REKESZTÉS
REKESZTÉS
A rekesztés lényege az úszó hal útjának elzárása. Az egyszerű, alkalmi rekesztéstől a nagy munkát és nagy befektetést igénylő építményekig igen széles a rekesztő módszerek skálája, és más halfogási módok kiegészítője is lehet valamilyen rekesztés, mely többnyire az áradással-apadással együtt járó halvonulásokat használja ki.
Alkalmi rekesztés
Ide sorolható a kézzel való halfogásnál említett dugászás, amikor a patakokat alkalmi gáttal új mederbe terelik. És alkalmiak az iszapból, faágakból, gazból emelt gátak is.
156Rekesz
A szabályozások előtt áradáskor a víz természetes vagy ásott csatornákon, az ún. fokokon az ártérre ömlött, s vele rengeteg hal is kiúszott. Apadáskor ezek igyekeztek vissza a mederbe, de útjukat sövény, lésza vagy hálórekesszel elzárták. Az ilyen rekesz hossza néhány métertől akár több száz méterig terjedhet. Célja kettős: egyrészt 157a rekesz előtt elhelyezett vagy abba beépített fogóeszközzel nagy mennyiségű hal fogható; másrészt a halak tömegét visszatartja, s azok az ártéri tavakban ívnak, növekednek az őszi lehalászásig. Ezért a halászok karbantartották, gondozták a fokokat, újakat ástak, az ártéri mélyedéseket összekötötték, egymással összefüggő tavakká képezték ki. A folyamszabályozásokig a halászat legnagyobb eredményeit éppen ezekben az ártéri tavakban érték el, a folyóra inkább a vizahalászat miatt mentek a főfoglalkozású halászok is (Andrásfalvy B. 1965, 1973, 1975; Szilágyi M. 1977a, 1982a, 1995: 98–108).
26. ábra. A Mohács és Kölked közti Duna-parti hátat átvágó vízfolyások és mesterséges fokok, 1820
Mivel az ilyen rekesztések más halászatra jogosultak érdekeit sérthették azzal, hogy a hal nem jutott be az ő vizeikre, sok pereskedés, illetve jogszabály tárgyai is voltak. A rekesz nem akadályozhatta a csónakok és hajók útját sem. Az ilyen helyeken a szilárd építésű rekesz közepén kaput hagytak, amit hálóval zártak el, ezen a csónak átsiklott, a hajónak pedig leeresztették a felső ínt (Inczefi G. 1961: 30).
Különösen a ponty igyekszik a rekesz felett átugrani (vö. Feriz 1877: 278–279; Pataky A. 1963). A halász kihasználja ezt a tulajdonságát, az alacsony rekesztés mellé odaáll ladikjával, s az átugró halak abba esnek. Még jobb megoldás, hogy vízszintesen szerelnek fel egy hálót, a hintát, s ez fogja fel a halakat. Ezzel a módszerrel naponta több mázsa halat is lehet fogni (Solymos E. 1965: 121).
Gyakori, hogy a rekeszbe valamilyen fogóeszközt építenek be: a lészákba vejszét, a hálókba varsát, és apadás idején ezeket rendszeresen ürítik (vö. Csalog J. 1940 példáit a Tolna megyei Duna-szakaszról).
Szégye
Recens használatban már Herman Ottó sem találkozott a szégyével vagy cégével, azaz a vizafogó rekesszel a magyar vizeken, ő is csak történeti forrásokból ismerte.
A Dunán és a Tiszán a rendszeresen felfelé vonuló vizák és tokok fogását segítette elő a gerendákból épített hatalmas építmény. Mivel ez a hajózást akadályozta, szigetsarkokhoz a mellékág elzárására használták, helyét és építésének jogát királyaink adományozták, maga az építés pedig egyes jobbágyfalvak kötelessége volt.
A vizafogó cégének – vagy szláv eredetű névvel szégyének – pontos leírása vagy ábrázolása nem maradt fenn, s a szakirodalomban több vita zajlott a forma és a szerkezet kérdéséről. Ezek eredményeként elmondhatjuk, bevonva az al-dunai román analógiákat is, hogy két változat létezett. Az egyik valódi rekeszték, halmegállító szereppel, mely előtt kerítőhálóval vagy horoggal fogták meg a vizákat. A másik fogószerkezettel is el volt látva, mely lehetett a levert cölöpökből kialakított fogórész vagy a rekeszték kapujában elhelyezett zsákháló. Mivel a zsák a felfelé vonuló halakat fogta, csúcsát nyilván ár ellen rögzítették. A belekerült vizákat erre a célra használt bunkóval verték agyon (Gaál K. 1947; Morvay P. 1948; Khín A. 1962; Sugár I. 1979; Szilágyi M. 1995: 108–116).
A cégeszerű rekesztésnek egyszerűbb módjai is vannak. Az Ecsedi-lápon, a Sárréten gallyból, rőzséből, szalmából építettek gátat a vízen, helyenként kapukat hagyva, ahova csíkkasokat vagy egyéb varsaféléket helyeztek. Ez volt a csíkgát, illetve (a begyűrt szájú varsa hurca neve után) hurcagát (Herman O. 1887–88: I. 482; Ecsedi I. 1581934: 139–140, lásd még Nyárády M. 1938: 163, 166–167). Herman még további három változatát írta le a cégének. A magyar cége kisebb vizeken, átfolyásokon készült, és egy cölöpsor volt, melynek kapujába kámzsaháló került. A székely cége a hegyi patakokon kövekből épített V alakú gát, melynek a csúcsánál lévő nyílásába bocskorvarsát tettek, és felülről zavarták bele a halakat. A cigánycége tavakon épült, két összetartó, többször megtört irányú nádfal, nyílásában zsákhálóval. E két utóbbi cégeféle átmenetet képez a vejszékhez, illetve a szárnyas varsákhoz (Herman O. 1887–88: I. 150–153).
Vejsze
A vejsze, vész, vejsz, veisz nádból vagy (ritkábban) vesszőből készült. Három fő része van, bár nem mindegyik vejszetípusnak tartozéka mind a három. Legfontosabb a fogófej. Általában szív vagy vese alakban meghajlított nád- vagy vesszőfal, középen 159keskeny nyílással, melyen a hal be tud jutni, de visszafelé nem találja az utat. A fejet egymagában is használhatták úgy, hogy keskeny átfolyások, hídnyílások elé állították, így nem kellett hozzá szárny. Hasonló ehhez, amikor a rekesz nyílásai elé állítják, felváltva jobbról, balról, így áradáskor és apadáskor egyaránt fog. A többi vejszeváltozatot állóvizekben állították le, arra számítva, hogy a hal beletéved. Ezt a szárny vagy szárnyak segítették.
27. ábra. Vejszék: a) udvaros, kétszárnyas vagy magyar vejsze, Tápé (Csongrád vm.); b) kö-zéplészás vejsze, Tápé (Csongrád vm.); c) kétszárnylészás vagy rácvejsze, Mezőségi tavak (Erdély); d) spirálvejsze, Szentes (Csongrád vm.); e) középlészás és kétszárnylészás vejszék kombinációja, Közép-Tisza-vidék
28. ábra. Pontyfogó kürtők, Fertő-tó környéke
Az egyszárnyú vejszét szárnyával a partra merőlegesen szúrták le; a szárny, mely több méter hosszú, a fej közepéhez, a nyíláshoz vezet. Akármelyik oldalról érkezik a hal, a fogófejbe téved. Más változatainál a szárny mindkét végén helyeznek el fejet, esetleg a szárny közepe táján is jobbról-balról egyet-egyet. Más esetben az egyszárnyú 160vejszéket egymás után, sorban állítják fel (lásd Jankó J. 1902a: 357; Sztripszky H. 1904: 235–236; Ecsedi I. 1926a: 67–72; Roska M. 1933: 90–91; Csalog J. 1940: 238–241; Gönyey S. 1942c: 43–45; Szilágyi M. 1971: 284–286).
A kétszárnyú vejszénél a szárnyak két oldalról a fogófej bejáratához csatlakoznak, és a szemből érkező halakat terelik be. A fejeket fordíthatják ennél a változatnál is egymással ellentétes irányba vagy a szárnyhoz képest 90 fokban elfordítva (Herman O. 1887–88: I. 157–158; Herman O. 1901: 60–61; Sztripszky H. 1903a: 170; Szabó K. 1918: 120–123; Nyárády M. 1938: 162–163; Szűcs S. 1938b: 181).
Bonyolultabb felépítésű változatok az ún. udvaros vejszék. Itt a fogófej előtt egy hasonló zárt tér, udvar van, aminek azonban szélesebb a bejárata, s a szárnyak előbb ide terelik a halat, innét kerülnek át a fejbe vagy kürtőbe. A szárny és az udvar formájával, elhelyezésével, kisebb terelőfalak beiktatásával számtalan variációt lehet kialakítani, s amig voltak megfelelő csendes vizek, a halászok éltek is ezzel a lehetőséggel. A variációs lehetőségek közül kettőt érdemes külön is kiemelni. A Herman Ottó által magyar vejszének nevezett két szárnylészás és udvaros vejszét azóta is többen és a magyar nyelvterület egymástól távoli pontjairól ismertették. Az ugyancsak ő általa bemutatott fertői vejszének más vizeken nincsenek párhuzamai, ezen a tavon viszont az 1950-es években is pontosan meg lehetett figyelni az ilyen vejsze építésének és használatának minden apró részletét (Herman O. 1887–88: I. 154–157; Jankó J. 1902a: 357; Ecsedi I. 1934: 143–147; Szilágyi M. 1971: 284; Pataky A. 1974; Számadó E. 1976; Lábadi K. 1987: 44–50; Bárdosi J. 1970, 1994: 60–82).
A magyar vizeken ritka az ún. csigavejsz vagy spirál vejsze. Ennél a szárny és a fej egy darabból áll, s a szárny egyik végét csigavonalba hajlítják (Ecsedi I. 1934: 143–145; Nyíri A. 1948: 47, 79; Solymos 1965: 120–121; Takáts Gy. 1986: 83; Solymos E. 1996: 38–39).
Az egyszerűbb szerkezetű, kisebb vejszét egy-egy halász maga is elkészíthette, de a nagyobbakat csak társulva, hiszen az előre megfont nádfaldarabokat a meder fenekére kellett leverni, s közben a csónakot is tartani. A jól megépített vejsze egész évben, esetleg több éven át fogta a bolygó halakat, a halásznak csak ki kellett mernie naponta egy hosszú nyelű szákkal vagy mereggyűvel a zsákmányt (Szilágyi M. 1995: 82–83).
Bízvást mondhatjuk, hogy a vejsze a legősibb halfogó eszközök közé tartozik, és az egész világon ismerik. A magyar vizekről már szinte teljesen eltűnt, mert nincsenek olyan csendes állóvizek, ahol háborítatlanul használhatnák.
Vesszővarsa
A varsák a rekesztő halászat mozgatható, s szükséglet szerint áthelyezhető fogóeszközei. Vesszőből és hálóból készülnek. Alak és forma szempontjából igen változatos eszközcsoport, és az egész világon megtalálható valamilyen varsa, ahol használatához megfelelő víz van. Ezért szinte minden alakváltozathoz lehet a legkülönbözőbb helyeken analógiát találni.
Ha egy hipotetikus fejlődési sort állítunk fel a vesszővarsák között, a kialakulás első lépcsőfokának azokat a még nem varsa formájú rőzsecsomókat tekinthetjük, 161melyeket a sebes folyású hegyipatakoknál alkalmaznak: egy V alakú kőgátat építenek, s a csúcsánál lévő nyílásba rőzsecsomót tesznek. A víz sodra a vesszők közé szorítja a halakat. A második fok, hogy lapos tálcafélét fontak vesszőből, melynek egyik végét, mint a bocskor orrát felkunkorították. Ez a bocskorvarsa, sejp vagy szelep. A rőzseköteghez hasonlóan helyezik el a kőcége nyílásában, s ez esetben is a víz sodra szorítja az egyszerű eszköz falához a halakat. A trombitavarsa szintén vesszőből fonott, és hosszú, a vége felé keskenyedő cső formájú. Kőgátak nyílásához vagy szűk átjárókba helyezik le, s mivel a hal nem tud benne megfordulni, beleszorul (Herman O. 1887–88: I. 151–152; Gunda B. 1964a, 1966c: 122–132).
29. ábra. Egyszerű vesszővarsák: a) bocskorvarsa vagy magyar csuklyavarsa, Domokos (Szolnok-Doboka vm.); b) csíkvarsa, Közép-Tisza vidéke; c) csíkvarsa szerkezeti rajza
Az eddig említett altípusok és alakváltozataik elenyészően kis számban fordultak elő a tulajdonképpeni vesszővarsákhoz képest. Ezek két nagy csoportra oszthatóak: a sűrű- és a ritkafonatúakra. A bocskor- és a trombitavarsáktól két szempontból különböztethetőek meg: az egyik, hogy nem a víz sodorja bele a halakat, hanem maguk úsznak bele, a másik pedig, hogy bejáratán a hal be tud furakodni, kifelé azonban nem találja meg az utat, fogva marad a varsa hátsó részében. A halnak a varsa zárt terébe vezetését az ún. vörsökkel vagy síppal érik el, ami nem más, mint egy tölcsérszerű fonadék, beépítve a varsa bejáratába.
A sűrűfonatú varsák is két csoportra oszthatók: csíkvarsákra és egyéb halak fogására való varsákra. A csíkvarsa teste tojásdad alakú, a szája tölcséres, aminek széles pereme van. Hossza 60–80 cm, átmérője sem éri el a fél métert (lásd Herman O. 1901: 71–72; Szabó K. 1918: 119–121; Ecsedi I. 1934: 226–231; Nyárády M. 1938: 171, 383; Szabó L. 1981: 61). Az egyéb halakra való vesszővarsák formában is, méretben is igen változatosak. Van olyan, amely formailag hasonlít a csíkvarsára, és van kúp alakú, torpedó alakú, tojás alakú zárt forma, peremmel vagy perem nélkül. Külön csoportot jelent a „begyűrt szájú” forma, melyeknél vörsököt nem építenek be a varsa testébe, hanem a szájhoz érve a hosszanti vesszőket hajtják vissza, és folytatva 162a fonást, így képezik ki a tölcsérszerű bejáratot (Sztripszky H. 1904: 237–239; Ecsedi I. 1934: 139–141; Szabó K. 1937: 388–392; Nyárády M. 1938: 162). A vesszővarsák egy részének a végében nyílás van, amit lerakáskor fű- vagy nádcsomóval szoktak bedugni. A nagyobb példányoknál pedig a hátsó rész oldalán kis ajtót képeznek ki, ahol a halakat kiszedhetik. Esetenként fület is kötnek a varsára, aminek segítségével könnyebb felemelni, illetve a fenékhez leszúrni.
Főleg a Tiszán és a Tiszántúlon találkoztak a néprajzi gyűjtők nagyméretű, ritka fonású vesszővarsákkal. Ezek hossza másfél–két méter is lehet, esetenként szárnyat is kötnek hozzá az egyik oldalon, s ez nemcsak a terelést, hanem a fenékhez való leszorítást is szolgálta. A ritkafonatúak között vannak spirális kötésűek, ezeknél a hosszanti vesszőket gyékénykötéllel fonták, amit csigavonalban vezettek (Ecsedi I. 1934: 147–150; Szilágyi M. 1995: 149–153).
A vesszővarsákat kővel súlyozva vagy karóhoz kötve rögzítik a fenékhez. Terelőszárnyat elvétve alkalmaznak hozzá, inkább haljárta helyekre, bokrokhoz, nádcsatornákhoz helyezik el. A nagyméretű és ritka fonatú tiszai fenékvarsák szájához lombos ágakat szoktak erősíteni, s a hal elrejtőzni akarván benne, betévedt a varsába.
Hálóvarsa
A hálóvarsák ugyanazt a cél szolgálják, mint a vesszőből font változatok. Nagy előnye a hálóvarsának, hogy lényegesen könnyebb, összecsukva sokszorosa elfér a ladikban annak, mint amennyi a vesszővarsából elférne, és a víz mélysége szerint szinte korlátlan méretvariációkban készíthető. Hátránya, hogy drágább és sérülékenyebb. Elterjedésének előfeltétele a megfelelő fonal hozzáférhetősége.
A hálóvarsára vonatkozó első biztos adatunk 1725-ből való, amikor is a kolozsvári halászcéh előírta, hogy a mesterremek egy vetőháló és egy öt karikára készített varsaháló legyen (Schram F. 1959: 297; Solymos E. 1987a: 356; további 18. századi adatok: Szilágyi M. 1995: 153–154). A vesszővarsa azonban még évszázadokig tartja az uralmát, s a hálóvarsa csak a 19. század második felében lesz általánossá. Ebben az időben, amint azt Herman Ottó gyűjtései bizonyítják (1887–88: I. 235–239, 242, 244–246), számtalan változata születik a hálóvarsának, majd fokozatosan egységesedik a legjobban bevált néhány alakra.
A varsakészítésnek két módja ismert (vö. Sárfy E. 1858–59; Pápay T. 1993). Vagy lapba kötik, és utólag varrják össze zsák alakúra, vagy körbe kötik. (Napjainkban leginkább gyári hálóból szabják, alakítják ki a megfelelő formát.) A legelterjedtebb formaváltozat az ötkarikás, egyszárnyú. Méretét a szájánál lévő szemek száma határozza meg. Az első három karikaköz rendszerint nagyobb szemű háló, a hátsó rész, ahol a hal megfogódik, apróbb szemű. Ennek a változatnak két vörsöke van, az első és a harmadik karikától indítva. A csúcsán lévő szemeket zsinórral lehet összehúzni, itt szedik ki a zsákmányt, a zsinórt pedig lerakáskor a farkaróhoz kötik. Ha egyszárnyú a varsa, a szárny a szájának közepéhez van kötve, így az érkező halakat mindkét oldalról a vörsökbe tereli. Kétszárnyúaknál az első karika két oldalán rögzítettek
a szárnyak (összefoglalóan lásd Solymos E. 1965: 122–125; Szilágyi M. 1995: 155–162).
a szárnyak (összefoglalóan lásd Solymos E. 1965: 122–125; Szilágyi M. 1995: 155–162).
163A Velencei-tavon – főleg takarékossági szempontok miatt – a négykarikás varsa terjedt el (Solymos 1996: 49–50). Hosszabbat, ötnél több karikásat csak rekeszhálóba bevarrva használnak, mivel ilyen esetben nagy mennyiségű hal fogására kell számítani, másrészt úgy kell kiemelni, hogy közben a rekeszt ne mozdítsa el a fenékről.
30. ábra. Hálóvarsák: a) ötkarikás, kétvörsökös, kétszárnyú hálóvarsa, kecskeméti Tisza-szakasz; b) ötkarikás, kétvörsökös, egyszárnyú hálóvarsa, Algyő (Csongrád vm.)
Az egyszárnyú varsák leggyakoribb elhelyezése folyókon a part közelében, a folyásra merőlegesen, szájjal kifelé. Állóvizekben változatos alakzatokban, egymáshoz csatlakoztatva szúrják le. A kétszárnyú varsákat fokokban, csatornákban használják, úgy, hogy elzárják vele a teljes vízszélességet, esetleg egymás mellett többet elhelyezve.
Míg a szárnyasvarsákat a leszúrt karók segítségével feszítik ki, addig a sapka-, a menyhal- és a dobvarsát vessző merevítők tartják. A menyhalvarsa szárny nélküli, általában háromkarikás, egy vörsökös, és két oldalán egy-egy villás végű vesszőt akasztanak az első karikára, a vesszők másik végét pedig összekötik, s ehhez feszítik a varsa csücskét (Solymos E. 1974: 34–38). A belsejébe szoktak egy horgot is felkötni, amire csaléteknek egy haldarabkát akasztanak. Több ilyen varsát egymás után kötnek és kövekkel súlyozva süllyesztik a mederbe. Csak a leghidegebb hónapokban használják, amikor a menyhal ívik, mert csak ilyenkor lehet vele fogni. A dobvarsának mindkét végén azonos nagyságú karikái vannak, mindkét oldalról vörsökkel, szintén hosszanti vesszőkkel merevítve. Ez a ritkán használt varsaféle a mindkét irányból érkező halakat megfogja (vö. Herman O. 1900a; Jankó J. 1900b).
Amíg kender- vagy pamutfonalból kötötték a varsákat, gyakori volt a kátrányozás vagy más anyaggal végzett impregnálás, és minden második nap ki kellett azokat 164emelni a vízből száradni. A varsát este leszúrták, hajnalban felnézték, ha kiakasztották száradni, helyére másikat raktak le. A halász varsakészletének fele tehát a vízben volt, fele száradt. Az 1960-as évek óta terjedő, s manapság általános műszálas hálóknál sem impregnálásra, sem szárításra nincs szükség.
31. ábra. Kétszárnyú hálóvarsák állóvízi lerakásának alaprajzi vázlata, Közép-Tisza vidéke
Abban az ütemben, ahogyan kevesebb lett a hal, szaporodott a halászok varsakészlete. Míg a 20. század elején 10–15 varsával dolgozott egy halász, ma már nem ritkaság a 100 darabos készlet. Egyesek a varsakarókat egyszerű bemetszésekkel jelölik meg, de többségük a kötési módról fel tudja ismerni a maga varsáit.
A hálóvarsa egész éves szerszám, minden halra alkalmas. Esetenként még télen is használják: léket vágnak és a jég alá szúrják le.
Kisebb varsákat dróthálóból is szoktak készíteni, s ezekkel pézsmapockot vagy vidrát fognak (Szilágyi M. 1987: 364).
165Állító halászat
A rekesztőhalászati módszerek közé sorolható az állítóhalászat is. Lényege az, hogy egy laza hálót helyeznek el a hal útjába, melynek ha nekiúszik, belegabalyodik a hálószemekbe, tehát megfogódik. Két változatát ismerjük a Kárpát-medencéből. Az egyiknél – ezt nevezik marázsának, leshálónak, meslecnek, meticának – két karó közé kifeszített zsinórra függesztik fel a laza hálót, s ezt a hal beleütközve össze tudja húzni, mint a függönyt (Herman O. 1887–88: I. 318–319; Solymos E. 1965: 134–136; Szilágyi M. 1971: 286–287; Lábadi K. 1987: 55–57). A másik az eresztőháló, melyet úszók tartanak a víz színén, két végét pedig vagy kikötik, vagy súlyozással rögzítik (Herman O. 1887–88: I. 320–324; Domanovszky Gy. 1942).
A marázsa vagy lesháló vékony fonalból készül, 60–80 milliméteres szembőséggel, 20–60 méter hosszban – a területtől függően. A felső szemeket ínra szedik, egy ütésben 3–5 szem van. Néhány ütésenként egy-egy karikát kötnek fel 20–30 cm hosszú zsinórral. A karika eredetileg kutyatejkóróból készült, melyet háromszög alakúra hajtottak. A Velencei-tavon fém függönykarikákat használnak (Solymos E. 1958a: 17–20; Khín A. 1960: 28–30), és újabban más vizeken is a műanyag karika váltja fel a kóróból való cötkénypótát. A lesháló 2–3 méternyi mélysége a víztől függ. Aljára ínt és súlyozást nem tesznek, a háló szabadon lebeg, s a hal észre sem veszi: ha nekiütközik, feje átfér a nagyszemű hálón, ahogy vergődik, uszonyai is beleakadnak, a karikák pedig összecsúsznak.
Az eresztőháló eredetileg szimpla léhéssel készült, az utóbbi évtizedekben tükrös (azaz háromrétegű) hálóból is készítik. 20–40 méteres darabokból áll, a Balatonon akár több száz métert is összekötnek. Felső inára gyékényúszókat kötnek – esetenként parát, de ez könnyen beleakad a szemekbe –, a végére pedig nagyobb gyékényúszó, őr kerül. A háló két végét, s közben is néhány helyen, súlyozzák; ez tartja egy helyben, nem engedi elsodródni. Bár az eresztőháló nem tud a leshálóhoz hasonlóan összehúzódni, a léhés annyira lazára van állítva, hogy a hal ebbe is belegabalyodik.
Az utóbbi évtizedekben, ha tükrös hálókat állítanak fel, a két végét gyakran karókhoz kötik. Úgy is használják a tükrös állítóhálót, hogy bokrokat, nádcsomókat, a Velencei-tavon úszó lápokat bekerítenek vele, és a halakat botokkal, zörgéssel a hálónak zavarják (Herman O. 1887–88: I. 317; Solymos E. 1996: 78–81).
Herman Ottó a Tiszáról ismertette a méthálót, mely tulajdonképpen a marázsa és az eresztő keveréke. Felső inán háromszögletű póták vannak, de nem fűzik fel zsinórra, csak beeresztik a vízbe, és szabadon lebeg. A méthálós halászat segédeszköze volt a métfa: egy villás faág, melyre a pótákat felfűzik, és erről eresztik a vízbe (Herman O. 1887–88: I. 318–319). Noha a külföldi irodalomból az ilyen úszóháló jól ismert (Jankó J. 1900a: 394–399), a magyar halászok gyakorlatában alig fordult elő.
Az állítóhálókat csak csendes állóvízben lehet használni. A motorcsónakok megszaporodása miatt az 1950-es évek óta egyre kevésbé használják. Korábban sem volt általánosan ismert egyik eszközváltozat sem. A Ferenc-csatornára a 19. század végén a Drávaszögből jutott el, a Velencei-tavon a karikás cérnahálót egy nagybaracskai halász az 1930-as években honosította meg, kiszorítva vele az 1890-es években a Balatonról átkerült pótás eresztőhálót. A Balatonon – Domanovszky György szerint – a 19. század elején jelent meg az eresztő- vagy pamukosháló, valószínűleg német 166hatásra. Ez az eredeztetés annál inkább elfogadható, mert a háló anyaga a finom, vékony pamut volt, amit házilag nem állítottak elő (lásd még Gönyey S. 1942c; Solymos E. 1962; Szilágyi M. 1989a: 74–78).
