KULTÚRTÖRTÉNETI RÉTEGEK
KULTÚRTÖRTÉNETI RÉTEGEK
A vadnövények fogyasztása a magyarságnál különböző kultúrtörténeti rétegekbe tartozik. Így a fák kérgéből készült lepényszerű kenyeret vagy kását, egyes szamóca-félék és más növények bogyóit, különböző gyökereket, gumókat a magyarok már fogyasztottak az Ural mentén. Már ott ismerhették a nyírvíz ivását, a fenyőgyanta rágását és a kéregedényeket is. A honfoglalás előtt török népek révén ismerhette meg a magyarság a csalánfélék, a bojtorján levelének, a kökény, a som gyümölcsének, a gyékény gyökértörzsének fogyasztását. Minderre a magyar nyelv finnugor, ugor és régi török eredetű botanikai terminológiájából is következtethetünk. A hagyma (eredeti jelentése ’valamilyen vadhagyma’), kéreg, meggy (eredeti jelentése 29’valamilyen bogyóféle’) finnugor, az eper, gyökér ugor, a csalán, gyékény, kökény, som, torma honfoglalás előtti török eredetű szavak a magyar nyelvben (TESz).
Bizonyos az is, hogy a növényföldrajzi viszonyok következtében sok olyan növényt is fogyaszt a magyarság, amelyek már ott voltak a prehisztorikus európai ember asztalán. Az Oxalis-, Rumex-, Cornus-, Chenopodium-, Urtica-féléket, a Prunus spinosa, a Fagus silvatica termését stb. az európai prehisztorikus leletekben (Dánia, Svájc, Bosznia) éppen úgy megtaláljuk, mint a különböző szláv népek, a románok korai történeti periódusában és mai étrendjében. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a közelmúltban még fogyasztott vadnövények közül több a neolitikumtól, a bronzkortól hazánk földjén is táplálékul szolgált. Ilyenek például a Lathyrus-, Agro-pyron-, Chenopodium-, Rumex-, Cornus-, Fragaria-, Corylus-, Sambucus-félék, a Pru-nus spinosa (vö. Hartyányi B.–Nováki Gy.–Patay Á. 1968). Mindez arra figyelmezteti az etnológust, hogy a különböző népeknél és a különböző történeti korszakokban az ember és a környezete között hasonló kapcsolat alakult ki. Ne felejtsük el, hogy nemcsak a fizikus és a kémikus kísérletezik, hanem a primitív ember is. A Gran Chaco indiánjai ínség idején mindenféle gyökeret, levelet megfőznek, hogy akad-e közöttük ehető. Valószínű, hogy a múltban szükség esetén így kísérletezett az európai ember is.
A vadnövények fogyasztásánál tekintetbe kell vennünk, hogy jelentőségükkel a 18–19. századi botanikai és gazdasági munkák is foglalkoztak. Így 1830-ban az akkortájt népszerű Mezei Gazdák Barátja ajánlotta a csalán termesztését, mert emberi tápláléknak, állati takarmánynak, gyógy- és textilnövénynek egyaránt alkalmas. A lovak szőre a csalán magjától tündöklő lesz. A csalántól a tyúkok jobban tojnak, a tehenek jól tejelnek. A törökszentmiklósi Sebeók Sándor 1779-ben doktori értekezést írt a tátorjánról (vö. Gunda B. 1989a: 84). A Patriotisches Wochenblatt für Ungern 1804-ben a növény fogyasztásáról értekezik. Gyökere nyersen és főzve, ecettel, olajjal ízesítve fogyasztható. Fiatal hajtásából a karfiolhoz hasonló étel készíthető.
