A MÉHEK „LEFOJTÁSA”, KIFÜSTÖLÉS
A MÉHEK „LEFOJTÁSA”, KIFÜSTÖLÉS
Ősszel a méheket füsttel elpusztítják (levágás, méhvágás), hogy a mézet a kasból, a köpűből elvehessék (18. századi leírása: Bél M. 1984a: 290–292; 20. századi leírása: Szabadfalvi J. 1956: 475, 1967: 60; Balassa M. I. 1973: 128–129). A méhész kis gödröt ás és a gödörben ként, rongyot, marhatrágyát vagy taplógombát éget. Azután a gödör fölé helyezi a kast. A füsttől a méhek elbódulnak és belehullanak a gödörbe. A méhek ilyen módon való elpusztítására Békés megyében, a Jászságban azt mondják, hogy levágják a méhet, mert áldott portéka. A nehezebb köpűből – füst mellett – kivágják a mézes lépet, de valamennyit benne hagynak, hogy a méhek áttelelhessenek.
Az Alföldön, a palócoknál, de szórványosan másutt is a méhkast aljával felfelé fordítva földbe vert három-négy karó, felfordított kisszék lábai közé vagy földbe vájt 83mélyedésbe állítják, s föléje hasonló bőségű kast borítanak. A két kas egymással érintkező peremét kendővel, zsákkal körülkötik, azután tenyérrel vagy két kis pálcával ütögetik az alsó kast (lásd Szabadfalvi J. 1956: 476; Balassa M. I. 1973: 130–133; Kotics J. 1988: 83–85). A méhek rövid idő múlva felmennek a felső üres kasba s az alsóból a lépesméz könnyen kiszedhető. A méhek felverésének, dobolásának módját a 18. század végén a nagykunsági gazdákat felkereső vándor gömöri méz- és viaszkereskedők már gyakorolták. Érdekük volt, hogy minél több méhcsaládja maradjon meg a gazdának (Szilágyi M. 1966: 82–83). A dobolás a paraszti méhészetben a 19. század elejétől válik rendszeresebbé, amelynek hasznosságára, előnyeire az újságok is felhívják a figyelmet. A Debrecen környéki kanizás hasonló a doboláshoz. A raj nélkül maradt kasokból csak a mézes lépeket vagdalják ki, a lépek fiasításos részét az üres kas csúcsába erősítik, s a kidobolt rajt rájuk ütik. Ilyen módon – a méhek elpusztítása nélkül – a kasból nyaranként többször is lehet venni lépes mézet (Szabó K. 1977: 164, 166).
21. ábra. A méhek kénnel, taplóval, trágyával való lefojtása, Panyola (Szatmár vm.)
A méhész csak néhány eszközt használ. A köpűből, a kasból a lépet metszőkéssel vágják ki. A Dunántúlon, Észak-Magyarországon használják a különböző formájú füstölőt, amelyben száraz marhatrágya, falevél, nedves szalma ég, s annak a füstjével tartja magától távol a méhész a méheket. Füstölésre használja a méhész a pipáját is. Az ún. méhészpipák csak újabban terjedtek el. Az alföldi vásárokon vándor szlovák fafaragók árulták a fakanállal, a faedényekkel együtt a méhészpipákat. A méz elszedésénél, a raj befogásánál a méhész szitaszövetből, dróthálóból készült olyan álarcot borít a fejére, amelyen át a méhek nem tudnak hozzáférkőzni, de a szita, a háló nyílásai a látásban mégsem akadályozzák (Szabadfalvi J. 1956: 473–474; Kotics J. 1988: 108–113).
A mézet a lépekből kinyomkodják, kiolvasztják, esetleg préselik vagy szitára, szűrőedényre, kosárba teszik a lépes mézet, s az alája helyezett edénybe csorog a méz (Kotics J. 1988: 87–89). Napjainkban azonban már elterjedtek a modern mézpergetők is. Az üres lépet (sonkoly, méztörköly, maláta) összezúzzák, összetörik, s a napon, tűzhelyen kiolvasztják, kifőzik vagy kipréselik belőle a viaszt. A Lápos völgyében a préselés egyszerű módja, hogy a megolvasztott, felmelegített üres lépet vászonzacskóba teszik, és a viaszt két pálcával átnyomkodják a zacskón, amelyben visszamarad a sonkolysalak, a vostyina. Ez a primitív préselési eljárás az észteknél, fehéroroszoknál, ukránoknál, cseremiszeknél is ismeretes. A székelyeknél – hasonlóan, mint az 84ukránoknál – ferdén feltámasztott deszkára helyezik a felmelegített üres léppel teli vászonzacskót, és egy bottal nyomkodják ki a zacskón át a viaszt. Egyszerű viaszprést ismernek Szeged vidékén: két deszka közé teszik a zsákba rakott lépet, és a deszkákat két rúddal összeszorítják (Szabó M. 1956: 219–221). Erdélyben két ék közé szorítva préselik ki a viaszt. Az ékeket fakalapáccsal ütik. Függő kalapácsokkal működő, az olajprésekkel egyező viaszpréseket használnak a palócok és a velük szomszédos szlovákok. Ennek az olaj- és viaszprésnek az elterjedése Nyugat-Európától Kínáig követhető. Intenzív használatuk a keleti szlávokra jellemző.
22. ábra. Méhészeszközök: a) viaszprés, Algyő (Csongrád vm.); b) ékes viaszprés, Magyarigen (Alsó-Fehér vm.)
A 17–19. században és a 20. század első három évtizedében vándor méz- és lépkereskedők járták az országot (Füvessy A. 1971: 28–40; Kotics J. 1991a: 221–231; 1991b: 265–269). Ezek egyik típusa volt a barkács, aki a parasztméhészeknél füsttel megölte, kidobolta, kiverte a méheket, munkájáért lépes mézet kapott, amit szekérre rakott hordóban szállított tovább. Az erdélyi musztikás, sonkolyos, vostyinás csak az üres, összetört lépet kereste a méhészeknél, és kaszát, gerebent, szövőbordát, köszörűkövet, cserépedényt, bocskort, botot, varrótűt, fűszereket (bors, gyömbér, köménymag) adott érte cserébe (Kós K. 1949: 163). Ezek a vándorkereskedők Gömör, Beszterce-Naszód, Szeben megyék falvaiban laktak, és ősszel keresték fel Erdély, az Alföld méhészeit. A magyarokon kívül volt közöttük szlovák, román és német is. Ennek a vándorkereskedelemnek a gyökerei Gömör megyében a 16. század elejére 85nyúlnak vissza. Igen népszerűek voltak a Rozsnyó (Gömör megye) környékéről hosszú szekerekkel érkező barkácsok, akik maguk között felosztották az országot (összefoglalóan: Kotics J. 1988: 114–125; – lásd még Skolka A. 1988: 133). Szállásuk rendszerint valamelyik vendégszerető parasztháznál volt, onnan járták be a környéket (Balassa I. 1975a: 64–65). Az utcákon így kiabált a vándorkereskedő: Sonkolyt veszek! – Botot, bocskort, kalapot adok sonkolyért! – Bordát adok sonkolyért! Moldvában az üres lépet, viaszt a vándorkereskedőnél gyapjúért cserélték el.
23. ábra. Méhészszerszámok, Erdőhát (Szatmár vm.)
A köpűket, kasokat télire gyakran pincébe, verembe, az istállópadlásra helyezik, hogy megvédjék a méheket a hideg ellen (Kotics J. 1988: 85–86). A pincébe elrakott méhkasokat már a 17. századból említik. A legyengült rajokat télen táplálják. Országszerte él méhészeink körében a sült tyúkkal való etetés emléke, amiről méhészkönyveink is tudnak (Kós K. 1949: 163; Szabadfalvi J. 1956: 469; Hajdú M. 1963: 175; Kotics J. 1988: 71–72). Debrecen vidékén az 1920-as években sült varjút is tettek a méhek téli asztalára. Tudunk a különböző főtt gyökerekkel, édes sörrel, szilvalével, aszalt szilvával s mézes vízben főtt más gyümölcsökkel, bab- és kukoricaliszttel, főtt borsóval, burgonyával, csicsókával, fügével való etetésről. A fentiekkel egyező téli táplálékokról Európa-szerte tudunk.
