FINNUGOROK, ŐSMAGYAROK MÉHÉSZETE
FINNUGOROK, ŐSMAGYAROK MÉHÉSZETE
Kelet-Európa méhészetének eddigi vizsgálatából az derült ki, hogy a méz és a viasz felhasználása a finnugor népeknél már a legrégibb kultúrperiódusukban ismeretes volt. A Középső-Volga és az Alsó-Káma – finnugorok által lakott – vidékéről az utazók (Ruysbroeck W., Fletcher D., Herberstein S.) már a 13. század közepe óta, majd később a 16. században azt írják, hogy mézben bővelkedik. Az oroszok méhészetére következtethetünk a korábbi, 11. századi orosz krónikák adataiból. A Középső-Volga, az Alsó-Káma vidékének növényföldrajzi és éghajlati viszonyai – a tűlevelű fák mellett a gazdag hárserdők – azonban már az ezeket a feljegyzéseket megelőző messze múltban lehetővé tették a primitív méhészkedést (vö. Veres P. 1988). N. Sebestyén Irén (1951) szerint nincs okunk kételkedni abban, hogy a finnugor ősnép a pre-indoeurópaiaktól tanulta el a méhvadászatot. Linnus Ferdinand (1939) pedig arra az eredményre jut, hogy az erdei méhészkedés a késői neolitikumban (Kr. e. a 2. évezred) a Középső-Volga és az Alsó-Káma vidékén a finnugor népek finn-permi szakaszában alakult ki. Az erdei méhészkedésnek az a lényege, hogy a méheket a lakóhelytől közelebb vagy távolabb erdei fák mesterségesen kivájt odvában tartják, és így gondozzák. Amikor már történeti feljegyzések állanak a rendelkezésünkre, azt látjuk, hogy az erdei méhészet különösen a cseremiszek, mordvinok és votjákok 66között virágzott. A mordvinokat a 10. században kiváló erdei méhészekként említik. Ők szolgáltatják a 14. században az akkori Oroszországból exportált méz legnagyobb részét. A Volga középső vidékére, a Káma alsó folyásának mentére később török-tatár népek, főleg baskírok költöztek be, akik átvették a finnugorok hagyományos méhészetét, és azt tovább folytatták. Finnugor örökség az erdei méhészkedés az észteknél is.
Nagyon valószínű, hogy igen régen ismerték a méhészkedést az Ural hegységtől messzi keletre Szibériában, s ennek emléke lehet az északaltáji törököknél a mézelő erdei rajok felkutatása. Az altáji méhészkedés független a finnugorok és a később bevándorolt oroszok méhészkedésétől.
Mindebből arra következtethetünk, hogy a finnugorokhoz tartozó magyarság Ural menti őshazájában szintén ismerte a méheket (Apis mellifica) és fogyasztotta a mézet. Megerősíti ezt a feltevésünket, hogy a magyar nyelvben a méh és a méz szavak finnugor eredetűek (TESz). A méhészkedés körébe tartoznak odú és fedém, födém szavaink, amelyek szintén finnugor eredetűek, s ’bodon, köpű, fatörzsből kivájt méhlakás’ jelentésük is van, illetve volt. A fedém eredeti jelentése ’erdei élőfa, amelyben méheket tartanak’. A magyar nyelv finnugor eredetű méhészkedési terminológiáját gazdagítja a ’rajzik’ jelentésű ereszt ige (lásd Balassa M. I. 1970b: 540–541; 1973: 116, 142–143; Kotics J. 1988: 74). A méhek viaszépítményét jelentő lép kapcsolatban áll a ’takar, fed’, illetve ’réteg’ jelentésű finnugor lep szavunkkal, s így ez a terminológia is méhészkedésünk ősiségéről tanúskodhat. A szlavóniai magyaroknál a lépes méz ma is lepetős méz. A lépnek sejt, slejt elnevezése jelentésileg a selejt elkülönült változata. A hímnemű méhet is jelentő here uráli eredetű s eredetileg a ’férfi, hím’ jelentésű here szócsoportunkhoz tartozik. A lépet, méhviaszt, lép-, viasztörmeléket jelentő sonkoly ismeretlen eredetű. A raj szláv jövevényszó, de közelebbi forrása ismeretlen. Mint jövevényszónak méhészetünk ősisége szempontjából nincs jelentősége. A rajt valószínűleg eresztésnek nevezték, mint napjainkban Göcsejben. A fiasítás ’méhpete, álca, báb’ az uráli eredetű fiú származéka (vö. Szabadfalvi J. 1992: 8–11).
A méhnek (méhecske, mihe) az Alföldön, Gömörben bogár, darázs, dongó elnevezése is előfordul (pl. Nagy Gy. 1968: 143). A moldvai csángóknál méhbogár, méhféreg, mézbogár, rajbogár néven ismerik. Az anyaméhet királykának, királynénak, vezérnek is mondják. Erdélyben és Moldvában helyenként a here trintor, menár néven ismert (vö. Lükő G. 1934: 47–48; Gálffy M. 1961).
