A KELENCE
A KELENCE
A falutól távol erdőkben, réteken, szőlőkben felállított ilyen méheseket (kelence, méheskert, méhtartóállás) Szatmárban, a Zempléni hegyekben és Erdélyben a 20. század közepén még építettek. A múlt században lehúzódtak Debrecen vidékéig, és a 18. század végén a Dunántúlon is feltűnnek. Kelence típusú méhesek voltak a moldvaiak ’nagy’ prisacă-i (vö. Gunda B. 1984a: 85–86). Czövek István méhészeti munkájában Lőcse, Késmárk vidékéről említi az erdők, völgyek szép méheskertjét. Gömör hegyi rétjein, erdei tisztásain féltetős méhesek napjainkban is feltűnnek. A szlavóniai magyarok a falun kívül a szírűkön (a nagycsalád fákkal körülvett közös nyomtatóhelye pajtával, polyvással, kúttal) állították fel méheseiket. A Szigetközben lőtyék (vizes területek, nádasok) mentén álltak a nádból hevenyészett méhesek (Timaffy L. 1980: 37). Az alsóőri magyaroknál az erdei méhesek emlékét a határnevek 73őrzik (Csaba J. 1968: 109). Feltűnő, hogy a Nagykunságban a 18. században a méhesek felállítását a szőlőkben tiltják, viszont több adatunk van a tanyaföldön, illetve a rétségben felállított méhesekre (Györffy I. 1984: 44; Szűcs S. 1977: 77; Szilágyi M. 1992c: 244–247).
721. térkép. A kelencék elterjedésterülete
17. ábra. Zárt méhes (kelence), Panyola (Szatmár vm.)
A kelence minden oldalról zárt kör, ellipszis alakú vagy négyszögletes fedetlen, esetleg a falak mentén fedett épület, amelynek a belső fala tövében mípadon, ágyáson helyezik el a köpűket, kasokat. Ismerünk három oldalról kerített kelencéket is (lásd Kós K. 1949: 161–162; Szabadfalvi J. 1956: 454–463; Balassa M. I. 1971: 84–86, 88–89; Páll I. 1987: 95–98). A kelence uradalmak, nemesi birtokok, később nagyobb parasztméhészek építménye volt. Magyarországon a 17. században említik, de valószínű, hogy korábban sem volt ismeretlen (18. századi leírása: Bél M. 1984a: 282–283). A huszti gyümölcsöskertben álló kelencéről például az 1684. évi összeírás ezeket mondja: „Középszerű sövényből font, támaszos, jó széles lészájú, kerekded, jó méhkelencze. Nyílik belé fasarkos, hevederes, vasreteszes fenyüdeszka félszerajtó ’srófos lakatjával’ együtt. A közepin egy nagy almafa van. A lésza alatt méhköpü 32 és üres méhköpük” (Takáts S. 1915–17: III. 416; az erdélyi 17. századi méhesekre lásd Áron P. 1987). Takáts Sándornak ez a közlése nemesi udvarház kelencéjét írja le. Figyelmet érdemel a srófos zár említése. Ez a ritka zárforma a Balaton-melléki présházakon még feltűnik. A debreceni erdőkben felállított kelencék mellett nyár idején a méhész baromfit, kecskét, malacokat is tartott. A kelenc, kelence talán szláv (szlovák?) eredetű szavunk. A 16. századból a kelencének ’köpű, méhkas’ jelentését is ismerjük. Az erdei méhészkedés maradványai megtalálhatók a szlovákoknál és a szepesi németeknél is. A szlovákok erdei méhészkedésének egyik emléke a méhesfák röplyuka előtt felfüggesztett szeges tuskók alkalmazása. Az ide-oda lengő szeges tuskó a mézrabló medvét tartja távol. Erről a leleményes eszközről már Olaus Magnus (1555) képet közöl. A Volga menti finnugor és török népeknél általánosan elterjedt.
74Napjainkban a méheket a háznál, az udvaron tartják. A méhkasokat, kaptárakat eresz alá, a ház utca felőli végén deszkaállványra helyezik. Ha több méhe van a gazdának, akkor az udvarra a gyümölcsöskertbe féltetős méhest (méhhely, méhkert, méheresz, míhezsd, priszáka) épít, amely nyáron a méhész gyakori alvóhelye is (lásd Kós K. 1949: 161; Hajdú M. 1963: 175; Szabadfalvi J. 1967: 51–52; Balassa M. I. 1971: 89–96; Hegyi I. 1978: 191; Kotics J. 1988: 55–61; Bodnár L. 1989: 132–135). Az ilyen méhesek építését már korai méhészkönyveink ajánlják. Márton Gábor, a regionális néprajzi sajátosságok egyik első megfigyelője Gazdaságos méhtartás c. munkájában (1816) ír a Balaton körüli méhesek közötti különbségről. A somogyi méhesek fából, a zalaiak kőből épülnek. Köveskálon a méhes az ablak alatti kiskertben, Balatonhenyén a tornácon áll.
A méhesekben a köpűket, kasokat, kaptárakat alacsony padra helyezik. A méhes elé itatóvályúcskát helyez a méhész, amelybe – a 18. századi méhészkönyvek tanítása nyomán – bele is vizel. A méhest lehetőleg József-nap (március 19.) előtt kitakarítják (Csaba J. 1968: 112).
A méhes körül a parasztméhészek mézelő növényeket ritkán termesztenek. A mézelő virágok azonban a földesurakat már a 16. században foglalkoztatták. Batt-hyányi Boldizsár 1585-ben Clusius Carolus németalföldi botanikust arra kéri, hogy legyen segítségére olyan magvak megszerzésében, amelyek virágját a méhek kedvelik. Horhi Miklós méhészeti munkájának egyik kéziratos változata szerint a jó mézelő növények közé tartozik a méhfű, a vad ökörnyelv, az üröm, a lómenta, a fodormenta, a borsfű, az olasz kakukkfű, a sárkelep és a csombord. Vannai István a hajdinát az uradalmak mézelő növényének tartja. Szerinte zamatos mézet ad a galagonya, berkenye, zsálya, izsóp, ibolya, sáfrány, az ökörfarkkóró, a tök, a dinnye virágja s még seregnyi más növény. A moldvai csángók tapasztalata szerint, ha a juhoknál jól megy a legelés, abban az esztendőben a méhek sem szűkölködnek.
