkásait. Ennek következtében az ötholdnyi dohányt művelő kertész évi tiszta jövedelme a megtermelt érték 18–20%-át tette ki (Dobrossy I. 1978: 22).
A dohánykertészekhez szorosan kapcsolódott a bérmunkás dohányosok rétege, akik a falu nincstelenjeiből kerültek ki, és alkalmi munkával tartották fenn magukat. A dohánymunkákért az uradalomtól függetlenül a kertészekkel kötött megállapodás szerint kapták bérüket. Gyakran részt vállaltak a kertészek egyéb uradalmi munkáiban (aratás, burgonyakapálás) is.
A kapásnövények közül a dohány követeli meg a legmagasabb fokú specializálódást. Művelése nagy szakértelmet és precizitást igényel, mert döntően ez szabja meg jövedelmezőségét. Ezért műveléstechnikája szempontjából a szakosodott kertészeti telephelyek jóval előnyösebbnek mutatkoztak, mint a kistermelő paraszti művelésmód.
A dohányföld megmunkálása a kerti és parlagi termesztésformánál többnyire kézi munkára: ásásra, kapálásra szorítkozott; a kisparaszti szántókon pedig az egyszeri szántás volt a jellemző. A specializálódott üzemekben ezzel szemben általános érvényű a háromszori szántás, valamint a vetésforgóba illesztett művelésnél a rendszeres trágyázás. A feles bérletű dohányföldeken az uradalom egy táblában végezte el a megfelelő talajművelést, a kertészek csak ezt követően vették át a földet. A dohányföld családonkénti szétparcellázása közvetlenül az ültetés előtt került sorra. A dohánykertészek maguk gondoskodtak a kiültetéshez szükséges mennyiségű palánta előállításáról. Az uradalmi feles kertészetekben a palántanevelést általában melegágyban végezték, ami a félérett istállótrágya hőkibocsátására épült. A trágyaréteget deszkával körülkerítették és általában gyékénytakaróval leborították. A melegágyakat a lakóházhoz és kúthoz közel helyezték el. Korábban gyékényből, nádból font hasura vagy erős vászonból szőtt molinó szolgált a melegágy letakarására. Az utóbbi időben üveges tetőt helyeztek a keretre. A paraszti gyakorlatban viszont a ház körül 452elkerített hidegágyak, palántosok adtak helyet a palántanevelésnek. Ezekben a kevésbé védett palántákat alkalmilag takarták be. A palántások használata a hideget jobban tűrő, kisebb levelű pipadohányféleségek termesztése idején általában megfelelt feladatának. Verpeléten a dohánykertészek is ezt a megoldást alkalmazták, amíg az 1920-as évektől a nagy levelű, kényesebb virginia-dohány művelésére nem tértek át. A melegágyak elterjedésében a monopólium szigorú előírásai is szerepet játszottak.
A művelés alatt álló dohányfajták a legkorábbi időktől rendkívül nagy változatosságot mutatnak. A monopólium előtt az ország különböző tájain egymástól elszigetelten folyó termesztés eredményezte a végtelenül sokféle, jobbára helyi változatokat. A múlt század közepén egy nyírségi termesztő 36 féle dohányt írt le, amivel maga is foglalkozott. A 19. század második felében megindult a fajtakiválasztás; kisebb számú, egységesebb fajták váltak uralkodóvá. Például a Nyírségben a századforduló idején a dohányföldek 98%-án nagylevelű debreceni dohányt termeltek, csak a paraszti kezelésben álló földek 2%-án maradt meg a régi fajták egy része. Az itt előforduló dohányfélék a következők voltak: rózsa-szamos, virginia, kerti, gatyás, gatyátlan, kapadohány (Dobrossy I. 1978: 27). Az utóbbi időben az ország területén művelt fajták közül legjelentősebb a debreceni, a szabolcsi, a szuloki, a hevesi virginia, a kerti és a kapadohány.
A melegágyban 8–10 nap múlva kikelt palántákat naponta gondozták: kézzel szórt vízzel locsolták, időnként szellőztették és ritkították. Az elvetett dohánymagból 4–8 hét alatt olyan nagyra nőtt a palánta, hogy ki lehetett ültetni. A kertészek április végén, május elején megkezdték a palánták ültetését a kiosztott parcellákba. Mivel az ültetés több napig tartott, a palántákat nem sorba, hanem a legfejlettebbeket kiválogatva, földgombóccal együtt rakták ládákba. A napi vetnivalót szekérrel vitték ki a földre. A dohánykertész az ültetéshez bérmunkásokat fogadott. Az ültetést megelőző általánosan elterjedt művelet a sorok kijelölése, amit fogatos vagy kézi sorhúzóval egyaránt végeztek. Az ültetésnél soronként haladtak, általában 3–3 dohányos dolgozott együtt. Az egyik a lyukat készítette, a másik ültetett, a harmadik pedig locsolta és betakarta a palántákat. Borús, esős időben a locsolást elhagyták. A palánta helyét legegyszerűbben a kapával úgy készítették el, hogy az élét felfelé fordítva, fokával ütöttek lyukat. A kötöttebb talajú területeken inkább ültetőbotot, luggalót használtak, aminek kerekes változatát Verpelétről ismerjük. A palántákat kézzel vagy ültetőfával, cövekkel ültették. A növényeket olyan mélyre tették, hogy nem látszódhattak ki a földből, mert különben kiszáradtak. Az ültetés után 4–5 nap múlva következett a palánták pótlása, a foltozás (Dunántúl, Dél-Alföld), újítás (Nyír-ség), ami nagyobb szárazság idején nem is volt jelentéktelen munka. A kertészek mindig több palántát neveltek, mint amennyi a föld beültetéséhez kellett, mert különben a hiányt vásárolt palántával kellett kipótolniuk.
Amint a palánták megeredtek, már lehetett kapálni. Régebben, amikor a rövidebb tenyészidejű dohányokat termesztették, általában kétszer kapáltak, újabban a háromszori kapálás vált gyakorlattá. A nagylevelű dohányt háromszor-négyszer is megkapálták. Az 1920-as évektől az uradalmakban az ekekapa használata kezdett terjedni, bár a Nyírségben voltak olyan földbirtokosok, akik megtiltották a dohánykertészeknek a fogatos kapálóeszköz használatát. Az ekekapa a parasztgazdaságokban 453csak az 1950-es évektől kezdett feltűnni; de a paraszti dohányművelést mindvégig a kézi kapálás jellemezte. Az egyes termelőtájakon a kézi kapálásnak sajátos technikáját gyakorolták, mint például a pásztás kapálást. A nyírségi dohánykertészek az első kapáláskor a két sor között mentek és négy dohánytő közé csóvát húztak, kitisztították a töveket. Másodszori kapálásnál ebből a halomból töltögették fel a dohány tövét. A kapálásnak ez a módja a kukoricaművelésből került át a dohányosok gyakorlatába. A régebbi termőterületeken viszont, mint például Verpeléten, a dohányosok soronként haladva körülkapáltak minden bokrot.
103. ábra. Kerekes luggaló, Verpelét (Heves vm.)
A dohány másodszori kapálását követő fontos munkamozzanat a tetejezés, a dohány virágbimbóinak levagdosása. Azt tartották, hogy addig nem érik a tődohány, amíg virága van, csak a leveleket hozza. A megtetejelt dohány azonban a levelei mellett hamarosan oldalhajtásokat, kacsokat nevel, amit szintén el kell távolítani, mert a tőlevelek nem fejlődnek ki megfelelően, és gyenge lesz a dohány. A kacsozás, hónaljazás körülményesebb munkájára kést vagy metszőollót használtak.
A dohány törése augusztusban kezdődött, az alsó levelek leszedésével. Egykor a dohányleveleket az érés ütemének megfelelően folyamatosan szedték le alulról felfelé haladva. A kertész ment a sorok között és a letördelt leveleket a hóna alá gyűjtögette. Amikor egy hónaljnyi mennyiség összegyűlt, a sorok mellé rakta. A változó számú csomót a munka végeztével ölekbe szedték, amit két kézzel át tudtak fogni, majd szekérre rakták. Az első szedés után a táblákat naponként feljárták. Egy tőről négyszer-ötször tördeltek levelet. A dohány többszöri törése az uradalmi termesztésre volt jellemző. A parasztgazdaságokban termesztett dohányt az utóbbi időben egyszerre törik zöld állapotban, majd ezt szárítják. A zölden törés kapcsolatban áll az újabb fajták termesztésével (Nyírség).
A hazaszállított dohányt először hervasztják, füllesztik. Hogy a levél színesedjen és hajlékonyabbá váljon, napos helyen kiteregették, kerítésre, állványra függesztették, a 454pajtákban sorokba rakva állni hagyták. A dohány szárítása tulajdonképpen a fűzéssel kezdődött, amikor a leveleket hosszú tű segítségével zsinórra fűzték. A dohányfüzér neve a Tisztántúlon póré. A dohányfüzéreket fahorgok, kukák, gamók segítségével a napon vagy szellős épületben kifeszítve szárítják. A dohányszárító épületnek meglehetősen sok változata ismeretes a másodlagos funkciójú gazdasági épületektől a dohányszárító pajtákig. Az uradalmi feles kertészek hatalmas méretű közös pajtákban szárították a leveleket a kijelölt épületszakaszban. A dohányfüzérek másfél–két hónapig száradtak a pajtában. A megszáradt levelek a további munkát novemberben adták, amikor értékesítésre készítették elő a dohányt.
Az uradalmi kertésztanyákon a szárítóhodályok mellett álló jellegzetes épületben, a simítóházban hosszú asztalok mellett végezték a dohánylevelek csomózását. A dohánykertészek irányításával, minden kertész mellett 3–4 napszámossal folyt a munka. A dohánymunkások a pajtákból a zsinórról lehúzott leveleket folyamatosan hordták a simítók keze alá, akik a dohányleveleket besikálták, tenyerükkel kisimították. Az egymásra rakott kötegnyi sima levelet a tövénél megkötve félrerakták a következő munkafázishoz. Az osztályozást mindig a dohánykertész végezte. A levelek színe és mérete szerint 6–10 féle minőséget különített el. Az uradalmi munkával szemben a paraszti dohánysimítás és -osztályozás a lakóházban történt. Ez a munka, éppen úgy, mint a dohánylevelek felfűzése közös munkával, kalákában zajlott, amiben az egyes családok rokonai, szomszédai vettek részt (Benda Gy.–Hoffmann T.–Szilágyi M.–Szuhay P. 1982: 134).
A szétválogatott dohányleveleket azonos minőségű csomókba rakták, és a tövénél ismét megkötötték őket. Közvetlenül a dohány beváltása előtt készítették el a bálákat, amelyek általában 80–100 egymásra illesztett dohánylevélből álltak. A terjedelmes bálákat erre a célra szolgáló bálázó présben szorították össze és kötötték meg. Egy-egy bála 1,5–2 mázsát nyomott. A bálázással rendszerint egy nap alatt végeztek. A beváltóhelyre a dohánykertész maga vitte szekéren a dohányt, ahol jelen volt az uradalom gazdasági képviselője is. A kertészeket sorban szólították. Ha a dohány minősége nem volt megfelelő, a bálákat válogatás alá helyezték, ami azt jelentette, hogy egy-két osztállyal lejjebb sorolták. A beváltás és fizetés után az uradalom és a kertész évet záró számadásai következtek.
A dohányművelés és szárítás speciális munkafázisai egész évi elfoglaltságot adtak a termesztők számára. A növény előnyös tulajdonsága abban nyilvánult meg, hogy a mezőgazdasági munkacsúcsok idején (aratás, szemnyerés) nem kötött le munkaerőt, ezért a paraszti gazdálkodás szempontjából is vonzónak mutatkozott. A monopólium utáni specializálódás – a fajtaváltás révén – visszaszorította a paraszti művelésformát. Az uradalmi feles kertészet mint családi üzemszervezetű kisvállalkozás a 19. század végére kialakította a helyhez nem kötődő, a parasztságtól társadalmilag is elkülönülő termelői réteget, amely ekkor már nemcsak termelési tapasztalatai, hanem bérmunkás öntudata miatt is karakterisztikus rétegét alkotta a szegényparasztságnak. Sajátos átmenetet képviselt a mezőgazdasági részes munkások és a cselédek között. A dohányosok a 20. század elejétől az agrárszocialista mozgalmak jelentős bázisát alkották. A 19. század második felében kiformálódó dohánykertész rétegnek nagy szerepe volt a dél-tiszántúli belterjes növénykultúrák: a szegedi paprika, a makói hagyma vagy a szentesi zöldségművelés kibontakozásában.
