A NAPRAFORGÓ
A NAPRAFORGÓ
A napjainkban legfontosabb olajnövénynek számító napraforgó az újvilági eredetű kapásnövények közül legkésőbb hódított teret a szántóföldi művelésben. Annak ellenére, hogy a 16. században egész Nyugat-Európában a főúri és gazdagpolgári díszkertek nevezetes virágaként pompázott, valódi hasznát hosszú ideig nem ismerték fel. Magyarországon a 17. század közepén került a főúri virágoskertekbe. A napraforgó sajátos módon a parasztkertekben is évszázadokon keresztül csupán virágként díszlett. Haszonvételét legfeljebb ízletes magjának fogyasztása jelentette. Az utóbbi évtizedekben a pirított napraforgómagot rendszeresen árusítják búcsúkban, labdarúgó-mérközéseken, vásárokon, így mintegy újfajta „élvezeti cikk” lett, hasonlóan a cigarettához.
A napraforgómagból Európában elsőként Erdélyben készítettek étkezésre alkalmas olajat a 18. század végén. Ez időben a gubernátori uradalom szántóföldjein már táblásan is termesztették. A napraforgó magjából a Gyaluban erre a célra felállított malomban ütöttek olajat. Noha ez a példa közel fél évszázaddal megelőzte a napraforgóolaj előállításának kelet-európai felfedezését, mégis elszigetelt kezdeményezés maradt, ugyanis nem szolgált olyan méretű tömegigény kielégítésére, mint az 1835-ben a voronyezsi Alexejevka paraszti olajütőjében préselt étolaj, amely a görögkeleti vallású oroszok körében a napraforgó páratlan méretű elterjedéséhez vezetett. Tulajdonképpen a vallási tényezővel összefonódó növénytermesztés határozta meg a 19. század közepén a napraforgó táji és művelésmódbeli alakulását. Mivel a napraforgóból 459nyert étolaj minősége felülmúlta a mindaddig használatos növényi olajokat, valamint a puha belű mag kipréselése egyszerűbb technikai felszereléssel is megvalósítható volt, a 19. század közepétől számottevően fellendült a napraforgó termesztése Magyarországon is. Az ortodox és a görög katolikus lakosság hosszan tartó böjtjeiben szívesebben használta az ízletesebb napraforgóolajat az addig sok panaszra okot adó len- és kendermagolaj helyett. Ennek megfelelően a napraforgó szántóföldi művelése elsősorban a keleti országrészen: a Jászságban, a nyírségi falvakban és Bihar megyében bontakozott ki. Az ország más területein csak a 19. század végére hódította meg a kisparaszti gazdaságokat (Selmeczi Kovács A. 1970).
A növény nevének a 20. században rendkívül gazdag változata alakult ki, ami táji megoszlást mutat. A Tiszántúlon a napraforgó megnevezés a domináns, hasonlóan a Nyugat-Dunántúlhoz. A Dunántúl középső részén a szotyola, míg Dél-Dunántúlon a tányérvirág, a Duna–Tisza közén pedig a tányérrózsa a jellemző. Az elnevezésbeli különbség sajátos módon tükrözi a gazdasági körülményeket, ahol a virágra utaló terminus ismeretes, ott kevésbé volt jelentős művelése, míg a keleti országrészben, beleértve Erdélyt is, hagyományos szántóföldi növénykultúrát képviselt (Selmeczi Kovács A. 1993: 84).
A napraforgó kezdettől tipikusan „kisgazdanövény”-nek számított. Mivel a századfordulóig kirekedt a piaci árutermelés köréből, csupán az önellátás céljára termesztették elsősorban a szegényparasztok, akik a disznózsír pótlására használták olaját. A napraforgó ezen társadalmi kötődése művelésmódjának jellegzetes formáját alakította ki: a szegély- és köztes művelést. Ebben legnagyobb szerepet az uradalmi kukoricaföldek részes művelői játszottak, akik a felvállalt parcellákat egy-egy sor napraforgóval szegélyezték. Mivel a napraforgó termésére a birtokosok egyáltalán nem tartottak igényt, a részes munkások mindinkább éltek ezzel a lehetőséggel (Fodor F. 1986).
A napraforgó a kukorica és a burgonya szegélynövényeként honosodott meg a szántóföldi gazdálkodásban. E termesztésforma elterjedését elősegítette, hogy a növény nagy mérete és gyors növekedése miatt alkalmas szélfogónak tartották, ezért az uradalmak kevésbé ellenezték a kukorica- és burgonyaföldek napraforgóval való körülültetését. Néhol még a dohányföldekre is kikerült ebben a minőségében (Nyírség). A 19–20. század fordulóján a dunántúli kisparaszti gazdaságokban is elsősorban a kukorica szegélynövényeként kezdett elterjedni az addig virágoskertekben nevelt napraforgó. Ez időben országos viszonylatban vetésterületének 97%-át a szegélyművelés adta.
A növénytermesztés nagyobb méretű fellendülése a 20. század elején megszerveződő központi felvásárlás hatására bontakozott ki, elsősorban a kisparasztság körében. A két világháború közötti időben is döntő arányban a tíz holdon aluli parasztgazdaságok termesztették. A napraforgó értékesítésének lehetősége az 1920–1930-as évektől a szántóföldi művelés stabilizálódásához vezetett, és különösen a korai termőtájakon mind nagyobb helyet kapott az egy tagban folyó termesztése. A második világháború ideje alatt bevezetett kényszertermesztés ellenére szegélyművelése mindvégig meghatározó jelentőségű maradt, ezért a napraforgó nem tudott a többi kapásnövénnyel egyenlő rangra emelkedni. A napraforgóval szembeni idegenkedés a legutóbbi időkig végigkísérte művelésének alakulását még a kisebb gazdaságokban 460is, azon meggyökeresedett tévhit miatt, hogy nagyon kizsarolja a földet. Még termőtájain sem vetették jobb minőségű talajba, és művelésére sem fordítottak annyi gondot, mint a többi kapásnövényre. A szántóföldi művelésben való késői megjelenése is hozzájárulhatott, hogy nem formálódott ki speciális műveléstechnikája, hanem a legutóbbi időkig a kukorica módjára termesztették (Selmeczi Kovács A. 1993: 87).
A napraforgó szintén rendkívül nagy fajtaváltozatossággal rendelkezik, ami kerti virágként való egzisztálása idején alakult ki. A szántóföldeken az egyvirágú változatait részesítették előnyben, bár ezek is hamar elágaztak. A 19. században a legelterjedtebb, igénytelen parlagi napraforgót termesztették, amiből szelekció útján néhány tájfajtát állítottak elő, mint például a szabolcsi napraforgót. Az 1930-as években az állami felvásárlás érdekében nagyobb olajtartalmú fajtákat nemesítettek ki a különböző tájfajtákból.
A napraforgó művelése szegélynövényként teljesen igazodott a fővetésű növény gondozásához: azzal egy időben és annak módjára vetették, művelték (Fodor F. 1986: 72). Különösen a kukoricánál nyílt erre lehetőség, mert botanikai adottságaik sok hasonlósággal rendelkeznek. A napraforgónak a kukoricától némileg eltérő mű-veléstechnikája csak a táblás, egy tagban folyó termesztésformánál érvényesülhetett. Annak ellenére, hogy a napraforgó éppen olyan igényes a talaj-előkészítés szempontjából, mint a többi kapásnövény, mindenütt a tavasszal egyszer szántott földbe vetették. A vetésre kezdettől a legszebb magtányérokat rakták félre. A vetés ideje – a kukoricához hasonlóan – áprilisra esett. Az egy tagban művelt napraforgót néhol már márciusban elültették (Nyírség). A napraforgót kezdettől sorba vetették. A sorhúzóval kijelölt sorokba általában kapával, a homokos talajú vidékeken sarokkal vetették. A lépésnyi távolságra eső fészekbe 2–3 szemet ejtettek. A keleti országrészen leginkább az eke utáni vetést gyakorolták, minden harmadik barázdába kapával vagy sarokkal juttatták a szemeket. Az 1930-as évek második felében a dél-dunántúli (Tolna, Somogy, Baranya m.) és az alföldi (Szolnok, Hajdú m.) árutermelő parasztgazdaságok többnyire vetőgéppel dolgoztak a napraforgóföldeken is (Selmeczi Kovács A. 1993: 93–94).
A növény gondozása általában kétszeri kapálásból állt. Ennél többször még ott sem kapálták meg, ahol a kukorica többszöri kapálást kapott. Az első kapálás alkalmával végezték el az egyelést, amikor a sűrűn nőtt töveket kapával kivágták. 3–4 hét múlva, még az aratás előtt következett a második kapálás, ami valójában töltögetést jelentett. A tövek feltöltését a legutóbbi időkig szükségesnek tartották, hogy a szél ne dönthesse ki a magas szárú növényt. Az 1920-as évektől kezdték használni az ekekapát, ami jelentősen visszaszorította az addig megszokott köztesek, a bab és tök vetését.
A napraforgó gondozásának körébe tartozott még a fattyazás (Szabolcs m.), a fölösleges virágok eltávolítása, amit virágzás idején késsel végeztek. Többnyire csak a legnagyobb korongot hagyták meg.
A betakarítás munkája szeptember közepétől kezdődött, általában a kukoricatörés előtt. A napraforgó teljes beérését ritkán várhatták meg a madarak kártétele miatt. A magtányérokat késsel vagy sarlóval vágták le, de használták erre a célra a szárvágót is. A levágott fejeket ponyvás szekéren szállították haza. Az eresz alatt vagy a csűrben felhalmozott bugákból rövid botokkal egyenként verték ki a szemeket. 461A napraforgócséplést általában társas munka keretében végezték, hasonlóan a kukoricafosztáshoz. A szelelőrostával kitisztított magot ponyvákon vékonyan elterítve szárították a napon vagy szellős épületben. A száradásra kiterített magot naponta többször megforgatták. A kiszárított magot végül zsákokra szedték, majd a felvevőhelyre vagy az olajütőbe vitték.
A napraforgó szárát szárvágó kapával vagy baltával vágták ki, amit a ház körül kúpokba összerakva tároltak. A régi, hatalmas növésű fajták kórója a tüzelésen kívül kerítéskészítésre, csűrök, dohánypajták szellős falazatául, kemencevázként és még számos célra szolgált. A napraforgó nemcsak magterméséből nyerhető olajával, hanem szárának sokféle hasznosításával is alkalmas növénye volt a szegényparasztságnak.
